A kulcs

Amikor magamra maradtam, hozzáfogtam, hogy elrendezzem a kovageodákat, amelyeket egy besançoni mineralógus küldött.

Válogattam, felcímkéztem, üvegszekrénybe raktam ezeket az üreges, kis kristálydarabokkal bélelt köveket.

De a munkám nem kötött le igazán. A régi irat fura módon tovább foglalkoztatott. A fejem zúgott, valami érthetetlen nyugtalanság fogott el. Mintha egy közelítő szerencsétlenséget sejtettem volna meg.

Egy óra múlva geodáim rendben sorakoztak a polcon. Lógó karral, hátravetett fejjel elterültem a nagy fotelban. Rágyújtottam hosszú szárú pipámra: hajlított szára volt, és faragott feje egy gondtalanul heverésző najádot ábrázolt. Nézegettem a parazsat, figyeltem az égés folyamatát, ahogy a najádom lassan néger nővé változott. Időnként hallgatóztam, nem közelednek-e léptek a lépcsőn. De nem. Hol lehet most a nagybátyám! Elképzeltem, hogyan siet az altonai út szép fái alatt, kezével hadonászva, a botját végighúzza a falakon, vagy a füveket kaszabolja vele, lefejezi a bogáncsokat, és felzavarja a magányosan pihenő gólyákat.

Ugyan hogy fog hazaérkezni, diadalmasan vagy elkedvetlenedve? Ki lesz a győztes, a titok vagy ő? És amíg ezen gondolkodtam, gépiesen kézbe vettem a lapot, amit én írtam tele értelmetlen betűsorokkal. És most én mondogattam:

– Mit is jelent ez?...

Megpróbáltam úgy csoportosítani a betűket, hogy szavakat alkossanak, de képtelen voltam. Akárhogy is raktam össze őket, kettesével, hármasával, ötösével vagy hatosával, egyetlen értelmes szó sem alakult ki belőlük. A tizennegyedik, tizenötödik és tizenhatodik betű együtt egy angol szót adott: „ice”, és a nyolcvannegyedik, nyolcvanötödik és nyolcvanhatodik együtt ugyancsak angol szó: „sir”. Végül a kézirat második és harmadik sorában felfedeztem néhány latin szót: „rota, mutabile, ira, nec”, és „atra”.

Ördögbe is - gondoltam -, ezek a szavak mintha igazolnák nagybátyám elméletét az okirat nyelvét illetően! És a negyedik sorban még a „luco” szót is látom, amit „szent fának” fordíthatnék. Igaz, hogy a harmadik sorban van egy szó, „tabiled”, amely egészen héber jellegű, az utolsóban pedig „mer”, „arc”, „mere” - ezek megint tisztán francia szavak.

Hát, ebbe bele lehet bolondulni! Négy különböző nyelv egyetlen értelmetlen mondatban. Milyen összefüggés lehet a „jég, úr, harag, kegyetlen, szent fa, változó, anya, ív és tenger” szavak közt? Csak az elsőt és az utolsót volt könnyű összekapcsolni: mi sem érthetőbb, mint hogy egy izlandi szövegben „jégtenger”-ről van szó. De a titkosírás megértésétől még messze voltam.

Megoldhatatlan problémával álltam hát szemben. Agyam izzott, hunyorogva meredtem a papírra, a szöveg 132 betűje mintha körülöttem röpködött volna, akárcsak az ezüstcseppek, amiket akkor vélünk látni a levegőben, ha a fejünkbe száll a vér.

Mintha hallucináltam volna. Fuldokoltam, levegőre vágytam. Gépiesen legyezni kezdtem magam a papírlappal, és így a lap színe és fonákja felváltva került a szemem elé.

Hogy meglepődtem, amikor egyik ilyen hirtelen átsuhanás közben, amint épp a lap fonákja került a szemem elé, tökéletesen olvasható szavak jelentek meg előttem, latin szavak, köztük ezek: „craterem” és „terrestre”!

Hirtelen világosság támadt az agyamban. Ez a néhány szó ráébresztett a dologra: felfedeztem a titkosírás kulcsát! El lehetett olvasni az iratot, még csak a lapot megfordítani se kellett hozzá, Úgy, ahogy volt, ahogy a nagybátyám lediktálta nekem, úgy kellett folyamatosan olvasni. A professzor minden ötletes következtetése helytállónak bizonyult. Eltalálta, hogyan vannak elhelyezve a betűk, mi a nyelve az iratnak. Csak hajszál híja volt, hogy elejétől végig el nem olvashatta a latin mondatot, és ezt a „hajszálat” a kezembe adta a véletlen.

Képzelhetik, milyen izgatott voltam. A szemem elhomályosult, alig láttam. A papírlap kiterítve feküdt az asztalon, csak egy pillantást kellett vetnem rá, hogy a titok birtokába jussak.

Végre sikerült úrrá lennem az izgalmamon. Kényszerítettem magam, hogy megnyugtatásul kétszer körüljárjam a szobát, aztán ismét belesüppedtem a fotelba.

– Hát lássuk - fohászkodtam neki, és mély lélegzetet vettem.

Az asztalra hajoltam. Ujjammal egyenként követtem a betűket, és megállás és pillanatnyi fennakadás nélkül, hangosan felolvastam az egész mondatot.

De micsoda rémület, micsoda riadalom fogott el! Hát ez, amit itt olvasok, megtörténhetett? Volt embernek mersze, hogy oda behatoljon?

Felugrottam és felkiáltottam:

– Nem, ezt nem! A nagybátyámnak ezt nem szabad megtudnia! Még csak az hiányzik, hogy egy ilyen utazásról értesüljön! Biztos, hogy ő is meg akarná próbálni! Semmi se állíthatna meg egy ilyen vérbeli geológust. Minden és mindenki ellenében is nekiindulna. És engem is magával vinne, és sose térnénk vissza, soha, soha, soha...

Leírhatatlan volt az izgalmam.

– Nem, nem, ez lehetetlen - mondtam határozottan -, és ha meg tudom akadályozni, hogy ilyen gondolatok szülessenek zsarnokom fejében, akkor meg is akadályozom. Ha megforgatja ezt az okiratot, véletlenül rájöhet a kulcsára. Meg kell semmisíteni a papírt!

A kandallóban volt még egy kis tűz. Megragadtam a papírlapot, de még magát Saknussemm pergamenját is, és lázasan, reszkető kézzel éppen tűzre akartam vetni, megsemmisíteni a veszélyes titkot, amikor kinyílt a dolgozószoba ajtaja.

Nagybátyám állt ott.