– Nos, Craig-Fry? - érdeklődött a tiszteletreméltó William J. Bidulph másnap a két ügynöknél, akiknek külön megbízást adott a Százéves új ügyfelének megfigyelésére.

– Nos - válaszolta Craig -, tegnap követtük őt a Sanghaj környéki hosszú sétáján...

– És semmi jelét nem mutatta, hogy véget kívánna vetni az életének - fűzte hozzá Fry.

– Közben beesteledett, mi pedig egészen a kapujáig kísértük...

– Sajnos, beljebb már nem juthattunk.

– No és ma reggel? - kérdezte az ügyvezető igazgató.

– Megtudtuk, hogy olyan jó karban van... - kezdte Craig.

– Mint a Palikao hídja - fejezte be Fry.

A tőről metszett két amerikai, az unokatestvér-páros Craig és Fry, a Százéves biztosítási ügynökei teljesen egyek voltak két személyben. Lehetetlenség náluk tökéletesebben azonosulni egymással: ha az egyik elkezdett egy mondatot, a másik fejezte be, vagy fordítva. Egyazon rugóra járt az agyuk, a gondolataik, a szívük, a gyomruk, de még a cselekedeteik is tökéletesen egyformák voltak. A két test négy kezet, négy kart, négy lábat működtetett összehangoltan. Egyszóval, sziámi ikrek voltak: mintha valami vakmerő sebész kése választotta volna szét őket a koponyavarratuknál.

– Eszerint - tette fel a kérdést William J. Bidulph - még nem tudtak bejutni a házba?

– Még... - nyögte ki Craig.

– Nem - egészítette ki Fry.

– Kemény dió - állapította meg az ügyvezető igazgató. - Mégis meg kell próbálni. Nem csupán a nagy összegű biztosítási díjtételről van szó, hanem arról is, hogy a Százéves ne veszítsen kétszázezer dollárt. Tehát két hónapos megfigyelés következik, de lehet hogy több is, ha az új ügyfél meghosszabbítja nálunk a biztosítását!

– A háziszolgája... - szólt Craig.

– Esetleg kapható lenne rá... - mondta Fry.

– Hogy tudassa velünk... - folytatta Craig.

– Mi történik a sanghaji házban - fejezte be a mondatot Fry.

– Hm, akkor hát - szólt William J. Bidulph - csalják lépre, fizessék le azt a szolgát! Bizonyára kedves neki az ezüsttallér csengése. Lesz belőle elegendő, gondoskodom róla. Tanulmányozzák csak behatóan a kínai illemkódex mind a háromezer szabályát. Szükségük lesz rá. Ne sajnálják a fáradságot, megéri maguknak is.

– Bízhat... - mondta Craig.

– Bennünk... - szólt Fry.

E fontos okból keresték hát az unokatestvérek Szun társaságát. Márpedig az inast nem olyan fából faragták, hogy képes legyen ellenállni az ezüsttallér csáberejének, avagy néhány pohárka szívélyesen kínált amerikai italnak.

A Craig-Fry páros tehát mindent megtudhatott Szuntól, ami csak érdekelte őket. Ez pedig a következőkben foglalható össze:

– Kin-fu változtatott-e valamennyire az életvitelén?

– Nem, hacsak nem számítjuk ide, hogy hű inasa ritkábban kap fenyítést; hogy az ollónak mostanában nincs dolga, ennek Szun hajfonata látja hasznát, s végül a gazdája ritkábban táncoltatja a nádpálcát inasa hátán.

– Van-e valamilyen pusztító fegyver Kin-fu birtokában?

– Dehogyis, hiszen ő egyáltalán nem tartozik eme életveszélyes szerszámok tiszteletreméltó kedvelői közé.

– Milyen ételeket részesít előnyben?

– Egyszerűen elkészített étkeket, amelyek egyáltalán nem emlékeztetnek a Mennyei Birodalom dús képzelőerőről tanúskodó konyhájára.

– Mikor szokott fölkelni?

– Az ötödik virradatkor, amikor kakasszóra pirkad a hajnali égbolt.

– Korán fekszik-e?

– Szokása szerint, a második virradat órájában - amennyire Szunnak tudomása lehetett róla.

– Látszik-e rajta szomorúság, gondterheltség, fáradtság, életuntság?

– Sohasem volt valami vidám ember. Ó, nem! Néhány napja azonban mintha megjött volna a kedve a világ dolgai iránt. Szun úgy látta, hogy a gazdája kevésbé életunt, mintha várna... mire is? Azt már nem tudta megmondani.

– Végül, van-e a gazdájának valamilyen mérge, amelyet esetleg fel is használhat?

– Már nincs neki, mert épp reggel dobatott ki vele, Szunnal a Huangpo folyóba tucatnyi kis golyót, amelyek ártó hatásúak lehettek.

Az igazat megvallva, mindebből csak az derült ki, hogy a Százéves ügyvezető igazgatójának semmi oka sem lehetett az aggodalomra. Az égvilágon semmi, hiszen a gazdag Kin-fu - Vang kivételével senki sem ismerte a valódi helyzetét - még sohasem látszott ilyen életvidámnak.

Bárhogyan volt is, Craig és Fry folytatták az adatgyűjtést ügyfelük mozgásáról, követték a sétáin, hátha a házán kívül szándékozik megválni az életétől.

Így tett hát az elválaszthatatlan páros: továbbra is kérdezgette Szunt, aki mind nagyobb odaadással beszélgetett az anyagi tekintetben is meglehetősen hálás, kedves idegenekkel.

Talán túlzás azt állítani, hogy történetünk hőse jobban ragaszkodott az életéhez, amióta elhatározta, hogy véget vet neki. Mégis úgy történt, ahogy számított rá: megismerte az izgalmakat, legalábbis az első napokban. Damoklész kardja lebegett a feje fölött, és ez a kard bármikor lesújthatott rá. Ma, holnap, reggel vagy este? E kétség újdonságként megdobogtatta a szívét.

Egyébiránt a Vanggal folytatott legutóbbi beszélgetésük óta ritkán találkoztak egymással. Vagy a filozófus járt el a korábbinál gyakrabban hazulról, vagy Kin-fu zárkózott a szobájába. Nem kereste Vangot - minek is tette volna -, és azzal sem törődött, hogy a filozófus mivel tölti az idejét. Talán éppen neki állít csapdát! Aki valaha tajping volt, sokféle eszközt őrizhet a tarsolyában, hogyan küldjön át valakit a túlvilágra. Ez persze újabb izgalmakat, következésképp érdeklődést is keltett Kin-fuban.

A mester és tanítványa mindamellett csaknem naponta találkozott az ebédlőasztalnál. Talán fölösleges is említeni, hogy szó sem esett köztük jövőbeni gyilkos-áldozat szerepükről. Csevegtek erről-arról, de kevesebbet, mint azelőtt. Vang a szokottnál komolyabbnak látszott, és a szemüveg lencséje sem leplezhette, hogy gyakran elkapta tanítványáról a tekintetét: meg sem próbálta titkolni nyugtalanságát. A máskor jókedvű, beszédes tudós hallgatag lett és szomorú. Korábban nagyétkű volt, mint minden jó bendőjű filozófus, de most még az ínyenc falatok sem csábították, és a jóféle saohszingi borok is csak mélabússá tették.

Kin-fu pedig mindent megtett, hogy a barátja jól érezze magát. Ő ízlelte meg először az étkeket, és addig nem engedte elvinni a tálakat, amíg legalább bele nem kóstoltak. Emiatt azután többet is evett a szokásosnál, jó étvágyával és kifogástalan emésztésével nem kis meglepetést keltve egyébként közömbös háza népe körében. Mindenesetre a méreg bizonyára nem szerepelt az egykori gyilkos lázadó fegyvertárában, noha a jövendő áldozat ezt sem kívánta figyelmen kívül hagyni.

Kin-fu egyébként is igyekezett megkönnyíteni Vang dolgát. Nyitva hagyta hálószobája ajtaját. A filozófus éjjel-nappal beléphetett, hogy végezzen vele, akár ébren, akár álmában találja. Csupán azt kívánta: gyorsan szúrjon, és a penge tüstént a szívét érje.

Aztán alábbhagyott ez az izgalom is. Már az első éjszakák után annyira megszokta a várakozást a halálos csapásra, hogy nyugodtan aludta az igazak álmát, és másnap frissen, kipihenten ébredt. Ez így nem folytatódhatott. Az járt a fejében, hogy a filozófus talán nem akarja őt a saját házában meggyilkolni; abban a házban, ahol hajdanán menedéket talált. Elhatározta, hogy még jobban hozzásegíti Vangot a tett végrehajtásához. Hosszasan barangolt hát a város környéki kietlen vidéken, elhagyott helyeken. Kivilágos kivirradtig Sanghaj rossz hírű negyedeit járta, igazi késdobáló lebujok környékét, ahol naponta estek meg művészi tökéllyel kivitelezett gyilkosságok. Egyedül bolyongott a sötét, szűk sikátorokban, összeakadt a legkülönfélébb földrészekről odavetődött részegekkel, bevárta a lepényárust, aki hajnal felé „Mantu, mantu” kiáltásokkal és csengettyűjével hívta fel magára a korai járókelők figyelmét. Kin-fu csak pirkadatkor tért meg otthonába épen és elevenebben, mint valaha. Még az elválaszthatatlan Craiget és Fryt sem vette észre, akik pedig kitartóan követték mindenhová, hátha szüksége lesz segítségre.

Ha ez így folytatódik, Kin-fu hozzászokik ehhez az új életformához, és rövidesen ismét lebírja az unalom.

Sok-sok óra pergett már le, és még mindig nem érezte magát igazán halálraítéltnek! Eközben, május 12-én a véletlen hozzásegítette némi izgalomhoz. Amikor halkan belépett a filozófus szobájába, észrevette, amint egy éles tőr hegyét próbálgatja, majd gyanús tartalmú kék üvegcsébe mártja.

Vang nem vette észre a szobába lépő tanítványát, és többször a levegőbe döfött a pengével, mintha a fogását próbálta volna. Az igazat megvallva, nem volt valami bizalomgerjesztő az arckifejezése: mintha a szeme is vérbe borult volna.

„Tehát ma megtörténik!” - gondolta Kin-fu.

Ahogy jött, olyan halkan vissza is vonult, anélkül hogy Vang látta vagy hallotta volna.

Kin-fu egész álló nap ki se mozdult a szobájából... A filozófus nem mutatkozott. Este aztán Kin-fu aludni tért, hogy másnap olyan elevenen ébredjen, mint bármely épkézláb ember.

Sok hűhó semmiért! Ez módfelett felbosszantotta.

A tetejében már eltelt tíz nap! Igaz, hátravolt még két hónap a tett végrehajtásához.

„Minek húzza az időt! - szidta magában Vangot. - Túl sok időt hagytam neki!”

Arra gondolt, hogy az egykori tajping kissé elpuhult a kényelmes sanghaji évek alatt.

Ettől kezdve azonban a filozófus gondterheltebbnek, idegesebbnek látszott. Föl-alá járkált a tágas jamenben, mint aki nem bír egy helyben megmaradni. Kin-fu észrevette, hogy Vang többször is betér az ősök termébe, ahol már készen állt a Liaocsengből érkezett míves koporsó. Azt is megtudta Szuntól, hogy Vang parancsot adott a szóban forgó bútordarab kicsinosítására, leporolására, fényesítésére, egyszóval készenlétbe helyezésére, s ez igencsak fölkeltette az érdeklődését.

– Jó helye lesz itt a gazdámnak! - jegyezte meg a hű szolga. - Ha ugyan kedve támad rá, hogy kipróbálja. - Ez utóbbit Szun merő baráti megjegyzésnek szánta.

Eltelt a május 13-a, 14-e és 15-e. Semmi sem történt. Vang tehát meg akarta várni a határidőt, mint az a kereskedő, aki csak az esedékesség lejártakor fizet, és nem hajlandó előlegezni. De hol marad akkor a meglepetés, no meg az izgalom?

Közben május 15-e reggelén, a vhaocse idején, azaz hajnali hat óra tájt Kin-funak valami fontos tény jutott a tudomására.

Keserves éjszakája volt. Ébredéskor még mindig a rémes álom hatását érezte. Jen herceg, a kínai pokol legfőbb ítélőbírája arra ítélte, hogy száz évig ne kerüljön a színe elé: azalatt legalább ezerkétszázszor kel fel a hold a Mennyei Birodalom látóhatárán. Végigélni még egy egész évszázadot!

Kin-fu tehát igencsak rossz kedvében volt. Úgy érezte, minden és mindenki ellene esküdött.

Így fogadta Szunt is, aki, mint rendesen, azért jött, hogy segítsen neki a reggeli öltözködésben.

– Eredj a pokolba! - förmedt rá. - Tízezer botütést érdemelsz a talpadra, te csirkefogó!

– De gazdám...

– Azt mondtam: takarodj!

– Addig nem mozdulok - szedte össze minden bátorságát Szun -, amíg nem tudatom urammal...

– Mit?

– Hogy Vang úr...

– Vang! Mit tett Vang? - kérdezte felélénkülve Kin-fu varkocson ragadva Szunt. - Mit tett?

– Gazdám - hebegte az inas, körbetekeredve, mint a hernyó -, Vang úr azt parancsolta, hogy vigyük uram koporsóját a Hosszú Élet kerti házba, és...

– Ezt parancsolta! - kiáltott fel ragyogó arccal Kin-fu. - Menj csak, Szun, kedves barátom! Nesze, tíz ezüsttallér. Ez a tied. Menj, és gondoskodj róla, hogy pontosan teljesítsék Vang parancsait!

Szun leszédelgett a lépcsőn, és ezt hajtogatta:

– A gazdám egész biztosan megbolondult, de legalább a bőkezűség a rögeszméje!

Ezúttal Kin-funak nem lehetett többé kétsége sem felőle, hogy a tajping a Hosszú Életről elnevezett kerti lakban fogja őt átsegíteni a túlvilágra, ott, ahol korábban saját maga is megpróbálkozott vele, hogy véget vessen az életének. Mintha találkozóra hívta volna. Biztosan nem fogja elszalasztani ezt az alkalmat. Közeledik a vég.

Úgy érezte, sohasem lesz vége a napnak. Mintha a vízórák is lassabban járnának! A mutatók csak vánszorogtak a jade-számlapokon.

Végre a nap eltűnt a láthatáron, és a jament lassanként beborította az est sötétje.

Kin-fu a kerti lak felé indult, hogy ott kényelembe helyezkedjék. Azt remélte, hogy többé nem jön ki onnan élve. Végigheveredett a puha pamlagon, amely mintha eleve a hosszú pihenés célját szolgálta volna. Várt.

Egyszerre megrohanták haszontalan életének emlékei: az unalom, a csömör, amit nem tudott ellensúlyozni a gazdagsága, és most a szegénysége miatt még fokozódott is.

Eddigi gazdag életének örömtelen útját egyetlen fénysugár világította be: Li-u, az ifjú özvegy iránti vonzalma. Mielőtt a szíve megáll, övé lesz az utolsó dobbanása. De hát nem teheti a szegény özvegyet saját magával együtt szerencsétlenné! Soha!

A napfölkeltét megelőző órákban, a negyedik virradat idején, amikor mintha az egész világmindenség megállna, Kin-fu igen eleven érzelmeket élt át. Lélegzet-visszafojtva figyelt minden neszre. A szemét belefúrta a sötétbe. A legkisebb zörejre is felkapta a fejét. Többször hallani vélte, mintha ajtó nyikordult volna, ahogy óvatos kéz nyitja. Bizonyára arra vár Vang, hogy ő elaludjon, és álmában sújthasson le rá!

És ekkor szokatlan érzés kerítette hatalmába. Egyszerre rettegte és kívánta a tajping félelmetes megjelenését.

A hajnal földerengett a látóhatár felett az ötödik virradattal. Nemsokára új nap kezdődik.

Hirtelen kinyílt a szalon ajtaja.

Kin-fu fölegyenesedett. E pillanatban többet élt át, mint egész eddigi életében...

Szun állt előtte, levéllel a kezében.

– Nagyon sürgős! - csak ezt mondta.

Kin-funak furcsa balsejtelme támadt. Kézbe vette a San Pranciscó-i bélyegekkel teliragasztott borítékot, föltépte, átfutotta a tartalmát, és kirohant a Hosszú Élet kerti lakból.

– Vang! Vang! - kiáltotta.

Szempillantás alatt a filozófus szobájához ért. Berontott az ajtón.

Vangnak azonban csak a hűlt helyét találta. Egyáltalán nem is aludt a szobájában ezen az éjszakán. Kin-fu kiáltására a háziak tűvé tették a jament és környékét. Kiderült, hogy Vang nyomtalanul eltűnt.