A végpusztulás.

Öt perczbe sem telt, hogy Max Huber, a foreloper és Llanga megfutották a másfél kilométert a karavánig.

Egyetlen egyszer sem néztek vissza, s most már azzal sem törődtek, hogy a szerecsenek, miután eloltották fáklyáikat, nem üldözik-e őket. Az erdő egyébként csöndes volt, de annál nagyobb veszedelem közeledett a síkság túlsó feléről.

Mire a két ember és a gyerek a karavánhoz ért, ott már tetőfokra hágott a rémület: s volt is okuk az ijedtségre, mert az ellen, a mi fenyegette őket, sem a bátorság, sem az ész mit sem használhatott. Szembeszállni vele - őrültség lett volna... Menekülni kellett, - ha ugyan volt még rá idő.

Max Huber és Khamis a dombtól ötven lépésnyire találkoztak az amerikaival és a portugállal.

– Elefántcsorda! - kiáltotta a foreloper.

– Az! - felelte Urdax - s negyed óra múlva a nyakunkon lesznek.

– Meneküljünk az erdőbe - tanácsolta John Cort.

– De hát a bennszülöttek? - kérdezte a portugál.

– Nem láthattuk őket! - felelte Max Huber.

– Pedig bizonyára ott kell lenniök?

– Mindenesetre, mert nem láttuk őket elmenni.

Körülbelül félmérföldnyire sötét tömeg hullámzott, hömpölygött a síkon, néhány száz ölnyi szélességben. Olyan volt, mint mikor a part közelében fölemelkedik egy roppant hullám, s harsogva tör előre a sziklák felé... A föld már remegett a szörnyű csorda dobogó lábaitól, s a tamarindok lombjai susogva verődtek össze a nagy rázkódtatástól. A bőgés pedig irtózatos, vérfagyasztó lett: a száz meg száz vastagbőrű egyszerre trombitált, s ez a fülrepesztő hangverseny olyan volt, mintha száz meg száz vadászkürtöt tele tüdőből egyszerre fújnának meg.

E tömérdek állatokra még akkor is veszedelmes vadászni, ha nem csordákban járnak. Ha sikerül egyet-egyet magánosan meglepni, akkor meg lehet kísérteni a szerencsét, s ha a vadász a szeme és a füle közt találja el, akkor nem igen érheti veszedelem, mert az állat rendesen rögtön holtan rogyik össze. De ha már négy-öt elefánt van együtt, akkor a legnagyobb óvatosság mellett is nagy veszély érheti a vadászt. És tíz-tizenöt felbőszült elefánttal szemben minden ellentállás hiábavaló: - tízszer annyi embert is legázolnak, agyontipornak egy szempillantásban.

S ha százával rohannak rá valamely karavánra, épp úgy nem lehet őket megállítani, mint a lavinát, mely falvakat söpör el, vagy a tájfunt, mely a hajókat több kilométernyire belódítja a szárazföldre a nyílt tengerről.

Mindamellett az elefánt végzete kikerülhetetlen: a napjai már meg vannak számlálva. Szenvedélyes kapzsisággal vadásszák, mivel egy-egy elefánt agyara átlag száz frankot ér. De Foa becslése szerint évente mintegy 40,000 darabot lőnek csak Afrikában, s ha ezt így folytatják, félszázad múlva már egyetlen egyet sem lehet találni. Nem lenne-e czélszerűbb megszelídíteni ezt az állatot, a mint Kelet-Indiában teszik? hisz az elefánt több terhet elbír, mint 32 ember együtt, s négyszerte oly gyorsan jár, mint a gyalogos! Aztán meg szelíd állapotában másfélezer-kétezer frankot ér, míg ha megölik, csak száz frankot érő agyarát használhatják.

Urdax, mint tudjuk, szintén elefánt-vadász volt, és szerencsével is járt, mert poggyászhordó négerei már alig bírták czipelni a sok elefántcsontot. Az Ubangi vidékén még sok az elefánt, mert az erdős és mocsaras vidék egymást váltja föl, s ezek a vastagbőrűek különösen ily helyeken szeretnek tanyázni... De vajjon nem a megtorló végzet hozta-e most a portugál útjába ezt az elefántcsordát, hogy bosszút álljon megölt rokonaiért?...

Annyi legalább is valószínű volt, hogy a közelgő csorda ízzé-porrá töri a karaván minden ingó-bingó jószágát. Legföljebb csak arról lehetett szó, hogy az emberek kikerüljék az agyongázoltatást: csak az a kérdés, van-e még idejük menekülni?... Mert az elefánt gyorsasága ijesztő: a vágtató ló sem mérkőzhetik vele.

– Menekülni!... azonnal menekülni! - kiáltott föl Khamis.

– Menekülni? - ismételte a portugál.

A boldogtalan kereskedő megértette, hogy vége mindennek; ha menekül, elveszti egész vagyonát: s ha nem menekül, lehet, hogy elveszti életét is.

Max Huber és John Cort várták, hogy a portugál határozzon: ők el voltak szánva mindenre.

Ezalatt az elefántcsorda egyre közeledett, s a bőgés már oly irtózatos lett, hogy a férfiak már egymás hangját is alig hallották.

– Előre!... Előre!... - sürgette őket a foreloper.

– De hová? - kérdezte Max Huber.

– Az erdőbe!

– Hát a vadak?

– Ah, az most a kisebbik veszedelem! - felelte Khamis.

Mindenki Urdaxra nézett, s várta, mit határoz.

– A kocsit!... A kocsit! - kiáltotta a portugál. - Toljuk a domb mögé... ott talán nem éri baj.

– Már késő! - felelte a foreloper.

– Tedd, a mit mondok! - rivallt rá a portugál.

– Én magam? - kérdezte Khamis.

És igaza volt: az ökrök eltépték pányváikat s őrjöngő félelmükben elrohantak, még pedig vakon, egyenesen neki a közelgő elefántcsordának, mely úgy fogja széttaposni őket, mint a legyeket!

Urdax most a négerekhez fordult:

– Hé, emberek!...

De azok már kereket oldottak és mint sötét árnyékok tűntek el nyugat felé: sőt mi több, mindent, a mit elvihettek, s a minek értéke volt, el is raboltak.

– Oh, a gazemberek! - kiáltott föl John Cort.

Most már csak négyen voltak: a portugál, az amerikai és a franczia, meg Khamis; az ötödik, a kis Llanga, nem ment még emberszámba.

– A kocsit!... A kocsit! - tombolt Urdax, a ki minden áron a domb mögé akarta tolatni, remélve, hogy ott épségben marad.

Khamis vállat vont, de azért hozzáfogott a munkához, s Max Huber meg John Cort segítségével sikerült is a kocsit a domb mögé tolni. De ez megint időbe került, s mire elkészültek vele, nyilvánvaló volt, hogy már nem juthatnak el az erdőig, mert a csorda előbb utolérné őket.

– Föl a fákra! - kiáltotta Khamis.

Valóban nem volt más útja a menekvésnek: ha az elefántok rohama ki nem dönti a tamarindokat, akkor megmenekülhetnek.

De előbb Max Huber és John Cort, meg a portugál és Khamis hamarosan megrakodtak töltésekkel, s a foreloper még a szekerczéjét és a vizes tömlőjét is kihozta a kocsiból.

Mindez csak pár másodperczig tartott ugyan, de az elefántok ez idő alatt ismét jóval közelebb értek, s a rettenetes csorda förgetegként gomolygott feléjük a síkon. Az iszonyú bömbölés úgy harsogott, mint a végítélet trombitája és szinte érezni lehetett a szelet, mit a közelgő csorda fölhajtott, mint a hogy a vihart is mindig szél szokta megelőzni.

– Még ágyúkkal sem lehetne elsöpörni! - dörmögte Max Huber idegesen, a mint a sűrű tömegben, zárt sorokban nyargaló kolosszusokra nézett.

A foreloper ezalatt a tamarindokat vizsgálta. A fák kerülete a tövüknél átlag 6-8 láb lehetett, tehát elegendő vastagok voltak, hogy az elefántok esetleg ki ne törhessék, - ámbár nem lehetett tudni, hogy ekkora csordának nem sikerülhet-e csupán rohanása erejével is ledöntenie az egész kis ligetet?...

A sima törzseken körülbelül 30 lábnyira a föld színétől kezdődtek az ágak; odáig nehéz lett volna minden segítség nélkül fölmászni, de a forelopernek volt «chambok»-ja, azaz hosszú, orrszarvú-bőrből készült pányvája, mellyel az ökröket szokták befogni. Erre hurkot kötött, s fölhajította az egyik fa ágára s rögtön föl is kúszott rajta; utána, ugyanarra a fára, Urdax kúszott föl, míg Max Huber és John Cort egy másik pányván a szomszédos fára másztak föl és Llangát is fölhúzták maguk után.

Épp idején: az elefántcsorda már csak háromszáz méternyire volt tőlük, s egy-két percz múlva a dombhoz érhetett.

– Nos, kedves Max: hogy tetszik a kaland? - kérdezte John Cort gúnyosan.

– Ez még mindig csak előre nem látható, de semmi esetre sem rendkívüli dolog! - felelte Max Huber.

– A rendkívüli az lenne, - folytatta az amerikai gúnyosan - ha ép bőrrel menekülhetnénk meg ez előre nem látható kalandból.

A mit Max Huber erre felelt, azt már elnyomta az elefántok bőszült ordítása és a fájdalmas bőgés, melyre a legbátrabbak szíve is elszorult volna.

A szegény ökröket utolérte a csorda, s úgy letiporta, mint a hogy mi a földön csúszó hernyót eltapossuk. Egyetlen egy ökör fordult vissza idején, s ez, szegény, talán ösztönből, volt gazdáihoz menekült a tamarindok alá... s nyomában csörtettek az elefántok.

Ez baj volt, mert a menekvő ökör elárulta a kis társaság rejtekhelyét. Az elefántok fölrohantak a dombra, s legelőször is ízzé-porrá taposták az utolsó ökröt, s aztán szétnéztek a karavántanyán.

Mindjárt ráakadtak a kocsira: egy szempillantásban úgy darabokra törték, mint a leghitványabb gyermek-játékszert; csupa forgács és szilánk lett az egész.

A portugál irtózatosan elkáromkodta magát, s rálőtt a legközelebbi elefántra, mely ormányával már azt a fát ingatta, a melyen ő meg Khamis ültek. A golyó azonban csak rézsút érte az állat bőrét és süvöltve pattant le róla.

Mire való volt ez a lövöldözés?... Ha a csordában csak 15-20 elefánt van, akkor, meglehet, a négy ügyes lövő valahogy csak elbánik velük; de mit tehettek 200-300, sőt ezer ily szörnyeteg ellen?... Hisz még akkor sem lett volna elég töltésük, ha minden golyójukkal agyonlőnek egyet!

– A dolog bonyolódik - jegyezte meg John Cort.

– Sőt már össze is csomósodott! - tette hozzá Max Huber.

Majd a kis Llangához fordulva azt kérdezte:

– Hát te, nem félsz?

– Nem, Max úr... hisz önökkel vagyok!

Pedig félhetett volna: mert az, a mi alattuk történt, nem hogy egy gyermek, hanem a legbátrabb férfi szívét is megfélemlíthette.

Az elefántok meglátták a kis társaságot a tamarindok ágai közt s a hátulsók tombolva nyomták, tolták az előttük állókat a fák alá. Néhány már ágaskodott is a hátulsó lábain, s orrmányát fölnyújtva igyekezett megkapni a legalsó ágakat, de 30 láb még az elefántnak is sok: nem érhette el.

Fölülről négy lövés dördült el egyszerre, - csak vaktában lőttek, mert a tamarind sötét lombsátora alól nem lehetett jól czélozni.

Erre az otromba vastagbőrűek még irtózatosabban és dühösebben kezdtek ordítozni, bár úgy látszott, hogy a négy lövés közül egy sem talált halálosan. Különben is: néggyel több vagy kevesebb, az most már mindegy volt!

Az elefántok most már nem kapaszkodtak az ágak után, hanem megragadták ormányukkal a fák törzsét, s egész testükkel neki dőlve rázták, döntögették. S a vastag, mély gyökerű, erős fák úgy inogtak, hajladoztak, hogy félő volt, hogy nemsokára ki is dőlnek.

Két új dörrenés hallatszott: - a portugál meg a foreloper lőttek, mert a fájukat úgy megrázták az elefántok, hogy recsegve-ropogva hajlott jobbra-balra.

A franczia és az amerikai már nem is lőttek.

– Minek? - kérdezte John Cort vállat vonva.

– Úgy van: kíméljük a töltéseket - felelte Max Huber. - Később még megbánhatnók, hogy itt pazaroltuk el utolsó golyóinkat!

E közben az a tamarind, melyen Urdax és a foreloper ültek, veszedelmesen recsegett egész hosszában. Nyilvánvaló volt, hogy ha a gyökerei nem szakadnak is föl, a törzse törik ketté a roppant állatok ránehezedő súlyától.

Nem maradhattak tovább azon a fán, ha csak azt nem akarták, hogy vele együtt lezuhanjanak és kitörjék a nyakukat.

– Jöjjön! - kiáltott a foreloper Urdaxnak, s igyekezett átkapaszkodni a szomszédos fára.

De a portugál már elvesztette a fejét, s egyre csak lövöldözött, bár golyói úgy siklottak le az elefántok vastag bőréről, mint a pánczélról.

– Jöjjön! - ismételte Khamis.

S a mint a tamarind csaknem féloldalt hajlott, hirtelen megkapta annak a fának szélső ágát, a melyen Max Huber, John Cort és Llanga ültek. Ezt a fát a dühödt állatok még nem bántották.

– Hát Urdax? - kiáltotta John Cort.

– Nem akart velem jönni, - felelte Khamis - már azt sem tudja, hogy mit cselekszik!

– A boldogtalan le fog esni!...

– Nem hagyhatjuk ott! - mondta Max Huber.

– Akarata ellenére is át kell hoznunk ide - szólt John Cort.

– Már késő! - kiáltott föl Khamis.

S valóban már késő is volt. A tamarind recsegve-ropogva törött ketté, s lezuhant a domb aljára.

Hogy mi lett a portugálból, a fán ülők nem láthatták, csak rémes sikoltását hallották pár pillanatig... aztán csak az elefántok bömbölő trombitálása hallatszott.

– A boldogtalan!... A boldogtalan! - sóhajtotta John Cort.

– Most rajtunk a sor - mondta Khamis.

– Az már igazán baj! - felelte Max Huber hidegen.

– Ebben én is egyetértek önnel - szólt John Cort gúnyosan.

Mit tegyenek?... Az elefántok sorra törték, döntögették ki a halmon álló tamarindokat... Most mindjárt az ő fájukra kerül a sor, s akkor őket is utoléri a szerencsétlen portugál iszonyú sorsa... Hátha leszökhetnének a tamarindról előbb, mint kidől?... S ha sikerülne a földre jutniok, el tudnák-e érni az erdőt?... S ha az elefántok nem üldöznék őket, nem kerülnének-e az erdőben a vad szerecsenek kezébe?...

Mindamellett, ha alkalom kínálkoznék a szökésre, érezték, hogy nem szabadna elmulasztaniok: a józan ész parancsolta, hogy inkább válasszák a bizonytalan veszedelmet, mint a kész halált...

Most az elefántok neki estek annak a fának, a melyen a menekültek voltak. És a vastag törzs szintén recsegni-ropogni kezdett; félelmetesen ingott jobbra-balra, s a rajt ülők érezték, hogy pár percznél tovább alig bírja már. A mint egyszer a fa mélyebben lehajlott, két-három elefánt meg bírta kapni ormányával a legalsó ágat, s egyetlen rántással leszakította. A visszacsapódó törzs nagy erővel hajlott a másik oldalra, s ugyanekkor a gyökerei hangos pukkanással szakadoztak ki a földből... A fa lassan oldalt bukott és koronája szelíden hajlott alá a domb lejtőjére...

– Az erdőbe!... Az erdőbe!... - kiáltotta a foreloper.

Az elefántok szétugrottak onnan, a hová a kidőlt fa hajlott, s a kis társaság hirtelen a földre ugrott. Legelöl rohant a foreloper, utána a többi három.

A dühöngő állatok eleinte nem vették észre a menekülőket. Max Huber ölbe kapta Llangát, s teljes erejéből futott. Mellette nyargalt John Cort, készen rá, hogy elvegye barátjától a fiút, ha már elfáradt.

Alig futottak azonban félkilométernyire, mikor vagy tíz elefánt elvált a többiektől, s a futók után eredt.

– Bátorság!... Bátorság! - kiáltotta Khamis. - Csak ne csüggedjünk!... Biztosan oda érünk!...

Talán!... de nem biztosan!... Hisz ezt az őrült vágtatást nem bírhatják soká!... És Llanga már is érezte, hogy Max Huber kezd elfáradni.

– Tegyen le... tegyen le a földre ! - könyörgött Llanga. - Én is tudok gyorsan futni.

De Max Huber rá sem hallgatott, csak szaladt teljes erejéből.

Már megfutottak egy kilométert, s az elefántok még nem sokkal voltak hozzájuk közelebb, mint a rettenetes verseny kezdetén. De már fáradni kezdtek: a lélegzetük elállt ebben az őrült rohanásban.

Az erdő széle már csak pár száz lépésnyire volt, s a fák mögött valószínűleg biztosságban lesznek, mert a roppant állatok talán be sem tudnak törtetni utánuk: vagy ha igen, bizonyára nem igen bírnak majd mozogni a fáktól.

– Gyorsan... gyorsan! - zihált Khamis. - Adja ide Llangát, Max úr!

– Nem, Khamis... még bírom magam is!

Az egyik elefánt már csak tizenöt lépésnyire lehetett mögöttük. Dühösen trombitált, s a futók érezni vélték forró leheletét is. A föld rémesen reszketett a tombolva nyargaló állat alatt... Még egy percz s utoléri Max Hubert, a ki kissé elmaradt társaitól...

E pillanatban John Cort megállt, megfordult, lekapta puskáját a válláról... aztán a puska villant, dörrent... s az állat szívén találva leroskadt, mintha villám érte volna.

– Ez jó volt! - dörmögte John Cort elégedetten, s vágtatott társai után.

A többi elefánt, oda érve elhullt társához, pár pillanatra megállt és szimatolt. Ez a pár pillanatnyi késedelem megmentette a forelopert és társait.

– Csak rajta!... Most!... most! - lihegte Khamis.

S az önfenntartás végső ösztönével, ernyedő izmaikat megfeszítve, a menekülők irtózatos erőfeszítéssel vágtattak az erdő felé... Már csak száz lépésnyire voltak tőle, de az elefántok is csak negyven lépéssel nyargaltak mögöttük.

Egyszerre a foreloper ujjongva fölsikoltott... Mint az űzött szarvas, egyetlen óriási szökéssel beugrott a fák közé, s vagy tizenöt lépésnyire az első sor fától leroskadt a földre, a társai utána... s ott hevertek mindnyájan lihegve, félig megfúlva, lélektelenül...

Az erdőn kívül pedig fölhangzott az elefántok irtózatos üvöltése. A fák oly sűrűek voltak, hogy a nagy testű állatok sehol sem törhettek be a rengetegbe.

Kétszer-háromszor, ötször-tízszer is neki rontottak, de a százados faóriások alig érezték meg a lökést és jóformán meg sem inogtak.

A menekülőknek nem volt már mit félniök az elefántoktól: az ubangii őserdő szilárd bástyaként védte meg őket a félelmes állatok tehetetlen, őrjöngő dühétől.