A missouri „börtön”

Június 6-án történt, hogy Lissy Wag a *Mamut Hotel*ben megkapta azt a táviratot, amely Kentuckyból, a híres barlangok mellől Missouriba küldte őt.

Mindössze tízórás vonatozás várt rá, mert hiszen Kentucky nincsen messze Missouritól, de milyen leverő, hogy ott a rettenetes „börtön” vár rá!

– Micsoda balszerencse! - kiáltotta panaszosan Jovita Foley. - Micsoda balszerencse! Mi aztán pórul jártunk! Hát nem lett volna könyörületesebb a végzet, ha Floridába küld bennünket, mint Urrican kapitányt, vagy mélyen Washington államba, mint Mr. Kymbale újságírót?!... Úgy még reménykedhetnénk, hogy végigjátszhatjuk ezt az utálatos mérkőzést...

– Igazad van, szegény Jovita, utálatos, ez a legtalálóbb jelző! Csakhogy miért is sürgetted annyira, hogy részt vegyek benne? - jegyezte meg Lissy Wag.

Az elszontyolodott kisasszony hallgatott, de hát mit is felelhetett volna? Arról még most sem akart hallani, hogy felhagyjanak a versengéssel, márpedig Missouriban nemcsak „börtön” vár rájuk, amelyből csak a vakvéletlen különös jóindulata szabadíthatja ki őket, hanem háromszoros tét lefizetése is, ami nem kevesebb, mint háromezer dollár! Van-e nekik háromezer dolláruk?... Nincs... Szerezhetnek-e valahonnan háromezer dollárt?... Aligha...

– Micsoda balszerencse!... - hajtogatta minduntalan Jovita Foley.

– No, és most mitévők legyünk? - kérdezte tőle a barátnője.

– Várakozzunk, aranyom... várakozzunk!...

– Kire vagy mire?

– Azt még magam sem tudom. Egyébiránt ráérünk még tizennégy napig arra, hogy a börtönbe vonuljunk.

– Csakhogy a háromezer dollárnyi bánatpénzt nem tudjuk kifizetni, márpedig ez az, ami leginkább fejtörést okoz nekünk...

– Istenem!... Persze, hogy az, Lissy! Mégis, azért csak várjunk...

– Itt?

– Nem, a világ kincséért sem!

Nos, ez a szenvedélyes tiltakozás nem véletlenül szakadt ki Jovita Foley szívéből. Mert hát tudvalevőleg a *Mamut Hotel*ben nagyon megváltozott a helyzetük, mióta „sorsfordulatuk” kitudódott. Azok, akik Lissy Wag kisasszonyra fogadtak, szörnyű savanyú képet vágtak, mogorván kitértek a két bájos hajadon útjából. Mr. John Hamilton, Illinois állam kormányzója, legszívesebben visszavonta volna ama katonai kinevezést, amelyben Lissy Wag ezredest és Jovita Foley alezredest részesítette.

Ezért még aznap délután kifizették számlájukat és a legközelebbi vonattal Louisville-be mentek, hogy ott várakozzanak... de hát voltaképp mire is?...

Amikor leszálltak a vasúti kocsiból, Lissy Wag így szólt:

– Tudod-e, édes Jovitám, hogy mi a teendőnk?

– Nem tudom, Lissy, csupa zűrzavar a fejem! Ez a balszerencse egészen kiforgatott önmagamból!

– Mielőbb vissza kell mennünk Chicagóba, el kell foglalnunk régi helyünket Mr. Marshall Field áruházában... Vajon nem ez a legokosabb, amit tehetünk?

– Kétségkívül, aranyom, ez volna a legbölcsebb!... Én azonban nem tehetek róla... én süket vagyok, és nem hallgatok az okos szóra!

– De hiszen ez csacsiság...

– Belátom, hogy csacsiság!... Mióta azonban ez a vetélkedő megkezdődött, mintha elhagyott volna a józan eszem, és bármi áron be akarom fejezni a játékot...

– Ugyan, hiszen mi már befejeztük, Jovita, a mi játszmánknak egyszer s mindenkorra vége szakadt...

– Ki tudja?... Tíz évet adnék az életemből, ha csak egy hónappal idősebb lehetnék, de most rögtön!

Ha azokat a tíz éveket, amiket eddig Jovita Foley egy-egy hónapért vagy napért odaígért, mind összeadnánk, legalább százharminc esztendőt tennének ki...

Louisville városának egy szerényebb vendégfogadójában szálltak meg. Itt emésztette szegény Jovita Foleyt napról napra a bizonytalanság. Lissy Wag azonban hamar megvigasztalódott, hiszen úgysem vette komolyan ezt az egész túlméretezett földrajzi társasjátékot.

Így telt el június 7-e, 8-a és 9-e. A helyzet eközben nem változott. Már Jovita Foley is kezdett beletörődni abba, hogy visszatérnek Chicagóba, és lemondanak a játék folytatásáról.

Az újságok mindennap tudtak valami lekicsinylőt írni az ötödik versenyzőről, holott eddig elhalmozták a leghízelgőbb szavakkal. Még a Chicago Herald is rosszmájúan nyilatkozott! Jovita Foley dühösen tépte össze a hírlapokat. Az ügynökségeken Lissy Wag neve immár szóba sem került; az árfolyama nullára szállt le.

Június 8-án reggel megtudták, hogy Urrican kapitány Wisconsinba került, tehát a huszonhatodik mezőre. Tizedikén pedig kikürtölték az újságok, hogy az „álarcos lovag” az ötvenegyedik mezőre rúgtatott előre.

Jovita Foley nem állhatta meg, hogy föl ne kiáltson:

– Ő az!... Az a titokzatos!... A hóbortos Hypperbone millióit, meglásd, az az árnyalak fogja beseperni...

Úgy beszélték meg a dolgot, hogy még aznap, 10-én este elindulnak haza. Nyugodtan készülődhettek az útra, egyetlen egy lap tudósítója sem törődött velük, mintha nem is léteztek volna már.

Csakhogy a csillagokban másképp volt megírva a sorsuk. A Chicagóba való utazásból nem lett semmi, sőt a játékot is folytatniuk kellett.

A dolog úgy történt, hogy délután három óra tájban levélkézbesítő kopogtatott be hozzájuk a vendégfogadóba.

– Lissy Wag kisasszony? - kérdezte az ajtóban megjelenő ifjú hölgytől.

– Én vagyok - felelte a fiatal leány.

– Pénzeslevelet hoztam, szíveskedjék aláírni!

– Adja csak ide nekem! - kiáltott föl Jovita, kinek a szíve vadul megdobbant.

A postás elintézte a formaságokat és távozott.

– Mi van abban a levélben? - tudakolta Lissy Wag.

– Pénz, aranyom...

– Vajon ki küldheti?...

– Hogy kicsoda?... No, lássuk csak...

Jovita Foley idegesen bontotta föl a borítékot, és abban valamilyen összehajtogatott papírdarabkát pillantott meg.

A levélke mindössze néhány sorból állt:

„Mellékelve küldök a louisville-i bankhoz szóló utalványt háromezer dollárról. Lissy Wag kisasszony szíveskedjék fölvenni a pénzt, és fizesse meg a háromszoros tétet.

Humphry Weldon.”

Jovita Foley az utalványt a kezében lobogtatva ugrált, táncolt, alig fért a bőrébe örömében.

– Háromezer dollárról szóló utalvány!... Ezt az a nemes lelkű férfi küldte, aki meglátogatott téged, amikor betegeskedtél!...

– Nem tudom, vajon illik-e elfogadnom tőle? - jegyezte meg aggodalmasan Lissy Wag.

– No még csak az kéne, hogy ezen törd a fejedet! Mr. Weldon nagy összeget tett a te győzelmedre, érdekében áll tehát, hogy folytasd a játékot... Isten bizony, kedvem volna, hogy feleségül menjek ahhoz a tiszteletreméltó úrhoz, ha neki sem volna ellenére!... Futok a bankba, és beváltom az utalványt!...

Ott szó nélkül kifizették a háromezer dollárt, a tiszteletreméltó Humphry Weldon úrnak azonban mégcsak meg sem köszönhették, mivel nem tudták a címét.

Még aznap este elutaztak Louisville-ből, és másnap, június 11-én, megérkeztek Saint-Louisba.

Missouri az USA egyik legfontosabb szövetségi állama; területe szerint ugyan a tizenhetedik csupán, de népességét tekintve már az ötödik. Kereskedelmének fölvirágzását nagyban segítette az, hogy két olyan hatalmas folyam szeli át az országot, mint a Mississippi és a Missouri. Könnyűszerrel elképzelhetjük, hogy ez a két fő vízi közlekedési út mennyire kedvez az áruk kivitelének és behozatalának. Missouri óriási mennyiségben termel gabonát, kendert, sertés- és szarvasmarha-kivitele szintén jelentékeny. Ólom- és horganybányái világszerte híresek.

Missouri állam egyébiránt hajdanában Louisiana egyik körzete volt, de 1821 óta az USA egyik önálló szövetségi államává lett; Saint-Louist, a fővárost, 1764-ben franciák alapították.

Ebben az államban legalább tizenegy olyan város van, amelyeknek ipara és kereskedelme említésre méltó, három olyan is van, amelynek százezernél több a lakosa.

Legnagyobb és legfontosabb városa Saint-Louis. A nagy folyam partján tizenhat kilométernyire terjed el. Valamikor Mount Citynek hívták, minthogy mészkőhegylánc húzódik el mellette.

Ez volt tehát az a város, amelyet a Különcök Klubjának néhai tagja fogságul, vagyis „börtönül” jelölt ki a nagy szerencsejáték egyik-másik versenyzőjének. No de világért sem kell azt hinnünk, hogy Lissy Wag és barátnője komor falak közé jutottak!

A nagy és szép városban szabadon járhattak-kelhettek, sétálhattak a gyönyörű parkokban - van legalább tizennyolc is a városban -, köztük a legnagyobb ötszázötven hektár¹ terjedelmű.

A két jó barátnő a *Lincoln Hotel*ben szállt meg.

– Itt volnánk tehát a rettenetes börtönben - mondta Jovita Foley -, ám, az igazat megvallva, ez a Saint-Louis fölöttébb tetszik nekem.

– Mégis csak börtön ez nekünk, Jovita, ha nem szabad belőle kimozdulnunk...

– Ne búsulj, aranyom, előbb kiszabadulunk belőle, hogysem gondolnád!...

A vidám, fiatal teremtésnek - mint látjuk - a háromezer dollár visszahozta a régi jó kedvét és határtalan bizalmát a jövő iránt. Megintcsak elkezdett tervezgetni, mint annak előtte, és lázas izgatottsággal várta a holnapot - június 12-ét -, mert akkor lesz a következő kockavetés, és hátha a szerencse rájuk mosolyog, s odarendel valakit, hogy kiváltsa őket a szomorú rabságból.

Másnap már hajnalok hajnalán fölkelt, barátnőjét otthagyta az ágyban, hadd álmodozzék édesdeden, ő maga gyorsan felöltözött, és lesietett az utcára, hogy megtudjon valamit a kockavetés eredményéről.

Jó ideig hiába várakozott, ám két óra múlva nagy sietve hazajött, az ajtót szelesen becsapta, és örömében ujjongva kiáltozta:

– Kiszabadultunk!... Kiszabadultunk!...

– Mit mondasz?...

– Nyolcat mutattak a kockák... öt meg három, az nyolc!... Ő jön ide a helyünkbe!...

– Ő?...

– Eddig a negyvennegyedik mezőn volt, és most, lám csak, az ötvenkettedikre kerül!...

– No de hát kicsoda az az ő?

– És mivel az ötvenkettedik mező a „börtön”, következésképp a mi helyünket foglalja el!...

– Beszélj már, Jovita, ki az az ő?

– Max Réal, aranyom... Max Réal!...

– Szegény fiú! - mondta Lissy Wag őszinte részvéttel - Inkább maradtam volna én itt...

– No még csak az kéne! - riadt föl Jovita Foley, és akkorát szökkent, mint valami zerge.

Valóban úgy történt, hogy Max Réal került Missouriba, Lissy Wag kisasszonynak pedig Richmondba kell mennie.

Mindössze huszonöt-harminc órai utat jelentett ez, nyolc teljes nap állt a két lány rendelkezésére, de a türelmetlen Jovita Foley tüstént el akart indulni...

– Még nem megyünk! - szólt határozottan Lissy Wag.

– Nem?... Ugyan miért nem?

– Úgy illik, hogy megvárjuk Max Réalt... Ennyit csak megérdemel tőlünk az a szegény fiatalember.

Max Réal másnap, június 13-án megérkezett.

Annyi bizonyos, hogy ugyancsak sietett a „börtönbe” - ő is mindenáron találkozni akart Lissy Wag kisasszonnyal.

Szegény Mrs. Réal! Szegény jó édesanya! Ki tudja, milyen kétségbeesés szállta meg, mikor hírét vette e kockavetés eredményének! Milyen nehéz szívvel mondott le szép reményeiről!...

Max Réal olvasta az újságokban, hogy Lissy Wag és barátnője a *Lincoln Hotel*ben szálltak meg; a vasútállomásról tehát rögtön odahajtatott.

Lissy Wag hasztalanul igyekezett elrejteni izgatottságát, amikor a fiatal festő elé sietett, s így szólt:

– Mr. Réal, mennyire sajnáljuk önt...

– Szívünk mélyéből! - tette hozzá Jovita Foley, aki tudvalevőleg egyáltalán sem sajnálta az ifjú festőt, és bizony, vidáman csillogó szeméből mákszemnyi részvét sem sugárzott.

– Nem, Wag kisasszony... éppenséggel nem vagyok sajnálatraméltó - mondta erre Max Réal -, sőt, inkább irigylésre méltó vagyok, hiszen az a szerencse ért, hogy kiszabadíthattam önt...

– Hála Istennek! - vágta rá Jovita Foley merő szeleburdiságból, minden gúnyolódás nélkül.

– Ejnye, Jovita!... - szólt rá Lissy Wag szemrehányón. Bocsásson meg neki, Mr. Réal, nem úgy érti, ahogy mondja... Ami pedig engem illet, elhiheti, hogy az én részvétem őszinte...

– Kétségkívül!... Kétségkívül!... - okvetetlenkedett Jovita Foley. - Egyébiránt ne essék kétségbe, Mr. Réal, önnel is megeshet ez, ami most velünk történt. No persze sokkal jobban örülnék, ha Tom Crabbe, a Titbury házaspár vagy Urrican kapitány jött volna ön helyett... Igazán csöppet se bánnám, ha bármelyikük is ebbe a dutyiba jut... akarom mondani... talán nem egészen helyesen fejezem ki a gondolataimat... Elég az hozzá, önt is kiszabadíthatja valaki...

– Meglehet - felelte Max Réal -, bár sok reményem nincsen... No, de higgye el, Foley kisasszony, sohasem számítottam arra, hogy megnyerjem a játékot...

– Magam sem! - jelentette ki gyorsan Lissy Wag.

– Dehogynem! Dehogynem! - bökte ki hebehurgyán Jovita Foley. - Én legalább nagyon reménykedtem helyette is...

– És én szintén azt kívánom, hogy ön győzzön, Wag kisasszony - mondta a festő.

– Én pedig azt szeretném, ha ön futna célba elsőnek, Mr. Réal! - felelte a lány.

– No lám! Mintha bizony kettő is megnyerhetné egyszerre! - kiáltott föl Jovita Foley.

– Kettő nem - felelte Max Réal mosolyogva. - A milliókat csak egyvalaki söpörheti be...

– Megálljunk csak! - kacagott föl Jovita Foley mindinkább nekibuzdulva. - Lissy nyerje meg a milliókat, ön pedig Mr. Réal, legyen a második, s akkor megkapja az összes, eddig befizetett téteket!... Az sem megvetendő összegecske...

– No hiszen, te aztán szépen eligazítanád a dolgokat - jegyezte meg Lissy Wag.

– Várjunk hát türelemmel - vélekedett Max Réal. - Bárcsak a jövő szerencsét hozna önnek, Wag kisasszony!...

Szívből beszélt, és közben gyöngéd pillantással nézte a bájos fiatal teremtést.

Jovita Foley pedig, amint hol a festőre, hol a barátnőjére tekintett, ezt gondolta magában:

– No lám!... No lám!... Mért is ne lehetne?... Mennyivel egyszerűbb volna a helyzet!... Mit törődnénk akkor azzal, hogy kettőjük közül melyik nyeri meg!...

Sok mindenről elcsevegtek hármacskán, a játék eddigi eseményeiről, az útközben látott vidékek szépségéről, és végül Lissy Wag azt is elmondta, miként kaptak a nagylelkű Mr. Humphry Weldontól háromezer dollárt, és miként tette ez lehetővé, hogy tovább is részt vehessenek a versengésben...

– Ki az a Mr. Humphry Weldon? - kérdezte Max Réal kissé izgatottan.

– Nagyon derék, idősebb úriember! - magyarázta Jovita Foley - Önzetlenül érdeklődik a mi sorsunk iránt...

– Ugyanis fogadott arra, hogy én leszek a nyertes - tette hozzá Lissy Wag.

Max Réal nem szólt arról egy szót sem, hogy ő is föl akarta ajánlani ezt az összeget a raboskodó ifjú hölgynek, de sehogysem tudta kiókumlálni, milyen jogcímen kínálja föl...

Ezen és a rákövetkező napon Max Réal szakadatlanul a két jó barátnő társaságában tartózkodott. Diskuráltak, sétálgattak, és Lissy Wag meggyőződött arról, hogy Max Réal éppenséggel nem boldogtalan, amiért a „börtönbe” került. A közhangulat is röpke huszonnégy óra alatt rohamosan megváltozott. A riporterek megostromolták a *Lincoln Hotel*t, mindegyik szeretett volna szót váltani az ötödik versenyzővel. Viszont a börtönbe került Max Réal iránt nem érdeklődött senki sem.

Ez idő szerint a titokzatos X. K. Z. vezetett a játékban, utána következett Tom Crabbe a negyvenhetedik mezőn, majd utána jött Lissy Wag harmadikként.

– Még most sem tudják, hogy ki az a bizonyos „álarcos lovag?” - érdeklődött Jovita Foley.

– Most még féltékenyebben őrzi titkát, mint eddig - felelte Max Réal.

Egyébként a fiatal festő nemcsak arról beszélgetett Lissy Wag kisasszonnyal, hogy milyen esélyek kecsegtetik őket a Hypperbone-vetélkedő további folyamán. Szó esett a családi ügyeikről is... Többek közt arról, hogy Mrs. Réal bizonyára örvendeni fog, ha majd megismeri Lissy Wag kisasszonyt, és hogy a Sheridan Street nincs is olyan messze a South Halsted Streettől stb., stb.

Jovita Foley azonban makacs következetességgel terelte vissza a társalgás menetét a nagy játszma eshetőségeire. Izgatottan magyarázta a barátnőjének:

– Még az is megeshet, aranyom, hogy te már a legközelebbi kockavetés után kitűzöd a sárga lobogót az utolsó mezőre!

– Az, sajnos, nem lehet, Foley kisasszony - magyarázta Max Réal -, teljes lehetetlenség.

– Miért volna lehetetlen?

– Azért, mert Wag kisasszonynak vissza kell térnie az én mezőmre, a negyvennegyedikre...

– No és aztán?

– Nos, mert Wag kisasszony a legjobb esetben is tíz pontot érhet el a két kockával, ez kétszer véve húsz, húsz és negyvennégy az hatvannégy, vagyis eggyel több az utolsó mezőnél, s akkor vissza kell mennie a hatvankettedik mezőre. Innen pedig a következő kockavetéssel nem juthat célhoz, hiszen két kockával egy pontot nem hajíthatunk...

– Igaza van - vetette közbe Lissy Wag. - Törődj hát szépen bele, Jovita, hogy türelmesen kell várnod...

– Aztán van még egy másik eshetőség is, ez azonban igen hátrányosan érintené Wag kisasszonyt...

– Melyik?

– Ha nyolc pontot vetnek a kockákkal, ez visszajuttatná ismét ide Missouriba, a „börtönbe”...

– Arról szó sem lehet!... - csattant föl hevesen Jovita Foley.

– Hátha mégis? - vélekedett mosolyogva Lissy Wag. - Akkor legalább módomban állna, hogy Réal urat viszonzásul én váltsam ki a rabságból...

– Szavamra mondom, Wag kisasszony, én ezt nem kívánom!

– De még én sem! - pattant föl a hebrencs Jovita Foley.

– Melyik szám lenne számunkra a legkedvezőbb? - tudakolta Lissy Wag.

– A tizenkettes, mert ezzel az ötvenhatodik mezőre jutna, Indianába, s ez nincs is olyan messze Richmondtól.

– Nagyszerű, s aztán innen egy ugrással a célnál lehetnénk! - lelkesedett Jovita Foley.

– Mégpedig a hetessel.

– A hetessel!... - kiáltotta ujjongva Jovita Foley. - A hetessel lennénk hét közül az elsők!

Így telt-múlt az idő. Jovita Foley kisasszonynak is be kellett vallania, hogy Max Réal roppant kedves fiatalember. Majd önkéntelen képzettársítással arra gondolt, hogy Lissy pedig a világ legeslegkedvesebb teremtése, akit William J. Hypperbone milliói nélkül is igen sokra lehet becsülni, mert nagyon szerény és bájos, és mert sokkalta különb, mint a nyafka és unalmas milliomos-leányzók, akik holmi koldus grófokat meg bárókat vásárolnak maguknak férjül az Óvilágból. Ilyesmiket hánytorgatott az elméjében, de természetesen mindezt nem kötötte az érdekeltek orrára.

Max Réal pedig azt szerette volna, ha a két ifjú hölgy nem nagyon siet az elutazással. Lissy Wag maga is szíves-örömest maradt volna még, Jovita Foley azonban már tűkön ült.

Másnap este Max Réal kikísérte a két leányt az állomáshoz; nem is próbálta palástolni, milyen szomorú, amiért válniuk kell.

– Wag kisasszony - mondta, amikor elbúcsúztak -, járjon mindig sok szerencsével! Tiszta szívből minden jót kívánok...

– Köszönöm... nagyon köszönöm - felelte meghatottan Lissy Wag, és melegen megszorította a fiatal festő kezét.

– Hát én hol maradok? - kérdé Jovita Foley. - Nekem egy árva jó kívánság sem jut osztályrészül?

– Hogyne jutna, Foley kisasszony!... Önnek áldott jó szíve van!... Arra kérem, hogy ezentúl is vigyázzon kedves barátnőjére...

A vonat elindult, s a fiatal festő még sokáig ott állt a pályaudvaron, és nézett az elrobogó vonat után.

Másnap, június 14-én, újra kockavetést rendeztek, amely ezúttal Tom Crabbénak szólt. A két kocka összesen ötöt adott - három meg kettő -, vagyis a hústoronynak a negyvenhetedik mezőről az ötvenkettedikre - Missouriba kellett utaznia. Ez azt jelentette, hogy ő váltja ki a „rabságból” a festőművészt, ahogyan Max Réal is előzőleg elfoglalta Lissy Wag helyét a „börtönben”.

No, ettől aztán Max Réal ázsiója újfent igencsak magasra szökött. A fogadások őrült iramban fölgyorsultak, a riporterek nyakára jártak a fiatal festőnek, aki mihamar ismét a Hypperbone-vetélkedő favoritjává nőtte ki magát.

Útnak eredhetett volna nyomban Pennsylvaniába, de bővében lévén az időnek, nem sietett nagyon, meg akarta várni 20-át, hogy megtudja, hova kerül Lissy Wag. Szeretett volna találkozni a fiatal lánnyal, hogy eltöltsön vele néhány napot, ha valahová a közelébe kerül.