A nagybácsi és unokaöccse vitatkozik

Végigborsódzott a hátam, amikor ezt meghallottam. De türtőztettem magam, sőt azt is elhatároztam, hogy jó arcot vágok a dologhoz. Lidenbrock professzort csak tudományos érvekkel lehet meggyőzni, és ilyenekben nem volt hiány, jó érveim voltak. Be lehet bizonyítani, hogy ez az utazás képtelenség. A Föld középpontjába menni, micsoda őrültség! De érvelésemmel vártam a megfelelő pillanatra, és egyelőre az étkezésre fordítottam a figyelmemet.

Hasztalan próbálnám idézni nagybátyám átkozódásait, melyekre a terítetlen asztal fakasztotta. De sikerült mindent megmagyaráznom, mire a derék Mártát szabadon eresztette. Az rögtön szaladt a piacra, és olyan ügyes volt, hogy egy órán belül már lecsillapíthattam az éhem, és újra a helyzettel kezdtem törődni.

Ebéd közben a nagybátyám szinte vidám volt. Tréfálkozásai jellegzetes tudóshumorból fakadtak, és sosem ártottak senkinek. A desszert elfogyasztása után intett nekem, hogy menjek utána a dolgozószobájába.

Engedelmeskedtem. Ő az íróasztala egyik végén ült, én a másikon.

– Axel - mondta meglehetősen kedves hangon -, te tehetséges fiú vagy. Nagy szolgálatot tettél nekem éppen akkor, amikor a csatába belefáradva, már abba akartam hagyni a kutatást. Hogy mennyit tévelyeghettem volna, azt senki se tudná megmondani. Ezt sose felejtem el neked, fiacskám, és a ránk váró dicsőségből te is megkapod illő részedet.

Rajta - gondoltam -, most jókedvében van! Itt a pillanat, amikor megvitathatjuk ezt a dicsőségdolgot.

– Először is - folytatta -, elrendelem a legtökéletesebb titoktartást, értetted? Nem egy irigyem van a tudósok világában, és sokan vállalkoznának szívesen erre az utazásra.

– Úgy gondolja, hogy sokan volnának ilyen merészek?

– Hát persze! Ki habozhatna, ha arról van szó, hogy ilyen hírnevet szerezhet magának? Ha ez az irat napvilágot látna, geológusok egész hada áramlana Arne Saknussemm nyomdokaiba.

– Hát erről nem vagyok meggyőződve. Semmi se bizonyítja az okirat valódiságát.

– Hogyhogy? Hát a könyv, amiben találtuk?

– Jól van. Elismerem, hogy ez a Saknussemm írhatta azokat a sorokat, de következik-e ebből, hogy valóban megtette az utat? Nem lehet ez az öreg pergamen egyszerű csalás?

Szinte sajnáltam, hogy kiejtettem ezt az utolsó, kissé meggondolatlan szót. A professzor összeráncolta bozontos szemöldökét, és én már attól féltem, hogy csak ártottam az ügynek. Szerencsére nem így történt. Szigorú főnököm valami mosolyfélét erőltetett az ajkára, és azt mondta:

– Hát ezt majd meglátjuk.

– Úgy - mondtam kissé sértődötten. - De engedje meg, hogy tovább soroljam az okirattal kapcsolatos ellenvetéseimet.

– Beszélj csak, fiam, ne zavartasd magad. Teljesen szabadon kifejtheted a véleményedet. Most már nem az unokaöcsém vagy, hanem a kollégám. Na halljam!

– Hát akkor először is megkérdezném, mi az a Yocul, Sneffels és a Scartaris. Egyikről se hallottam még.

– Ennél mi sem egyszerűbb. Éppen mostanában kaptam egy térképet Lipcséből, Petermann barátomtól. Jobbkor nem is küldhette volna. Vedd le a harmadik atlaszt a nagy könyvszekrény második rekeszéből, Z sorozat, 4. polc.

Felálltam, és pontos útmutatása alapján hamar megtaláltam a kívánt térképet. A nagybátyám felnyitotta, és azt mondta:

– Ez Izland egyik legjobb térképe. Handerson készítette, és azt hiszem, választ fog adni minden kérdésünkre.

A térkép fölé hajoltam. A professzor magyarázott:

– Látod ezt a vulkánokból álló szigetet? Figyeld meg, hogy minden vulkánt *jökull*nak hívnak. Ez a szó izlandi nyelven jégmezőt jelent. Izland magasságában a legtöbb vulkáni kitörés jégrétegeken tör keresztül, ezért neveznek minden tűzokádó hegyet jökullnak azon a szigeten.

– Értem. De mi az a Sneffels?

Azt reméltem, hogy erre a kérdésre nem lesz válasz. Tévedtem. A nagybátyám folytatta:

– Kövess most Izland nyugati partjára. Látod Reykjavíkot, a fővárost? Igen. Jól van. Menj felfelé a számtalan fjord egyikén, kiindulva ezekről a tenger szaggatta partokról, és állj meg kicsivel a 65. szélességi kör fölött. Mit látsz?

– Valamiféle félszigetet. Olyan, mint egy lerágott csont, a végén hatalmas bunkó.

– Jó a hasonlatod, fiam. Na mármost, semmit se látsz azon a bunkón?

– De. Egy hegyet látok, amelyik mintha a tengerből nőtt volna ki.

– Hát ez a Snaefells, ahogy az izlandiak nevezik.

– A Snaefells?

– Az. 1700 méter magas, a sziget egyik legmagasabb csúcsa, és kétségkívül a világ legnevezetesebb hegye, ha a krátere a földgolyó közepéig leér.

– De hiszen ez lehetetlen! - kiáltottam. A vállamat vonogatva tiltakoztam az ilyen feltevés ellen.

– Lehetetlen? - ismételte meg Lidenbrock professzor szigorú hangon. - És miért?

– Mert ezt a krátert nyilván eltömte a láva, az égő sziklák, és így...

– És ha ez kialudt kráter?

– Kialudt?

– Az. Ma a Föld felszínén csak körülbelül háromszáz működő vulkán van. De ennél sokkal több a kialudt vulkán. Közéjük tartozik a Snaefells is, és a történelmi idők kezdete óta csak egyetlen kitörése volt, 1219-ben. Ettől kezdve lassacskán lecsöndesedett, és ma már nem számít a működő vulkánok közé.

Ezekre a tényekre nem volt mit válaszolnom. Ehelyett az okirattal kapcsolatos többi homályos ponttal kezdtem foglalkozni.

– Mit jelent a Scartaris szó - kérdeztem -, és mi az a Calendae Julii?

Nagybátyám néhány percig gondolkodott. Már-már reménykedni kezdtem, de csak egy pillanatig, mert egykettőre válaszolt:

– Amit te homályos pontnak nevezel, az számomra maga a világosság. Ez bizonyítja, milyen csodálatra méltó gondossággal igyekezett Saknussemm meghatározni a felfedezését. A Snaefells több kráterből áll. Meg kell tehát jelölni, hogy melyik vezet a Föld középpontjába. Mit tett a tudós izlandi? Megfigyelte, hogy a Calendae Julii közeledésekor, vagyis a régi római naptár szerint június utolsó napjaiban, a hegység egyik csúcsa, a Scartaris, a kráter szóban forgó nyílására vetette árnyékát, és ezt a tényt rögzítette le az okiratban. Ki sem találhatott volna ennél pontosabb meghatározást, és ha ott leszünk a Snaefells csúcsán, egyenesen rá fogunk találni az oda vezető útra.

Hát úgy látszik, a nagybátyám mindenre tud választ.

Be kellett látnom, hogy a régi pergamen szavai dolgában verhetetlen.

Nem kérdezgettem hát tovább, hanem áttértem a tudományos ellenvetésekre, mert a legfontosabb az volt, hogy meggyőzzem. Egyébként ezek az ellenvetések, véleményem szerint, csakugyan súlyosak voltak.

– El kell ismernem - mondtam -, hogy Saknussemm mondata teljesen világos, és minden kétséget kizár. Azt is belátom, hogy az okirat tökéletesen hitelesnek tűnik. Ez a tudós leereszkedett a Snaefells mélyébe; látta, hogy a Scartaris árnyéka megcirógatja a kráter szélét június végén; még hallhatta is az akkori legendás elbeszélésekben, hogy a kráter leér a Föld középpontjába. Hanem azt már nem és nem hiszem el, hogy ő maga is eljutott oda, megtette azt az utat, és vissza is jött onnan, ha megtette.

– És miért nem? - kérdezte a nagybátyám szörnyen csúfondáros hangon.

– Mert minden tudományos elmélet azt bizonyítja, hogy egy ilyen vállalkozás kivihetetlen.

– Ezt mondja minden elmélet? - Nagybátyám igyekezett jóindulatú arcot vágni. - Ejnye, ezek a csúnya elméletek! Mennyire utunkban lesznek ezek a szegény kis elméletek!

Láttam, hogy gúnyolódik rajtam, de tovább folytattam:

– Igen, mindenki tudja, hogy a hőmérséklet a Föld felszíne alatt 22 méterenként egy fokkal emelkedik. Ha tehát ezt a tényezőt állandónak tekintjük, és figyelembe vesszük, hogy a Föld sugara 1500 mérföld, akkor a középpontjában kétmillió fok a hőmérséklet. Tehát a Föld belsejében az anyagok gázneműek, fehéren izzó állapotban vannak, hiszen a fémek, az arany, a platina, a legkeményebb sziklák se bírják ki ezt a hőséget. Joggal kérdezem tehát: lehet-e ide behatolni?

– Szóval a hőség zavar téged, Axel?

– Persze. Ha csak tízmérföldnyire jutnánk is, már akkor is elérnénk a földkéreg belső határát, mert a hőmérséklet már ott is 1300 fok felett van.

– És nincs kedved elpárologni?

– Hát ezt a kérdést döntse el ön - feleltem tréfásan.

Lidenbrock professzor mély lélegzetet vett.

– Akkor döntöttem. Sem te, sem más nem tudja teljes bizonyossággal, mi történik a Föld belsejében, hiszen alig a 12-ezred részét ismerjük a Föld sugarának. A tudomány állandóan tökéletesedik, minden elméletet minduntalan megdöntenek az újak. Nem hitték-e Fourier-ig, hogy a világűr hőmérséklete a földfelszíntől távolodva állandóan csökken, és nem tudjuk-e ma, hogy az éteri régiókban a legnagyobb hideg nem több, mint mínusz 40 vagy 50 fok? Miért ne lehetne így a Föld belső melegével is? Miért ne érhetne el bizonyos határon egy áthághatatlan felső fokot, ahelyett, hogy addig a fokig emelkednék, ahol a legellenállóbb ásványok is megolvadnak?

Nagybátyám ezzel a feltevések területére tette át a problémát, és így nem volt mit válaszolnom.

– Hát megmondhatom neked, hogy igazi tudósok, többek közt Poisson, bebizonyították, hogy ha a Föld középpontjában kétmillió fokos hőség uralkodna, akkor az elolvadt anyagokból keletkező izzó gázok olyan rugalmasságra tennének szert, hogy a földkéreg nem tudna ellenállni, és felrobbanna. Valahogy úgy, mint a kazán fala a gőz nyomására.

– De hát ez csak Poisson véleménye, semmi más.

– Ez igaz, de más kiváló geológusok is úgy vélik, hogy a glóbusunk nem áll sem gázból, sem vízből, sem az általunk ismert legsúlyosabb kőzetekből, mert ha így volna, akkor a Föld feleolyan súlyú volna, mint a valóságban.

– Eh, számokkal akármit be lehet bizonyítani!

– De a tényekkel, fiam, mégiscsak más a helyzet. A vulkánok száma jelentősen csökkent a világ kezdete óta, és ha van központi hő, nem következik-e ebből, hogy ez a hő is csökkent?

Valóban kezdtem meginogni, a professzor érvei olyan meggyőzőek voltak, különösen mert szokásos szenvedélyessége és lelkesedése is támogatta őket.

– Látod, Axel - fűzte hozzá -, a központi mag állapotáról különböző feltevések élnek a geológusok körében. A központi hő létezése a legkevésbé sincs bebizonyítva, véleményem szerint nem is létezik, nem létezhet. De majd meglátjuk, majd kialakul a véleményünk ebben a fontos kérdésben nekünk is, akár Arne Saknussemmnak.

– Jól van, majd meglátjuk, ha ugyan lehet ott látni - feleltem, mert elragadott a lelkesedés.

– Miért ne lehetne? Számíthatunk elektromos jelenségekre, amik világítanak nekünk; de még az atmoszférára is, mert azt a középpont felé közeledve a nyomás világítóvá változtathatja.

– Igen, igen, ez végül is lehetséges.

– Ez biztos - mondta diadalmasan. - De ide figyelj, most aztán hallgass! Hallgass mindenről, nehogy valakinek eszébe juthasson megelőzni bennünket a Föld középpontjának a felfedezésében.