– Nem jött levelem?

– Eh, még nem, asszonyom!

– Milyen lassan múlik az idő, alig győzöm kivárni, kedves szülém!

A bájos Li-u ezt már vagy tizedszer jelentette ki aznap Pekingben, a Csakua sugárúton levő lakásának kicsiny szalonjában. Akit „kedves szülémnek” szólított, valójában a szolgálója volt; a Nan névre hallgató, barátságtalan, morgós vénlány. Ezzel a megszólítással illetik Kínában az idősebb szolgálókat.

Li-u tizennyolc éves korában feleségül ment egy elsőrangú tudóshoz, aki közreműködött a híres Sze-ku-csüan-su összeállításában és sajtó alá rendezésében. A tudós azonban épp kétszer annyi idős volt, mint az ifjú ara, és három évvel a házasságkötésük után meghalt.

A fiatal özvegy tehát már huszonegy éves korában magára maradt a világon. Ekkor találkozott vele Kin-fu, egyik pekingi utazása alkalmával. Vang ismerte Li-ut, ő hívta fel egykedvű tanítványa figyelmét a bájos fiatalasszonyra. Kin-fu megbarátkozott a gondolattal, hogy életmódot változtasson, és a szép özvegy férje legyen. Li-u sem fogadta közömbösen az ajánlatot. A filozófus nagy megelégedésére már ki is tűzték az esküvő időpontját: amint Kin-fu Sanghajban elintézte a szükséges formaságokat, Pekingbe utazik.

Eléggé ritkán esik meg a Mennyei Birodalomban, hogy özvegyasszony másodszor is férjhez menjen. Nem mintha a hölgyek nem kívánnának újra házasságot kötni, akárcsak a nyugati országokbeliek, hanem mert az óhajuk, sajna, vajmi kevés visszhangra lel. Nem rajtuk múlik az új házasság, hanem a férfiakon, akik ritkán szánják el magukat arra, hogy özvegyet vegyenek nőül. Kin-fu kivételnek számított e szabály alól, de hát róla azt rebesgették, hogy afféle különc. Igaz, ha Li-u ismét férjhez megy, többé nem haladhat át a Paj-luk alatt. Ezeket az emlékoszlopokon nyugvó boltíveket némelykor a császár emelteti azoknak az asszonyoknak a tiszteletére, akik arról híresek, hogy hűségesek maradtak elhunyt hitvestársukhoz. Ilyen Szung özvegy, aki nem akarta elhagyni többé férje sírboltját; Kung-csiang özvegy a karját vágta le; Jen-csiang özvegy pedig elcsúfította magát, házastársa elvesztése miatti fájdalma jeléül. Li-u azonban úgy gondolta, hogy ennél azért jobbhoz is kezdhet huszas évei kezdetén. Ismét alávetheti magát a kínai családban szokásos engedelmesség törvényeinek, nem foglalkozik a külvilág dolgaival, a Li-nun, a házi erények könyve szerint él. A másik idevágó könyvnek, a Nei-co piennek a házastársi kötelességek meghatározásaiból kiderül, hogy a magasabb osztálybeli hitves egyáltalán nem kerül szolgasorba, amint azt általában hiszik. Az okos, művelt Li-u jól tudta, milyen szerep vár reá az egykedvű, gazdag fiatalember oldalán. Vágyat érzett rá, hogy bebizonyítsa neki a boldogság létezését itt a földön, ezért vállalta a rá váró új életet.

A tudós, amikor meghalt, szerény, a közepesnél azonban valamivel jobb anyagi körülmények közt hagyta hátra ifjú özvegyét. Így hát a Csakua sugárúti ház sem volt különösebben fényűző. A kiállhatatlan Nan volt az egyetlen szolgáló a házban, de Li-u nemigen törődött „kedves szüléje” elviselhetetlen modorával; efféle házsártoskodás egyébiránt éppenséggel nem jellemezte a Virágok Birodalmának szolganépét.

A fiatal nő legszívesebben a kis szalonjában időzött. Ennek a bútorzata szintén igencsak egyszerű lett volna, ha két hónapja nem érkeznének megállás nélkül a pompásabbnál pompásabb ajándékok Sanghajból. A falakon több értékes kép is függött, ám közülük is kitűnt a régi mester, Huan Csenen egyik remekműve - minden műértő figyelmét fölkeltette volna - a jellegzetesen kínai modorban készült, zöld lovakat, lila kutyákat és kék fákat ábrázoló vízfestmények közül, ez utóbbiakat a fiatal, helyi modernista művészek alkották. Egy lakkasztalkán a híres szvatovi festőiskolából származó, páratlan szépségű legyezők hevertek, mint kitárt szárnyú, hatalmas pillangók. A mennyezetről csodás művirágfüzérek csüngtek alá finom porcelántartóból. A Formóza szigetéről származó papírsás, az Arabia papyrofera puha belsejéből készített művirágok szépsége, művészi kivitele versengett a finom fonású virágkosarakba halmozott japáni fehér tavirózsákkal, sárga krizantémokkal és vörös liliomokkal. Az ablakok bambusz gyékény függönyei bágyadt, szűrt fényben fürösztötték ezt az elbűvölő látványt. Azon a pompás paravánon, amely keretre feszített, karvalytollakból font hálóból készült, az iparművész nyíló bazsarózsát ábrázolt: a szépség jelképét a Virágok Birodalmában; tovább India legritkább madarait lehetett megcsodálni két, gyönyörűen cizellált, pagoda alakú kalitkában; az enyhe fuvallat csengve-bongva meg-megpendítette a fonálon függő, csiszolt kristályüveg lemezeket - úgy csilingeltek, akár az eolhárfák -, vagyis tömérdek sok szépséges tárgy ragadhatta meg az ábrándozó figyelmét ebben a sajátosan ékesített budoárban.

– Még mindig nincs levél, Nan?

– Eh, nincs, még nincs, ha mondom!

Li-u bájos ifjú hölgy volt, még európai szemnek is. Arcbőre egyáltalán nem sárgásan, hanem tejfehéren derengett, gyöngéd tekintetet sugárzó, egyenes metszésű szeme alig emelkedett kicsikét a halántéka irányában, dús fekete hajában zöld jade-csattal feltűzött őszibarackvirág díszlett, apró gyöngyfogai hófehéren csillogtak, szemöldökének ívét leheletnyi tusvonással hangsúlyozta. Nem használt mézpakolást, nem is mázolta fehérre az orcáját iszapolt krétával, mint a legtöbb szépség a Mennyei Birodalomban; alsó ajkát nem élénkítette kármin árnyalatú pirosítóval, valamint a két szeme közé sem húzott élénk színű, függőleges csíkot: egyáltalán nem használt arcfestéket, amelyre pedig a császári udvarban évente tízmilliókat költenek. Az ifjú özvegy nem szorult efféle kendőzőszerekre. Ritkán hagyta el Csakua sugárúti házát, ezért hát nélkülözhette azt a festett álarcot, amelyet valamennyi kínai nő viselt, ha nyilvánosság előtt mutatkozott. Öltözéke egyszerű volt, ugyanakkor választékos. Hosszú köntösét széles, hímzett szegély díszítette mind a négy oldalhasíték mentén; alája finom berakott szoknya simult, valamint aranypaszománt-hímzéses mellényke, bő bugyogóját fönt a derekán selyemövéhez gombolta, lent a szárát pedig szalaggal hozzákötötte nankini selyemharisnyába bújtatott bokájához; parányi lábán gyöngyökkel kivarrt papucsot hordott. Semmi sem homályosította hát el a fiatal özvegy vonzó megjelenését. Talán még hozzátehetjük, hogy finom kezének hosszú, rózsás körmeire művészi vésésű ezüsttokocskákat húzott.

És a lába? Nos, mint már említettük, a lábfeje apró volt, de nem a barbár lábzsugorítás ma már szerencsére kiveszőben levő gyakorlata miatt, hanem mert ilyennek született. Ez az embertelen torzítás immár hét évszázada gyötri a kínai nőket, és valószínű, hogy valamilyen nyomorék lábú hercegnő hozta divatba. A legegyszerűbb módszer az, amikor a négy lábujjat a talp alá hajlítják, leszorítják és odakötözik, csupán a sarkcsontot hagyják szabadon, ezáltal a láb csonka kúp alakot vesz fel, és szinte alkalmatlanná válik a járásra; a lábizmok elsenyvedése ráadásul még keringési zavarokat is okoz. Téves az a hiedelem, hogy e kíméletlen szokás a férjek féltékenysége miatt terjedt el. A tatár hódítás óta azonban ez a hagyomány visszaszorulóban van. Mostanság tíz kínai leánygyermekből már csak hármat vetnek alá kiskorukban e fájdalmas műveleteknek, amelyek következtében a lábfej oly borzalmasan eltorzul.

– Az lehetetlen, hogy ma se kapjak levelet - szólt újra Li-u.

– Nézzen utána, kedves szülém!

– Már ezerszer utánanéztem! - fortyant föl gorombán Nan, a vénkisasszony, és zsörtölődve, nagy dérrel-dúrral kiviharzott a szobából.

Ekkor Li-u munkához látott, hogy elterelje a figyelmét. Most is Kin-fu járt az eszében, mivel épp a neki szánt térdharisnyát hímezte ki: e tevékenység minden kínai háztartásban az asszony dolga, bármely társadalmi osztályhoz tartozzék is. A hímzés azonban csakhamar kihullott a kezéből. Felállt, kivett a cukortartóból néhány szem cukrozott görögdinnyemagot, és elropogtatta gyöngyfogaival. Ezután olvasni kezdte a Nun-sum-t, a háztartás kézikönyvét, és elmélyült e fontos műben, amely minden valamirevaló kínai háziasszony állandó olvasmánya.

„Valamint a tavasz a legalkalmasabb a mezei munkák elvégzésére, azonképpen a házi teendőknek legkedvezőbb napszak a hajnal; az asszony keljen föl korán, ne engedjen az édes álom csábításának; gondozza az eperfát és öntözze a kendert; szorgosan szője a selymet és a pamutot; az asszony legfőbb erénye a szorgalom és a takarékoskodás; az ilyen asszonyt a szomszédok dicsérni fogják...”

Ám a könyvet is hamar becsukta a kedves Li-u, hiszen a gondolatai egészen máshol jártak, mint amit olvasott. „Hol lehet Kin-fu? - töprengett. - Kantonba kellett mennie. Vajon visszatért-e már Sanghajba? Mikor érkezik Pekingbe? Szerencsésen utazott-e? Vajha Kuan-jin istennő a segítségére sietne!”

Így tűnődött az aggódó Li-u, és a tekintete arra az abroszra tévedt, amelyet művészi portugál mozaikmódszerrel, ezernyi apró szövetdarabkákból horgoltak össze; ez a gyönyörű asztalterítő a mandarinrécét és családját, a hűség jelképét ábrázolta. Aztán odalépett az egyik virágkosárhoz, és találomra kihúzott a csokorból egy szál virágot.

– Ó - szólt -, hisz ez nem a zöld fűzfa hajtása: a tavasz, az ifjúság és az öröm jelképe! Ez itt sárga krizantém, az ősz és a szomorúság virága!

Megpróbálta leküzdeni az egész lényét hirtelen hatalmába kerítő aggodalmat. Elővette a lantját, ujjai végigfutottak a húrokon, s a Kéz a kézben című dal első szavait kezdte el dúdolni, de aztán nem bírta folytatni.

„Máskor sohasem késtek ilyen sokáig a levelei - gondolta. - Ó, milyen izgatottan olvastam őket! Jobban mondva inkább hallgattam szavait a szemnek szánt sorok helyett: a hangját is hallhattam, hiszen ez a készülék úgy beszélt hozzám, mintha ő maga is itt lett volna mellettem!”

És Li-u a lakkozott asztalon álló fonográfra pillantott, amely szakasztott olyan volt, mint amilyet Kin-fu használt Sanghajban. E készülékek segítségével hallhatták egymás hangját, bármily nagy távolság választotta el őket... Néhány napja azonban, a mait is beleértve, néma maradt a készülék és nem árult el semmit a távoli kedves gondolataiból.

Ebben a pillanatban belépett a szobába Nan.

– Na, itt a levele! - mondta a morcos vénlány. Átadta Li-unak a Sanghajból érkezett borítékot, azzal kiment.

Mosolyra nyílt a fiatal nő ajka. Szeme fölragyogott. Türelmetlenül tépte föl a borítékot, nem úgy, mint ahogy szokta, hiszen máskor mindig alaposan szemügyre vette.

Ám a borítékban nem a levelet, hanem ama csíkokkal telerajzolt papírlemezt találta, amely a fonográfba téve oly híven visszaadja az emberi hang rezdületeit, hiszen a rovátkákat az élő beszéd véste barázdáiba.

– Ó, ennek még jobban örülök! - kiáltott fel boldogan Li-u. - Legalább hallom a hangját!

A papírt ráhelyezte a fonográf hengerére, amelyet az óraműszerkezet gombnyomásra forgatni kezdett. Li-u pedig a készülékhez hajolva meghallotta a jól ismert hangot:

„Kedves kis húgom! Tönkrementem. A csőd úgy elsodorta minden vagyonomat, mint a keleti forgószél ragadja magával az elsárgult őszi faleveleket. Nem akarom boldogtalanná tenni azzal, hogy a nyomorult sorsomhoz láncoljam életét! Felejtse el azt, akit tízezer csapás sújtott:

az Ön kétségbeesett Kin-fuját!”

Micsoda kegyetlen megrázkódtatás érte a fiatal özvegyet! A keserűgyökérnél is keserűbb sors várt rá. Igen! Az aranyvihar elsöpörte utolsó reményeit a szeretett lény gazdagságával együtt. Kin-fu szerelmét is elfújta ez a szélvész mindörökre? Barátja azt hitte tehát, hogy a gazdagság adja a boldogságot! Ó, szegény Li-u! Úgy érezhette magát, mint a magasban lebegő papírsárkány, amelynek a zsinege hirtelen elszakad, és darabokra törve a földre zuhan.

Nant hívta, aki a szobába lépve megrántotta a vállát, majd az ágyba segítette úrnőjét. Ám hiába volt „fűtött” az ágy, azaz forró vizes palackokkal melegített, a szerencsétlen kis Li-u mégis úgy érezte, hogy jégtáblák között fekszik. Ez az álmatlan éjszaka sohasem akart elmúlni!