A Föld alatti tengeren

Augusztus 13-án korán ébredtünk. Felkészültünk újfajta gyors és kényelmes járművünk felavatására.

Az árboc két rúdból készült, a vitorlarúd egy harmadikból, a vitorla a takaróinkból: ennyi volt tutajunk teljes szereléke. Kötelünk volt elég. Az egész alkotmány biztonságosnak látszott.

Hat órakor adta ki a professzor a parancsot az indulásra. Minden elfért a deszkákon: az ennivaló, a csomagok, a műszerek, a fegyverek és nagy mennyiségű édesvíz is.

Hans még kormányt is szerelt, amivel irányítani tudta úszó alkotmányunkat. Odaállt a kormányrúdhoz, én eloldottam a hajó kötelét, amely a parthoz láncolt minket, felhúztuk a vitorlákat, és sebesen elindultunk.

Amikor a kikötőből kifutottunk, nagybátyám, akinek a földrajzi nómenklatúra olyan nagyon fontos volt, nevet akart adni a kikötőnek, és azt javasolta, kereszteljük el rólam.

– Nekem volna más javaslatom.

– Micsoda?

– Nevezzük el Graubenról. Grauben-kikötő nagyon jól mutatna a térképen.

– Jó, legyen Grauben-kikötő.

Így kapcsolódott az én kis virlandi szerelmem emléke szerencsés expedíciónkhoz.

A szél északkeletről fújt, hátszéllel remekül haladtunk. A sűrű atmoszféra nyomása igen erős volt, és úgy feszítette a vitorlánkat, mint valami hatalmas ventillátor.

Nagybátyám egy óra múlva már felmérhette sebességünket.

– Ha így haladunk tovább - mondta -, legalább harminc mérföldet megteszünk huszonnégy óránként, és hamarosan megismerkedünk a túlsó parttal.

Nem feleltem, elhelyezkedtem a tutaj orrában. Az északi oldal kezdett süllyedni a látóhatár felé, a part két karja széttárult, mintha meg akarná könnyíteni a kirepülésünket. Szemem előtt terült el a végtelen tenger. Tükrén nagy felhők szürkés árnyéka futott, a vízcseppek az elektromos fény ezüstös sugarait visszaverve, hajónk körül ezernyi fényes pontocskában szikráztak. Hamarosan eltűnt szemünk elől az elhagyott part. A víz teljesen mozdulatlan volt, csak tutajunk hagyott habos nyomot rajta.

Dél felé hatalmas algák kerültek elénk, a hullámokon ringatódzva. Tudtam, micsoda vegetatív erő él ebben a növényben, amely 4000 méter mélyen gyökerezik a tenger fenekén, 400 atmoszféra nyomás alatt szaporodik, és néha egész zátonyokat alkot, melyek eltérítik útjukból a hajókat. De azt hiszem, soha még nem nőtt alga olyan hatalmasra, mint ezek itt a Lidenbrock- tengerben.

Tutajunk ezer méter hosszúra nyúló tengeri moszatok mellett suhant el, végtelen kígyóikat követve elfáradt a tekintet. Minduntalan azt hittem, hogy már elfogytak, de órák múlva mindig újra kiderült, hogy a türelmem fogyott el hamarabb. Csodálkozásom nőttön-nőtt.

Micsoda természeti erők hívhattak életre ilyen növényeket, és milyen lehetett a Föld képe keletkezésének első szakaszában, amikor a hő és nedvesség hatására a növényzet egyeduralkodó volt a felszínén?

Eljött az este, de ugyanúgy, mint előző nap, a levegő világító ereje semmit sem csökkent. Állandó jelenség volt ez, számíthattunk rá, hogy így is marad.

Vacsora után lefeküdtem a vitorla tövébe, és hamar elaludtam.

Hans mozdulatlanul állt a kormányrúdnál, de a tutaj magától repült, hátszél vitte, még csak kormányozni se kellett.

Mióta elindultunk a Grauben-kikötőből, a professzor kívánságára „hajónaplót” vezettem, feljegyeztem minden megfigyelésünket, minden érdekes jelenséget, a szél irányát, hajónk sebességét, a megtett utat, egyszóval különös hajózásunk összes eseményét.

Egyszerűség kedvéért ezért most lemásolom a naplót, amelyet úgyszólván az események diktáltak, mert így adhatom átkelésünk legpontosabb krónikáját.

Augusztus 14., péntek. Egyenletes északnyugati szél. A tutaj gyorsan, egyenes vonalban halad. A part harmincmérföldnyire maradt mögöttünk. A láthatáron semmi. A fény erőssége nem változott. Szép idő van, ami azt jelenti, hogy a felhők magasan járnak, nem túl sűrűek, és olvadó ezüsthöz hasonló fehér atmoszférában fürdenek.

Termométer: 32° Celsius.

Délben Hans horgot erősít egy kötélre, rárak egy kis darab húst, és beveti a tengerbe. Két óra hosszat nem fog semmit. Vajon lakatlan ez a víz? Nem. Egyszerre megrezdül a kötél, Hans meghúzza, és kiránt egy hevesen fickándozó halat.

– Hal! - kiált fel a nagybátyám.

– Méghozzá tok, kisebbfajta tokhal - teszem hozzá.

A professzor figyelmesen nézegeti a halat; nem osztja a véleményemet. Ennek a halnak kerek, lapos a feje, teste alsó részét csontos lemezek borítják. A szájában nincs fog. Mellső uszonyai eléggé fejlettek, farka nincs. Abba a csoportba tartozik, amelyikbe a természettudósok a tokot is sorolták, bár néhány lényeges dologban eltér tőle.

Igaza van a nagybátyámnak, rövid vizsgálódás után ki is jelenti:

– Ez a hal egy évszázadok óta kihalt fajhoz tartozik, kövületeit a devon talajban lehet látni.

– Hogyhogy? Élve elfogtuk volna az őstenger egy lakóját?

– Bizony. - A professzor folytatja vizsgálódását. - Láthatod, hogy ezeknek a megkövesedett halaknak semmi közük a jelenlegi fajtákhoz. Nagyobb szerencse alig érhet természettudóst, mint hogy élve tart kezében ilyen állatot.

– De melyik családhoz tartozik ez itt?

– A cápafélék rendjébe, a Cephalaspis őshal családjába, a faja...

– Nos?

– Megesküdnék rá, hogy a Pterichthys őshal fajtája. De ennek van egy olyan tulajdonsága, amely, azt mondják, jellemző a föld alatti vizek halaira.

– Mi az?

– Vak.

– Vak?

– Nemcsak hogy vak, de egyáltalán nincs látószerve.

Megnéztem én is, így volt. De ez talán rendkívüli eset. Új csalétket tettünk a horogra, és újra bevetettük a tengerbe. Úgy látszik, halakban gazdag ez az óceán, mert két órán belül nagy csomó Pterichthyst és egy másik, ugyancsak kihalt családba tartozó halat, Dipteridát fogtunk. Ennek a faját nagybátyám nem tudta meghatározni. Látószerve egyiknek sem volt. A nem remélt sikerű halászat kitűnően kiegészítette élelemkészletünket.

Úgy látszik tehát, hogy ebben a tengerben csupa olyan hal és hüllő él, méghozzá a legősibb alakjában, amelyeket már csak megkövesedett formájukban ismerünk.

Talán majd még találkozunk olyan gyíkfélékkel is, amilyeneket a tudósok egy csont vagy porcogó alapján rekonstruáltak.

Előveszem a távcsövet, és figyelni kezdem a tengert. Elhagyatott. Biztosan túl közel vagyunk a parthoz.

Felnézek a levegőbe. Hátha valamelyik madár, amilyet a halhatatlan Cuvier rekonstruált, itt verdes szárnyával a súlyos atmoszférájú légrétegekben. A halakból bőséges táplálék jutna neki. Figyelem a levegőt, de ugyanolyan kihalt, mint a partok.

A képzeletem elragad a paleontológia fantasztikus feltevései közé. Ébren álmodozom. Mintha ott látnám a víz színén a hatalmas Chersyseket, ezeket a vízözön előtti, lebegő szigetekre hasonlító teknősöket. Úgy tűnik, mintha az őskor nagy emlősei járkálnának a sötét partokon, a Leptotherium, amelynek a csontvázát Brazíliában, barlangokban találták; a Lericotherium, amely Szibéria jégmezeiről jött. Messzebb a vastag bőrű Lophiodon őspatás, ez a gigászi tapír bujkál a sziklák közt, készen arra, hogy összemarakodjék a zsákmányon az Anoplotherium őspatással, ezzel a fura állattal, amely a rinocéroszra, a lóra, a vízilóra és a tevére hasonlít, mintha a Teremtő a kezdeti nagy sietségben több állatot egyesített volna. A hatalmas Mastodon ormányát tekergetve, agyarával pozdorjává töri a parti sziklákat, miközben a Megatherium, oszlopos lábaira nehezedve, a földet túrja, és ordításától visszhangoztak a sziklák. Feljebb a Protopithecus, a Földön elsőnek megjelent majomfajta kapaszkodik a meredek csúcsokra. Még feljebb a Pterodactylus siklik a levegőben szárnyas karjával, mint valami nagy denevér. Végül a legfelső rétegben óriási madarak, hatalmasabbak, mint a kazuár, nagyobbak, mint a strucc, kitárják széles szárnyukat, és a fejükkel nekiütköznek a gránitboltozatnak.

Képzeletemben feléled az egész megkövült világ. Elképzelem a teremtés bibliai korszakát, az első ember megszületése előtti időket, amikor a Föld még nem volt mai állapotában, és így meg sem felelt volna még az embernek. Tovább ábrándozom, elképzelem az élőlények megjelenése előtti időket. Eltűnnek az emlősök, el a madarak, aztán a második korszak hüllői, végül a halak, rákfélék, a puhatestűek, az ízeltlábúak. Az átmeneti korszak virágállatai is visszamerülnek a semmibe. A Föld minden élete egyedül bennem összpontosul, csak az én szívem ver az elnéptelenedett világban. Nincsenek még évszakok, nincsenek éghajlatok. A Föld saját hője állandóan nő, és semlegesíti a Napét. A növényzet elburjánzik. Árnyékként járok a fává növő páfrányok közt, bizonytalan lépteimmel irizáló márgában és tarka homokkövön taposok, nekitámaszkodom az óriás toboztermő fák törzsének, leheveredem a Sphenophyllumok, a zsurlók és a harmincméteres korpafüvek árnyékában.

Az évszázadok múlnak, akár a napok. Tovább haladok visszafelé a földi átalakulások sorozatán: eltűnnek a növények is, a gránitsziklák meglágyulnak a magasabb hőmérsékleten, folyékony állapot váltja fel a szilárdat. A vizek forrva, párologva futnak a Föld felszínén. Párák vonják be a Földet, a Föld maga lassacskán gázok tömegévé válik, fehéren izzik, akkora, mint a Nap, és úgy is ragyog, mint az.

Ez a csillagköd másfél milliárdszor nagyobb, mint az a glóbus, ami majd belőle fog születni egy nap. Én pedig ott vagyok a közepén, repülök a világűrben, testem is gázzá lesz, megtisztul, összekeveredik a többi anyaggal, mint egyetlen oszthatatlan atomja a hatalmas ködöknek, amelyek a végtelenbe rajzolják lángoló pályájukat.

Micsoda álom! Hová ragadt el? Lázas kézzel írom le a furcsa részleteket. Megfeledkezem mindenről, a professzorról, Hansról, a tutajról. Hallucinációk borítják el az agyamat.

– Mi bajod? - kérdezi a professzor.

A szemem rámered, de nem látom őt.

– Vigyázz, Axel, beleesel a vízbe!

Hans már meg is ragadta a karomat. Nélküle, az ábrándozás révületében, belezuhantam volna a tengerbe.

– Csak nem bolondult meg?! - kiált fel a professzor.

– Mi történt? - térek végre magamhoz.

– Beteg vagy?

– Nem, csak hallucinációim voltak, de már elmúltak. Minden rendben van?

– Igen, jó szelünk van, a tenger sima. Gyorsan haladunk, és ha a becslésem nem volt téves, hamarosan partra szállhatunk.

Erre már felkelek, és megvizsgálom a látóhatárt, de a víz széle most is még csak a felhők határával találkozik.