Summy Skim mégsem indulhat Montrealba

Másnap a sorsüldözött franciát eltemették. Jane és Edith Edgerton, Ben Raddle és Summy Skim kísérte utolsó útján. A fejfán ott állott a név: „Jacques Ledun”, bár a sarki hóviharok alighanem rövidesen betemetik a sírját. A haldoklónak tett ígéretükhöz híven a temetőből visszatérve Ben Raddle levelet írt a szerencsétlen anyának, aki már soha többé nem látja viszont a fiát.

Miután e kötelességének eleget tett, Ben Raddle alaposan fontolóra vette, hogy tulajdonképpen milyen helyzet alakult ki haldokló vallomása nyomán. Hogy Ben Raddle érdeklődését felkeltette a Golden Mount, azon nincs mit csodálkoznunk. Pedig mégsem egészen rendjénvaló, hogy mérnökember létére, ahelyett, hogy körültekintően és gondosan mérlegelte volna, eleve készpénznek vette a betegtől hallott vallomást. És lám, ő mégis ezt tette. Ben Raddle egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Jacques Ledun vallomásának komoly alapja van. Meg volt győződve, hogy Klondike legészakibb vidékén ott a mesebeli hegy, amely mint valami óriási pénzeszsák, egyszer csak magától kiürül. Akkor majd az aranyrögök millióit szórja ki az ég felé; vagy ha ez nem következik be, csupán össze kell őket gyűjteni az örökre kialudt kráterből.

Egyébként is úgy hírlett, hogy a Mackenzie és mellékfolyói mentén igen sok gazdag lelőhely található. Az indiánok, akik bejárták az Arktikus óceán melléki területeket, azt mesélték, hogy ott a folyók fövenye tele van arannyal.

Ezért a társaságok azt tervezték, hogy a kutatómunkát kiterjesztik a domíniumnak az Északi-Jeges-óceán és az Északi-sarkkör közötti területeire, ami pedig az aranyásókat illeti, sokan úgy döntöttek, hogy a következő évadban felmennek oda, mert az előbb érkezőnek nagyobb az esélye. Mit lehessen tudni - gondolta Ben Raddle -, hátha felfedezik azt a vulkánt is, amelynek létezéséről a Jacques Ledun vallomásából most még csak neki van tudomása.

Ha ebből hasznot akar húzni, gyorsan kell cselekednie. Mindenekelőtt ki kell egészítenie az értesüléseit, és tanulmányoznia kell azt a térképet, amelyről a francia azt állította, hogy Jane Edgerton birtokában van.

Ben Raddle egyenesen a kórházba ment, hogy megkapja a szükséges felvilágosítást.

– Mielőtt kiadta volna a lelkét, Jacques Ledun azt mondta, hogy önnél van egy térképvázlat.

– Valóban, nálam van egy térképvázlat... - válaszolta Jane.

Ben Raddle elégedetten felsóhajtott. Jól alakulnak a dolgok, ha Jane olyan könnyedén megerősíti a francia vallomását. De aztán a lány hozzátette:

– Csakhogy az a térkép az enyém.

– Az öné?...

– Bizony, mégpedig azon egyszerű okból, hogy Jacques Ledun nekem adta.

– Úgy!... Úgy!...

Aztán pillanatnyi hallgatás után így folytatta:

– Egyébként nincs semmi jelentősége, mert el sem tudom képzelni, hogy ne adja ide.

– Az attól függ... - válaszolta Jane nyugodtan.

– Vagyis mitől? - kiáltott fel Ben Raddle csodálkozva. - Attól függ?... Éspedig?... Kérem, világosítson fel.

– Egyszerű - válaszolta Jane. - A szóban forgó térkép, amelyet tulajdonosa nekem adott, véleményem szerint egy igen gazdag lelőhely pontos helyét tünteti fel. Jacques Ledun azért osztotta meg velem a titkot, mert megígértem, hogy támasza leszek az édesanyjának, de ezt az ígéretemet csak akkor tudom teljesíteni, ha felhasználhatom a térképet. Csakhogy a nálam lévő helyszínrajzon hiányosak az adatok.

– Vagyis? - érdeklődött Ben Raddle.

– Vagyis az ön kérése nyomán arra kell gondolnom, hogy Jacques Ledun, talán ugyanazon ígéret ellenében, megadta önnek a nálam hiányzó adatot. Ha valóban így van, rendelkezésére bocsátom a térképet, de csak mint üzlettársa. Utóvégre ön ismeri a rejtély egyik felét, én viszont a másikat. Ha gondolja, párosítsuk felemás értesüléseinket, majd pedig osztozzunk a hasznon, amelyet az egész vállalkozáson nyerünk.

E szavak hallatán Ben Raddle-nek egyszerűen tátva maradt a szája. Erre igazán nem számított. Annyi bizonyos, hogy Jane Edgerton nagyban játszik. De aztán a józan ész és a méltányosság felülkerekedett benne. A kis szerencsevadász nem is okoskodik rosszul. Kétségtelen, hogy Jacques Ledun azért fordult mindkettőjükhöz, mert előrelátóan akart édesanyjáról gondoskodni, ezért vette mindkettőjük ígéretét. És miért ne fogadná el a Jane ajánlatát, hogy megosztozzanak azon, amit az aranyvulkán kitermelésével keresnek? Lehet ugyan, hogy az egész aranyvulkán csak mese, s akkor a fél titok éppen annyit ér, mint az egész; éppen semmit. De ha ez a história igaz, a Jane Edgertonnal való osztozkodásnak nincs jelentősége, mert a vagyon, amit a vulkánból nyernek, végtelen.

A mérnök pár pillanat alatt meghányta-vetette magában a dolgot és döntött:

– Áll a vásár, Miss Jane.

– Tessék a térkép - válaszolta Jane és átadta a pergament.

Ben Raddle futó pillantást vetett a vázlatra, majd a vörös kereszt mellé, ahol a délkört a szélességi kör metszette, odaírta: 68° 37’.

– Most már megvannak a földrajzi koordinátáink - jelentette ki elégedetten. - Akár behunyt szemmel is eltalálunk az Aranyvulkánhoz.

– „Aranyvulkán” - suttogta Jane. - Igen, Jacques Ledun is így mondta...

– Egy csodálatos hegy! Elmegyek és felkutatom...

– Elmegyünk - javította ki Jane.

– Rendben van - bólintott beleegyezőleg a mérnök -, tavasszal együtt kutatjuk fel.

Ben Raddle ezután közölte Jane-nel, hogy mit mondott Jacques Ledun. Felfedte, vagy inkább megerősítette előtte, hogy valóban létezik az a bizonyos aranyhegy, a Golden Mount, amelyet a francia Harry Brownnal fedezett fel. Elmondta, hogyan kellett eszközök hiányában visszatérniök, hogyan támadta meg a két bátor felfedezőt, zsebükben a lelőhelyre vonatkozó följegyzésekkel útonállók gyilkos bandája, akik egyiküket meg is ölték, a másikat pedig abba a siralmas helyzetbe taszították, amelyben rátaláltak.

– Ön sohasem kételkedett e rendkívüli eseményekben? - kérdezte Jane, miután Ben befejezte a történetet.

– Eleinte igen - ismerte be a mérnök. - De Jacques Ledun hangjának őszintesége hamarosan legyőzte bizalmatlanságomat. Higgye el, ez a történet igaz. Természetesen ez még nem jelenti a sikert. Ilyenkor leginkább az fenyeget, hogy mások elénk vágnak. Bár még senki sem tudja, hogy mi az a Golden Mount, már annyi is elég, hogy legenda veszi körül. Akadjon egyetlen, a többinél merészebb aranyásó, s a legendából valóság lesz. Ezt a veszélyt mi, amennyire tőlünk függ, elhárítjuk, mégpedig azáltal, hogy sietve felkészülünk, s addig mélységesen hallgatunk.

Nem csoda, ha ezek után a mérnököt minden hír érdekelte, amely az aranyásók között keringett. Jane sem maradt közömbös - ketten nap mint nap órákat vitatkoztak, tervezgettek. Abban azonban egyetértettek, hogy az Aranyvulkán titkát szigorúan meg kell őrizniök. Ben Raddle erről még Summy Skim előtt sem ejtett egyetlen szót sem. Egyébként nem kellett nagyon sietniök, hiszen még három hónap sem telt el abból a nyolcból, amennyit Klondike-ban a tél tart.

Közben a határmegállapító bizottság nyilvánosságra hozta a munkálatok eredményét. Megállapították, hogy mind az egyik, mind a másik fél keresetét vissza kell utasítani. Nincs semmi hiba. Alaszka és a domíniumok közötti határvonalat helyesen vonták meg; azt nem kell sem nyugatabbra helyezni a kanadaiak javára, sem keletebbre az ő hátrányukra; ezért a határ menti claimek állami hovatartozásában nem áll be semmi változás.

– Ennyivel is előbbre vagyunk - mondta gúnyolódva Summy Skim, mikor meghallotta a hírt. - A 129-es claim tehát kanadai területen fekszik. De szerencsére a 129-es már nincs többé. Szóval a halála után keresztelték meg...

– De ott, a Forty Miles Creek alatt mégiscsak megvan - válaszolta a munkavezető, aki még nem vesztett el minden reményt.

– Ez igaz, Lorique. Önnek tökéletesen igaza van. Menjen és termeljen ki aranyat hat lábbal a víz színe alatt! Hacsak nem jön még egy földrengés, hogy visszarázzon mindent a régi helyére, másképp... - Summy Skim megvonta a vállát: - Persze, még tanúi lehetünk Pluto és Neptun újabb együttműködésének Klondike-ban, és remélem is, hogy ők majd véglegesen rendbe tesznek itt, ebben a szörnyű tartományban, mindent; jól összevissza forgatják s víz alá merítik az egészet, de úgy, hogy többé soha senki se találhasson egyetlen szem aranyat sem.

– Ugyan, Skim úr! - szörnyűlködött őszintén a munkavezető.

– Hát aztán - szólt közbe Ben Raddle az olyan ember nyugalmával, aki óvakodik a szükségesnél többet mondani -, azt hiszed, hogy csak Klondike-ban vannak aranylelőhelyek?

– Az a kataklizma, amiről beszéltem, tőlem nyugodtan rászakadhat az összes aranymezőkre itt és Alaszkában és a domíniumokban és Transvaalban... és, hogy őszinte legyek, mindenütt a világon - jelentette ki Summy Skim kissé haragosan.

– De Skim úr, az arany, az arany!... - kiáltott fel a munkavezető.

– Maga ezt nem érti, Lorique. Végképpen nem érti. Tudja, mi az arany? Nahát, az arany az egy lidérc, ez a véleményem, erről ne is próbáljon még jobban meggyőzni.

Ez a vita akár tovább is folyhatott volna, de nem volt semmi értelme. Éppen Summy Skim volt az, aki hirtelen végét vetette:

– Egyébként, Neptun és Pluto csináljon, amit akar. Én már csak azzal törődöm, ami ránk tartozik. Kijelentem, hogy elégedett vagyok a 129-es claim eltűnésével, mivel ez arra kényszerít bennünket, hogy visszatérjünk Montrealba.

Egyelőre Summy Skim szónokolhatott, ahogy neki tetszett. Valójában még hosszú ideig itt kell rostokolnia, amíg az időjárás megengedi, hogy a hazafelé vezető úton az első lépést megtehesse. Az év éppen csak, hogy véget ért. Summy Skim soha életében nem felejti el azt a karácsony előtti hetet, amelyet oly szörnyűnek érzett, pedig még húsz fok hideg sem volt. De az is jobb volna, ha sokkal hidegebb volna, mint az erős és száraz északi szél.

Az év utolsó hónapjában Dawson utcái majdnem kihaltak voltak. Semmiféle utcai kivilágítás nem tudott volna ellenállni a vadul tomboló viharnak. A hóréteg vastagsága meghaladta a hat lábat. Ha ráadásul a szokott fagy is beáll, sem csákány, sem ásó nem tud utat vágni a hatalmas hóban. Robbantani kellett volna... A Yukon és a Klondike River közelében fekvő városrészekben, ahol a házak első emeletéig ért a hó, az ablakon át kellett ki-bejárni. Szerencsére a Front Street nem volt annyira behavazva, s a két unokafivér elhagyhatta volna a szállodát, ha az utcán tudtak volna közlekedni. De elég volt egy-két lépés, hogy nyakig merüljenek a hóba.

Ebben az évszakban a nappalok csak néhány órát tartanak. A nap csak alig emelkedik a várost övező hegyek fölé. A villamoshálózat nem bírt ellenállni a nagy hópelyheket kavargató hóviharnak, ezért napi húsz órán át mindenre mélységes sötétség borult. Ilyenkor képtelenség a külvilággal bármilyen kapcsolatot is teremteni; Summy Skim és Benn Raddle csak gubbasztottak egész nap a szobájukban. A munkavezető és Neluto, valamint Patrick egy szerényebb szálláson húzták meg magukat valahol a völgy felé eső városrészben, de szokásuktól eltérően most nem látogathatták meg őket, Jane és Edith Edgertonról pedig még hírt sem hallottak. Summy Skim egy alkalommal megkísérelte, hogy eljusson a kórházba, de majdnem eltemette a hó, és a szállodabeli emberek alig tudták élve és sértetlenül kiszabadítani.

Az csak természetes, hogy a közszolgáltatás szünetelt Klondike-ban. A posta nem működött, a lapokat nem lehetett kihordani. Ha a szállodákban és a magánházakban ilyen adottságokra számítva az élelmiszer nem lett volna felhalmozva, Dawson City lakossága akár éhen is halhatott volna. Azt talán mondanunk sem kell, hogy a játékbarlangok s a kaszinók kongtak az ürességtől. A város talán még sohasem volt aggasztóbb helyzetben. A hó miatt a kormányzó rezidenciáját sem lehetett megközelíteni; a közigazgatás pedig mind az amerikai, mind a kanadai területen megbénult. Ami a járványos betegségek által naponta szedett áldozatokat illeti, ugyan hogy is lehetett volna őket utolsó útjukra kísérni? Ha kitört volna a pestis, Dawson rövid időn belül teljesen kipusztult volna.

Az 1899-es esztendő első napja rémes volt. Egész előző éjszaka és egész nap úgy szakadt a hó, hogy sok házat majdnem egészen eltakart. A Klondike River jobb partján némelyik háznak csak a teteje látszott ki a hóból. Úgy tűnt, hogy a hófergeteg az egész várost eltemeti, amint a vulkán hamuja maga alá temette Pompeit. Ha ezután egy negyven-ötven fokos tartós hideg következik, a város minden lakója odaveszhet a kőkeményre fagyott hótakaró alatt.

De január másodikán a légköri viszonyokban hirtelen javulás állott be. A szél iránya megváltozott, a hőmérő higanya hamarosan a nulla fok fölé emelkedett, s már nem kellett attól tartani, hogy a hatalmas hótakaró eljegesedik. Sőt, néhány óra alatt elolvadt. Aki látta, az se hitte! Persze, akkora árvíz támadt, hogy az bizony sok kárt okozott, az utcák harsogó áradattá változtak, a mindenféle mocsokkal keveredő vizek beleömlöttek a Yukonba és mellékfolyóiba, és nagy zajlással hömpölyögtek végig e folyók jeges felületén.

Az árvizek elöntötték az egész környéket. Többek közt a Forty Miles Creek is módfelett megnőtt, és még jobban elborította a közeli claimeket. Ha esetleg Ben Raddle mind ez ideig még táplált is némi reményt, hogy még egyszer talán birtokába veheti a 129-es claimet, arról most már örökre lemondhatott.

Amint a vizek annyira apadtak, hogy az utcákon járni lehetett, mindenki igyekezett felvenni a megszakadt kapcsolatokat. Lorique és Neluto jelentkezett a *Northern Hotel*ben. Ben Raddle és Summy Skim siettek a kórházba, ahol annyi napi elszigeteltség után a lányok kitörő örömmel fogadták őket. Ami Pilcox doktort illeti, ő bizony semmit sem vesztett szokott virgoncságából.

– Még mindig olyan büszke erre a földre, amely fiává fogadta? - kérdezte Summy Skim.

– De mennyire, Skim úr! - válaszolta az orvos. - Elképesztő ez a Klondike!... Elképesztő!... Nem hiszem, hogy máshol valaki elmondhatná, látott ennyi havat egy rakáson!... Skim úr, ennek az emlékét semmi sem mossa majd el az ön úti élményeiből.

– Efelől biztosíthatom, doktor úr!

– Ha az ezutáni nagy hidegek előtt nincs ez az olvadás, a fagy valamennyiünkből múmiát csinál. Há, há! Micsoda szenzáció lett volna az ó- és újvilág napilapjai számára! Egyedülálló alkalmat szalasztottunk el a szelek sajnálatos irányváltozása miatt!

– Ön ilyen könnyedén veszi a dolgokat?

– Úgy veszem, ahogy adódnak. Ez a filozófia, Skim úr.

– Szép kis filozófia, s hozzá az ötvenfokos hideg; nekem ilyesmire nincs szükségem - tiltakozott Summy Skim.

A város nemsokára visszanyerte régi képét, minden folyt a szokott módon. A kaszinók megnyíltak. Az emberek újra jártak-keltek az utcákon, ahol a halottszállító kocsik a kemény fagy számtalan áldozatát vitték ki a temetőbe.

De januárban Klondike-ban még messze a tél vége! A hónap második felében ismét mélyre szállt a hőmérők higanyszála, de kellő elővigyázattal azért lehetett közlekedni az utcákon, és a hónap biztatóan végződött, mint ahogy elkezdődött, a hóviharok ritkábban törtek ki és kevésbé voltak hevesek. Annyi bizonyos, ha nem fújt a szél, a fagyot könnyebb volt elviselni; de amikor az arktikus vidékek felől süvíteni kezdett az északi szél és az emberek arcára ostorcsapásokat mért, a lehelet pedig zúzmarává fagyott, bizony veszélyes volt kint ténferegni a szabadban. Neluto, s néha Jane Edgerton társaságában Summy Skim naponta eljárt vadászni. A nagy hidegek ellenére sem lehetett lebeszélni erről a szenvedélyéről. Számára, mivel sem a szerencsejáték, sem a kaszinóbeli szórakozás nem vonzotta, nagyon nehezen telt az idő. Egy alkalommal, mikor a szokottnál is erősebben marasztalták otthon, Summy Skim komoly képpel kijelentette:

– Rendben van, fogadom, hogy nem megyek többé vadászni, ha...

– Mikor, ha?... - kérdezte Pilcox doktor.

– ...ha akkora hideg lesz, hogy a puskapor sem gyúl meg.

Ha nem ment el Summyval vadászni, Jane Edgerton hol a kórházban, hol a *Northern Hotel*ben gyakran találkozott Ben Raddle-lel. Nem volt olyan nap, hogy legalább egyszer ne jöjjenek össze. A beszélgetéseknél mindig jelen volt Edith is, aki beérte annyival, hogy hallgassa kettejük párbeszédét. De azért a mérnök mintha fontosnak tartotta volna, hogy a lány is ott legyen; egyébként ő volt az egyedüli lény, akit arra méltattak, hogy a nagy titkot megosszák vele. A tervezett expedícióról még a legjelentéktelenebb részleteket illetően is kikérték a tanácsát, és főleg a mérnök figyelmesen meg is hallgatta azokat; főleg azért, mert Edith tulajdonképpen nem is a maga véleményét fejezte ki. A lány behunyt szemmel elfogadta, amit a mérnök javasolt, mert mindig a Ben pártjára állt, ha Jane-nel vitatkozott, sőt még Lorique-kal szemben is pártját fogta, aki gyakran részt vett a vitákban, anélkül, hogy azok igazi célját ismerte volna. Amit Ben Raddle mondott, az Edithnek helyes volt. Amit csinált, jól tette. A mérnök pedig el volt ragadtatva e hízelgő nagyrabecsüléstől, amelyet Edith kedves egyszerűséggel fejezett ki irányában.

A mérnök szakadatlanul faggatta Lorique-ot Klondike-ról, és főleg annak legészakibb tartományairól, amelyeket a munkavezető már nem is egyszer becserkészett. Summy Skim valahányszor hazatért a vadászatról, mindig együtt találta őket, és szíve mélyén némi nyugtalansággal gondolt arra, hogy vajon mit tárgyalhatnak örökké?

„Ugyan mire készülhetnek négyen együtt? - morfondírozott magában. - Ben még mindig nem lakott jól ezzel a szörnyű vidékkel? Talán csak nem akar ismét szerencsét próbálni? Ez a Lorique még behúzza valamibe... Csakhogy én is itt vagyok ám, s ha kell, akár erőszakot is alkalmazok!... Hacsak a rokonszenves Pilcox doktor le nem vágja mind a két lábamat, engem bizony a május nem fog itt érni... s lehet, hogy még lábak nélkül is nekivágnék az útnak... neki én!”

Persze Summy Skimnek még csak halvány sejtelmei sem voltak Jacques Ledun vallomásáról. Ben Raddle és Jane Edgerton betartották az egyezséget és jól megőrizték a titkot, amelyről Lorique nem tudott meg többet, mint Summy Skim. Ez azonban nem gátolta meg a munkavezetőt abban, hogy megkörnyékezze Ben Raddle-t, és arra biztassa, próbáljon újra szerencsét. Ha már egyszer eljött Klondike-ba, csak nem töri le az első sikertelenség, különösen, hogy azt rendkívüli, mondhatni páratlan körülmény okozta. Kétségtelenül kár, hogy a 129-es claim tönkrement, de miért ne kísérelhetné meg egy másikkal? Fölfelé a folyó mentén éppen olyan gazdag lelőhelyekre bukkanhat, mint amilyent elvesztett... A Bonanza és az Eldorado mentiek még mindig csodás hasznot hoznak... A Dome vidékén végtelen aranymezők terülnek el, és arrafelé az aranyásók még alig jártak... Ott még a parcellák az első foglalót illetik... A munkavezető arra is vállalkozott, hogy munkásokat kerít... Végül is miért éppen Ben Raddle bukna bele, mikor másoknak sikerült? Éppen ellenkezőleg; egy mérnök már csak képzettségénél fogva is előnyben van.

Könnyű elképzelni, hogy a mérnök mily szívesen hallgatta a hízelgő vélekedéseket. Álmaiban a Golden Mount a valószínűségek birodalmából átcsúszott a teljes bizonyosságok világába... Az is csak claim, sőt több mint claim, olyan hely, amelynek méhe millió aranyrögöt rejteget... Vulkán, amely kincseket vet ki magából. Persze, hogy neki kell vágni e nagyszerű kalandnak!... Ha kora tavasszal elindulnak, három vagy négy hét alatt a hegyhez érnek. Néhány nap alatt több aranyrögöt szednek össze, mint amennyit a Yukon összes mellékfolyói adtak az utolsó két évben, s már a tél beállta előtt mesés vagyonnal térnek majd haza, akkora hatalom birtokában, amely mellett a királyoké is elhalványul.

Ben Raddle és Jane órák hosszát tanulmányozták a vázlatot, amelyet a francia saját kezűleg rajzolt. Beillesztették Klondike térképébe. A hosszúsági és szélességi vonalak ismeretében megállapították, hogy a kereszt a Mackenzie egyik mellékfolyójának, a Rio Rubber bal partjának egyik pontját jelöli, és Dawson Citytől az Aranyvulkánig kétszáznyolcvan mérföldnél nem nagyobb a távolság, vagyis nem több ötszáz kilométernél.

– Egy szekérrel és egy jó lóval - mondta Lorique, akit erre vonatkozóan megkérdeztek - ötszáz kilométert mintegy húsz nap alatt még akkor is meg lehet tenni, ha már május második hetében útnak indulnak...

Közben Summy Skim állandóan azon rágódott, hogy „azok négyen mi az ördögön törik a fejüket?”

Bár ő semmiről sem tudott, azért megsejtette, hogy a gyakori sutyorászásoknak új expedíció nyélbeütése lehet a célja, és elhatározta, hogy annak pedig ő minden erejével ellenáll.

„Úgy, kedveseim, úgy - gondolta. - Csak tervezgessetek, mert én is tudom, hogy mit tegyek, mert az nevet igazán, aki utoljára nevet.”

Eljött március és erős fagyhullámot hozott. Két napig a hőmérők mínusz hatvan fokot mutattak. Ezt Summy Skim azzal a megjegyzéssel közölte az öccsével, hogy ha így folytatódik, a hőmérőjük fokbeosztása nem lesz elegendő.

Mivel a mérnök úgy érezte, hogy unokabátyja elégedetlenkedik, igyekezett engedékeny hangot megütni:

– Valóban nagyon hideg van, de mivel nem fúj a szél, könnyebb elviselni, mint ahogy gondoltam.

– Igen, Ben, ez igaz... - ismerte el Summy, aki örült a válasznak. - Valóban, ez a fagy nagyon egészséges, mert remélem, a mikrobák millióit pusztítja el.

– Ahogy a helybeliek mondják, nem lesz tartós - tette hozzá Ben Raddle. - Sőt még abban is reménykedhetünk, hogy ez a tél nem lesz hosszú, és a munkálatokat már május elején újra lehet kezdeni.

– A munkálatokat?... Édes öregem, ha megengeded nekem ezt a kifejezést, merem állítani, hogy én bizony ibrikálok rájuk - emelte fel a hangját Summy.

– Remélem, hogy kora tavasszal, amint Bill Stell megérkezik, haladéktalanul útnak indulunk...

– Azért nem ártana, hogy mielőtt elmennénk, még egyszer nézzük meg a 129-es claimet.

– A 129-es most olyan, mint egy tenger fenekére süllyedt hajóroncs. Csak búvárruhában szemlélhetnénk meg. S mivel nekünk búvárfelszerelésünk nincs...

– De hány elveszett millió hever ott...

– Sőt, milliárdok is. Nem mondom, hogy nem. Mindenesetre azok már elvesztek, el ám, de még mennyire. Nem értem, miért térnél vissza a Forty Miles Creek mentére, mikor az csak keserves emlékeket idéz...

– Ugyan, Summy, meggyógyultam, tökéletesen meggyógyultam.

– Lehet, hogy nem is olyan tökéletesen. Azt hiszem, a lázad... az a hírhedt láz... tudod melyik... az aranyláz...

Ben Raddle erősen a szemébe nézett, és mint aki döntött a dolgában, elhatározta, hogy felfedi a terveit:

– Kedves Summy, mondanom kell valamit, de kérlek, ne kezdjél dühöngeni az első szavaim hallatára...

– De igenis dühöngeni fogok! - kiáltott fel Summy Skim. - Figyelmeztetlek, ebben semmi sem akadályozhat meg, ha akár csak halvány célzást is teszel, hogy továbbra is itt ténferegjünk.

– Figyelj ide, egy titkot árulok el.

– Titkot? Ugyan kinek a titkát?

– Azét a franciáét, akit félholtan szedtél össze, és úgy vittünk be Dawson Citybe.

– Jacques Ledun valami titkot osztott meg veled?

– Igen.

– És mostanig nekem nem szóltál erről?

– Nem, mert közben egy tervet szőttem, amelyet alaposan végig kellett gondolnom.

Summy Skim úgy pattant fel, mint aki megégette magát:

– Tervet?!... Miféle tervet?

– Állj, Summy - válaszolta Ben Raddle. - Előbb azt kérdezd meg, hogy miféle titkot. Előbb a titkot! Abból következik a terv. Ha megengeded, vegyük sorba, de nyugodj meg, kérlek.

Aztán Ben Raddle beszélni kezdett bátyjának az aranyhegyről, amelyet Jacques Ledun a Mackenzie torkolata közelében, az Északi-Jeges-tenger, az Arktikus-óceán partján fedezett fel. Summy Skim egy pillantást vetett az eredeti vázlatra, aztán a térképre, amelyen a mérnök bejelölte a hegy helyét. Dawson Citytől odáig jelentős a távolság, és az észak-északkeleti irányt követve majdnem a 136-ik délkörön kellene végigmenniök. Végül azt is elmondotta, hogy a hegy olyan tűzhányó, amelynek a kráterében óriási mennyiségű aranyérc van, s a gyomrában millió aranyrög található.

– És te hiszed, hogy létezhet ilyen az Ezeregyéjszaka meséibe illő tűzhányó? - kérdezte gúnyosan Summy Skim.

– Meg vagyok róla győződve, Summy - jelentette ki Ben Raddle olyan határozottan, mint aki további vitára nem is hajlandó.

– Jó! - egyezett bele Summy Skim. - De mi közünk hozzá?

– Hogyhogy mi közünk hozzá? - pattant fel Ben Raddle. - Na, nézz te oda! Ránk bíznak egy ekkora titkot, és mi ne éljünk vele?! Hagyjuk, hogy mások húzzanak hasznot belőle!

Noha Summy Skim igyekezett megőrizni a nyugalmát, azért csak megjegyezte:

– Jacques Ledun is hasznot próbált húzni belőle, de tudod jól, hogy mi lett a vége. A Golden Mount milliárdjai nem óvták meg attól, hogy egy kórházi ágyon adja ki a lelkét.

– Mert megtámadták a banditák!

– Hogy minket nem fognak, az persze magától értetődik. Mindenesetre, hogy kitermelhessük azt a hegyet, ha nem tévedek, jó száz mérföldet kéne északra mennünk.

– Valóban, vagy száz mérföldet, lehet, hogy többet is.

– Csakhogy abban már megállapodtunk, hogy május elején Montrealba indulunk.

– Elhalasztjuk pár hónappal, s annyi.

– Annyi biza - ismételte Summy Skim. - Közben ismét elkéssük a hazatérés idejét.

– Ha elkéssük, legfeljebb ismét Dawson Cityben telelünk.

– A világ minden kincséért sem! - kiáltotta Summy Skim olyan határozottan, hogy Ben Raddle jónak látta végét vetni az érdekes eszmecserének.

Viszont elhatározta, hogy minden adódó alkalommal folytatja majd, és folytatta is, unokabátyja minden morgolódása ellenére. Igyekezett jobbnál jobb érvekkel meggyőzni. Hogy az olvadás kezdetével már akadálytalanul utazhatnak. Hogy mindössze két hónapot kell a Golden Mount környékén időzniök, ám néhány millióval gazdagabban térhetnek vissza Dawsonba. Hogy akkor még lesz idejük bőven tovább menni Montrealba; és így legalább annyi bizonyos, hogy a klondike-beli kirándulásra nem lesz ráfizetésük.

Ben Raddle a végére tartogatta a legerősebb érvet. Jacques Ledun bizonyos céllal árulta el a titkát. Azért, mert még él az édesanyja, egy szegény asszony, akit nagyon szeretett, érte törekedett némi vagyonra szert tenni - nos, öreg napjaira nem lesz gondja, ha a fia kívánsága teljesül.

Hát akarhatja-e Summy, hogy unokaöccse megszegje az ígéretét, amelyet egy haldoklónak tett?

Summy Skim hagyta, hogy Ben Raddle csak beszéljen, amit tetszik, egyszer sem szakította félbe, de közben azon gondolkozott, hogy kettőjük közül ki a nagyobb bolond; Ben, aki a sok badarságot összebeszéli, vagy ő, aki meghallgatja. Mikor azonban Ben befejezte, kitört belőle a méltatlankodás:

– Nem mondhatok csak annyit, hogy kezdem bánni, amiért megsegítettem azt a szerencsétlen franciát, és megakadályoztam, hogy sírba vigye a titkát - még a hangja is remegett a dühtől. - Ha már meggondolatlan ígéreteket teszel, van más mód is arra, hogy szavadnak állj. Például rendszeresen küldhetnénk segélyt az anyjának, és ha beleegyezel, erre én személyesen kötelezem is magam. Ami pedig ezt a rossz tréfát illeti, többé ne kezd elölről. Azt ígérted, hogy visszatérünk Montrealba, állj a szavadnak. Többet erről nem tárgyalunk!

És Ben Raddle azután hiába is próbálkozott. Summy rendíthetetlen maradt. Sőt, mintha neheztelt volna az unokaöccsére, mert úgy vélte, hogy részéről nem valami tisztességes dolog erőltetni ezt a kérdést. Ben végül már aggódni kezdett, hogy megváltozott közöttük a testvéries viszony.

Igazság szerint Summy önmagával is tusakodott. Állandóan arra gondolt, hogy mi lesz, ha nem tudja meggyőzni Ben Raddle-t. Ha Ben megmakacsolja magát, és belevág ebbe a kalandba, vajon magára hagyhatja ilyen veszedelmes vállalkozásban? Summy nem táplált illúziókat. Tudta, nem lenne képes elviselni a nyugtalanságot és az aggodalmat, s hogy ezt elkerülje, végül megadná magát. De erre a gondolatra elöntötte a düh. Ezt a gyengeségét rejtette a legnagyobb fokú ridegség látszata mögé, amelyet szelíd természete ellenére képes volt mímelni.

Ben Raddle viszont hitt a látszatnak, és mind inkább elvesztette a reményt, hogy unokabátyját meggyőzheti, tegye magáévá a tervet. Bár nem volt annyira érzelmes, mint ő, mégis mélyen elkeserítette, hogy szembe kerültek egymással. És mivel idő múltával sem változott a helyzet, egy szép nap, amikor betért a kórházba, elhatározta, hogy beszél Jane Edgertonnal Summy Skim csökönyös magatartásáról. A lány ezen ugyancsak csodálkozott.

Sohasem gondolt arra, vajon Summy miként vélekedik a számára annyira fontos tervről. Magától értetődőnek vette, hogy a Summy Skim véleménye nem különbözhet az övétől, bár az igazat megvallva, nem tudta volna megmondani, hogy miből meríti ezt a nagy önbizalmat. De mivel így érezte, a csodálkozása nemsokára haraggá változott; mintha szegény Summy személyesen őt sértette volna meg. Szokott határozottságával egyenesen a szállodába ment, hogy megkeresse a lázadót, és helytelen magatartásáért megdorgálja, ahogy illik.

– Hallom, nem ért egyet azzal, hogy kiránduljunk a Golden Mountra - szólt hozzá minden bevezetés nélkül igen éles hangon.

– Hogy kiránduljunk? - dadogta Summy, mert a nem várt támadás ugyancsak meglepte.

– Kérdem, mi érdeke megakadályozni azt az utazást, amelyet az unokaöccse és én elterveztünk?

Summy arcszíne egy pillanat alatt a szivárvány összes színe szerint változott.

– Tehát... - hebegte -, Jane kisasszony, ön is részt vesz az expedícióban?

– Ne játssza a tájékozatlant! - vágott vissza keményen. - Szebb volna, ha igaz baráthoz illőn egyszerűen velünk jönne, és kivenné a részét a haszonból is. A Golden Mount nem sok fáradtságért mindhármunkat gazdaggá tehet.

Summy elvörösödött, mint a rák. Egyetlen szippantásra annyi levegőt szívott magába, hogy kétséges volt, maradt-e mások számára még valami.

– Rendben van, de hát én is éppen erre vágyok! - füllentette szégyentelenül.

Erre aztán Jane nézett nagyot.

– Nahát!... - kiáltott fel. - Akkor miket beszél Ben Raddle úr?

– Ben bizony sokszor nem tudja, mit beszél - jelentette ki Summy olyan merészen, mint egy notórius hazudozó. - Az igaz, hogy tettem néhány apróbb megjegyzést, de az észrevételeim csak az expedíció megszervezésére vonatkoztak. Szükségességét sohasem vitattam.

– Jó órában legyen mondva! - örvendezett Jane.

– Oh, Jane kisasszony, hát hogy mondhatnék le egy ilyen kirándulásról? De hogy őszinte legyek, engem bizony nem az arany érdekel...

Summy hirtelen elhallgatott, mert nem merte kimondani, hogy mi is az, ami őt érdekli. De talán még ő maga sem tudta.

– Hát mi érdekli?! - faggatta Jane.

– Biz’ isten, a vadászat! Á, persze az út, a felfedezések, a kaland... - lelkendezett Summy.

– Ki, amit szeret - vágta el Jane a lelkendezését, és sietett megkeresni Ben Raddle-t, hogy közölje vele, mit intézett.

Az pedig lélekszakadva sietett a szállodába.

– Igaz ez, Summy? - kérdezte az unokabátyjától. - Úgy határoztál, hogy jössz te is?

– Miért? Nyilatkoztam én valaha is másképpen? - válaszolta Summy oly szemérmetlenül, hogy Ben Raddle zavarában már arra gondolt, vajon nemcsak álmodta-e az elmúlt napok hosszú vitáit.