Izland fővárosa

Elérkezett az indulás napja. Utolsó este a professzor egy jóindulatú barátja ajánlóleveleket adott nekünk Izland kormányzójához, Trampe báróhoz, Pictursson püspöki helynökhöz és Finsen úrhoz, Reykjavík polgármesteréhez. Nagybátyám köszönetül hosszasan rázogatta a kezét.

Másodikán reggel hatkor felszállíttattuk értékes csomagjainkat a Valkyrie fedélzetére. A kapitány bevezetett meglehetősen szűk fedélzeti kabinjainkba.

– Jó szelünk van? - kérdezte a nagybátyám.

– Kitűnő - felelte Bjarne kapitány. - Délkeleti szél. Kibontott vitorlákkal fogunk kihajózni a Sundból.

Néhány perc múlva a vitorlás horgonyt szedett; és kibontott elővitorlájával, trapéz alakú farvitorlájával, csúcsvitorlájával és sudárvitorlájával felkészült az indulásra, és teljes hátszéllel tartott a tengerszoros felé. Egy óra múlva a dán főváros már-már elmerült a távoli habokban, és a Valkyrie Helsingör mellett suhant el. Izgatott lelkiállapotomban azt vártam, hogy Hamlet bolyongó árnyéka feltűnjék a híres teraszon.

Te fenséges őrült - gondoltam -, te biztosan egyetértenél velünk! Talán utánunk is jössz a Föld belsejébe, hogy ott keress választ örök kétségeidre!

De senki sem tűnt fel az ódon falakon; egyébként is a kastély sokkal fiatalabb, mint a legendás dán királyfi. Most pompás kilátópáholyul szolgál a Sund tengerszorosra, melyen évente a legkülönbözőbb nemzetiségekhez tartozó tizenötezer hajó vonul át.

A krongborgi kastély hamarosan eltűnt a ködben, eltűnt a hälsingborgi torony is a svéd parton, és a vitorlás könnyedén oldalra dőlt a Kattegat szelei nyomására.

Jó kis vitorlás volt a Valkyrie, de hát egy vitorlás hajóval az ember sohase tudhatja, mi vár rá. Reykjavíkba szállított szenet, háztartási eszközöket, cserépedényt, ruhaneműt és egy rakomány búzát. A legénység öt emberből állt, mind dánok - ennyi elég is volt a kezeléséhez.

– Mennyi ideig tart az út? - kérdezte nagybátyám a kapitánytól.

– Úgy nagyjából tíz napig - felelte -, hacsak nem kapunk túl sok északnyugati szelet a Faeröer szigetek irányából.

– De ugye, nem kell tartanunk jelentős késéstől?

– Nem, Lidenbrock úr, nyugodt lehet, odaérünk.

Eltelt a tíz nap. Átéltünk egy vihart, amely arra kényszerítette hajónkat, hogy bevont vitorlákkal meneküljön, és most keletre feltűnt a Skagen-fok első bójája: a Skagen veszedelmes szikláit jelezte, mert azok messze előrenyúlnak a víz alatt. Egy izlandi kikötői kalauz jött a fedélzetre, és három óra múlva a Valkyrie Reykjavík előtt horgonyzott a Faxa-öbölben.

A professzor végre előjött kabinjából, kissé sápadtan és ziláltan, de változatlanul lelkesen, elégedett tekintettel.

A város lakossága a tengerpartra gyűlt: mindenkit érdekelt egy hajó érkezése, mindenki remélte, hogy beszerezhet valamit.

Nagybátyám sietett, hogy mielőbb elhagyhassa hullámzó börtönét - vagy akár azt is mondhatnám, hullámzó kórházát. De mielőtt lement volna a vitorlás hajó parancsnoki hídjáról, magához intett, és rámutatott az öböl északi részén egy kettős ormú, magas hegy örök hóval borított csúcsaira:

– A Snaefells, a Snaefells!

Aztán egy mozdulattal hallgatást parancsolt nekem, és beszállt a várakozó csónakba. Követtem őt, és hamarosan Izland földjét éreztem a lábam alatt.

Először is egy daliás férfi jött elénk valamiféle tábornoki egyenruhában. De nem tábornok volt, csak magas rangú köztisztviselő, a sziget kormányzója, Trampe báró maga. A professzor kitalálta, hogy ki áll előtte. Átadta a kormányzónak a koppenhágai leveleket, aztán dán nyelven rövid beszélgetés folyt le köztük, amiből én - érthető okokból - teljesen kimaradtam. De ez az első beszélgetés máris eredményt hozott: Trampe báró felajánlotta, hogy mindenben Lidenbrock professzor rendelkezésére fog állni.

Finsen úr, a polgármester is igen szívélyesen fogadta nagybátyámat. Ugyanolyan katonásan volt öltözve, mint a kormányzó, de ugyanolyan békés volt természeténél és hivatásánál fogva.

Ami a helynököt, Pictursson urat illeti, ő jelenleg püspöki körúton volt az északi megyékben, egyelőre tehát le kellett mondanunk arról, hogy megismerkedjünk vele.

De összetalálkoztunk egy elragadó emberrel, aki rendkívül komoly segítséget nyújtott nekünk: Fridriksson professzorral, a reykjavíki iskola természettan tanárával. Ez a szerény tudós, aki csak izlandiul és latinul beszélt, Horatius nyelvén ajánlotta fel nekem szolgálatait, és én azonnal éreztem, hogy jól meg fogjuk érteni egymást. Valóban ő volt az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudtam izlandi tartózkodásom idején.

Ez a kitűnő férfi háromszobás házában két szobát a mi rendelkezésünkre bocsátott. Hamarosan be is rendezkedtünk csomagjainkkal, amelyek mennyisége bizony kissé meghökkentette a reykjavíkiakat.

– Na látod, Axel - mondta a nagybátyám -, minden rendben megy, és a nehezén túl vagyunk.

– Hogyhogy a nehezén? - kiáltottam fel.

– Most már csak a leereszkedés van hátra.

– Hát ha így fogja fel, akkor igaza van. De aztán, ha már leereszkedtünk, fel is kell újra másznunk, nemde?

– Az aztán már egyáltalán nem izgat. De lássunk csak hozzá, nincs veszteni való időnk. Megyek a könyvtárba. Talán találok ott valami Saknussemm-kéziratot, és azt nagyon szeretném megvizsgálni.

– Én pedig azalatt megnézem a várost. Nem jönne velem?

– Ó, a város nem nagyon érdekel! Ami Izlandban érdekes, az nem idefent, hanem odalent van.

Elindultam hát magamban, és találomra bolyongtam a városban.

Nehéz volna eltévedni Reykjavíkban, ahol összesen két utca van. Meg se kellett tehát kérdeznem, merre menjek - ez amúgy se lett volna könnyű, mert a kézzel-lábbal való magyarázás sokszor vezet félreértéshez.

A város mélyen fekszik, meglehetősen ingoványos talajon, két domb között. Egyik oldalról hatalmas megszilárdult lávaömlés borítja, innen enyhén lejt a tenger felé. A másik oldalon terül el a széles Faxa-öböl, északi oldalán a Snaefells óriás gleccsereivel. Az öbölben akkor egyedül horgonyzott a Valkyrie. Általában angol és francia parti őrhajók is nagy számban állomásoznak itt, de akkoriban a sziget keleti oldalán teljesítettek szolgálatot.

Három óra alatt bejártam a várost és a környékét is. Az általános benyomás igen lehangoló volt. Szinte egyetlen fa, semmiféle növényzet nem élt itt. Csak a vulkanikus sziklák éles gerince meredezett mindenütt. Az izlandiak földből és tőzegből építették kunyhóikat, befelé dőlő falakkal. Olyanok voltak a házak, mint földre állított háztetők. De ezek a tetők viszonylag termékeny talajjá váltak: a lakóház melegétől meglehetősen szép fű nőtt rajtuk; gondosan le is sarlózták, amikor eljött a kaszálás ideje, nehogy a háziállatok odajárjanak legelni a zöldellő házakra.

Jót sétáltam, aztán visszatértem Fridriksson úr házába. Nagybátyámat már ott találtam házigazdánk társaságában.