A zöld zászló

Harris T. Kymbale hírlapírót jelölték zöld zászlócskával, a negyediket a híres hét közül; ezt a versenyt figyelemmel kísérők jó előre odatűzték abba a térképmezőbe, ahová a Tribune jeles munkatársának utaznia kellett. Ezzel a kellemes árnyalattal Harris T. Kymbale ugyancsak elégedett lehetett; lám csak: ez a színe a reménységnek is.

Különben is, ahová csak ment, mindenütt roppant örömrivalgással fogadták. Elmondhatta joggal, hogy a hét játékos közül ő a legnépszerűbb.

Az első kockavetés a tizenkettedik mezőre: Új-Mexikóba küldte, most pedig a huszonkettedikre kellett sietnie, vagyis Dél-Karolinába, főleg pedig Charlestonba, ebbe a hatalmas kikötővárosba.

A szerencsés újságíróra rengetegen fogadtak; igencsak felszökött az ázsiója: egy ellen kilencet kínálgattak. Ilyen nagyra még egyik játékost sem értékelték.

Santa Féből május 21-én kelt útra, mindenekelőtt Cliftonba igyekezett, aztán vasúton utazott Karolinába, ahol június 4-én kell majd átvennie az új távirati tudósítást. Estére érkezett meg Cliftonba, s másnap már Denverben, Colorado fővárosában találjuk őt.

Útinaplójából pedig ezeket olvashatták a Tribune előfizetői:

„A minap az Egyesült Államok egyik legszebb állomásán jöttem keresztül. Nyugat felől a Sziklás-hegység óriási bércei kéklenek a távolban, kelet felől csodálatos termékenységű rónák zöldellenek... Fölöttük a nap, mint roppant aranygolyó szórja milliónyi sugarát... Mindenütt jólét és gazdagság virul, a természet pazar kézzel osztogatja szépségeit; a vidék éghajlata pompás, levegője kristálytiszta, nagyon egészséges... Ezt a földet még nem ismerem alaposan és lám most kínálkozik rá alkalom. Nem szabad elszalasztanom, mert ki tudja, visszatér-e valaha? Egyébiránt azok az államok, melyeken át kell mennem, hogy Dél-Karolinába jussak, mind régi ismerőseim; legokosabb lesz tehát, ha Coloradónak szentelem ezt a tíz-tizenkét napot. Június 4-én majd Charlestonban leszek. Máskülönben én azt teszem, ami nekem tetszik, és azok, akik esetleg nem volnának velem megelégedve stb... stb...”

Colorado fővárosában olyasfajta élelmes és talpraesett ember, mint amilyen Harris T. Kymbale, ugyancsak fel tudja használni minden percét.

A Tribune minden egyes számában megjelent az újságíró tollából valamilyen tudósítás tőle. Így például: május 22-én:

„Denverbe látogattam. Előkelő város, széles utcák, árnyas fasorok s olyan óriási áruházak ékesítik, mint akár New-Yorkot vagy Philadelphiát. Számos színházzal, templommal, hangversenyteremmel, hatalmas egyetemmel, a legkényelmesebb igényeket is kielégítő szállodákkal, meg éttermekkel dicsekedhet... Café Francois nevezetű kávéháza egészen kiváló.

Denvert 1858-ban alapították a Cheery Creek és a Platté River összefolyásánál. 1859-ben csak három asszony lakott ott, ugyanebben az évben született az első gyermek. Húsz év múltán már huszonötezren éltek ott. Évről évre gyarapodik a lakosság száma; jelenleg több mint százhétezer lélek található Denverben¹.

Denver páratlanul kellemes város. Levegője elsőrangú, ózondús; négyezer-nyolcszázhetvenkét láb magasságban fekszik. Környékén óriási hegyek emelkednek, a hófödte csúcsok messzire ellátszanak, nyári lakoktól fehérlő számos peremkerület, valóságos üdülőkörzet terül el a város határában. Ha megnyerem a vetélkedőt, magam is építek egy fölséges nyaralót a Cheery Creek partján, tartok majd kocsikat, lovakat, kutyákat, szolgákat: fehéreket és feketéket egyaránt. A kormányzó lekötelező nyájassággal fogadott. Biztatott és szerencsét kívánt.

Óriási összegekben fogadnak reám, s úgy hiszem, nem ok nélkül.

– Május 23-án

A bányavárosokat látogattam meg: Auroriát, Golden Cityt, Golden Gabet, Oro Cityt. A leggazdagabb bányaváros Plomb, itt állítólag évenként hetvenegyezer tonna aranyércet ásnak ki. A város nemrég keletkezett. Nagyon messze van, s ezért nem látogathatom meg.

– Május 24-én

Pueblóban jártam (Colorado déli részében). A hegylánc tövében robogott velem a vonat. Sok a kőolajtelep ezen a vidéken. Egyet-kettőt megveszek, amint megnyertem ezt a nagy játszmát, Colorado Springs jó névnek örvendő fürdőhely. Milliomosok üdülőjének is nevezik. Nagyszerű gyógyvizei igen sok betegség tünetein enyhítenek. A Monument Parc tájképi szépségeiről nevezetes, szeszélyes sziklaalakzatai valósággal ámulatba ejtik a szemlélőt, a környék szerfölött tetszetős. Colorado elsőrangú ólom-, arany- és ezüstbányászatával első helyet vívott ki az USA államainak sorában; területe száznégyezer négyzetkilométer.

– Május 25-én

Most jöttem vissza Svájcból - már ti. az amerikai Svájcból. Ez a vidék csaknem olyan szép, mint a Wyoming Nemzeti Park, az európai Svájcnál pedig sokkalta szebb. Igaz, hogy ezt az Amerikai Egyesült Államok polgára mondatja velem. Láttam a Iker-tavakat is, egyik tó kétezer mérföld hosszú és másfélezer mérföld széles, a másik félekkora. Ha a nagy örökséget megnyerem, a nagy tavak partján ültetvényt szerzek, és fölcsapok farmernek.”

Így számolt be a jeles újságíró minden lépéséről a Tribune olvasóinak.

Május 26-án délután a zöld zászlócskával jelölt száguldó riporter épp a fényes főváros utcáin sétálgatott. A járókelők mindenütt tisztelettel köszöntötték a híres férfiút, mert nem mindennapi látvány még az aranybányák dúsgazdag szövetségi államában sem olyan embert látni, akinek maholnap hatvanmillió dollár húzza le a zsebét.

Másnap, május 27-én, a krónikarovat jeles vezetője kisétált az állomásra, hogy megnézze a vasúti menetrendet, mert elvégre bármennyire tetszett is neki Colorado, az idő gyorsan telt-múlt, és neki Charlestonba kellett igyekeznie. Amikor belépett a pályaudvar forgalmi irodájába, valaki hátulról nekirontott, s ő majdnem elesett.

– Ostoba tuskó!...

– Marha!...

– Faragatlan fráter!... Nem lát a szemétől?!...

– Miért nem figyel hátra is?!...

Ezek a szavak úgy pattogtak, mint a revolverpárbaj lövedékei; hallhatólag két igencsak élénk, sőt indulatos természetű férfiú ordibált egymásra fortyogó haraggal - Harris T. Kymbale és Hodge Urrican!

– Lám csak, a kapitány! - kiáltott föl a tudósító!

– Lám csak, az újságíró! - bődült rá Urrican kapitány rettentő hangerővel, mint valami dühös bika.

A méregzsák ezúttal Turk nélkül bukkant föl a színen, valószínűleg szerencsére, mert ha ez a hűséges véreb is ott acsarkodik a gazdája mellett, alighanem tettlegességgé fajul a szóváltás. Hodge Urrican tehát életben maradt. A Chicola hajótörést szenvedett a sziklazátonyon, de a folyvást dúló-fúló kapitány megmenekült, és elindult Key Westből. Hogy miként jutott el idáig, arról majd még ejtünk szót. A kapitány valósággal halottaiból támadt föl... Harris T. Kymbale, a derék fickó, kötelességének tartotta, hogy köszöntse játékostársát.

– Üdvözlöm önt, Urrican kapitány, és szívből örvendek, hogy nem halt meg...

– Nem uram, nem vagyok kíváncsi az ízetlen tréfáira!... Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ujjongana a boldogságtól, ha én fűbe haraptam volna... egy versenyzővel kevesebb lenne!...

– Hogy mer a szemembe vágni ilyen aljas gorombaságot?! - fakadt ki Harris T. Kymbale, és összevonta a szemöldökét.

– Én... igenis, én szemébe merem vágni ezt önnek, a közönség elkényeztetett kedvencének!

Urrican kapitány különös módon úgy harsogta ezeket a szavakat, hogy közben hangosan csikorgatta még a zápfogait is.

– Úgy rémlik, önt a kaliforniai út sem tanította meg arra, hogyan viselkedjék jólnevelten, ha művelt emberrel hozza össze a jósors! - vetette oda foghegyről a riporter.

Urrican kapitány erre - nyilván érzékenyen érintette a célzás - őrjöngve felhördült:

– Hah, ön sértegetni merészel?!...

– Vegye annak, ha úgy tetszik.

– Nos hát annak veszem... s majd számon is kérem...

– Akár most! Állok elébe!...

– Igen ám... ha ráérnék! - bömbölte Hodge Urrican... Csakhogy épp most indul a vonatom, nem akarom lekésni.

Csakugyan, ebben a pillanatban éleset füttyentett a mozdony, és máris megindult. Szempillantásnyi vesztegetnivaló ideje sem maradt - a kapitány rohanvást fölugrott az utolsó kocsi lépcsőjére, s onnan kiáltott vissza az újságírónak:

– Találkozunk még, hitvány zugfirkász!...

– Mikor?

– Még ma este!...

– Hol?

– Az *European Hotel*ben!

– Ott leszek! - kiáltotta utána Harris T. Kymbale.

Hodge Urrican nem szökött meg a párbaj elől. Egyszerűen Herculanumba kellett sietnie, ahol a hűséges Turk várakozott rá: ugyanis a poggyászukat ott hagyták a csomagmegőrzőben, a herculanumi állomásfőnök azonban Turknak nem akarta kiadni a bőröndöket. Turk már-már derékon kapta az állomásfőnököt, hogy a vonat kerekei alá dobja, amikor Hodge Urrican végre megérkezett, átnyújtotta a jegyszelvényeket, és egykettőre elintézte a vitás ügyet.

Ezalatt Harris T. Kymbale visszament a városba, véletlenül ő maga is az *European Hotel*ben bérelt szobát magának. Ebéd után jó hosszú sétát tett, majd amikor visszaért szállására, a portás egy levelet adott át neki, amely a legutóbbi postával jött Herculanumból.

Az üzenet így hangzott:

Uram, önnek bizonyára van revolvere, aminthogy nekem is van. Én holnap reggel hét órakor kelek útra Herculanumból Saint-Louis felé. Ön viszont a Saint Louisból Herculanumba induló vonatra ül. Emiatt egyikünknek sem kell változtatnia az útitervén, mert úgyis ebben az irányban kell folytatnunk utazásunkat.

Ez a két vonat hét óra tizenhét perckor találkozik egymással. Ha ön nem afféle pökhendi, izgága, kötekedő, aki fél elégtételt adni a sértésért, akkor ön a jelzett időben a legutolsó vagon hátulsó nyitott folyosóján fog állni, aminthogy én is ott várom önt a magam szerelvényén, és egy-két golyót váltunk majd egymással.

Hodge Urrican kapitány

No lám csak, ezt a módját eszelte ki a párbajnak a javíthatatlan méregzsák. Turknak természetesen nem kötötte az orrára a dolgot, mert nem szerette volna, ha valami galibát csinál.

– Helyes! - dünnyögte Harris T. Kymbale. - Ha ez a sósvízi szörnyeteg azt hiszi, hogy én elbújok előle, hát nagyon téved!... Ott leszek a jelzett időben és helyen. Az újságíró zöld zászlaja nem fog meghajolni a kapitány narancsszínű zászlaja előtt!...

A nyájas olvasó ezeket a badarságokat olvasván, ne feledje el, hogy mindez Amerikában történik. Nincs tehát semmi oka arra, hogy csodálkozzék.

Másnap reggel fél hétkor Harris T. Kymbale már kisietett az állomásra, és jegyet váltott Columbus felé. A vonat útba ejtette természetesen Herculanumot is. Az újságíró beült az utolsó vagonba, poggyászát fölrakatta a csomagtartóba, ő maga pedig kiment a hátulsó nyitott folyosóra. A többi utas mind bennmaradt a kocsiban, mert épp hűs reggeli szél fújt aznap.

Harris T. Kymbale, kezében a revolverrel úgy posztolt azon a huzatos helyen, mint valami katona, akit őrszemül állítottak oda. Rendíthetetlen nyugalommal és hidegvérrel strázsált a rázkódó padlón, a kerekek csattogó zakatolása közepette.

Hét óra tizennégy perckor már hallatszott távolról a vonat dübörgése. Mindkét szerelvény teljes gőzerővel rohant a maga sínpályáján. Harris T. Kymbale fölemelte a revolvert, és amúgy vaktában célzott. A két vonat füst- és gőzfelhőbe burkolózva süvített el egymás mellett.

Két revolverlövés hallatszott csaknem ugyanabban a pillanatban. A hírlapíró füle mellett arasznyira vijjogott tova a neki szánt gyilkos golyóbis... És a két vonat néhány perc múlva már el is tűnt a messzeségben. Azt hihetnők, hogy az utasok rémült óbégatásba törtek ki a vérfagyasztó pisztolypárbaj hallatán... Nem! Éppenséggel nem! Ilyesmi Amerikában hétköznapi dolog. Harris T. Kymbale zsebre dugta a revolvert, bement a kocsiba és leült a padra. Nem is sejtette, hogy megsebesült-e a kapitány vagy sem...

Átutazott Tennessee államon, elhaladt Nashville, majd Cumberland River mellett, ez utóbbi népes kereskedőváros. Érintette Chattanooga városát is; ez a név indián eredetű, és azt jelenti, hogy „Hollófészek”. Majd Georgia államon át vitt az útja, amelyet joggal neveztek el „A dél kulcsának” - amint Pennsylvaniát „Az észak kulcsának” hívják. Georgia fővárosa az igen népes Atlanta. Georgia állam után Dél-Karolina következett. A riporter június 2-án este érkezett Charlestonba, ebbe a híres városba: itt azonnal újságokat vásárolt, és megkönnyebbülten olvasta, hogy Urrican kapitány vígan folytatja az útját Kalifornia felé.

– Istenemre, örvendek, hogy nem találta el a golyóm - kiáltott föl mosolyogva. - Valóságos medve, méghozzá emberi bőrbe bújt legvadabb tengeri medve ez a rettenetes Hodge Urrican!...

Egyébiránt a lapok nem tudtak semmit a gőzparipák hátán vívott bizarr lovagi párbajról, valószínűleg nem is jut soha nyilvánosságra ez a sajátos becsületbeli ügy, ha ugyan lehet bízni egy laptudósító titoktartásában!...

Harris T. Kymbale nem ismerte még Charlestont, ezt a hírhedt várost, amelyet nemrég még a rabszolga-kereskedés középpontjának neveztek. Számos elemi csapás sújtotta: árvizek, tűzvészek, földrengések, sárgaláz, járványok és egyéb ragályos kórságok pusztították, és dacára a sokféle megpróbáltatásnak, mégis virul, örvendetesen fejlődik.

A gyorsan népszerűvé vált Harris T. Kymbale laptudósítót roppant lelkesedéssel fogadták Charlestonban. A charlestoniak számára a hét versenyző közül egyedül csak ő létezett. Csaknem teljesen biztosra vették, hogy a néhai William J. Hypperbone milliói már ott lapulnak az ő zsebében.

Azalatt a negyvennyolc óra alatt, míg az újságíró Charlestonban mulatott, se vége, se hossza nem volt a meghívásnak. Boldog volt, aki ebédre vagy vacsorára vendégül láthatta; úgyszólván kézről kézre adták a krónikarovat jeles vezetőjét. Charlestonban ez idő tájt nem beszélt senki másról, mint a száguldó riporterről. Pillanatok alatt száz meg száz jó barátja lett, és Harris T. Kymbale nem mulasztotta el, hogy a legfényesebb charlestoni társaságban a helyi kiválóságok színe előtt főbenjáró ígéretet ne tegyen:

– Ha megnyerem a milliókat, Charlestonban óriási kórházat alapítok az elhagyatott szegények számára!

A város képviselő-testülete pedig rendkívüli közgyűlést hívott össze, és egyhangú közfelkiáltással megválasztották Charleston díszpolgárává az oly közkedvelt tollforgatót.

Így érkezett el június 3. estéje. Óriási lakomát rendeztek Harris T. Kymbale tiszteletére, ezen minden rendű és rangú polgár részt vehetett.

Több ezer ember jelentkezett a díszvacsorára; nem is a város valamelyik éttermében, hanem az Ashtley-ligetben gyűltek össze, az árnyas fák alatt. Valóságos búcsújárás hömpölygött arrafelé, a lelkes polgárok zöld zászlókat lobogtattak, hogy méltóképp ünnepeljék a nap hősét.

Hogy erről a pazar díszlakomáról némi fogalmunk legyen, megemlítjük, hogy erre az alkalomra kolosszális méretű pástétomot sütöttek -, az óriási falnivaló tizennégy láb szélességűre és huszonnégy láb hosszúságúra sikeredett, továbbá hatlábnyi magasságúra dagadt; nem kevesebb, mint nyolcezer fontot nyomott. Ezt a gigászi pástétomot tizenkét ló húzta ki az ünnepély színhelyére, nyitott társzekéren. Elkészítéséhez az alábbi hozzávalók kellettek: kétezernégyszáz font marhahús; négyszáz font borjúhús; négyszáz font ürühús; ötszázhatvan font sertéshús; százhúsz font vaj; háromszázhatvan font szalonna; hetvenhat nyúl; száznyolcvannyolc csirke; kétszáz galamb; kétezernyolcszáz font liszt; kétszáznegyven darab vad.

Ezt a pástétomhegyet húsz szakács szeletelte fel öt láb hosszú késekkel, hogy az ezer meg ezer vendég mindegyikének kijusson belőle az illendő adag.

És ezer meg ezer torok versenyezett egymással az üdvrivalgásban:

– Éljen Harris T. Kymbale!... Éljen a negyedik versenyző!... Éljen a Zöld Zászló!... Éljen a Hypperbone-vetélkedő főfő-favoritja!