Fél egykor a kormányosmester ezt a rövid jelentést függesztette ki a nagy szalon ajtajára:

Ész. szél. 51° 15’.

Nyug. hossz. 18° 13’.

Táv. Fastenettől: 323 mérf.

Vagyis más szóval déli tizenkét órakor 323 mérföldnyire voltunk Fastenettől, Írország legvégső fokától. Ez az eredmény kissé lehangolt; harminchat óra alatt csak 323 mérföldet haladtunk, ami nagyon kevés, mert a középszerű személyszállító hajók is legalább 300 mérföldet tesznek meg egy nap alatt.

A nap többi részét Fabian társaságában töltöttem. Elvonultunk a hajó farára s a karfára támaszkodva belebámultunk a tenger végtelen sivatagjába. Negyven lábnyira alattunk ott dübörgött a csavar s ha a bukdácsoló hajó kiemelte a vízből, dühösen paskolta a levegőt. Nyomában, ameddig a szem látott, széles, fehéren habzó szalag képződött, mely mint az Ariadne-fonál, Angliához kötött bennünket. A fölcsapó habok finom esőként porlottak szét a levegőben s alápermetezvén, megtörték a nap sugarait, melyek a szivárvány színeiben ragyogtak a sós ködön át.

Fabian szótlanul nézte a haboknak ezt a varázsos, tündöklő játékát. Mit látott ebben a hullámzó folyékony tükörben, amely a legszeszélyesebb ábrándoknak is kész eszközévé szegődik? Vajjon megjelent-e szemei előtt valaki, aki utolsó istenhozzádot mondott neki? Avagy valami halottat látott libegni a tarajos hullámokon? Most még szomorúbbnak látszott, mint rendesen volt s nekem nem volt bátorságom, hogy megkérdezzem a szomorúság okát.

A hosszú távollét után rajta volt a sor, hogy bizalmasan elmondja bánatát. Eddig csak annyit mondott el életéből, amennyit jónak látott: az indiai életet, a vadászatokat, kalandjait; de arról, ami szívét nyomta, ami sóhajtásokat fakasztott kebléből, mindeddig hallgatott. Kétségkívül nem volt természetében, hogy bánatán panaszkodással könnyítsen s ezért kétszeresen szenvedett.

Szótlanul néztük hát a hullámzó tengert, reá könyökölve a karfára, mikor Fabian egyszerre csak megszólalt:

– Ez a tajtékzó szalag valóban gyönyörű; szinte azt lehetne hinni, hogy a habok betűkbe kanyarodnak a fölszínén! Nézze csak! Amott az L, emitt meg az E betűk! Úgy-e, nem csalódom? Nem! Valóban betűk! És mindig ugyanazok!

Fabian fölizgatott képzelete azt látta a szeszélyes habokban, ami neki tetszett. De mit jelenthettek ezek a betűk? Micsoda emlékeket ébresztettek Fabian szívében? Most újra hallgatott, majd megint hirtelen fölkiáltott:

– Menjünk! Menjünk innen! Ez az örvény húz, csábít engemet!

– Mi baja önnek, Fabian? - kérdeztem, megfogva mind a két kezét; - mi baja önnek, barátom?

– Itt, itt, - szólt a szívére mutatva; - itt van az a baj, amely meg fog ölni!

– Baj? És olyan baj, hogy nincs reménye a gyógyulásra?

– Nincs, nincs rá remény.

S e szavak után megfordult és lassan szótlanul lement a szobájába.