Summy Skim akarata ellenére kalandos útra indul

Amint hazatért, Summy Skim intézkedni kezdett Josias Lacoste halálával kapcsolatban. Megfogalmazta a szomorú jelentést, amelyet a család barátainak kell majd elküldeniök, gondolt a gyászruhájára is és az istentiszteletre, amelyet az elhunyt emlékére kell majd megtartani.

Arra gondolt, hogy ami nagybátyja üzleti ügyeit illeti, azokat Snubbin úrral majd csak akkor tárgyalja le alaposabban, ha megegyezett az unokaöccsével, és miután a közjegyző megkapja a kért felvilágosításokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az örökséget számbavegyék.

Ben Raddle csak jó öt nap múlva, március 22-én reggel érkezett meg Montrealba, miután egy hónapot töltött New Yorkban, ahol egy nagy cég küldötteként, a Hudson-öblön átívelő káprázatos híd tervét tanulmányozta, amely összeköti majd a világvárost New Jersey szigetével.

Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen munkálat ne keltse fel egy mérnök érdeklődését, és Ben Raddle teljes lendülettel vetette bele magát a kérdésbe. De úgy tűnt, hogy az építkezések megkezdésére egyhamar nem kerülhet sor. Holott az újságok cikkeztek róla eleget, és papíron rengeteget tervezgettek és számítgattak, de legalább egy évnek kell eltelnie, ha nem kettőnek, a tényleges munkálatok megkezdéséig. Ben Raddle ezért határozta el, hogy inkább hazatér.

Közben Summy Skim úgy érezte, hogy unokaöccse már végtelen ideje távol van tőle. Búslakodott is eleget, hogy öccsét miért is nem sikerül a maga „hitére”: a kellemes, gondtalan élet örömeinek élvezésére térítenie. A Hudson feletti híd terve még növelte is nyugtalanságát. Ha Ben Raddle is részt vesz majd benne, hosszú időre, talán néhány évre is, New Yorkhoz lesz kötve. Akkor pedig ő egyedül marad a montreali házban és a Green Valley-i farmon is.

Amint a mérnök megérkezett, unokabátyja közölte vele, hogy Josias nagybátyjuk Dawson-Cityben elhunyt, és rájuk hagyta egyetlen vagyonát, a 129-es számú claimet, amely a Forty Miles Creek partján fekszik Klondike-ban.

Ez a név akkoriban mindenütt szenzációt keltett, erre már a mérnök is hegyezni kezdte a fülét. Azt, hogy egy aranylelőhely tulajdonosa lett, ő szemmel láthatóan nem vette olyan közömbösen, mint Summy Skim. De bármit is gondolt, nem árulta el azonnal a gondolatait. Megszokta, hogy a kérdéseket alaposan tanulmányozza, előbb véleményt szokott alkotni, s csak azután kinyilvánítani, hogy mi a szándéka.

Huszonnégy óra elég volt ahhoz, hogy a helyzetet minden szempontból mérlegelje, s ezért másnap a reggelinél ex abrupto megkérdezte Summy Skimet:

– Mi a véleményed, bátyám, beszélgethetnénk egy keveset Klondike-ről?

– Egy keveset igen!

– Esetleg valamivel többet is, Summykám.

– Legyen meg a te akaratod, kedves Ben!

– A közjegyző nem vette elő a 129-es claimre vonatkozó aktákat?

– Nekem ugyan eszembe se jutottak, de minek is vette volna elő? - dörmögte Summy Skim egykedvűen.

– Már nem is csodálkozom, drága jó Summy! - nevetett fel Ben Raddle.

– Most mit nevetsz? Véleményem szerint az égvilágon semmi okunk, hogy az egész kérdéssel sokat bajlódjunk. Utóvégre is arról van szó, hogy az örökségünk vagy ér valamit, és akkor minél előnyösebben túladunk rajta, vagy nem ér semmit, ami szerintem nagyon is valószínű, akkor meg minek törjük a fejünket rajta?

– Igazad van - hagyta helyben Ben Raddle. - De azért ne siessük el a dolgot... Ezekkel az aranylelőhelyekkel sohasem lehet tudni... Azt hiszed, hogy már kimerülnek, hogy már nem is érnek semmit... aztán egy csákányütés, és már meg is gazdagodtál.

E szavak hallatára Summy Skim szívében nyugtalanság támadt.

– Drága Ben - mondta meggyőzően -, az ottani emberek, akik ott mossák az aranyat a híres klondike-i aranyplaccokon, mégiscsak jobban tudják, hogy mi a való helyzet arrafelé. Ha az a claim ott a Forty Miles Creek mellett valóban ér valamit, akkor ismét csak azt mondom: próbáljuk meg, és minél előnyösebb feltételek mellett szabaduljunk meg tőle... Mert azt mégsem hihetem, hogy Lacoste bácsi éppen akkor hagyta itt ezt az árnyékvilágot, amikor milliomos lehetett volna.

– Ezt majd meglátjuk ezután. Mert az aranyásó-mesterség tele van meglepetésekkel. Akármikor rábukkanhatsz egy gazdag aranyérre. Végül is tudhatod, vannak olyan aranyásók is, akiknek nincs okuk a panaszkodásra...

– Esetleg százból egy, vagy ezerből egy, de hogy százezerből ha egy akad; és tegyük hozzá: mi gond és mennyi munka, mennyi szenvedés árán!

– Nagy szavak Summykám, de csak szavak. Lásd, ami engem illet, én bizony nem megyek a nagy szavak után, engem csak a kézzel fogható tények, kizárólag csak a tények érdekelnek.

Bár megsejtette, hogy öccse hova akar kilyukadni, Summy Skim elővette vesszőparipáját, és rákezdett a régi nótára:

– Édes öcsém, hát nem elég nekünk az a vagyon, amit a szüleink ránk hagytak?... Amink van, nem biztosítja-e a függetlenségünket és a jólétünket?... Csak azért mondom el ismét, mert úgy veszem észre, nagyobb jelentőséget tulajdonítasz ennek az ügynek, mint amennyit megérdemel... Mondd meg őszintén, nem vagyunk így is elég jómódúak?...

– Nincs eleged, ha többed lehet.

– Csak telhetetlen ne légy, drága Ben, mert a végén még úgy jársz, mint némely milliárdosok, akiknek annyi bajuk-gondjuk van, ahány milliójuk, és többet kell küszködniük, hogy megtarthassák azt, amijük van, mint amennyit kínlódtak a millióik megszerzésével.

– Beszélj csak, beszélj - bólogatott Ben Raddle -, szép dolog a filozófia, de csak mértékkel jó. Egyébként ne tulajdoníts nekem olyasmit, amit nem is mondtam. Nem remélek tonnányi aranyat a Josias bácsi claimjéből. Csak tudni akarom, hogy állunk vele, ennyi az egész.

– De kedves Ben, megtudunk mindent, efelől biztos lehetsz, és adja az Isten, hogy miután részletesen is tájékozódtunk, ne valami kényelmetlen helyzetben találjuk magunkat, amivel családunk becsülete miatt szembe kell majd néznünk... Ebben az esetben már biztosítottam Snubbin urat...

– Azt jól tetted, Summy, de nekem úgy tűnik, hogy alaptalanul gondolunk ilyesmire. Ha lennének hitelezők, nyugodt lehetsz, eddig már be is jelentették volna a követeléseiket. Inkább beszélgessünk Klondike-ról. Sejted, hogy nem most hallok először erről az aranyvidékről. Bár még két éve sincs, hogy megkezdték a kitermelést, mindent elolvastam, amit eddig összeírtak e területek gazdagságáról, és sok olyasmiről tudnék beszélni, ami megingathatná a közömbösségedet. Ausztrália, Kalifornia, Dél-Afrika után azt hitték, hogy bolygónkon már nincsenek aranylelőhelyek. De lám, a véletlen új lehetőségeket teremtett Észak-Amerikában, a kanadai-alaszkai határ mentén. Úgy tűnik, hogy ezek a vidékek még amazoknál is gazdagabbak. A klondike-i lelőhelyeken kívül találtak aranyat Ontarióban, Michipicotenben, Brit Columbiában, ahol erős kitermelőtársaságok alakultak, mint amilyen a War Eagle, Standard, Sullivan Grup, Alhabarca, Ferm, Sans Poel, Cariboo, Deer Trail, Georgie Reed és mások, s ezek részvényei szakadatlanul emelkednek, hogy ne is említsem az ottani ezüst-, réz-, magnézium-, vas- és szénlelőhelyeket. Ami Klondike-ot illeti, gondolj, kedves Summy ennek az aranyvidéknek a nagyságára. A hossza kétszázötven mérföld és csak a domínium területén a szélessége közel negyven, és ebben nincsenek benne az alaszkai aranyterületek. Vajon mindez az emberiség számára nem nyit-e meg egy széles tevékenységi területet; lehet, hogy a legnagyobbat, ami valaha is volt a Földön? Könnyen meglehet, hogy egy szép napon e tartományok kincsei nem milliókat, de milliárdokat érnek majd!

Ben Raddle a végtelenségig tudta volna fejtegetni ezt a kérdést, de Summy Skim oda sem figyelt. Megelégedett egy vállrándítással:

– Világos, Ben; téged is elkapott a láz...

– Micsoda?... Hogy lázas vagyok?

– Úgy bizony, aranylázas, mint annyian, és ezt a lázt nem gyógyítja a kinin vagy valami szulfamid, sajnos, ennek a láznak nincs orvossága.

– Nyugodj meg, kedves Summy, a pulzusom nem ver szaporábban, mint máskor. Különben is bántana a lelkiismeret, ha azzal veszélyeztetném az egészségedet, hogy együtt légy valakivel, akit már megfertőzött az a bizonyos láz.

– Oh! Ami engem illet, nyugodj meg, be vagyok oltva ellene, de fáj látnom, miként vesztegeted magad holmi ábrándok után loholva, az ilyesmi jóra nem vezet...

– Miért gondolod ezt? - szakította félbe Ben. - Egyelőre csak arról van szó, hogy egy üzlet lehetőségeit tanulmányozzuk, hátha valami hasznot húzhatunk belőle. Te arra gondolsz, hogy a bácsikának minden próbálkozása dugába dőlt. Hátha a Forty Miles Creek melletti claim is inkább csak homokkal, mint arannyal ajándékozta meg. De talán nem is voltak kellő eszközei a kitermeléshez. Esetleg nem is járt el olyan szakszerűen, mint például...

– Egy mérnök! Ugye, Ben?

– Kétségtelenül, mint egy mérnök...

– Mint például... te?

– Miért ne? - kiáltott fel Ben Raddle. - Mindenesetre, most nem erről van szó. Előbb tájékozódnunk kell. Ha majd alaposan megismerjük, hogy mennyit ér a claim, meglátjuk, mit csinálunk.

A beszélgetés itt elakadt. Különben Summynak nem is volt oka vitatni a Ben Raddle javaslatát. Természetes, hogy mielőtt döntenének, tájékozódnak. Ahhoz pedig semmi kétség sem fért, hogy a mérnök komoly, értelmes és gyakorlatias ember. Summy Skim mégis elszomorodott, és nyugtalanul figyelte, hogy unokaöccse mekkora lelkesedéssel veti magát az ölébe pottyant lehetőségre, s az mennyire felszította vállalkozókedvét. Vajon sikerül valamiképpen lecsillapítania? De annyi bizonyos: Summy Skim sohasem hagyja cserben Ben Raddle-t. Történjék bármi, ők együtt maradnak. De azért átkozta nagybátyja hóbortos ötletét, hogy éppen Klondike-ban kereste a szerencséjét, ahol megpróbáltatások vártak rá és végül a halál; s persze, azt kívánta, bár kapnának olyan értesüléseket, amelyek nyomán minden további lótás-futásnak véget vethetnek.

Délután Ben Raddle elment a közjegyzői irodába, hogy a tulajdonjogot igazoló iratoknak alaposan utánanézzen, és azokat teljesen rendben levőknek találta. Egy nagyléptékű helyszínrajz alapján a 129-es claim fekvését pontosan meg lehetett állapítani. Negyvenkét kilométerre van Fort Cudahy-tól; ezt a települést a Hudson Társaság hozta létre annak a Forty Miles Creeknek a jobb partján, amely a Yukon számtalan mellékfolyója közül az egyik; a Yukon, ez a hosszú folyam, miután végigfüröszti a domínium nyugati területeit, áthömpölyög egész Alaszkán, felső folyásán angol, az alsón amerikai belvíz, mióta az orosz birodalom a hatalmas alaszkai területeket az Egyesült Államoknak eladta.

– Snubbin úr, ön nagyon jól megnézte ezt a helyszínrajzot, de egy különös tény, körülmény elkerülte a figyelmét - jelentette ki Ben Raddle. - Mielőtt a Yukonba ömlene, a Forty Miles Creek átszeli a 141-ik délkört, amely Kanada és Alaszka között a kijelölt határvonal; ezzel a délkörrel pedig egybeesik a mi claimünk nyugati széle, s így mértanilag egybeesik a két ország közötti határvonallal is.

– Így van - hagyta helyben a közjegyző.

– Első pillantásra ez egyáltalán nem tűnik előnytelennek - folytatta Ben Raddle, és tovább tanulmányozta a helyszínrajzot. - Semmi okunk feltételezni, hogy a Forty Miles Creek mente aranyban szegényebb vidék lenne, mint a Klondike River, a Bonanza, vagy mellékfolyói: a Victoria és az Eldorado partjai, amelyek után valósággal áhítoznak az aranyásók.

Ben Raddle nem tudta szemét levenni a csodás vidék térképéről. Oh, az a táj, amelyet a nemes fémet oly bőségben szállító folyóvizek hálóznak be! És az arany napi árfolyama Dawson Cityben kétmillió háromszáznegyvenkétezer frank tonnánként!

– Megbocsásson, Raddle úr, bátorkodom megkérdezni, talán szándékában áll személyesen foglalkozni az arany kitermelésével?

Ben Raddle semmitmondóan megrándította a vállát.

– Skim úr azt mondta...

– Summy még nem nyilatkozott - szakította félbe Ben Raddle -, én pedig nem nyilvánítok véleményt, amíg a szükséges információkat meg nem kapom... vagy ha szükséges, utána nem járok magam...

– Arra gondol, hogy esetleg vállalkozna a hosszú útra Klondike-ig? - kapta fel a fejét Snubbin úr.

– Miért ne? Mondhat Summy, amit akar, az én véleményem az, hogy egy jó üzletért igenis meg kell dolgozni... Ha egyszer Dawson Cityben leszünk, majd meglátjuk... Ön is elismerheti, Snubbin úr, hogy ha netán eladjuk a claimet, akkor is jobb, ha a helyszínre megyünk, és ott állapítjuk meg az árat.

– Vajon?

– Hát nem kell keresnünk egy jó vevőt?

A közjegyző már éppen válaszolni készült, de ebben megakadályozta egy táviratot hozó tisztviselő.

– Raddle úr, ha csak az a baj - mondta, miután a táviratot felbontotta -, íme, máris mentesültek egy nehéz utazás fáradalmaitól.

E szavakkal Snubbin úr átnyújtotta Ben Raddle-nak a táviratot, amelyet nyolc nappal előbb tettek föl, és miután Dawson Cityből Vancouverbe vitték, onnan érkezett meg Montrealba a domínium távíróhálózatán.

A táviratból kiderült, hogy az Anglo-American Transportation and Trading Co. (Chicago-Dawson) nevű amerikai társaság, amely Healey kapitány vezetésével már nyolc claim birtokában folytatja a kitermelést, a Forty Miles Creek menti 129-es claim vételáraként felajánl ötezer dollárt, mely összeget az elfogadó válasz vétele után azonnal átutal Montrealba.

Ben Raddle, miután átvette a táviratot, ugyanolyan figyelemmel olvasta végig, amilyennel a birtok okmányait áttanulmányozta.

– Ehhez mit szól, Raddle úr? - érdeklődött a közjegyző.

– Semmit - válaszolta a mérnök. - Elégedjünk meg annyival, amennyit ajánlanak? Ötezer dollárt egy claimért Klondike-ban!

– Ötezer dollár azért elég szép summa!

– De kevesebb, mint tízezer, Snubbin úr!

– Persze, bár azt gyanítom, hogy Skim úr...

– Summy majd osztja a véleményemet, ha komoly érvekkel indokolom. És ha meggyőzöm ennek az utazásnak a szükségességéről, legyen nyugodt, benne lesz ő is.

– Éppen ő?... A legmegelégedettebb és a legfüggetlenebb ember, akit hivatásának gyakorlása közben egy közjegyző valaha is megismerhetett!

– Igen, éppen ez a boldog és független ember, ha kimutatom, hogy megkétszerezheti a boldogságát és a függetlenségét... Végül is, mit kockáztatunk? Hiszen a társaság ajánlatát bármikor elfogadhatjuk.

Miután elhagyta a közjegyzői irodát, Ben Raddle a legrövidebb úton hazafelé indult, s azon törte a fejét, hogy most már mi is a teendő... Amint a Jacques-Cartier utcai házhoz ért, már döntött is. Fölment egyenesen unokabátyja szobájába.

– Találkoztál Snubbin úrral? Tudsz valami újabbat? - érdeklődött Summy.

– Tudok ám, kedves Summy!

– Jót?

– Nagyon jót!

– Megvizsgáltad a birtok iratait?

– Persze. Minden rendben. A 129-es claim törvényes tulajdonosai vagyunk.

– Azt nézd meg, hogy meggazdagszunk belőle! - kacagott Summy Skim.

– Lehet, hogy jobban, mint gondolnád - válaszolta komolyan a mérnök.

Azzal Ben Raddle átnyújtotta bátyjának az Anglo-American Transportation and Trading Company táviratát.

– Óriási! - lelkesedett Skim. - Vége a kétségeknek. Adjuk el mielőbb a claimet e nagylelkű társaságnak.

– Ugyan, miért adnók oda ötezer dollárért? Hátha sokkal többet ér... - ellenkezett Ben Raddle.

– De gondold meg, kedves Ben...

– Nahát, a „kedves Ben” most azt válaszolja, hogy az üzleti világban nem így szokás eljárni. Ahhoz, hogy a tények ismeretében cselekedjünk, szükséges látnunk, a tulajdon két szemünkkel kell meggyőződnünk.

– Még mindig ezen jár az eszed?

– Most inkább, mint eddig. Gondolkozz, Summy! Ha egy ilyen ajánlatot tettek, ez azt jelenti, hogy ismerik a claim értékét, és az sokkal többet ér. Van elég ki nem termelt terület a folyók mentén és Klondike hegyeiben...

– Mit tudsz te azokról...

Ben Raddle rá sem hederített a közbeszólásra, hanem így folytatta:

– És ha az a társaság, amely már nyolc claim tulajdonosa, megvenné a miénket, ez azt jelenti, hogy erre nemcsak ötezer dollárja, de ötezer oka is van. Mit öt? Tíz- vagy százezer oka!...

– Egymillió, tízmillió, százmilliárd - folytatta tréfásan Summy.

– Bizony, Ben, te csak játszadozol a számokkal.

– A számok maga az élet, és azt hiszem, öregem, te nem számolsz eleget...

– Talán azért, mert te meg túl sokat számolgatsz.

– Ide figyelj, kedves Summy, most komolyan beszélek. Nem voltam meggyőződve, hogy oda kell mennünk. De mióta ez a távirat megérkezett, úgy döntöttem, hogy személyesen viszem el a választ.

– Hogy?... Klondike-ba mész?

– Oda én.

– Anélkül, hogy megérdeklődnéd...

– Majd a helyszínen minden kiderül.

– És ismét magamra hagysz?

– Nem, hiszen velem jössz.

– Én?

– Te hát!

– Soha!...

– De igen, mert ez mindkettőnk dolga.

– Szabad kezet adok, tégy, amit akarsz az én nevemben is.

– Nem fogadom el. Rád van szükségem.

– Hogy ezerötszáz mérföldet utazzam...

– Dehogy!... Inkább ezernyolcszázat.

– Te úristen!... És az mennyi idő?...

– Amennyi kell. Előfordulhat, hogy nem leszünk érdekeltek a claim eladásában, hanem... a kitermelésében.

– Hogy?... Hogy mi termeljük ki?... - kiáltott Summy Skim kétségbeesetten.

– Ez jelenthet egy egész évet is! Sőt, ha szükséges, kettőt is.

– Két évet!... Két kerek esztendőt!...

– Hát aztán!... amíg minden hónap, minden nap, minden óra a vagyonunkat gyarapítja!...

– Nem, ezt nem! - tiltakozott Summy Skim, és úgy belesüppedt a fotelba, mintha soha ki nem akarna kelni belőle.

De emberére akadt. Mert bizony Ben Raddle addig abba nem hagyta, amíg a beleegyezését ki nem csikarta.

– Ami engem illet, kedves Summy, én bizony elhatároztam, hogy elmegyek Dawson Citybe, és el sem tudom képzelni, hogy te ne kísérj el. Egyébként éppen eleget gubbasztottál mostanig... Itt az ideje, hogy megjárasd magad a nagyvilágban.

– Áh! Ha egyszer kedvem kerekedne, más tájakra vágynék, Európába vagy Amerikába. Nem temetkeznék el annak az átkozott Klondike-nak a kellős közepébe.

– Amelyet végül is csodálatosnak találsz, ha majd magad is meggyőződöl, Summykám, hogy aranyporral van behintve és aranyrögökkel kikövezve.

– Ben, kedves Ben, kétségbeejtesz!... Igen, kétségbeejtesz!... Belemászol egy olyan kalandba, amelyben csupa veszély és kiábrándulás vár reánk.

– Ezt majd meglátjuk ezután.

– Először is az az átkozott claim ábrándít majd ki, amely kétségtelenül egy fő fagyos hagymát sem ér.

– Akkor az a társaság miért ajánlott ötezer dollárt érte?

– És ha arra gondolok, Ben, hogy arra a nyomorult claimre valahol ott bukkanunk rá, ahol már mínusz ötven fokot is mértek!

– Majd tüzet rakunk.

Ben Raddle-nak mindenre kész felelete volt, és egyáltalán nem vette a szívére bátyja nekikeseredését.

– Hát Green Valley, Ben!... - sóhajtott fel Skim.

– Ugyan, majd meglátod, Klondike-ban is lesz elég vadászterület, s elég hal a folyókban. Számodra ismeretlen vidéken fogsz majd halászni és vadászni, és az ilyesmi rengeteg meglepetést hozhat.

– De hát a farm, és a mi derék ottani embereink, akik annyira várnak... - kesergett Summy.

– Azt hiszed, hogy sírnak majd utánunk; pláne, ha olyan gazdagon térünk majd haza, hogy újjáépíthetjük az egész gazdaságot és megvásárolhatjuk az egész környéket?...

Végül is Summy Skim beadta a derekát... Nem, semmiképpen sem hagyhatja unokaöccsét egyedül elmenni Klondike-ba... Bizony, elkíséri, ha egyébért nem, hogy minél hamarabb hazahozza...

Így történt, hogy aznap a domínium távíróvezetékein kiröppent az értesítés, amely tudomására hozta Healey kapitánynak, a Transportation and Trading Company, Dawson City, Klondike igazgatójának, hogy Ben Raddle és Summy Skim urak, a 129-es claim tulajdonosai nemsokára útnak indulnak...