Emberi koponya!

Képtelenség volna leírni, milyen érzések hullámzottak Lidenbrock professzorban, hogyan ámult, hitetlenkedett és dühöngött végül. Sosem láttam még embert ennyire fejvesztettnek s nyomban rá ilyen dühösnek. Hát újra kell kezdeni mindent, az átkelés fáradalmait, az átélt veszedelmeket? Hátráltunk, ahelyett, hogy előrehaladtunk volna.

De aztán hamar összeszedte magát.

– Micsoda kegyetlen tréfája ez a sorsnak! Összeesküdtek ellenem az elemek: a levegő, a tűz és a víz együttes erővel torlaszolta el az utamat! De majd megtudják, mire képes az akaratom! Nem hagyom magam, nem hátrálok egy tapodtat sem, majd meglátjuk, ki győz, az ember vagy a természet...

Otto Lidenbrock izgatottan, dühöngve állt a sziklán, vad Aiaxként dacolva az istenekkel. De én úgy éreztem, ideje, hogy közbelépjek, és gátat vessek őrjöngési rohamának.

– Hallgasson rám! - mondtam határozott hangon. - Minden ambíciónak van határa. Nem lehet harcolni a lehetetlenség ellen. Nem vagyunk elég jól felszerelve újabb tengeri úthoz, ötszáz mérföldet nem lehet megtenni egy rossz gerendatákolmányon, takaróból készült vitorlával, botból eszkábált árboccal, az elszabadult szelekkel szemben. Nem tudunk kormányozni, a viharok játékszerei vagyunk, őrültség megkockáztatni még egyszer ezt a képtelen átkelést.

Megcáfolhatatlan érveimet még tíz percig is sorolhattam volna egyfolytában, de a professzor egyáltalán nem figyelt rám, meg se hallotta, amit mondtam.

– A tutajra! - kiáltotta.

Ennyi volt a válasza. Hiába beszéltem, könyörögtem, mérgelődtem: beleütköztem gránitkemény akaratába.

Hans ebben a pillanatban fejezte be a tutaj kijavítását. Mintha ez a különös ember kitalálta volna nagybátyám tervét. Néhány darab surtarbrandurral megerősítette az alkotmányt, már vitorlát is szerelt rá. A szél játszott a takaró lebegő redőivel.

A professzor néhány szót szólt a vezetőnkhöz, és az máris kezdte felhordani a csomagokat. Készült az indulásra. A levegő elég tiszta volt, az északnyugati szél kitartott.

Mit tehettem? Egyedül voltam kettejük ellen. Még ha Hans pártomra állt volna... De nem! Az izlandi, úgy látszik, félretette minden egyéni akaratát, fogadalmat tett az önmegtagadásra. Mit várhattam az ilyen odaadó, gazdájáért élő-haló szolgától? Menni kellett.

Indultam, hogy elfoglaljam szokott helyemet a tutajon, amikor nagybátyám egy kézmozdulattal megállított.

– Csak holnap megyünk tovább.

Bólintásom azt jelezte, hogy már mindenbe beletörődtem.

– Egyetlen lehetőséget se hagyhatok ki, és ha már idevetett a sors erre a partszakaszra, addig nem hagyom el, amíg meg nem ismertem.

Ebben igaza volt, mert hiszen az északi partra értünk ugyan vissza, de nem ugyanoda, ahonnan kiindultunk. A Grauben-kikötő kissé nyugatabbra lehetett. Így aztán nagyon is ésszerűnek tűnt, hogy gondosan átvizsgáljuk az újabb kikötés helyét.

– Nézzünk körül - mondtam.

Otthagytuk Hansot a munkájával, és elindultunk. A tenger széle és a felmagasló sziklapart közt széles térség húzódott, fél órát is mehettünk, amíg a sziklafalhoz értünk. A lábunk mindenféle formájú és nagyságú kagylóhéjon gázolt, melyekben a Föld első korszakában éltek állatok. Hatalmas, öt métert is meghaladó páncélokat is láttam. A pliocén kor óriási Glyptodonjaié lehettek; a mai teknős ennek kisebb termetű utódja. A talaj tele volt szórva kőzettörmelékkel, a hullámoktól gömbölyűre csiszolt kavicsokkal, melyek egymást követő sorokba rendeződtek. Meg is jegyeztem, hogy úgy látszik, valamikor tenger boríthatta ezt a területet is. A víztől most már távol eső, szétszórt sziklákon a hullámok szemmel látható nyomokat hagytak.

Ez bizonyos mértékben megmagyarázhatta az óceán létezését negyvenmérföldnyire a Föld felszíne alatt. Kétségkívül az óceán vizéből származott, onnan került ide a földkéreg repedésein keresztül, de véleményem szerint a víztömeg lassan el kellett tűnjön a Föld belsejében. Fel lehetett tételezni, hogy a kéregnek ezek a repedései mostanra már betömődtek, mert ez az egész üreg, vagyis inkább óriási víztároló elég rövid idő alatt telhetett meg. Lehet, hogy a víz, a föld alatti tüzekkel folytatott küzdelmében, részben el is párolgott. Ez adná a magyarázatát a fejünk fölött szállongó felhők és a Föld belsejében viharokat teremtő elektromosság keletkezésének.

Ezzel az elmélettel próbáltam magyarázni a tapasztalt jelenségeket - mert bármilyen hihetetlenek is a természet csodái, mindig megmagyarázhatóak valamilyen fizikai törvénnyel.

A víz által képzett üledékes talajon haladtunk tehát. Olyan volt, mint ennek a korszaknak minden talaja, amiből olyan sokat találunk a Föld felszínén. A professzor figyelmesen vizsgálgatta a szikla minden kis rését. Valahányszor meglátott egy hasadékot, máris gondosan megmérte a mélységét.

Vagy 1500 méternyit haladtunk a Lidenbrock-tenger partján, amikor a talaj egyszerre megváltozott. Mintha a belső rétegek hirtelen felvetődése összeforgatta, felhasogatta volna. Mindenfelé mélyedések, kiszögellések tanúskodtak arról, hogy a föld hatalmas tömegei mozdulhattak itt el.

Nehezen jutottunk előre a gránittöréseken, amikbe silex-, kvarc- és alluviumüledék keveredett. Egyszerre egy csontvázakkal borított mező, nem is mező, inkább sivatag tárult a szemünk elé. Mint egy hatalmas temető, ahol húsz évszázad egymást követő nemzedékeinek haló porai vegyülnek. Messze a távolban magasba tornyozódtak a csontvázak. Így folytatódott ez, ameddig a szem ellátott. A látóhatár széle sűrű ködbe veszett. Vagy 5000 négyzetméternyi területen felhalmozódott az állatvilág egész, a mai lakott világ igen fiatal tájain még alig ismert történelme.

Türelmetlen kíváncsiság hajtott bennünket. A lábunk alatt recsegtek a történelem előtti idők állatainak maradványai, azok a csontvázak, amikért a nagyvárosok múzeumai versengenek. Ezer Cuvier se győzte volna összeállítani annak az ezernyi élőlénynek a csontvázát, melyek ebben a csodálatos temetőben feküdtek.

Megdöbbenve nézelődtem. A nagybátyám hosszú karját kitárta az égként fölénk boruló sziklaboltozat felé. A szája tátva maradt, a szeme szikrázott a szemüveg alatt, a feje jobbra-balra ingott, egész lénye végtelen izgalmat sugárzott. Felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény hevert előtte, Leptotheriumok, Mericotheriumok, Mastodonok, Protopithecusok, Pterodactylusok, mindenféle vízözön előtti szörny egy halomban, csak kezét kellett nyújtania értük. Képzeljünk el egy szenvedélyes könyvbúvárt, aki hirtelen bekerülne abba a híres alexandriai könyvtárba, amit Omár gyújtatott fel - ha az valami csoda folytán feltámadna hamvaiból. Ilyen szerencsés ember volt most az én Lidenbrock nagybátyám.

De egészen másfajta megrendülést okozott, amikor ezen a vulkáni poron áthaladva, egyszerre felemelt a földről egy csupasz koponyát, és reszkető hangon felkiáltott:

– Axel, Axel, emberi fej!

– Emberi fej? - kérdeztem ugyanolyan megdöbbenéssel.

– Bizony, fiam! Ó, Milne-Edwards, ó, Quatrefages! Tudósok, ha ti itt lehetnétek, ahol én, Otto Lidenbrock!