Lecke ökölvívásból

Úgy látszik, Summy Skim sorsának könyvében az volt megírva, hogy miután elkísérte Ben Raddle-t Klondike-ba, tovább kalandozzon Észak-Amerika legészakibb tájaira. Pedig keményen ellenállt. Minden érvet elővett az újabb vállalkozás ellen. De végül elég volt egy ifjú hölgy néhány szava, hogy tíz másodperc alatt megfeledkezzék tántoríthatatlan eltökéltségéről.

Őszintén szólva, lehet, hogy szívesen feledkezett meg. Vajon Summy Skimnek lett volna-e bátorsága, hogy Ben nélkül, egyedül nekivágjon a montreali útnak, lett volna türelme a viszonylagos dawsoni kényelemben megvárni, míg öccse visszatér? Bizony ebben is, abban is kételkedhetünk.

Mindenesetre ezek a kérdések örökre megválaszolatlanul maradnak, mivel Summy Skim okvetlenül elkíséri az öccsét, hogy együtt hódítsák meg a Golden Mountot.

„Aki egyszer á-t mondott, köteles bé-t is mondani - morfondírozott magában. - Magamon kívül senkit sem okolhatok!... Oh, Green Valley, Green Valley, mily távol kerültem tőled!”

Az igazat megvallva Summy Skim inkább csak megszokásból sóhajtozott, azért, hogy ne hazudtolja meg önmagát. Persze, vágyott ő Green Valley-ba. De valami okból, maga sem tudta, miért, repesett a szíve az örömtől. Boldognak és könnyűnek érezte magát, mint a gyermek, és a valóban veszedelmes utazás miatt cseppet sem aggodalmaskodott. Meglehet, hogy a derék Summy érdeklődését a kalandos utazás iránt a páratlan vadászati lehetőségek szították fel.

A hirtelenül beköszöntő tavasz miatt Nyomkereső már május első napjaiban megérkezett Dawson Citybe. A Chilkooton való átkelést, valamint a tavakon és a Lewis Riveren a csónakázást az idén kedvezőbb körülmények között lehetett megejteni. Amint nyolc hónappal előbb megállapodtak, Bill Stell azért jött, hogy az unokafivérek rendelkezésére álljon, és visszavezesse őket Skagwaybe, ahonnan hajóval folytathatják útjukat Vancouverbe.

Bill Stell nem is nagyon csodálkozott, hogy Ben Raddle tervei oly gyökeresen megváltoztak. Jól tudta, hogy aki egyszer Klondike földjére teszi a lábát, könnyen odagyökerezhet. Jóllehet a mérnök még nem volt éppen ebben az állapotban, azért nem nagyon sietett a csomagolással, hogy visszatérjen Montrealba.

– Szóval így állunk?... - nézett Nyomkereső Summyra.

– Amint látja, kedves Bill.

Summy csak ennyit mondott.

De annál inkább megjött a szava, mikor megtudta, hogy Bill Stell is velük megy a kalandos útra. Emiatt támadt nagy örömében szavaival valósággal elárasztotta társait.

Valóban, ez kitűnő ötlet volt. Helyesen gondolta Ben Raddle, hogy Nyomkeresőnél derekabb segítőtársra sehol sem találna; s annak érdekében, hogy megnyerje az útra, felfedte előtte a vállalkozás titkos célját. A francia Jacques Ledun titkát, amelyet addig oly szigorúan megőriztek, hogy rajta kívül eddig csak Summy Skim és az Edgerton-lányok tudtak, most megosztotta Bill Stell-lel, akiben tökéletesen megbízott.

Eleinte ez utóbbi nemigen hitt a Golden Mount létezésében. Hallott ő már arról elég mende-mondát, de azoknak nem adott hitelt. Most azonban, hogy Ben Raddle elmondta neki Jacques Ledun vallomását, és megmutatta a térképet is, amelyre az Aranyvulkán helye be volt jelölve, Nyomkereső kezdte beadni a derekát. Lassan-lassan a mérnök meggyőződése reá is átragadt.

– Gondolja meg, Nyomkereső, semmi kétség sem fér ahhoz, hogy ott mérhetetlen gazdagság vár reánk. Ha sikerül meggyőznöm, miért ne jönne maga is, hogy kivegye részét a szerencséből?

– Vagyis felkér, hogy kísérjem el a Golden Mountig? - tisztázta Bill Stell.

– Ne csak kísérjen, Nyomkereső, maga vezessen oda. Elvégre járt már maga azokon az északi tájakon is! Ha expedíciónk kudarcot vall, jól megfizetem a szolgálatait, ha sikerrel jár, miért ne nyúlna bele maga is könyökig ebbe a vulkáni kincstárba?

Akármilyen szilárd jellem volt is a derék Nyomkereső, érezte, hogy kezdi elveszteni a következetességét. Soha ilyen jó alkalma nem adódik az életben!

Ami mégis meggondolásra késztette, az az út hosszúsága volt. Legelőnyösebb útvonalnak az látszott, amely tört vonal mentén Mac Pherson erődjéhez vezetett; ott valamikor már járt, de akárhogy is, hatszáz kilométernél hosszabb út áll előttük.

– Majdnem annyi, mint a Skagway és Dawson City közötti távolság - jegyezte meg a mérnök. - De ettől még nem kell megijedni.

– Nem bizony, Raddle úr, inkább azt mondanám, hogy Dawson Cityből a Mac Pherson erődig sokkal könnyebb az út. De onnan, amíg elérünk a Mackenzie torkolatáig, lehet, hogy sokkal nehezebb lesz.

– Miért gondoljunk csak rosszra? - válaszolta Ben Raddle - Végül is ezt a hatszáz kilométert egy hónap alatt megtehetjük.

Valóban, még az is előfordulhat, hogy „a nem szeretem helyzetek” közül, amelyek oly gyakoriak ezeken a magas szélességi fokokon, egyik se következzék be.

Bill Stell még habozott.

De már nem sokáig. Ben Raddle biztatásához csatlakozott a Nelutóé is, aki boldog volt, hogy főnökét viszontláthatta; a Summy Skimé is, aki meglepő ékesszólással vázolta a vállalkozás reménybeli hasznát; és a Jane Edgertoné, amely végül is a legmeggyőzőbbnek bizonyult. Ha már elhatározták, hogy mindnyájan elindulnak, jól tették, hogy valamennyien kivették részüket a meggyőzésben, mert Nyomkereső segítsége nagyon sokat nyomott a latban és jelentős mértékben megnövelte a vállalkozás esélyeit.

Neluto különösen el volt ragadtatva az utazástól, pedig annak igazi célját nem is ismerte. De micsoda elképzelhetetlen vadászkalandok várják azon a vidéken, amelyre ember alig tette még a lábát!

– Meglátjuk, kire mekkora vadászszerencse vár ott - dörmögte Summy Skim.

– Kire?... Hát ránk! - csodálkozott Neluto.

– Csak ne mi kerüljünk terítékre! - jelentette ki Summy, hogy figyelmeztesse Nelutót, ne legyen úgy elragadtatva.

– Bizony az északi vidékeken nyár idején mindenfajta kalandorok csatangolnak, akiktől semmi jót sem lehet várni, és akikkel a Hudson-öböl Társaság embereinek is gyakran meggyűl a baja.

Az előkészületekkel hamarosan végeztek. Nyomkereső mindig készen állt az útra; akár délre, akár északra hívta a kötelesség, könnyen be tudta szerezni a szükséges dolgokat: szekeret, szétszedhető ladikokat, sátrakat, málhás öszvéreket, amelyeknek élelmezéséről a kizöldülő mezők ingyenesen gondoskodtak, s emiatt alkalmasabbak voltak a kutyáknál. Ami az emberi élelmet illeti - még ha nem is számítják a vadász- és halászzsákmányt -, nem nehéz beszerezni, és akár több hónapra is biztosítani, miután Skagway és Vancouver között már helyreállt az összeköttetés, és Dawson City ellátását megkezdik azok a társaságok, amelyek a Klondike-i aranyvidékek élelmezéséről gondoskodnak. Lőszert is szereztek be bőven, s ha netán elő kell majd venniök a karabélyaikat, azoknak nem kell némán szégyenkezniök.

Bill Stell vezetésével így sorakoztak fel az útra: a két unokafivér, Jane Edgerton, Neluto a szekerével és a lovával, Patrick Richardson, kilenc kanadai, akik a 129-es claimen dolgoztak és hat ember, akik Nyomkereső szolgálatában álltak; tehát összesen huszonegyen voltak. Ez a kis létszámú társaság minden bizonnyal elegendő lesz a Golden Mount kitermelésére, mivel Jacques Ledun azt mondta, hogy mást nem kell tenniök, csak összeszedni az aranyrögöket.

Olyan jó ütemben készítették fel a vállalkozást, amelynek célját csak Ben Raddle, Summy Skim, Jane Edgerton és Nyomkereső ismerte, hogy az indulás napját már május 6-ra ki is tűzhették.

Nincs mit csodálkoznunk, hogy mielőtt elhagyták volna Dawson Cityt, Ben Raddle még egyszer tájékozódni kívánt a 129-es claim helyzetéről a Forty Miles Creek partján.

Utasította tehát a munkavezetőt és Nelutót, hogy menjenek el arra a helyre, ahol egykor a Josias nagybácsi öröksége feküdt.

Ott a helyzet változatlan volt. A 129-es, akárcsak a 131-es, valamint a többi claim a határ két oldalán, víz alatt állott. A folyó a földrengés következtében a korábbinál kétszer szélesebb mederben folytatta útját. Ha nem is volt lehetetlen a helyzeten változtatni, a folyót visszatéríteni eredeti medrébe, ez olyan hatalmas, annyira költséges munkálatokat igényelt volna, hogy ilyesmire senki sem gondolhatott. Lorique azzal tért vissza Dawsonba, hogy minden reményről, melyet az ottani lelőhelyek kitermeléséhez fűztek, egyszer s mindenkorra le kell mondani. - Május 5-ére az előkészületek befejeződtek. Délután Summy Skim és Ben Raddle elsétált a kórházba, hogy Edithtől és a doktortól búcsút vegyenek.

Találkoztak a két lánnyal, akik az utolsó napot együtt töltötték. Edith, mint mindig, nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Vajon mit gondolt magában erről a vállalkozásról? Nehéz kitalálni.

Mikor Ben Raddle megkérdezte, hogy mi a véleménye a tervükről, így válaszolt:

– Mindenki úgy él, ahogy jónak látja. Bármit is tesz az ember, az a fontos, hogy jól végezze a munkáját.

Mintegy két órán át beszélgettek. Különös módon csak a Summy és a Jane hangját lehetett hallani. Ahogy az idő telt, Ben és Edith mind szótlanabbá vált, mintha ugyanaz a bánat nyomná mindjobban a szívüket.

Mikor a búcsú pillanata elérkezett, Summy Skim vidáman ezzel vetett véget a társalgásnak:

– A mi jelszavunk, hogy sohasem búsulunk. Tehát most is legyünk vidámak. Mire beáll a tél, megérkezünk hétrét görnyedve az aranyrögök súlya alatt.

– Adja az Úristen, hogy úgy legyen - suttogta Ben Raddle szomorkásan, aztán szó nélkül megszorította Edith feléje nyújtott kezét.

Miután betették maguk mögött az ajtót, s elindultak, hogy Pilcox doktorhoz is betérjenek, Summy az unokaöccséhez fordult és megkérdezte:

– Ugyan mi lelt? Mintha leégett volna a magtárad, és Edith kisasszony is jól el volt szontyolodva. Mindez csak azért, hogy nagyobb legyen a lelkesedésünk. Vagy esetleg mégis csak lemondtál az útról...

Ben Raddle próbálta elhessegetni magától mélabús gondolatait.

– Ne bolondozz! - mondta.

Ami Pilcox doktort illeti, ő így járta a kérdést:

– Gyönyörű útjuk lesz, azok az északibb tájak még elragadóbbak, mint Klondike, pedig itt sem fityisz, de nem ám! Aztán ha most dél felé indulnának, az azt jelentené, hogy hazatérnek Montrealba, és mi többé nem látnánk egymást. Így viszont, mikor önök visszatérőben lesznek, ismét találkozunk Dawsonban.

Ben Raddle estefelé még egyszer összeült tanácskozni Lorique-kal. Szerencsére Summynak fogalma sem volt arról, hogy miről tárgyaltak, mert nagyon elkeseredett volna, ha rájön, hogyan gondolkozik az öccse.

A kanadai munkavezető a hosszú téli hónapok alatt addig-addig beszélt erről-arról, hogy amitől Summy annyira rettegett, a mérnököt végül is valóban megfertőzte az aranyláz. Lorique vérbeli aranyásó volt, egész életét az aranymezők felkutatására áldozta, s most végre sikerült Ben Raddle szívében is fellobbantania a szenvedély lángját. Ez a derék alkalmazott lassacskán annyira megfertőzte munkaadóját, hogy az már nem is ismert más életcélt, csak újabb aranymezők és aranyat termő parti homokok felfedezését. Szíve mélyén már egészen távoli időpontra halasztotta a hazatérést Montrealba. Minden figyelmét lekötötte a Klondike-i tartomány, az izgalmas lehetőségek földje, amelynek szerelmese lett az a szerencsevadász, aki eddig a szíve mélyén szunnyadt.

Ben Raddle úgy döntött, hogy Lorique ne vegyen részt az északra induló vállalkozásban. Maradjon Dawsonban azzal a feladattal, hogy kísérjen figyelemmel minden az aranykitermeléssel kapcsolatos eseményt. Ha esetleg valami kecsegtető üzlet adódna, lépjen azonnal akcióba.

Miután mindent elrendeztek, a társaság másnap reggel öt órakor a felső Városnegyeden keresztül, a Klondike folyó jobb partján északkeleti irányban elhagyta Dawsont.

Az idő jobb már nem is lehetett volna: ragyogó ég, alig lebbenő szellő és plusz öt-hat fokos hőmérséklet. A hó úgyszólván már teljesen elolvadt, és a fűvel borított földeken csak itt-ott maradt egy-egy ragyogó fehér folt.

Felesleges mondanunk, hogy az útvonalat nagy gonddal állapították meg. Nyomkereső már járt a Dawson City-Mac Pherson erőd közötti úton, és az ő emlékezőtehetségében meg lehetett bízni.

Egyébként eléggé sík tartományon kellett keresztülvágniuk, amelyet csak néhány folyó öntözött; előbb a Klondike River mellékfolyóin, s azok mellékfolyóin kellett átkelniük, aztán a Sarkkörön túl annak a Peel Rivernek a mellékfolyóin, s azok mellékfolyóin, amely mielőtt a Mackenzie-be ömölne, a Szikláshegység lábainál folyik végig.

Így aztán útjuk első szakasza Dawson City és a Mac Pherson erőd között nem volt valami nehéz. Az olvadás végeztével a folyók szintje a legalacsonyabb volt; az átkelés mindenütt könnyen ment s az ivóvíz beszerzése sem ütközött nehézségbe. Ha elérik a Peel Rivert, dönteniük kell afelől, merre s miként folytassák útjuk befejező szakaszát.

Hála az önáltatásnak, ennek a csodálatos emberi tulajdonságnak, vállalkozásuk sikerét illetően valamennyien virágos reményekkel indultak útnak; kivéve talán Summy Skimet és Patrick Richardsont. Summy Skim megelégedett annyival, hogy lenyelte a véleményét, és egy pillanatig sem gondolt utazásuk céljára. Hosszú és hiábavaló ellenkezés után végül is örömmel indult útnak, valami megmagyarázhatatlan jókedvvel a szívében.

Ami Patrickot illeti, ha esetleg volt is véleménye, nem nyilvánította ki. Indulás előtt Jane így szólt hozzá:

– Patrick, holnap indulunk.

– Jól van, Jean úr - válaszolta a hűséges óriás, aki mintha észre sem vette volna, hogy ifjú gazdája közben ismét leánnyá változott.

A többiek - már akik ismerték a titkot -, vagyis Ben Raddle, Jane Edgerton és Bill Stell, egy pillanatig sem kételkedtek a Golden Mount kincseinek létezésében. A többi magabiztosan követte őket, pedig ők csak annyit tudtak, hogy mennek északra aranyat kutatni; de valami alig indokolható derűlátás kerítette hatalmába valamennyiüket, s már előre örültek a sikernek. Ben Raddle műszaki tudása csodát művelt. Azt suttogták, hogy Nyomkereső egy jó „tipp”-et adott el Bennek és hogy hihetetlen vagyon meghódítására álltak össze, amelyet a mérnök egyetlen csapással teremt majd elő a föld alól.

Ilyen lelkes hangulatban hagyták el Dawson Cityt. A bricska, amelyen Neluto volt a kocsis, és amelyen a két unokafivér mellett Jane Edgerton foglalt helyet, vidám ügetéssel hagyta el a várost, de nemsokára lassítania kellett, mert az eszközökkel és élelemmel megrakott öszvérek nem tudtak lépést tartani vele. Mindent egybevetve útjuk első szakasza sem az emberek, sem az állatok erejét nem nagyon tette próbára, mivel majdnem sík vidéken haladtak. Gyakran, hogy könnyítsenek az öszvérek megterhelésén, az emberek gyalogosan mentek mellettük. Ben Raddle és Nyomkereső ilyenkor nyugodtan beszélgethetett az őket foglalkoztató kérdésekről. Summy Skim és Neluto pedig jobbra-balra barangolhatott a vidéken, s mivel vad volt bőven, nem pazarolták potyára a puskaport. Aztán naplementekor - ami ezen a szélességi fokon az évnek ebben a szakában eléggé későn történt - tábort vertek.

Május 16-án, tíz nappal azután, hogy elindultak Dawson Cityből, a hatvanhatodik szélességi körön valamivel túl átlépték az Északi Sarkkört. Az utazásnak ebben az első szakaszában semmi rendkívüli sem történt. Afféle rablóbandákkal sem találkoztak, mint amilyeneket a Hudson-öböl Társaság ügynökei szoktak megugratni s e tájakról egyre nyugatabbra zavarni.

Az idő szép volt és mindnyájan egészségesek voltak. Ezek az edzett emberek megszokták a viszontagságokat, s látszott rajtuk, hogy az eddigi úti fáradalmakat fel sem veszik. Az állatok bőséges legelőkre találtak a zöldellő mezőkön. Az éjszakai táborokat sikerült mindig egy-egy tiszta vizű folyócska partján az északkeleti szemhatárig nyúló nyár-, nyír- és fenyőerdők peremén felverniök.

Azonban a táj képe lassacskán megváltozott. A keleti láthatáron kezdtek kirajzolódni a Sziklás-hegység körvonalai. Észak-Amerikának ezen a tájain kezd felgyűrődni az a hegylánc, amely mind magasabbra emelkedve végigvonul a földrész teljes hosszán.

Néhány kilométerrel a sarkkörön túl kénytelenek voltak átkelni egy gázlón; a folyó, amelynek nem messze volt a forrása, itt északnyugatnak fordult, és a Porcupine Riverbe ömlött.

A sűrűbb vízhálózat s a talaj egyenetlensége miatt a folyótól északra bajosabban haladtak, és ha Neluto nem hajtott volna gondosan, a bricska tengelye, kereke akárhányszor eltörhetett volna.

De az ilyen nehézségeken senki sem ütközött meg. Azokon a távoli vidékeken senki sem remélhetett aszfaltozott, kivilágított utakat. Csak Bill Stell csodálkozott némiképpen, pedig ő már járt ezen a tájon.

Egy szép napon, amikor egy keskeny átjárón haladtak keresztül, így szólt:

– Mikor vagy húsz évvel ezelőtt erre jártam, nem volt ilyen rossz az út.

– Pedig azóta nemigen változhatott - vélte Summy Skim. - Lehet, hogy a nagyon kemény tél miatt...

– Én is arra gondolok, mérnök úr - helyeselte Nyomkereső. - A hideg olyan kegyetlen volt, hogy a föld majdnem mindenütt meghasadozott. Azt tanácsolom, jó lesz, ha vigyázunk a kőomlásokra.

Valóban, két-három alkalommal is tapasztalhattak ilyet. Hatalmas kvarc- és gránitsziklákat mosott alá a beszivárgott víz, s azok az útjukba álló fákat kitörve zúdultak a völgybe. Egyszer kis híján a szekerüket törte össze egy lehengeredő kőtömb.

Vagy két napig ugyancsak küszködniök kellett a haladásért, s a naponként megtett útszakaszok hossza lerövidült. A késlekedésért Ben Raddle-t majdnem szétvetette a düh; Summy Skim viszont egy filozófus nyugalmával fogadta a nehézségeket.

Őt nem az arany vonzotta. Ha már a hazatérésről le kellett mondania, legalább szép nagyot utazik... S önmagának azt is bevallotta, hogy nagyon-nagyon boldog.

– Komolyan mondom, csodálkozom Benen - mondta egy alkalommal Jane Edgertonnak. - Mintha meg volna veszve.

– Dehogy - válaszolta Jane. - Csak siet.

– Siet? De miért? Mindig tönkretenni a pillanat varázsát a jövő miatti aggodalommal. Én bizony nem sokat problémázom, úgy veszem a világot, amilyen.

– Rendben van, de Raddle úrnak célja van: ő el akarja érni a Golden Mountot, s az út, amely odavezet, őt nem érdekli, az számára csak a megérkezés feltétele.

– Feltéve, ha létezik az a Golden Mount - okoskodott Summy Skim -, ott kell annak lennie, akár tizenöt, akár nyolc nap múlva érkezünk oda. Én egyébként abban reménykedem, hogy a Mac Pherson erődnél jól megérdemelt pihenőt tartunk. Hasonló menetelés után jogunk volna vetett ágyban jól kinyújtózni.

– Igen, ha Mac Phersonban találunk vendégfogadót.

Megkérdezték Nyomkeresőt, s az készségesen fel is világosította őket, hogy olyasmire ne számítsanak.

– A Fort Mac Pherson csak megerősített állomása a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek. Azért akad ott néhány szoba.

– Ha vannak szobák, lesznek ágyak is - vélte Summy Skim -, és én bizony nem venném rossz néven, ha két-három napot elheverészhetnék ottan. - Csak már ott lennénk - vágott közbe Ben Raddle -, de azért nem fogjuk vesztegetni az időnket holmi pihenésekkel.

Haladtak, amennyire haladhattak a hepehupás, kanyargós terepen, de Ben Raddle minden igyekezete ellenére majdnem egy hétbe telt, amíg átvergődtek a hegyvidéken, és elérték a Peel Rivert.

Amint odaértek, késedelem nélkül átkeltek a Mackenzie e jelentős mellékfolyóján; átkelésüket az utolsó nagy jégtáblák is segítették. Az éj beállta előtt ember és anyag minden baj nélkül a jobb partra ért, s a tábort a folyó melletti hatalmas fenyőrengeteg mellett fel is verték. A sátrak kifeszítése után megtették az előkészületeket a mindenkor türelmetlenül várt vacsorához.

De meg volt írva, hogy ez a nap ne fejeződjék be drámai esemény nélkül. Alighogy letelepedtek, az egyik kanadai, aki a folyó mentén kissé felfelé ment, a borzalomtól eltorzult arccal rohant vissza:

– Riadó!... Riadó!... - kiáltotta, amint közeledett.

Mindenki talpra ugrott. Csak Summy Skim, mint vérbeli vadász, nem vesztette el a fejét, hanem felkapta a karabélyát. Egy pillanat alatt fegyveresen célzásra készen állt.

– Banditák? - kérdezte.

– Nem - válaszolta Bill Stell -, medvék.

Valóban, a menekülő nyomában három hallatlanul nagy szürke medve, úgynevezett grizzli közeledett; ezek az állatok általában a Sziklás-hegység átjáróiban tanyáznak.

Talán az éhség tette merészebbekké őket? Lehetséges, de annyi bizonyos, hogy szörnyű bőgésükkel pánikba ejtették a málhás állatokat.

Akkora fejetlenség támadt, hogy a három medve bejöhetett a tábor közepére, még mielőtt bármit is tettek volna ellenük.

Véletlenül éppen Jane Edgerton állt legközelebb hozzájuk. Előbb hátrahőkölt, elfutott volna, de világosan látszott, arra már nincs ideje. Summy egyetlen ugrással a lány előtt termett, vállához emelte a puskát, és kétszer egymás után lőtt.

Summy sohasem hibázott. Legalábbis ezzel szokott dicsekedni, s most alkalma nyílt a bizonyításra. Két medvét szíven is talált, azok úgy terültek el, hogy többé fel nem keltek.

De még ott volt a harmadik. Az mit sem törődött társai elhulltával, rohanva közelített. Egy másodperc, s a szerencsétlen, most már védtelen Summyt a karmai közé kapja. A fiatalember el volt szánva, hogy drágán adja a bőrét, a puskáját a csövénél fogva ragadta meg, s azzal mint bunkósbottal, bátran várta a támadást.

A medve azonban váratlanul megingott. Új ellenfele támadt Patrick Richardson személyében. Az írnek más fegyvere nem volt, csak amivel a természet ellátta, hát azzal indult birokra, s a kocsmai verekedések legszokványosabb módján mesteri rúgással eltalálta a medve jobb csípőjét, s ezzel megfékezte a vadállat lendületét.

A medve helyben fél fordulatot tett, szörnyű ordításával megremegtette a rengeteget, aztán rázúdult arra, aki szembe mert vele szegülni. Akik e villámgyorsan lejátszódó jelenet tanúi voltak, elborzadva kiáltottak fel. Csak Patrick állt támadásra készen az izgalom legkisebb jele nélkül.

A látvány valóban gyönyörű volt: egyik oldalon a tombolva dühöngő óriási állat, hegyes karmaival, fenyegető agyarával a vakon támadó nyers erőt képviselte; a másik oldalon a testieket illetően az emberi fajnak egy remek példánya állott, ugyanolyan erős, mint ádáz ellenfele, bár szerényebben felfegyverkezve, de az ő természetadta fegyvereinek gyengeségét pótolta az értelem lángja - pedig ez az ember csak szerény értelmi szintet képviselt, mégiscsak rendelkezett azzal a szikrával, amely csak az emberi faj előjoga a Földön.

Mintha a történelem előtti idők támadtak volna fel, amikor távoli őseinknek puszta testi erejükkel kellett ismeretlen ellenséges földeket meghódítaniok. Ez alkalommal is az értelem győzött. Abban a pillanatban, amikor a medve szőrös két mancsával át akarta ölelni Patrickot, az ír karja villámgyorsan előrelendült, és öklével, mint egy katapulttal, orrba vágta ellenfelét.

Szörnyű ütés volt. A medve hátsó lábai megroggyantak, és hanyatt vágódott.

Patrick a bajusza alatt elmosolyodott, és várta rendületlenül az újabb támadást.

Nem kellett sokat várni. Ez alkalommal a kellő pillanatban mindkét öklével odasózott. Előbb a ballal az állat szemébe vágott, aztán a jobbal orron verte, de olyan erővel, hogy kifröccsent a vére, és hallani lehetett, amint kireccsent a foga.

A medve ismét hanyatt vágódott, és Patrick ez alkalommal is lovagiasan megvárta, hogy talpra kászálódjon, s csak azután akarta újra kezdeni a mérkőzést. Még egy görög-római stílusú találkozón sem lehetett volna kifogástalanabbul viselkedni.

Ami a medvét illeti, ez alkalommal nehezebben szedte össze magát, mint az imént. Végül kiegyenesedett, de aztán visszaült a földre. Mozdulatlanul várakozott. Abbahagyta az ordítást. Ingadozva törölgette a kivert szemét, miközben vérző orrát nyalogatta.

Mivel megunta a várakozást, Patrick támadásra készen egy lépést tett előre, a medve egyet hátra. Az ír ismét lépett egyet, aztán egy harmadikat is, a medve ugyanannyit hátrált. Ez az üldözés a nézők nagy csodálkozására vagy három percig tartott.

Türelmét vesztve Patrick megsürgette a dolgot. Megunva, hogy ellenfele csak apródonként hátrál, s belátva, hogy valami hajítófegyver mégiscsak elkelne, lehajolt és felkapott egy követ, s hogy támadásra késztesse, megdobta vele az állatot, hátha emiatt az ismét felveszi a küzdelmet.

De nem történt semmi. Amint a medve észrevette az ember mozdulatát, nem várta meg annak következményét. Ebből a leckéből elege volt, ami dukált, megkapta. Négy lábra ereszkedett, s megkezdte a visszavonulást, vagy inkább az elkullogást, hátában a félsszel, megmaradt szemével könyörgő pillantást vetve legyőzőjére.

Néhány perc múlva eltűnt az erdő sűrűjében. Hahota és felcsattanó taps üdvözölte a mérkőzésnek ezt a nem várt befejezését. Mindenki Patrick köré gyűlt, s a kezét rázta.

– Köszönöm, Patrick - mondta Summy Skim melegen, és keményen megrázta megmentője kezét.

– Igen, én is köszönöm - sietett Jane az óriáshoz. - Köszönöm, és gratulálok neked.

Patrick mintha észre se vette volna Summyt. Fiatal úrnője felé fordult, az egyedüli lény felé, akiért rajongott.

– Nincs miért gratulálni - mondta szerényen. - Ön is láthatta, Jean úr, ez a dúvad azt se tudja, mi az ökölvívás.