Egy délkör ingadozásai

– Egy rakás kunyhó, sátor holmi mocsaras területen felverve; olyan táborféle, amelyet állandóan elöntéssel fenyeget a Yukon és a beleömlő Klondike River, mentől görbébb, annál sárosabb utcák, minden lépésre egy-egy kátyú, távolról sem város, inkább amolyan ólak tömkelege, ugyebár, Skim úr, hallomásból ilyennek képzelte Dawson Cityt? De az ólak, hála a tűzvészeknek, szemmel láthatóan eltűntek. Ma Dawsonban van katolikus és protestáns templom, vannak bankok és szállodák. Nemsokára két színháza is lesz, ezek egyike kétezer nézőt befogadó operaház, satöbbi, satöbbi... És talán el sem képzeli, hogy mi minden értendő a satöbbin!...

Így lelkesedett Pilcox doktor, egy zömök, negyven év körüli, élénk, erélyes, talpraesett, elpusztíthatatlan egészségű a kanadai angol, akinek a szervezetét még sohasem kezdte ki semmi betegség, és aki mintha a járványokkal szemben is teljesen ellenálló lenne. Mivel egy évvel ezelőtt kinevezték a dawsoni kórház igazgatójának, letelepedett ebben a városban, ahol mesterségének folytatására kedvező feltételeket talált; itt ugyanis a különböző járványos megbetegedésekből a város soha ki nem fogy, nem szólva a legragályosabbról, az aranylázról, de ez utóbbi ellen az orvos legalább olyan jól be volt oltva, mint Summy Skim.

Pilcox doktor egyszemélyben volt belgyógyász, sebész, gyógyszerész, fogász, és mivel hozzáértéséről és a betegek iránti odaadásáról az emberek hamarosan meggyőződtek, csak úgy özönlöttek a rendelőjébe, amely kényelmesen berendezett házában, Dawson City egyik főutcáján, a Front Streeten volt berendezve.

Bill Stell jól ismerte Pilcox doktort, és ismeretségét arra használta, hogy beajánlotta nála azokat az idevándorló családokat, akiket Skagwayből Klondike-ba vezetett. Alig negyvennyolc óra alatt kapcsolatot teremtett Ben Raddle és Summy Skim, valamint a nagy megbecsülésnek örvendő orvos között. Vajon, ami Klondike-ban történt, nála jobban tudhatta-e valaki?... Ha pedig az embernek szüksége támadt egy megbízható tanácsra, vagy orvosi vizsgálatra és kezelésre, ettől a csodálatos férfiútól bizonnyal megkapta.

Summy Skim első kérdése bájos útitársnőikre vonatkozott. Mi történt velük?... Látta már őket Pilcox doktor?...

– Jó, hogy kérdi! Páratlan! - kiáltott fel lelkesen Pilcox doktor, de Summy legnagyobb aggodalmára egyes számban beszélt: - Gyöngyszem az a kislány, igazgyöngy, és boldog vagyok, hogy rávettem az idejövetelre. Csak két napja, hogy átlépte a kórház küszöbét, és máris minden megváltozott. Ma reggel kinyitottam egy szekrényt, és ámulatba estem a csodálatos rendtől, amit abban találtam, és be kell vallanom önöknek, az ilyesmihez nemigen szoktattak itten. Csupa kíváncsiságból még egy szekrényt kinyitottam, majd egy harmadikat is, aztán még vagy tízet, mindenütt ugyanazt a példás rendet találtam. Sőt, mi több: műszereimet ragyogóra kitakarítva a helyükön találtam, ami pedig a műtőt illeti, úgy sugárzik a tisztaságtól, mint még soha. És végül, ami szinte hihetetlen, ez a kislány néhány óra alatt vitathatatlan tekintélyt szerzett az egész kórházi személyzet előtt. Megy minden, mint a karikacsapás. Az ápolók és az ápolónők a helyükön vannak. Az ágyak, ágyneműk rendben mind, valósággal gyönyörködtetik a szemet. Uram bocsáss meg, a betegek is egészségesebbeknek látszanak.

Ben Raddle ugyancsak megörült a hallottaknak.

– Örülök, doktor úr, hogy ilyen jó véleménnyel van az új főnővérről. Ez azt bizonyítja, hogy mi sem csalódtunk a személyét illetően, véleményem szerint a jövő az ő részéről még sok kellemes meglepetést tartogat.

Summy Skim mintha kevésbé örült volna. Az arca nyugtalanságot árult el.

– Bocsánat... izé... megbocsásson, doktor úr!... - szólt közbe. - Mintha csak egy lányról beszélt volna... De, ha megengedi, ketten vannak.

– Igaza van - ismerte el nevetve Pilcox doktor -, de én közelebbről csak azt ismerhettem meg, aki főápolónőnek jelentkezett, a másikat egyáltalán... megpillantani is éppen csak hogy megpillantottam. Az unokahúgával bejött ugyan a kórházba, de tíz perc múlva már el is ment, és csak dél felé tért vissza aranyásónak öltözve, csákánnyal a vállán és pisztollyal a pisztolytáskájában. Tegnap reggel, mikor érdeklődtem utána, megtudtam, hogy úgyszólván azonnal útnak indult, anélkül, hogy bárkivel is szóba állt volna. Az unokanővérétől úgy értesültem, hogy férfi módjára ő is felcsapott aranyásónak.

– Szóval elment?... - álmélkodott Summy.

– Abszolút biztos - jelentette ki az orvos. - Életemben már sok fura lénnyel találkoztam, de őszintén bevallom, olyannal, mint ez a lány, még soha! - tette hozzá fejcsóválva.

– Szegény kislány! - sóhajtott Summy. - Hogy lehetett megengedni, hogy ilyen veszedelmes kalandba keveredjék?

De a doktor akkor már nem figyelt Summyra. Dawsonról kezdett beszélni Ben Raddle-nak, úgy tűnt, hogy egyelőre nem lehet megállítani. Pilcox doktor büszke volt a városára, és ezt nem is rejtette véka alá.

– Bizony - ismételgette -, méltó a megtiszteltetésre, amelyben a domíniumok kormányzója részesítette, amikor a klondike-beli kerület székhelyévé tette.

– De doktor úr, ez a székhely még csak most van épülőben jegyezte meg Ben Raddle.

– Igaz, hogy még nincs kész, de kész lesz nemsokára, elvégre lakóinak száma napról napra nő.

– Jelenleg hányan lakják? - kérdezte Ben.

– Közel húszezren, uram.

– Inkább húszezer jövő-menő, doktor úr, nem húszezer lakos! Télen Dawson City minden bizonnyal kihalt pusztaság.

– Engedelmével, nem: Itt a városban húszezer ember telepedett le, sok-sok család, és akárcsak nekem, nekik sem jut eszükbe elhagyni a várost.

Miközben Ben Raddle kihasználta az alkalmat, hogy Pilcox doktor - e két lábon járó lexikon - segítségével bővítse helyismereteit, Summy, elszontyolodva, szótlanul álldogált. Gondolatai Jane Edgerton körül jártak. Maga elé képzelte, amint a végtelen ösvényeken magányosan és elhagyottan lépked, s nincs más támasza, csak hajthatatlan elszántsága... De végül is mi köze hozzá? Ha ez a hóbortos nőszemély erre adta a fejét, hát csak menjen a viszontagságok közé, vagy akár a halálba... Summy megvonta a vállát, hogy ezzel messzire űzze az aggodalmait, és bekapcsolódott a beszélgetésbe.

– Mindamellett - mondta, hogy ugrassa a derék doktort -, ebben a Dawsonban semmi sincs, ami egy székhelyre emlékeztetne...

– Hogy mondhat ilyet? - szörnyülködött Pilcox doktor nekivörösödve, amitől még zömökebbnek látszott. - Elvégre itt van a yukoni terület főbiztosának, James Walch őrnagynak a rezidenciája. Hát még az a sok magas rangú tisztviselő! Talál köztük olyanokat is, amilyenek Columbia vagy a domíniumok más nagyvárosában sincsenek.

– Kik azok, doktor úr?

– Például Mac Guire bíró, a Legfelső Ítélőszék tagja, M. Th. Francett lovag, az aranyügyek biztosa, M. Walch, a Koronabirtokok biztosa, azután az Amerikai Egyesült Államok konzulja, Franciaország konzuláris ügyvivője...

– Lovagok? - gúnyolódott Summy, - Szó se róla, előkelő társaság... De hogy állunk a kereskedelemmel?

– Már két bankunk is van - válaszolta az orvos. - A torontói Canadian Bank of Commerce, amelyet M. H. I. Wills úr igazgat és a The Bank of British North America.

– Ennyi elég is. Hát a templomok?

– Dawson Cityben három is van, Skim úr, egy katolikus, egy református és egy anglikán.

– A lelkek feletti őrködésre ennyi éppen elegendő! De vajon a testi épségünkre vigyáznak-e ily mértékben?

– Arra való a lovas rendőrség főparancsnoka, Tearns kapitány, egy kanadai francia, s a postaszolgálat főnöke, Harper kapitány, kettőjüknek hatvan ember áll a parancsnoksága alatt. Ehhez mit szól, Skim úr?

– Nekem bizony az a véleményem, kedves doktor - válaszolta Summy Skim -, hogy ha tekintetbe vesszük Dawson népességének összetételét és számát, ez a különítmény teljességgel elégtelen.

– Ha szükségesnek mutatkozik, majd növelik a létszámot nyugtatta meg Pilcox doktor -, a domíniumok kormányzata mindent megtesz, hogy Klondike kerület székhelyén a lakosság biztonságát megvédje.

De azt hallani kellett volna, amint a doktor kiejti: „- Klondike kerület székhelyén...”

– Akkor minden a legnagyobb rendben van - nyájaskodott Summy Skim. - Különben nem is értem, mit kérdezősködöm. Az a rövid idő, amit itt akarok tölteni, remélem lehetetlenné teszi, hogy kellőképpen értékelhessem Dawson városának sokféle előnyét. S ha bár egy jó szállodát is találhatnánk, minden vágyam teljesülne.

Három is volt a városban: a Hotel Yukon, a Hotel Klondike, meg a Hotel Northern, és Summy Skim jól tudta, hogy ez utóbbiban már mindkettőjüknek foglaltak szobát.

Egyébként, ha az aranyásók ezután is ilyen ütemben özönlenek, holtbiztos, hogy a szállodatulajdonosok jócskán meggazdagodnak.

Egy szoba napjára hét dollár, minden étkezés három dollárba került, a kiszolgálásért külön napi egy dollárt kell fizetni, a borotválkozás díja egy dollár, a hajvágásé másfél dollár.

– Szerencsére - jegyezte meg Summy Skim -, a borotvához semmi közöm!... Ami pedig a hajamat illeti, megfogadtam, hogy érintetlenül viszem haza Montrealba.

Az említett árak is bizonyítják, mennyire költséges az élet Klondike-ban.

Akit a vakszerencse meg nem ütött, majdnem bizonyos, hogy itt rövid idő alatt tönkrement.

A piaci árak is erre utalnak: egy pohár tej két frank ötven cent, egy font vaj öt frank, tucat tojásért pedig tizenkét frank ötven centet kellett leszurkolni. Egy font só ára egy frank, a citrom tucatja huszonöt frank.

Ami pedig a tisztálkodást illeti, egy egyszerű kádfürdő tizenkét frank ötven cent, egy oroszfürdő pedig százhatvan frankba kerül!

Summy Skim kijelentette, hogy az ő igényeit az egyszerű fürdő is kielégíti. Akkoriban Dawson City két kilométer hosszúságban nyújtózott végig a Yukon jobb partján, a legközelebbi hegyektől csak ezerkétszáz méter távolságra. A Klondike River, amely itt ömlik bele a nagy folyamba, a város mintegy nyolcvannégy hektáros területét két részre osztja. Hét körútja és öt utcája mindenütt derékszögben metszette egymást, valamennyit fajárda szegélyezte. Mikor itt nem szánok siklottak, mint a végtelenül hosszú téli hónapok idején, az utcákat otromba kerekű, hatalmas szekerek lepték el, amelyek fülsiketítő zajt csapva robogtak a kutyák tömegében.

Dawson körül sok kertecske zöldellt, azokban csicsókát, káposztát, fejessalátát, paszternákot termeltek, de elégtelen mennyiségben. Ezért Kanadából, Columbiából és az Egyesült Államokból szállítottak ide zöldséget - igen magas áron.

A mészárszékekbe Saint-Micheltől Dawson Cityig, a jégpáncéljától megszabadult Yukonon hűtőhajókkal szállították a húst. A „Yukon-hajóraj” már június első hetében megjelent a nagy folyón, s a kikötők csak úgy harsogtak szirénáik hangjától.

De télen a jégpáncéllal borított Yukon nem hajózható, és Dawson hosszú hónapokig elszigetelődik a világtól. Akkor bizony meg kell elégedni a konzervekkel, amit idejében tárol az ember, mert a rettenetes hideg gyakran még azt is lehetetlenné teszi, hogy kilépjünk a szabadba.

Ahogy a tavasz megjön, kitörnek a járványok. A skorbut, az agyhártyagyulladás, a tífusz csak úgy tizedeli a hosszas elszigeteltségben legyengült lakosságot.

Különösen ebben az évben a rendkívül kegyetlen tél után a kórház zsúfolásig megtelt betegekkel. A személyzet alig bírt eleget tenni a feladatának; így aztán Pilcox doktornak ezer és egy oka volt az elégedettségre, hogy ebben a nehéz helyzetben olyan segítségre talált, mint új és értékes alkalmazottja.

Úristen, a nélkülözés és a hideg milyen leromlott állapotba taszított sok szerencsétlen embert! A halálesetek száma napról napra nőtt, az utcákon szakadatlanul jártak a kutyafogatok, amelyek egy-egy szerencsétlen ember tetemét vitték a temetőbe, ahol aranyat tartalmazó földbe ásott egyszerű sírgödör várta a nyomorultat.

E szomorú és gyakori látvány ellenére Dawson lakói és az átutazó szerencsevadászok gondtalanul adták át magukat a fékevesztett élvezeteknek. Akik most mentek ki először az aranymosó helyekre, vagy akik onnan voltak visszatérőben, nagy cécót csaptak a játéktermekben, vagy a kaszinóban, sokan abban reménykedtek, hogy így nyerik vissza az elmúlt hónapokban elvesztegetett pénzüket. A vendéglők és a bárok állandóan zsúfoltak voltak, miközben a járvány tizedelte a várost. Aki csak a korhelyeket, kártyásokat és a bikaerejű kalandorokat nézte, el sem tudta képzelni, hogy itt milyen szörnyű a nyomor, hogy egész családok, férfiak, asszonyok, gyermekek pusztulnak el a nélkülözés és a betegségek miatt.

Ez a vad élményekre éhes, nagyhangúan duhaj társaság a Folies-Bergère, a Monte Carlo, a Dominion és az Eldorado helyiségeiben verődött össze; de ne essünk tévedésbe, és ne mondjuk azt, hogy estétől reggelig, elsősorban azért ne, mert az esztendőnek ebben a szakában, a leghosszabb nappalok idején, itt nincs se reggel, se este; másodszor azért, mert az ilyen szórakozóhelyek soha, egy pillanatra sem zárnak be.

Ott szakadatlanul folyik a pókerezés, fáraózás és a rulettezés. Ott napóleonok, dollárok, piaszterek helyett aranyrögöket és aranyport dobtak a zöld asztalra nagy zenebona közepette, s a rikoltozás, kötődés, verekedés hangjai köré néha egy-egy pisztoly dörrenése is vegyül.

Dawsonban a vendéglők is éjjel-nappal nyitva tartottak. A nap bármely órájában lehetett csirkesültet rendelni húsz dollárért, ananászt enni tíz dollár ellenében, friss tojást tizenöt dollárért tucatját, három és fél frankos cigarettát szívni és bort inni, húsz dollárért palackját, de még whiskyt is egy falusi ház áráért.

Hetenként háromszor-négyszer a környékbeli claimek kitermelői összeverődnek az itteni vendéglőkben és játéktermekben, hogy elszórakozzák, amit a Bonanza és mellékfolyóinak homokja nekik ajándékozott.

A felszínre törő sok aljas indulat lehangoló, gyakran elszomorító látványt nyújtott; az a kevés, amit Summy Skim mindebből megfigyelhetett, már az első óráktól csak növelte undorát, amit az itteni kalandor söpredékkel szemben érzett.

Remélte, hogy nem lesz alkalma közelebbről is megismerni őket, és minden követ megmozgatott, hogy amennyire csak lehet, megrövidítse klondike-beli tartózkodásukat.

Ebédelés közben már első nap így szólt az unokaöccséhez:

– Foglalkozzunk elsősorban a mi ügyünkkel. Mivelhogy egy társaság a 129-es claim megvásárlására ajánlatot tett, legelőször is keressük fel azt a társaságot.

– Amikor parancsolod - válaszolta Ben Raddle.

Mikor azonban felkeresték az Anglo-American Transportation and Trading Company irodáját, ott érdeklődésükre azt válaszolták, hogy Healey kapitány, az igazgató, sajnos, kirándulni ment a környékre, és csak pár nap múlva tér vissza. Így hát az unokafivérek arra kényszerültek, hogy megfékezzék türelmetlenségüket.

Várakozás közben igyekeztek minél többet megtudni örökségükről. Ebből a szempontból Bill Stell igen hasznosnak bizonyult.

– Innen, Dawsontól, messze van a Forty Miles Creek? - kérdezte Ben Raddle.

– Nem jártam arrafelé soha - válaszolta Nyomkereső. - De a térkép szerint ez a folyócska Fort Cudahynál, Dawsontól északra ömlik a Yukonba.

– A száma után ítélve feltehetjük, hogy Josias bácsi birtoka nem lehet túlságosan messze - vélte Summy Skim.

– Harminc mérföldnél semmiképpen sincs messzebb, mivelhogy ilyen távol van az Alaszkát a domíniumoktól elválasztó határvonal, és a 129-es claim a kanadai oldalon fekszik - magyarázta Nyomkereső.

– Amint tárgyaltunk Healey kapitánnyal, azonnal kimegyünk oda - jelentette ki Summy.

– Természetes - helyeselt az unokaöccse.

De a napok csak múltak, és Healey, az igazgató nem mutatkozott. Június 7-én Ben és Summy a Northern szállóból kilépve másodszor is elindult a társaság irodája felé.

Az utcákon nyüzsögtek az emberek. Éppen egy hajó érkezett a Yukonon, a nagyszámú bevándorló alighogy partra szállt. Amíg a sok folyó és mellékfolyóik irányába szétszélednek, hogy mint vállalkozók termeljék ki a gazdag lelőhelyeket; vagy pedig igen magas áron eladják munkaerejüket, ezek az emberek itt jönnek-mennek majd a városban. A Front Street volt a legzsúfoltabb, mert ott álltak a különböző ügynökségek irodái. Az emberek sokasága mellett a kutyák tömege. A járókelő mindenütt ezekbe a csak félig-meddig megszelídített, fülsiketítően vonító állatokba ütközött.

– Ez a Dawson inkább csak a kutyák városa - jegyezte meg Summy Skim. - A polgármester egy nagy bundás kéne hogy legyen, s a városra jobban illene a Dog City elnevezés.

A szüntelen lökdösődés, tolongás, káromkodás közepette Ben Raddle és Summy Skim végül elvergődött a társaság Front Street-i irodájáig. De Healey kapitány még mindig nem tért vissza, úgyhogy kénytelenek voltak az aligazgatóval, bizonyos William Broll nevű úrral tárgyalni, aki megérdeklődte, hogy mi járatban vannak.

Az unokafivérek bemutatkoztak:

– Summy Skim és Ben Raddle Montrealból.

– Örülök, uraim, igazán örülök - szívélyeskedett Broll úr.

– Mi nem kevésbé - válaszolta Summy Skim.

– Önök a Josias Lacoste örökösei, a 129-es claim tulajdonosai a Forty Miles Creek mellett? - tisztázta Broll úr.

– Úgy van - biztosította Ben Raddle.

– Hacsak, mióta úton vagyunk, azt az átkozott claimet nem nyelte el a föld - tette hozzá Summy.

– Szó se róla, uraim - nyugtatta meg William Broll. - Nyugodtak lehetnek, most is pontosan ott van, ahol a kataszteri kimutatás feltünteti, a két állam közötti határon... vagyis inkább a valószínű határon...

– Valószínű?... Miért csak valószínű?... Mi értelme van itt ennek a meglepő jelzőnek? - tűnődött Summy.

– Uram - folytatta Ben Raddle, mintha észre sem vette volna Broll úr földrajzi értelmű megszorítását -, még Montrealban kaptuk meg az önök társaságának értesítését, hogy a Forty Miles Creek mentén azt a 129-es claimet megvenné...

– Megvenné... igen, úgy van, Raddle úr.

– Mint örökösök, azért utaztunk ide, hogy közvetlenül megbecsüljük, mennyit ér az a claim. Szeretnénk tudni, vajon az önök társasága még mindig fenntartja az ajánlatát?

– Igen és nem - válaszolta William Broll úr.

– Igen és nem?! - kiáltott fel csodálkozva Summy Skim.

– Igen és nem! - ismételte meg Ben Raddle is. - Magyarázza meg, uram...

– Azt nem nehéz, uraim - válaszolta az aligazgató. - Igen, ha a claim egy bizonyos területen fekszik, nem, ha más területen helyezkedik el. Egyszóval...

De Summy Skim nem várta meg a mondat végét és közbekiáltott:

– De tisztelt uram, egy dolog mindenképpen világos. Josias Lacoste, a mi nagybátyánk, tulajdonosa volt a 129-es claimnek, mi pedig, az ő kizárólagos örökösei most ne lennénk annak a helynek a tulajdonosai?

Ben Raddle, hogy állításának nyomatékot kölcsönözzön, elővette irattárcáját, benne az igazoló iratokkal, hogy a Forty Miles Creek mentén övék a 129-es claim.

– Oh! A tulajdonjog rendben is volna, afelől semmi kétség! Más itt a kérdés, uraim - mondta az aligazgató, és egyetlen mozdulattal elhárította, hogy az iratokba tekintsen.

– Lenne szíves felvilágosítani? - érdeklődött Summy, akit Broll úr kissé rosszindulatúnak tűnő magatartása kezdett kihozni a sodrából.

– A 129-es claim - válaszolta Broll úr - a Forty Miles Creek mentén fekszik, közvetlenül a brit domíniumot képező Kanada és az Amerikai Egyesült Államok birtokában lévő Alaszka határán...

– Igen, de a kanadai oldalon - jegyezte meg Ben Raddle.

– Az attól függ... - figyelmeztetett Broll úr. - Az önök claimje csak akkor fekszik Kanadában, ha a jelenlegi határt jól állapították meg, s az valóban ott húzódik végig, ahol most van. Ellenkező esetben Amerikába kerül. Márpedig a mi társaságunk csak kanadai lelőhelyek kitermelésére jogosult; így sajnos csak feltételes választ adhatok.

– Ha jól értem, jelenleg valami határvita folyik az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között.

– Bizony, uram - mondta Broll úr.

– Úgy tudom, hogy a száznegyvenegyedik délkört jelölték ki határnak - mondta Ben Raddle.

– Azt jelölték meg, uram, helyesen tudják.

– Hát akkor? El sem tudom képzelni, hogy akár az Újvilágban is egy délkör megváltoztassa a helyét - szólt közbe Summy Skim. - Ki látott már olyat, hogy a száznegyvenegyes délkör sétapálcával a kezében keletről nyugatabbra vagy fordítva andalogjon?

– Senki! - hagyta helyben Broll úr kissé felvidulva a Summy tréfáján -, de az meglehet, hogy nem éppen ott húzódik, ahol a határt kijelölték. Az utóbbi két hónapban komoly kifogások merültek fel e téren, és megeshetik, hogy a határ kissé keletebbre vagy kissé nyugatabbra tolódik.

– Hány mérfölddel? - kérdezte Ben Raddle.

– Ó, csak pár száz méterrel.

– És ennyiért képesek vitázni?! - képedt el Summy Skim.

– Igazuk van, uram - válaszolta az aligazgató. - Ami az amerikaiaké, az legyen az amerikaiaké, de ami a kanadaiaké, az viszont legyen a kanadaiaké.

– A két ország közül melyik lépett fel a követeléssel? - kérdezte meg Ben Raddle.

– Mindkettő - válaszolta Broll úr. - Amerika egy földsávot igényel kelet felé, viszont a domínium egy földsávot a maga részére nyugat felé.

– Ej, uram! - mordult fel Summy. - Végül is mit érdekel bennünket ez a mese?

– Ha Amerika kerül ki nyertesen, egyes claimek a Forty Miles Creek mentén amerikai területre kerülnek - válaszolt az aligazgató.

– És a 129-es claim is?...

– Kétségtelenül, mivel ott van közvetlenül a határ mellett - válaszolta Broll úr -, s akkor a társaságunk visszavonja az ajánlatát.

Ez már világos beszéd volt.

– Legalább hozzáfogtak már a határkiigazításhoz? - érdeklődött Ben Raddle.

– Igen, uram, és a munkálatok különös pontossággal folynak.

Ha mindkét állam oly állhatatosan ragaszkodik a száznegyvenegyedik délkör menti keskeny sávhoz, az csak azt jelentheti, hogy az a terület gazdag aranylelőhely lehet. Ki tudja, hátha az a hosszú, keskeny csík, amely az Elie-hegységből indul ki és az Északi-Jeges-óceánig húzódik, vajon nem gazdag aranymezőkön fekszik, s a jelentéktelennek tűnő földszalagból akár az amerikai, akár pedig a kanadai fél nagy hasznot húzhat?

– Vagyis, Broll úr, ha a 129-es claim a határ keleti oldalán marad, az önök társasága fenntartja az ajánlatát? - érdeklődött Ben Raddle.

– Bizonyosan.

– Ellenkező esetben, ha a nyugati oldalra kerül, le kell mondanunk arról, hogy önökkel tárgyaljunk?

– Pontosan.

– Rendben van - jelentette ki Summy Skim -, akkor másokkal fogunk tárgyalni. Ha a mi claimünk amerikai földre költözik, akkor nem fontsterlinget, hanem dollárt kapunk érte, ennyi az egész.

Ezzel a tárgyalás be is fejeződött, s az unokatestvérek visszamentek a Northern Hotelbe.

Itt találkoztak Nyomkeresővel, akit tájékoztattak a helyzetről.

– Akárhogy is, uraim - vélte -, az önök részéről az lesz a leghelyesebb, ha minél előbb elmennek a Forty Miles Creekhez.

– Mi is így gondoltuk... Már holnap indulunk is. De Bill, maga mire határozta el magát?

– Én visszamegyek Skagwaybe, hogy Dawson Citybe kísérjek egy másik társaságot.

– Meddig lesz oda?

– Vagy két hónapig.

– Ha visszatér, számíthatunk magára?

– Természetes, uraim, de önök se vesztegessék az időt, ha még a tél beállta előtt vissza akarnak térni Klondike-ból.

– Ezt bízza csak rám, Bill - jelentette ki Summy mély meggyőződéssel -, bár, ami a kezdetet illeti, az nem valami biztató!

– Kevésbé aggályoskodó vevő is akad - bizakodott Ben Raddle. - Amíg előkerül, jó lesz, ha magunk is megtudjuk, hogy állnak a dolgok...

– Természetes! De arra gondolok - szólt közbe Summy -, hogy ott majd találkozunk kedves szomszédainkkal...

– ...azzal a Hunter nevű texasival - folytatta Ben Raddle.

– És Malone úrral. Mondhatom, finom úriemberek.

– Inkább felkötni való gazemberek, Skim úr - helyesbített Bill Stell. - Skagway-ben és Dawson Cityben egyaránt hírhedtek. Valóban szomszédok lesznek, mert a 131-es claim közvetlenül az önöké mellett van, bár a jelenlegi határ túlsó oldalán fekszik. De azért nincs miért örülni e szomszédságnak.

– Pláne, hogy Summy még meg is leckéztette az egyik urat tette hozzá Ben Raddle. - S ez semmiképpen sem teszi kellemesebbé az eljövendő kapcsolatunkat.

Bill Stellen meglátszott, hogy aggódik.

– A dolgok üzleti része nem tartozik rám - mondta komolyan -, de uraim, engedjenek meg egy jó tanácsot. Ne menjenek magukba a 129-es claimhez. Ha gondolják, Nelutót a rendelkezésükre bocsátom. És legyenek igen jól felfegyverezve.

– Micsoda kilátások! - kiáltott fel Summy, karját az égnek emelve. - Hát még ha arra gondolok, hogy most ülhetnénk otthon, Montrealban, mert a claim már rég el lenne adva, ha a vásárt még e nyomorult határvita előtt megkötjük. S én most már élvezném az életet Green Valley-ban!

– Remélem, nem kezdesz ismét óbégatni - dörmögte Ben Raddle. - Ezt megígérted, Summy. Egyébként, ha Montrealban maradsz, elszalasztasz egy ilyen érdekes, izgalmas, mondhatnám rendkívüli utazást...

– Ez engem teljességgel hidegen hagy, Ben!

– Nem volnál most Dawsonban!

– Ahonnan minél sürgősebben elvágyom, Ben!

– Nem lehettél volna Jane és Edith Edgerton segítségére.

Summy melegen megszorította unokaöccse kezét.

– Most mondtál valamit, Ben! Szavamra, az utolsó két hónapban most beszélsz először úgy, ahogy kell - és Summy arcán felragyogott egy derűs mosoly.