Akármit mondott és gondolt is a tiszteletreméltó William J. Bidulph, a Százéves tőkebefektetéseit alapjaiban megrendítő, veszélyes csapás fenyegette. Kin-fut ugyanis nem olyan fából faragták, hogy a végtelenségig halogatta volna, amit egyszer elhatározott. Mivel tökéletesen tönkrement, Vang tanítványa valóban eldöntötte, hogy véget vet az életének, amely gazdagsága idején sem okozott neki mást, mint bánatot meg unalmat.

Az a levél, amelyet Szun egyhetes késéssel adott át, San Franciscóból érkezett. Ebben ügynöke arról értesítette Kin-fut, hogy a Kaliforniai Központi Bank felfüggeszti a kifizetéseket. Márpedig, mint tudjuk, Kin-funak csaknem teljes vagyona e mindeddig szilárdnak hitt bank részvényeiből állt. A fizetésképtelenség azonban kétségkívül bekövetkezett. Bármilyen valószerűtlennek rémlett is ez a baljós hír, a baj, sajna, nagyon is igaznak bizonyult. A Sanghajba érkező hírlapok közleményei is megerősítették, hogy csődeljárás indult a kaliforniai bank ellen. Ez pedig azt jelentette, hogy Kin-fu teljesen tönkrement.

Mert hát mije is maradt Kin-funak e bank értéktelenné vált részvényein kívül? Semmi, illetve majdnem semmi. Sanghaji házát, ha egyáltalán el tudja adni, olyan potom áron kellene elvesztegetnie, hogy az az összeg aligha nyújtana számára megélhetést. A Százévesnek befizetett nyolcezer dollár, a tiencsini Gőzhajózási Társaság néhány részvénye, amennyiben azonnal értékesíti őket, éppen hogy fedezné a költségeket, ha a saját illő végtisztességéről kellene gondoskodnia. Más vagyona pedig semmi nem maradt.

Akármelyik nyugati ember: francia vagy angol talán bölcsebben fogta volna föl ezt az új élethelyzetet, és megpróbálta volna munkával újrakezdeni az életét. A Mennyei Birodalom alattvalói azonban szentül hitték, hogy jogukban áll azt gondolni és cselekedni, amit jónak látnak. Kin-fu, igazi kínai módjára lelkifurdalás nélkül az önkéntes halált választotta megoldásul, a sárga bőrű népekre jellemző közönyösséggel.

A kínaiakra jellemző, hogy bátorságuk nem tevőleges, ám e visszafogott bátorságot igen magas fokon gyakorolják. Halálmegvető közönyük valóban rendkívüli. Ha betegek, félelem nélkül várják utolsó órájukat. Ha elítélik a kínait, és már a hóhér kezén van, akkor sem látszik rajta semmiféle felindulás. Az oly gyakori nyilvános kivégzések, a bitófán elszenvedett kínok elborzasztó látványa idejekorán hozzászoktatja a Mennyei Birodalom fiait, hogy ne sajnálják hátrahagyni a földi élet búját-baját és minden nyűgét.

Nem csoda hát, ha a kínai családoknál gyakorta napirendre kerül a halál a beszélgetések során. Jelen van a mindennapi élet teendői között is. Az ősöknek a legszegényebbek körében is megadják a tiszteletet. Nem akad olyan módosabb porta, ahol ne állítanának e célra külön házi szentélyt, nincs olyan nyomorúságos kunyhó, ahol ne őriznék legalább az egyik sarokban az ősök ereklyéit; az év második hónapjában pedig külön is megemlékeznek róluk. Ezért gondoskodnak egyazon boltban az újszülötteknek való kiságy meg a nászkosarak mellett a koporsók széles választékáról is. Ez utóbbi az egyik legkeresettebb kínai árucikk.

A koporsóvásárlás a Mennyei Birodalom fiainak kitartó foglalatossága. A bútorzat nem lehet teljes az atyai házban, ha hiányzik belőle a koporsó. A fiak kötelessége, hogy apjukat még életében megajándékozzák vele. Ez a fiúi gyöngédség megindító jele. A koporsót a ház e célra fenntartott szobájában állítják fel. Díszítgetik, rendben tartják, és még azután is, hogy már befogadta az elhunyt porhüvelyét, nagy kegyelettel veszik körül a házban, gyakorta éveken át. Egyszóval, a halottak tisztelete a kínai vallás alapja, és még szorosabbra fonja a családi kötelékeket.

Kin-fu tehát, főképp vérmérsékletének köszönhetően a legnagyobb nyugalommal szembesült ama gondolattal, hogy véget vet napjai sorának. Gondoskodott a hozzá legközelebb álló két emberről. Mi maradt még, amit sajnálattal kellene itt hagynia? Semmi az égvilágon. Az öngyilkosság miatt sem lehetett lelkifurdalása. Ami a kifinomultabb nyugati országokban bűnnek számított, az Kelet-Ázsia sajátos műveltsége következtében - mondhatni - jogszerű cselekedet volt.

Kin-fu tehát a maga részéről már döntött, és az égvilágon senki, még a tudós Vang sem ingathatta meg e szándéka véghezvitelében.

A tetejében Vang még csak nem is gyanította, mit tervez a tanítványa. Szun sem tudott róla többet, valami azonban feltűnt neki: amióta a gazdája visszaérkezett Kantonból, sokkal elnézőbbnek mutatkozott az ő naponta ismétlődő baklövései iránt.

Az biztos, hogy Szun járt a legjobban: keresve se találhatott volna jobb gazdára, és nagy becsben tartott hajfonata újabban biztonságosan fickándozhatott a hátán.

Az egyik kínai szólásmondás szerint:

„Boldog az, aki Kantonban él és Liaocsengben hal meg.”

Ugyanis Kantonban a legvidámabb az élet, és Liaocsengben készítik a legjobb koporsókat.

Kin-fu megrendelte hát a koporsóját a jó hírű cégnél, hogy még időben megérkezzen. Hiszen a magára valamit is adó kínainak amúgy is szűnni nem akaró foglalatossága, hogy beszerezze a végső nyughelyét, ahol örök álmát alussza.

Gondoskodott fehér kakasról is, amelyről tudni kell, hogy benne testesülnek meg ama röpdöső szellemek, amelyek a kínai lélek hét alkotóeleme közül az egyiket átsegítik az útján. Ebből is láthatjuk, hogy Vang filozófus tanítványa, amilyen közönyösen tekintett az élet dolgaira, olyan komolyan vette a halált.

Ezután már csak a temetése forgatókönyvét kellett elkészítenie. Még aznap jókora árkus rizspapíron - amelynek a nevén kívül semmi köze sincs a rizshez - Kin-fu megörökítette végakaratát.

Bevezetőjében tudtul adta, hogy sanghaji házát a fiatal özvegyre, Taj-ping császár képét pedig, amelyet Vang oly gyakran nézegetett kedvtelve, a filozófusra hagyja, a Százévesnél e két személy javára kötött biztosítási összegeken kívül. Ezek után határozott ecsetvonásokkal felsorolta a saját gyászszertartásán részt vevő személyek rangsorát és a menet rendjét.

Szülők, rokonok híján a menet élén még meglevő barátai haladjanak fehérbe öltözve, mivel ez a gyász színe a Mennyei Birodalomban. A Sanghaj határában emelt, régi családi sírbolthoz vezető út mentén kettős sorokban temetési szolgák álljanak, kezükben kék napernyőt, alabárdot vagy a szertartás részleteit ismertető, festett selyemtáblákat tartva. A szolgák öltözéke hosszú, fekete ing legyen fehér övvel, fejüket piros tollas fekete posztókalap fedje. A barátok első csoportja mögött, az elhunyt díszes keretbe foglalt, festett képe előtt skarlátvörös öltözékű hírnök haladjon, aki gongütésekkel jelzi az eseményt. Utána jöjjenek a többi barátok, akik időközönként az előre odakészített vánkosokra ájulnak. A gyászmenetben ezután égszínkék és arany színű dísztető alatt ifjak menete következzék, akik a rézgarasokhoz hasonlóan középen kilyukasztott papírdarabkákat szórnak szét, hogy elriasszák a menethez csatlakozni akaró rossz szellemeket.

Ezután tűnik fel az arany sárkányhímzéses lila selyemmel borított ravatal, amelyet ötven inas visz a vállán boncok kettős sorfala közt. A szürke, vörös és sárga leples buddhista szerzetesek által mormolt imák váltakoznak a gongütésekkel, a fuvolák sikolyával és a hat láb hosszú harsonák metsző hangjával.

Fehér függönyös gyászkocsik zárják majd a fényűző gyászmenetet, amelynek költségei nyilván fölemésztik az egykor dúsgazdag elhunyt maradék vagyonát.

Végül is, a leendő gyászszertartás semmi különlegeset nem tartalmazott. Az ilyen „osztályú” temetések gyakorta láthatók Kanton, Sanghaj vagy Peking utcáin. A Mennyei Birodalom fiai számára természetes, hogy ily módon róják le tiszteletüket a körükből eltávozott személy iránt.

Október 20-án jókora láda érkezett Liaocsengből Kin-fu címére, a sanghaji házába. Az alkalomra rendelt koporsó volt benne, gondosan becsomagolva. Sem Vang, sem Szun, de senki más sem lepődött meg Kin-fu háza népe köréből, hiszen már tudjuk: nem termett még olyan kínai, aki ne ragaszkodott volna hozzá, hogy még életében gondoskodjék magának megfelelő nyughelyről az örökkévalóságra.

A liaocsengi mesterek remekművét az Ősök Termében helyezték el. Még hosszú ideig sikálhatták, viaszolhatták és fényesítgethették volna, várva ama napra, amikor Vang filozófus tanítványa igénybe veszi. De hát másként alakultak a dolgok. Kin-fu napjai meg voltak számlálva. Közeledett az óra, amikor ő is belép a család őseinek sorába.

Kin-fu ugyanis éppen ezen az estén határozta el végérvényesen, hogy véget vet az életének. Napközben kapta kézhez a porig sújtott Li-u levelét.

A fiatal özvegy felajánlotta Kin-funak mindazt a keveset, amije volt. Mit számít neki a vagyon! Túlteszi magát rajta. Szereti őt! Kell-e ennél több? Hiszen szerényebb körülmények közt is boldogok lehetnek!

Ez az őszinte érzelmektől áthatott levél sem tudta meggyőzni Kin-fut arról, hogy változtasson az elhatározásán.

„Csupán a halálom árán tehetem őt gazdaggá” - gondolta.

Már csak azt kellett eldöntenie: hol és hogyan viszi végbe e magasztos tettet. Kin-fu szinte örömöt érzett a részletek kidolgozásában. Azt remélte, hogy az utolsó pillanatban, ha röpke időre is, akár csak múló érzés megdobogtatja a szívét.

A jamen területén négy csinos kerti házikó állt, a kínai művészet gazdag képzeletvilágát megelevenítő díszítésekkel. Az épületek jelentőségteljes neveket viseltek: a Boldogság Háza, ahová Kin-fu sohasem tette be a lábát; a Szerencse Háza, amelyet csak mély megvetéssel tudott szemlélni; az Öröm Háza, amelynek ajtaja régóta bezárult előtte; a Hosszú Élet Házát pedig le akarta bontatni.

Most ösztönösen ezt választotta. Elhatározta, hogy bezárkózik ide, amint leszáll az éjszaka. Másnapra boldog holtában fogják megtalálni.

Most már csak az maradt hátra, hogy mi módon haljon meg? Vágja fel a hasát japán módra, vagy fojtsa meg magát selyemzsinórral, mint a mandarinok, esetleg vágja föl az ereit langyos, illatos fürdővízben, mint az epikureista rómaiak? E módszerek kíméletlenek és visszataszítóak lennének a barátai és a szolgái előtt is. Néhány szem ópium valami könnyű méregbe keverve elegendő lesz, hogy átsegítse a túlvilágra, anélkül hogy észrevenné, esetleg olyan révület segítségével, ami végérvényesíti a múló álmot.

A nap már-már lehanyatlott a látóhatáron. Kin-funak csak néhány órája volt hátra az életéből. Még egyszer, utoljára látni akarta Sanghaj környékét, végig akart menni a Huangpu partján, ahol annyiszor elkísérte a sétáin az unalom.

Vangot napközben gondosan elkerülte, egyedül távozott a jamenből. Még egyszer visszatér ide, hogy azután már soha többé ne hagyja el.

Szokásos lassú lépteivel járta be az angol területet, átment a kis hídon a francia övezetbe; még ez utolsó óráján sem vélte szükségesnek a sietséget. A belföldi kikötő partjáról jövet, a Sanghajt övező városfal mentén eljutott a római katolikus székesegyházig, amelynek kupolája kiemelkedik a déli külváros házai közül. Majd jobbra fordult, és komótosan rátért a Lunghao pagodához vezető útra.

Már a széles, sík mezőn járt, amely az árnyas dombok közé ékelődő Min völgyéig húzódott. A lapos, lápos terület kiválóan alkalmas rizsföldek létesítésére: keresztül-kasul szabdalják a tengerbe ömlő csatornák. Néhány nyomorúságos falucska bukkant elő, amelyek nádkunyhóit sárgás agyaggal tapasztották körbe. A bő víznek köszönhetően még dúsan termő gabonatáblák is előfordulnak errefelé. A szűk ösvényeken kutyák csatangoltak csapatostól, kecskék bóklásztak, kacsák, libák serege menekült szaporán, szárnycsattogtatva, ha egy-egy arra járó megzavarta a vonulásukat.

E jól megművelt terület semmiféle meglepetést nem keltett a kínaiakban, annál nagyobb megütközést válthatott ki az arra tévedő külföldiben. Ugyanis a tájon mindenfelé százával hevertek a koporsók. A már elföldeltek hantjai eltörpültek a feltornyozott, hosszúkás dobozok és a koporsópiramisok tövében, amelyek látványa leginkább valami építési terület faraktárára emlékeztetett. A városokat körülvevő kínai síkságok valójában a temető szerepét töltik be. A holtak is helyet követelnek maguknak, nemcsak az élők. Úgy tartják, hogy tilos a koporsók elföldelése, amíg az Ég Fiainak trónját ugyanaz a dinasztia foglalja el. De hát e dinasztiák uralma évszázadokig tart! Létezik-e vagy sem e tilalom, az biztos, hogy a holtak láthatóan évek óta várnak a temetésükre, némelyek élénk színű, mások egyszerű, sötét fakoporsóban; van köztük új és fényes, mások már elkorhadtak.

Kin-fut egyáltalán nem lepte meg a látvány. Sétája közben amúgy sem túl sokat nézelődött maga körül. Még ama két európai öltözetű egyén sem keltette föl a figyelmét, akik pedig egyfolytában követték azóta, hogy a házát elhagyta. Tisztes távolságot tartva jártak a nyomában: amikor Kin-fu megállt, ők is megálltak. Néha jelentőségteljes pillantást vagy néhány szót váltottak egymással; egészen biztosan őt kémlelték. Harminc év körüli, közepes termetű, fürge, izmos fiatalemberek voltak; vizsla tekintetű, fürge lábú vadászkutyára emlékeztettek.

Kin-fu csaknem egymérföldes vidéki sétája után visszaindult a Huangpo folyó partja felé. A két szimat is arra fordította az útját.

Kin-fu hazafelé menet két-három, fölöttébb nyomorúságos külsejű koldussal akadt össze, akiknek alamizsnát adott.

Távolabb néhány kínai kedvesnővér keresztezte az útját, akiket a francia irgalmasrendi apácák tanítottak e sok alázatot megkövetelő hivatásra. Puttonyt cipeltek a hátukon: ebbe gyűjtötték a kitett csecsemőket, akiket azután a szegény elhagyott gyermekek otthonába vittek. Nem véletlenül nevezték őket a „gyermekek rongyszedőinek”. Mintha ezek a boldogtalan kis lények az árok szélére hajított rongydarabok volnának!

Kin-fu az irgalmasnővérek kezébe ürítette az erszényét. A két idegen meglehetősen elcsodálkozott a kínaiaktól szokatlan cselekedeten.

Leszállt az este. Kin-fu már elhagyta a sanghaji városfalat, és a rakparton folytatta az útját hazafelé.

A bárkák és hajók lakói, az úszó város népe még nem tért nyugovóra. Mindenfelől énekszó, kiáltások hallatszottak.

Kin-fu figyelni kezdett. Szerette volna tudni, melyek lesznek az utolsó szavak, amelyeket még megadatott hallania.

Egy fiatal tankadéra (népdalénekesnő) a Huangpo sötét hullámain sikló lakóvitorlásából így énekelt:

Üdén tarkáll kis csónakom, úgy ring az áron, rajt’ tízezer virágszirom: hűn várom én a párom... Holnap jön meg, hajnal, veled! Kék isten, vigyázz rá! Kezed útközben óvja-védje, hadd legyen könnyebb s rövidebb a hazatérte!

– Ő megjön holnapra. De én vajon hol leszek holnap? - mormolta félhangosan Kin-fu és a fejét ingatta.

A fiatal tankadéra folytatta:

Most messzi földön álmodik, kit lelkem áhít! Elment egész Mandzsuhonig, el Kína Nagy Faláig! Jaj, szívem gyakran félve fél, s összerezzen, midőn a szél süvölt, tombolva harsan, míg ő vésszel birokra kél a vad viharban!

Kin-fu csak hallgatta, de ezúttal semmit se szólt. A dalnok így fejezte be az énekét:

Miért hívod ki végzeted oly messzi-távol? Ott halsz meg? Lám, fejünk felett harmadik hold világol! Jöjj, hisz a bonc csak erre vár, és minket - két főnixmadár - azonnal összeesket! Jöjj hát! Szeress, térj vissza már! Én úgy szeretlek!

– Igen, meglehet - suttogta magában Kin-fu -, nem a gazdagság az élet egyedüli értelme ezen a világon. De az élet nem ér annyit, hogy kipróbáljam!

Félóra múlva hazatért. A két idegen, aki egészen a házáig követte, ott kénytelen-kelletlen megtorpant.

Kin-fu sietség nélkül a „Hosszú Élet” elnevezésű kerti lakhoz indult, kinyitotta az ajtaját, majd bezárta maga után. Egyedül maradt a csiszolt kristálylámpa fényétől lágyan megvilágított kis szalonban.

Az unatkozó gazdag ifjú az egyetlen tömbből faragott jade-asztalon levő ékszerládikában őrzött néhány szem ópiummal kevert mérget; „minden eshetőségre”.

Kin-fu kivett két szemet a ládikából, az ópiumszívók által használt vörös agyagpipába tömte, és hozzákészülődött, hogy meggyújtsa.

– Ejnye, hát! - kiáltott föl. - Még most sem érzek semmit, amikor éppen arra készülök, hogy örökre lehunyjam a szememet!

Pillanatig tétovázott.

– Nem! - csattant föl, és földhöz vágta a pipát, amely darabokra tört. - Át akarom élni a várakozással járó bizonytalanság felkavaró érzését! Igenis, át fogom élni!

Azzal otthagyta a kerti házat, és a szokottnál sietősebb léptekkel Vang szobájába tartott.