Az izlandi vendégszeretet

Tulajdonképpen már éjszaka volt, de itt, a 65. szélességi fokon nem csodálkozhattam, hogy nappali világosság van: Izlandon júniusban és júliusban sose megy le a nap.

A levegő azonban lehűlt. Fáztam, és nagyon éhes is voltam. Megörültünk a *boer*nak, amikor vendégszeretően megnyílt előttünk.

A boer egy parasztnak a háza volt, de ami a vendégszeretetet illeti, felért egy királyéval. Odaérkezésünkkor a ház ura kezét nyújtotta nekünk, és minden további ceremónia nélkül intett, hogy kövessük.

Bevezetett a szobánkba. A szoba földes padlójú, tágas teremféle volt, egyetlen ablak világította meg, az ablakon üveg helyett alig áttetsző birkabőr feszült. A fekvőhely két pirosra festett, izlandi közmondásokkal ékesített deszkakeret volt, szénával betöltve. Nem is számítottam ekkora kényelemre. A baj csak az volt, hogy a házban erős szag terjengett: szárított halé, ecetes húsé és aludttejé - az én orrom ezt nehezen bírta.

Alighogy leraktuk útifelszerelésünket, meghallottuk házigazdánk hangját; hívott, hogy menjünk ki a konyhába, az egyetlen helyiségbe, ahol égett a tűz. Még a legnagyobb hidegekben is csak ezt fűtötték.

Nagybátyám sietve engedelmeskedett a baráti meghívásnak. Én követtem.

A konyha tűzhelye ősi mintára készült: a szoba közepén állt egy kő, ez volt a tűzhely. Felette a tetőbe vágott lyukon távozott a füst. A konyha szolgált egyben ebédlőül is.

A házigazdánk úgy üdvözölt, amikor beléptünk, mintha még nem találkozott volna velünk, csókkal és a saellvertu szóval, ami azt jelenti: „Legyetek boldogok!”

Felesége ugyanígy szólt, és ugyanígy tett is, majd mindketten szívükre szorították jobb kezüket, és mélyen meghajoltak.

Meg kell mondanom, hogy az izlandi asszony tizenkilenc gyermek anyja volt: mind, apraja-nagyja, ott nyüzsgött a szobát betöltő füstgomolyagokban. Minden pillanatban felbukkant egy szőke, szomorkás fejecske a füstfelhőkben. Olyanok voltak, mint a kissé mosdatlan angyalkák.

Nagybátyám és én barátságosan üdvözöltük ezt a „fészekalját”, úgyhogy három-négy poronty hamarosan ott mászkált a vállunkon, ugyanannyi ült az ölünkben, vagy csúszkált a lábunk alatt. Akik már tudtak beszélni, a saellvertu-t ismételgették minden elképzelhető hangnemben, akik nem tudtak, csak annál hangosabban kiabáltak.

A hangversenynek az a bejelentés vetett véget, hogy elkészült az étel. Ebben a pillanatban tért be a házba vezetőnk, miután gondoskodott a lovak élelméről, ami azt jelentette, hogy takarékosan kiengedte őket a mezőre: a szegény állatoknak meg kellett elégedniök azzal, hogy a sziklák gyér moháját, kevéssé tápláló zuzmókat legeljenek. Másnap maguktól jönnek vissza, hogy folytassák az előző napi munkát.

– Saellvertu! - mondta a belépő Hans.

Aztán halkan, gépiesen, anélkül, hogy egyik csók hevesebb lett volna, mint a másik, megölelte házigazdánkat, a háziasszonyt és a tizenkilenc gyereket.

A szertartás végeztével asztalhoz ültünk mind a huszonnégyen, a szó szoros értelmében egymás hegyén-hátán. A díszvendégeknek csak két kis kölyök ült a térdén.

Hanem aztán csönd lett ebben a kis világban, amikor megérkezett a leves! Az izlandiakra - még az izlandi gyerekekre is - jellemző hallgatás vette át uralmát. Zuzmólevest kaptunk - egész ízletes volt -, aztán hatalmas adag szárított halat, amely húsz éve besavanyított vajban úszott - az ilyen vajat az izlandi ízlés sokkal többre tartja, mint a frisset. Ehhez *skyr*t adtak, valamiféle aludttejet, hozzá kétszersültet, és meglocsolták borókabogyólével. Végül, italként, vízzel kevert savót kaptunk, amit *blandá*nak neveznek ebben az országban. Hogy ezek a különös ételek jók-e vagy sem, azt én nem tudnám megítélni. Éhes voltam, és desszertként még egy tányér sűrű hajdinakását is kikanalaztam utolsó cseppig.

Evés után a gyerekek eltűntek. A felnőttek körülvették a tűzhelyet, amin tőzeg, hanga, tehéntrágya és szárított halak csontja égett. Miután itt „megmelegedtünk”, minden csoport visszavonult a szobájába. A háziasszony helyi szokás szerint felajánlotta, hogy lehúzza harisnyánkat és nadrágunkat, de amikor ezt a lehető legudvariasabban visszautasítottuk, nem erősködött, és én végre beletemetkezhettem széna fekhelyembe.

Másnap reggel ötkor búcsút mondtunk házigazdáinknak. Nagybátyám és én csak nagy nehezen tudtunk elfogadtatni velük fizetséget a szállásért, aztán Hans jelt adott az indulásra.

Gardärtől százlépésnyire kezdett a vidék megváltozni. A talaj mocsaras, nehezebben járható lett. Jobb oldalt végtelen hegysor vonult, mintha valami természetes erődrendszer árok-falán mentünk volna végig. Gyakran kellett patakokon átkelnünk, természetesen csak a gázlóknál, hogy a cipőnk lehetőleg ne ázzék be túlságosan.

A táj mind kihaltabb lett, az utolsó fűcsomók is elfogytak a lábunk alatt. Sehol egy fa, hacsak annak nem számítjuk a pár cserjeszerű törpenyírfát. Sehol egy állat, legföljebb néhány ló. Ezeket a lovakat a gazdájuk nem tudta etetni, és most ott bolyongtak a kopár síkságon. Néha egy-egy sólyom tűnt fel a szürke felhők alatt, hogy aztán gyors szárnycsapásokkal elmeneküljön délibb tájak felé. Elfogott a vad tájék melankóliája, gondolataim visszaszálltak szülőhazám felé.

Hamarosan át kellett kelnünk több kisebb, jelentéktelen fjordon, míg végül igazi öbölbe értünk. Az apály és a dagály közti mozdulatlanságban sürgősen átgázoltunk rajta, és elérkeztünk egy mérföld távolságban Alftanes falucskába.

Estére átkeltünk még két, pisztrángban és csukában bővelkedő folyó, az Alfa és Heta gázlóján. Az éjszakát kénytelenek voltunk egy elhagyott kunyhóban tölteni. Azon sem csodálkoztam volna, ha a kunyhóban kísértetként megjelenik a skandináv mitológia minden koboldja, de csak a fagy szelleme választotta lakásául, és ez aztán egész éjjel vígan tombolt benne.

Másnap semmi különös esemény nem történt. Ugyanaz a mocsaras talaj, ugyanaz az egyforma, szomorú táj. Estére megtettük a távolság felét, és megszálltunk Krösolbtban annexiában.

Június 19-én vagy egymérföldnyi utat tettünk meg lávás talajon. Ezt a talajfajtát itt *hraun*nak nevezik. A ráncos felszínű láva néha olyan, mint a hosszában lefektetett kábel, néha mint a feltekert cső. A szomszédos hegyekből hatalmas lávaár ömlött ide, és ebből a lávafolyamból lehetett következtetni a ma már kialudt vulkánok hajdani erejére. Itt-ott még látni lehetett a melegforrások emelkedő gőzét.

Nem volt időnk megfigyelni ezeket a jelenségeket, haladnunk kellett. Hamarosan újra mocsaras talajon jártak a lovaink, helyenként kis tavak bukkantak fel. Nyugati irányban meneteltünk, mert megkerültük a nagy Faxa-öblöt. A Snaefells kettős fehér csúcsa már alig ötmérföldnyire tőlünk emelkedett a felhők fölé.

Lovaink jól haladtak, a talaj okozta nehézségek nem állították meg őket, én azonban kezdtem elfáradni. A nagybátyám rendíthetetlen volt, ugyanolyan egyenesen ült a lován, mint első nap. Csodálnom kellett őt is, a vadászt is, aki ezt az expedíciót csak egyszerű sétának tekintette.

Június 20-án, szombaton este hatkor elértünk Büdirbe, egy tengerparti faluba, és vezetőnk a megállapodás szerint kikérte a bérét. Nagybátyám kifizette. Hans családjánál, nagybátyjainál és unokatestvéreinél találtunk szállást: szívesen fogadtak, és én szívesen pihentem volna ki náluk alaposabban az utazás fáradalmait, bár nem akartam volna a terhükre lenni, de a nagybátyám, aki nem érezte szükségét pihenésnek, hallani sem akart a dologról, úgyhogy másnap újra fel kellett málháznunk derék állatainkat.

A talajon érezhető volt a hegy közelsége: a grániterek úgy álltak ki a földből, mint egy vén tölgy gyökerei. Elindultunk, hogy megkerüljük a hatalmas vulkántömböt. A professzor nem vette le róla a szemét, kezével hadonászott, mintha párbajra hívná a hegyet, és azt mondaná: „Ez az az óriás, akit le fogok győzni”. Végre, huszonnégy órai járás után, a lovak maguktól megálltak Stapi presbitérium kapujában.