Passepartout a józan ész mellett kardoskodik, de nem hallgatnak rá

A vonat elhagyta a Nagy-Sós-tavat és Ogden állomását, majd egy órán át észak felé futott, egészen a Weber folyóig: San Francisco óta körülbelül 900 mérföldet hagyott hátra. Azután ismét keletre fordult a Wahsatch-hegység változatos vonulatain át. Az amerikai mérnökök ezen a vidéken, vagyis a Wahsatch- és a tulajdonképpeni Sziklás-hegység között kerültek szembe a legtöbb nehézséggel. Éppen ezért ezen a pályaszakaszon az Unió kormányának pénzbeli támogatása mérföldenként 48 000 dollárra emelkedett, szemben a sík vidéki pályaszakaszok 16 000 dollárjával. A mérnökök azonban, mint említettük, nem tettek erőszakot a természeten, inkább megalkudtak vele, megkerülték a nehézségeket, és a rail-road teljes hosszában csupán egyetlen, 14 000 láb hosszú alagutat fúrtak, útban a nagy lapály felé.

Az eddigi út során a pálya éppen a Nagy-Sós-tónál érte el legnagyobb magasságát. Ettől kezdve igen lapos ívet ír le, miközben a Bitter-creek völgye felé ereszkedik; azután ismét felfelé halad, egészen az Atlanti- és Csendes-óceán vízválasztójáig. Számos rió szabdalta végig itt a hegyvidéket. A Muddyn, Green Riveren és még másokon hidacskák vezettek át.

Minél közelebb kerültek a célhoz, Passepartout annál türelmetlenebb volt. Fix maga is alig várta, hogy kijussanak erről a nehéz vidékről. Félt, hogy késik a vonat, szerencsétlenségtől reszketett, még Phileas Foggnál is jobban szerette volna, ha ismét angol földet taposhat.

Este tízkor Fort Bridger állomásán állt meg a vonat, de csaknem azonnal továbbrobogott, és húsz mérföld után elérte Wyoming - a hajdani Dakota - államot; teljes hosszában befutotta a Bitter-creek völgyét, melyből a Colorado vízrendszeréhez tartozó folyók egy része ágazik szét.

Másnap, december 7-én Green River állomásán töltöttek negyedórát. Éjszaka jócskán havazott, de ugyanakkor eső is esett, s az olvadó hó nem akadályozta a vonatot. Passepartout azonban mégiscsak nyugtalankodott a rossz idő miatt, mert ha magas hó talál esni, a kerekek belesüppednek, és máris kútba esett az egész utazás.

„Micsoda ötlet! - háborgott magában. - Télen nekivágni az útnak! Nem lett volna jobb, ha gazdám megvárja a tavaszt, amikor sokkal nagyobbak az esélyei?”

Ám ugyanakkor, amikor a derék fiút csupán a felhőjárás meg a hőmérséklet süllyedése nyugtalanította, Mrs. Auda, egészen más okokból, még sokkal nyugtalanabb volt.

Ugyanis néhány utas szállt le a kocsikból, és a vonat indulására várva, fel-alá sétálgatott a Green River-i pályaudvar peronján. Az ifjú hölgy az ablakból Stamp Proctor ezredest is felismerte közöttük, azt az amerikánust, aki olyan csúnyán bánt Phileas Fogg-gal a San Franciscó-i meetingen. Mrs. Auda azonnal visszahúzódott, nehogy észrevegyék.

Az esemény ugyancsak felizgatta. Nagyon megkedvelte Phileas Foggot, aki hűvös viselkedése ellenére naponta ezer jelét adta hódolatának. Természetesen a hölgy maga sem ismerte fel, milyen mély érzelmeket keltett benne megmentője; egyelőre csak hálának vélte érzelmeit, de még maga sem tudta, mennyivel több az, amit érez. Meg is dobbant a szíve, amikor ráismert a durva fráterre, akitől Mr. Fogg előbb-utóbb számon kéri majd viselkedését. Proctor ezredest nyilvánvalóan csak a véletlen hozta ugyanerre a vonatra, de mégiscsak jelen volt, és minden módon meg kellett akadályozni, hogy Phileas Fogg észrevehesse ellenfelét.

Midőn a vonat továbbindult, Mr. Fogg elbóbiskolt egy pillanatra, Mrs. Auda pedig kihasználta az alkalmat, és nyomban tájékoztatta Fixet és Passepartout-t.

– Proctor itt a vonaton! - kiáltotta Fix. - Nyugodt lehet, asszonyom, velem gyűlik meg a baja, mielőtt azzal a... hm... Mr. Fogg-gal összeakadna! Ha nem tévedek, az egész csetepatéban mégiscsak engem ért a legnagyobb sérelem.

– Aztán akár ezredes, akár nem - tette hozzá Passepartout -, nekem is lesz hozzá egy-két szavam.

– Fix úr - folytatta Mrs. Auda -, Mr. Fogg nem bízza másra, hogy megbosszulják. Ahogy ismerem, s így mondta ő maga is, visszajön Amerikába, s a föld alól is előkeríti ezt a goromba frátert. Ha tehát észreveszi Proctor ezredest, nyilván meg is verekszik vele, ez pedig gyászos következményekkel járhat. Ezért úgy kell intézni, hogy ne láthassa meg.

– Igaza van, asszonyom - felelte Fix -, egy összecsapás mindent tönkretehet. Akár győz Mr. Fogg, akár veszít, mindenképpen késedelmet szenved, és...

– És - fejezte be Passepartout - ez az urak malmára hajtja a vizet otthon a Reform Clubban. Négy nap, és New Yorkban leszünk! Nos, ha gazdám négy napig nem száll ki a kocsiból, remélhetjük, hogy a balsors nem hozza össze ezzel az átkozott amerikánussal, hogy az isten akárhová tegye! Márpedig meg tudjuk akadályozni...

A beszélgetés abbamaradt. Mr. Fogg felébredt, és a hótól lucskos ablakon a tájat nézte. Passepartout pedig valamivel később, anélkül hogy akár gazdája, akár Mrs. Auda meghallotta volna, így szólt a detektívhez:

– Csakugyan megverekedne érte?

– Mindenre kapható vagyok, hogy épségben vigyem haza Európába! - Fix csupán ennyit felelt, és hangjában törhetetlen akarat csengett.

Passepartout úgy érezte, hideg borzongás fut végig rajta, de továbbra is rendületlenül hitt gazdájában.

Most pedig az a kérdés, mi módon tarthatják vissza Mr. Foggot a kocsiban, hogy elkerüljék az összetűzést közötte meg az ezredes között. A gentleman nem túl mozgékony, nem túl kíváncsi, tehát nem lesz nehéz dolguk. A detektív máris szentül hitte, hogy megtalálja a megoldást, mert néhány pillanat múlva így szólt Phileas Fogghoz:

– Így vasúton lassan és unalmasan múlik az idő, uram.

– Lassan - felelt a gentleman -, de múlik.

– A hajón, ugyebár, whistezni szokott? - folytatta a detektív.

– Igen - válaszolta Phileas Fogg -, itt azonban nehéz volna. Partner sincs, kártya sincs.

– Ó, a kártya igazán a legkevesebb, majd veszünk. Az amerikai vonaton minden kapható. Ami pedig a partnereket illeti, ha netán Mrs. Auda...

– Ezer örömmel, uram - szólalt meg élénken az ifjú hölgy -, tudok whistezni. Ez hozzátartozik az angol neveléshez.

– Én pedig - folytatta Fix - azzal szoktam hízelegni magamnak, hogy értek valamicskét ehhez a játékhoz. Tehát mi hárman meg „az asztal”...

– Kérem, uram... - felelte Phileas Fogg, és boldog volt, hogy vonaton is elmerülhet kedvenc játékában.

Passepartout-t tüstént a stewardhoz küldték, és ő csakhamar vissza is tért két teljes csomag kártyával, cédulákkal, zsetonokkal s egy posztóval bevont játékasztallal. Semmi nem hiányzott. Megkezdődött a játék. Mrs. Auda egészen elfogadhatóan whistezett, egyszer-kétszer még a szigorú Phileas Fogg dicséretét is kiérdemelte. A detektív tagadhatatlanul elsőrangú játékos volt, a gentleman méltó ellenfele.

„Most aztán a kezünkben van - gondolta magában Passepartout -, többé ki sem dugja az orrát!”

Délelőtt tizenegykor a vonat Passe Bridgernél eljutott a két óceán vízválasztójára. 7124 angol lábnyira voltak a tenger színe fölött, itt éri el a pálya egyik legmagasabb pontját, miközben a Sziklás-hegységben kanyarog. Mintegy 200 mérföld után lejutnak majd utasaink a végtelen lapályra, mely az Atlanti-óceánig terjed, s mintha a természet is vasútépítésre szánta volna.

Az atlanti vízmedence lejtőjén máris kibontakoztak az első riók, az Északi-Platte mellékfolyói vagy másodmellékfolyói. Északon és keleten az egész látóhatárt körülölelte az a roppant félkör alakú sziklafal, mely a Rocky Mountains északi szakaszát alkotja, és legmagasabb csúcsa a Laramie. E körív és a vasútvonal között bőségesen öntözött, végtelen síkság húzódik. A rail-roadtól jobbra lépcsőzetesen követték egymást az egyik hegyvonulat első kaptatói; ez a hegylánc egészen a Missouri egyik nagy mellékágának, az Arkansas folyónak forrásvidékéig kanyarodik.

Fél egykor egy pillanatra feltűnt utasaink szeme előtt a vidék kulcsa: a Halleck-erőd. Néhány óra még, és túljutottak a Sziklás-hegységen. Tehát remélhették, hogy a vonat minden bonyodalom nélkül maga mögött hagyja ezt a nehéz vidéket. A hóesés megszűnt. Száraz hidegre fordult az idő. Nagy madarak menekültek rémülten a mozdony robajára. Egyetlen ragadozót, medvét vagy farkast nem láttak a síkon. Csupán a végtelen, kopár pusztaságot.

A kocsiban szolgálták fel az egészen elfogadható reggelit, majd Mr. Fogg és partnerei már éppen folytatni kezdték végeérhetetlen whistjátékukat, amikor fültépően dudálni kezdett a lokomotív. A vonat megállt.

Passepartout kidugta a fejét, de nem tudta megállapítani, miért álltak meg. Közelben-távolban nyoma sincs állomásnak.

Mrs. Auda és Fix egy pillanatra megrémült, hogy Mr. Fogg gondol egyet, és kiszáll. A gentleman azonban mindössze inasának szólt oda:

– Nézze meg, mi az.

Passepartout leugrott a kocsiból. Legalább negyven utas elhagyta már helyét, köztük Stamp Proctor ezredes is.

A vonat egy szemafor előtt állt; vörös jelzés zárta le a vágányt. A mozdonyvezető és a kalauz leszállt, és meglehetősen élénken vitatkoztak egy pályaőrrel, akit Medicine Bow-ról, a legközelebbi állomásról küldött a vonat elé az állomásfőnök. Az utasok is odacsődültek, és beleszóltak a vitába; ott volt, hangoskodva, a már ismert Proctor ezredes is, parancsoló taglejtéssel kísérte szavait.

Passepartout is odalépett a csoporthoz, és hallotta, hogy a pályaőr így szólt:

– Nem, terjesen lehetetlen! Medicine Bow-nál megrongálódott a vasúti híd, nem bírja el a vonatot, nem használható.

Az említett híd egy hegyi patak zuhogója fölött emelkedő függőhíd volt, egymérföldnyire onnan, ahol a vonatot megállították. A pályaőr szerint leomlással fenyegetett, több lánca elszakadt; lehetetlen megkockáztatni rajta az átkelést. Tehát a pályaőr cseppet sem túlzott, amikor kijelentette, hogy nem mehetnek tovább. Az amerikaiak különben is oly gondatlanok, hogy ha már egyszer óvatoskodni kezdenek, őrültség volna mellőzni az óvatosságot.

Passepartout nem merte tájékoztatni gazdáját; fogát összeszorítva, mozdulatlanul állt, mintha kővé meredt volna.

– Eh - kiáltotta Proctor ezredes -, remélem, nem várjuk meg, amíg gyökeret ereszt a vonat a hóban!

– Ezredes úr - szólt a kalauz -, telegrafáltak másik vonatért az omahai állomásra, de nem valószínű, hogy Medicine Bowba ér hat óránál hamarabb.

– Hat óra! - kiáltotta Passepartout.

– Úgy van - felelt a kalauz. - Különben is kell ennyi idő, hogy gyalog beérjünk az állomásra.

– De hisz csupán egymérföldnyire van - szólt az egyik utas.

– Igen, egymérföldnyire, de a túlsó parton.

– És csónakon nem kelhetünk át? - kérdezte az ezredes.

– Lehetetlen. A creek megáradt az esőben. Gyors vizű hegyi patak, és tíz mérföldet kell észak felé kerülnünk, amíg gázlót találunk.

Az ezredes hosszan, cifrán káromkodott, szidta a vasutat, a kalauzt, és Passepartout maga is alig állta meg dühében, hogy ne segítsen neki. Ezúttal olyan akadály bukkant fel, amellyel szemben gazdája minden bankója tehetetlen.

Mindezen felül igen nagy volt az elégedetlenség az utasok között, mert a késést nem is számítva, legalább tizenöt mérföld gyalogút áll előttük a behavazott lapályon. Volt is jókora lárma, zsivaj, kiáltozás, ami bizonyára nem kerülte volna el Phileas Fogg figyelmét, ha a gentlemant teljesen le nem foglalja a játék.

Passepartout azonban akarva, nem akarva, mégiscsak rákényszerült, hogy beszámoljon neki; lógó fejjel bandukolt a kocsi felé, mikor a mozdonyvezető, egy Forster nevű igazi jenki, felemelte a hangját, és így szólt:

– Uraim, talán mégis átjuthatunk.

– A hídon? - kérdezte egy utas.

– A hídon.

– A mi vonatunkkal? - kérdezte az ezredes.

– A mi vonatunkkal.

Passepartout megállt, és mohón fülelt a mozdonyvezető minden szavára.

– De hisz a híd minden pillanatban leszakadhat!

– Nem fontos - válaszolta Forster. - Ha a legnagyobb sebességre állítom a mozdonyt, azt hiszem, lehet némi esélyünk arra, hogy átjutunk.

– A fenét! - szólt Passepartout.

De néhány utast máris megnyert az ötlet. Proctor ezredesnek kivált tetszett. A forrófejű katona úgy találta, gyerekjáték az egész. Sőt bizonygatni kezdte, hogy a mérnökök már azzal a gondolattal is foglalkoztak, hogy „híd nélkül” jussanak át a folyókon, teljes sebességgel száguldó, merevített vonatokkal stb. Végezetül minden érdekelt a mozdonyvezető javaslatához csatlakozott.

– Ötven százalék, hogy átjutunk - szólt az egyik.

– Hatvan - mondta a másik.

– Nyolcvan!... Kilencven!

Passepartout csak hüledezett, és jóllehet bármire kapható lett volna, hogy átjusson a Medicine-creeken, ezt a kísérletet egy kicsit mégis túl „amerikainak” találta.

„Különben - gondolta - van egy jóval egyszerűbb megoldás, csodálom, hogy eszükbe se jut!...”

– Uram - szólította meg az egyik utast -, véleményem szerint kissé kockázatos a gépész javaslata, azonban...

– Nyolcvan százalék! - válaszolt az utas, és faképnél hagyta.

– Igaza van - felelte Passepartout, s egy másik gentlemanhez fordult -, de gondolkozzunk egy kicsit...

– Mit gondolkozzunk? Fölösleges! - felelte az amerikánus, és vállat vont. - Ha egyszer a gépész mondja, átjutunk!

– Persze hogy át - folytatta Passepartout -, de talán tanácsosabb volna...

– Mit tanácsosabb! - kiáltotta Proctor ezredes, mintha megcsípték volna, amikor meghallotta a szót. - Teljes gőzzel, erről van szó! Hát nem érti? Teljes gőzzel!

– Tudom... értem... - ismételte Passepartout, de folyton a szavába vágtak - ám ha nem is tanácsosabb, mert úgy látom, nem szívelik ezt a kifejezést, mindenesetre természetesebb...

– Tessék? Mit? Hogyan? Mit fecseg ez, hogy természetesebb? - zsivajogtak mindenfelől.

Szegény fiú végképp nem tudta, kihez forduljon.

– Csak nem fél? - kérdezte Proctor ezredes.

– Én?! - kiáltotta Passepartout. - No jó, bánom is én! Megmutatom ezeknek, hogy francia létemre is vagyok olyan amerikai, mint ők!

– Beszállni! Beszállni! - kiabált a kalauz.

– Igen, beszállni - ismételte Passepartout -, beszállni! Mégpedig azonnal! De azért én mégiscsak azt gondolom, természetesebb lett volna, ha mi, utasok, előbb átgyalogolunk a hídon, és csak utánunk jön a vonat...

De senki nem hallotta a bölcs észrevételt, és senki nem ismerte volna el, hogy ugyancsak fején találta a szöget.

Az utasok visszatértek kocsijaikba. Passepartout is elfoglalta a helyét, de egy szóval sem említette, mi történt. A kártyázók beletemetkeztek a játékba.

Harsányan füttyentett a lokomotív. A mozdonyvezető visszatolta a gőzkapcsolót, és körülbelül egy mérföldet hátrált a vonatával, hátrált, akár az ugró, hogy meglegyen a lendülete.

Aztán újabb füttyentés, és megint előrefelé haladtak; mind gyorsabban és gyorsabban, míg végre irtózatos volt már a sebesség, szinte mást sem lehetett hallani, mint a lokomotív nyerítését, másodpercenként húszra emelkedett a dugattyú üteme, a keréktengelyek füstöltek a zsíros perselyekben. Szinte úgy érezték, hogy a vonat, midőn óránként százmérföldes sebességgel robog, súlytalanul siklik a vágányokon. A sebesség felemésztette a súlyt.

És átjutottak! Egy villanás volt az egész. A hidat nem is látták. A szerelvény valósággal átugrott a túlsó partra, s a mozdonyvezető csupán öt mérfölddel az állomáson túl bírta megállítani fékevesztett masináját.

Ám alig szelték át a folyót, végleg összedőlt a híd, és hatalmas robajjal omlott a Medicine Bow forgatagába.