A négyszáz mérföld hosszúságú kínai erődítményrendszert, a Nagy Falat Si-Huang-ti császár építtette a harmadik században. A párhuzamosan futó kettős fal a Liaotung-öbölnél kezdődik, ott áztatja kőlábait, hogy azután egyszerű fal méreteire zsugorodva Kanszu tartománynál végződjék. A Nagy Kínai Fal bástyákkal és tornyokkal védett, folyamatos, kettős sánc; ötven láb magas, húsz láb széles, gránitalapú, fölül téglaborítású, és merész vonalban követi az orosz-kínai határvidék szeszélyes hegyvonulatait.

A fal Mennyei Birodalom felé eső oldalán meglehetősen romos, míg a Mandzsúria felőli része jobb állapotban maradt fenn: oromzatát mindmáig csodálatos kőcsipkék díszítik. A hosszan kígyózó erődrendszer teljes hosszában nyoma sincs őrségnek, még kevésbé ágyúknak. Oroszok, tatárok, kirgizek csakúgy, mint a Mennyei Birodalom alattvalói szabadon közlekedhetnek számtalan kapuján keresztül. Ez a védővonal immár nem nyújt védelmet a birodalom északi határán még a mongol homokviharok elől sem, amelyek finom szemcséjű porát az északi szél néha a fővárosig is elsodorja.

Kin-fu és Szun az egyik elhagyatott bástya üregében, szalmatöreken töltötte el keserves éjszakáját. Ott kellett kihúzniuk másnap reggelig, amikor minden bizonnyal a Lao-sen bandájához tartozó, tucatnyi marcona haramia rontott be, hogy magukkal vigye őket.

Az idegenvezető viszont végérvényesen eltűnt. Kin-fu most már átlátott a szitán. Nem a véletlen hozta útjába ezt az árulót: a nyomorult nyilván már várta a Százéves volt ügyfelét. Csak megtévesztésül tétovázott, amikor a Nagy Fal túloldalára készültek; azért tette, hogy eloszlassa Kin-fu kételyeit. Ez a gazember a tajping bandájához tartozott: egészen biztosan az ő parancsát hajtotta végre.

Akkor oszlott el végérvényesen minden kételye, amikor megkérdezte az egyik martalócot, aki a banda főnökének látszott:

– A vezérük, Lao-sen táborába visz minket, ugye?

– Egy óra előtt ott leszünk! - felelte a zsivány.

Mert hát, kit is akart fölkeresni Vang tanítványa? A tudós megbízottját! Hiszen oda viszik, ahová igyekezett! Ha nem jószántából, hát erővel, kár lenne emiatt sopánkodnia. Ezt Szunra hagyta, akinek összekoccant a foga félelmében, és a válla közé húzta gyáva, reszkető fejét.

Kin-fu tehát, még mindig higgadtan, belement a kalandba, és hagyta, hogy vezessék. Végül is azért megy oda, hogy tárgyaljon Lao-sennel a levél visszavásárlásáról. Ezt akarta. A legjobb úton van hozzá.

Amint átértek a Nagy Fal túloldalára, a kis csapat nem a Mongóliába vezető főúton ment tovább, hanem jobbra kanyarodó, meredek ösvényekre tértek, amelyek mélyen behatoltak a zord hegyek, szakadékok közé. Egy óra hosszat kapaszkodtak fölfelé, olyan gyorsan, ahogy csak az emelkedő engedte. Kin-fut és Szunt szorosan körbefogták úgy, hogy ne tudjanak megszökni, amúgy eszük ágába se jutott megpróbálkozni vele.

Másfél óra elteltével, valami támfal megkerülése után egyszer csak hatalmas, félig romba dőlt épület tűnt föl az őrök és foglyaik előtt. A hegyháton emelt régi kolostor volt: a buddhista építőművészet különös alkotása. Fölvetődik a kérdés: vajon ki meri látogatni ezt a szent helyet itt, az orosz-kínai határ menti elhagyott vidéken? Az életüket kockáztatják az ide zarándokló hívők, hiszen ez a szurdok kitűnő leshelyeket kínál a rablóknak.

Ha Lao-sen itt ütötte föl a táborát, meg kell hagyni, a tevékenységének nagyon is megfelelő helyet talált. Ugyanis Kin-fu kérdésére az őket kísérő csoport főnöke azt válaszolta, hogy a tajping valóban ebben a kolostorban tanyázik.

– Azonnal találkozni akarok vele - szólt Kin-fu.

– Azonnal - válaszolta a főnök.

Kin-fut és Szunt föltartott kézzel vezették az egykori szentély tágas előcsarnokába, Legalább húsz fegyveres alakot láttak ott, akik festői látványt nyújtottak az országutak banditáinak öltözékében, és mogorva arckifejezésük nem sok jóval biztatott.

Kin-fu emelt fővel haladt végig a tajpingok kettős sorfala közt. Szunt a vállánál fogva kellett előrelökdösni: lökdösték is.

Az előtér a vastag falba vájt lépcsősorban végződött, amely mélyen a hegy gyomrába vezetett. Eszerint a buddhista szentély főépülete alatt hatalmas, kriptaszerű pincerendszer húzódott, amelynek útvesztőiben igen nehéz a tájékozódás, esetleg örökre eltévedhet az, aki nem ismeri a kanyargós, föld alatti járatokat.

Mintegy harminc lépcsőfok után mentek még vagy száz métert előre, miközben az őrség fáklyája a szemükbe vakított. A két fogoly fáklyákkal félig megvilágított, tágas terembe jutott.

Igazi kriptába érkeztek. A boltíves falakat nehéz zárókövekben végződő, zömök oszlopok támasztották, ezeket a kínai mondavilág szörnyállatai díszítették.

Amikor a két fogoly belépett, moraj hullámzott végig a föld alatti termen. Nem volt tehát üres a kripta. Zsúfolásig megtelt még a legtávolabbi, sötét zuga is tajpingokkal, akik valamilyen gyanús szertartásra jöhettek össze.

A kripta végében magas termetű férfi állt széles kőemelvényen, mint valamely titkos törvényszéki tárgyalás elnöke. A körülötte álló három vagy négy társa pedig akár bírósági ülnök is lehetett volna.

A tekintélyes férfiú jelt adott. A tömeg szétnyílt, és utat engedett a két fogolynak.

– Lao-sen - mutatott az elöl álló férfira a kísérők főnöke.

Kin-fu feléje lépett, és magabiztosan a tárgyra tért:

– Lao-sen! - kezdte. - A birtokodban van az a levél, amelyet egykori harcostársad, Vang juttatott el neked. A levél mára tárgytalanná vált, és azért jöttem, hogy visszakérjem tőled.

A határozott hangú szavakra a tajping a fejét se mozdította. Mintha bronzszobor állna ott.

– Mit kívánsz a levélért? - kezdte újra Kin-fu.

Kérdése válasz nélkül maradt.

– Lao-sen - szólt Kin-fu -, bármely város tetszésed szerinti bankjába címzett utalványt adok neked, amelyet hiánytalanul kifizetnek a megbízottadnak. A biztonságát és sérthetetlenségét szavatolom.

Újra csak dermesztő csönd. A komor arcú tajping vészjóslóan hallgatott.

Kin-fu újrakezdte, nyomatékot adva szavainak:

– Milyen összegre adjak utalványt? Ötezer ezüsttallér megfelel?

Nem kapott választ.

– Tízezer ezüsttallér?

Lao-sen és a társai olyan némán álltak, mint a különös szentély szobrai.

Kin-fu tehetetlen dühbe gurult. Ajánlatai megérdemelték volna, hogy válaszra méltassák, bármilyen legyen is az.

– Talán nem érted a szavamat? - szólt a tajpinghoz.

Lao-sen ezúttal kegyesen biccentett, jelezve hogy tökéletesen megértette.

– Húszezer tallér! Harmincezer! - kiáltotta Kin-fu. - Annyit ajánlok, amennyit a Százéves biztosítótársaság fizetne neked, ha meghalnék. A kétszeresét, a háromszorosát! Beszélj! Még ez sem elég?!

E makacs hallgatás kihozta a sodrából Kin-fut. Összefont karral a hallgatag csoporthoz lépett:

– Akkor hát, mennyiért vagy hajlandó eladni nekem a levelet?

– Semmi pénzért - törte meg végre hallgatását a tajping. - Vétettél Buddha ellen, amikor nem becsülted meg az életet, amelyet ő adott neked. Ezért ki kell engesztelni Buddhát. Csak a halálod napján tudod meg, mit ér a világon lenni; túlságosan hosszú ideig nem ismerted föl ezt az ajándékot!

Az ellentmondást nem tűrő szavak után Lao-sen intésére megragadták Kin-fut, és még mielőtt védekezhetett volna, megkötözték és elvonszolták. Pár perc se tellett bele, máris valami teljesen zárt ládafélében találta magát, amely hordszék is lehetett. A szerencsétlen Szunt, bármennyire kiáltozott, könyörgött is, a gazdájához hasonló sors várta.

– Jöjjön hát a halál - mormolta magában Kin-fu. - Hadd jöjjön! Aki nem becsüli az életet, megérdemli a halált!

Az elkerülhetetlenül közelinek hitt halál azonban mégsem volt olyan közel, mint hitte. El sem tudta képzelni, hogy a kegyetlen tajping mely borzalmas gyötrelmeket tartogat a számára.

Múltak az órák. Kin-fu ládabörtönében érezte, hogy fölemelik, és valamilyen szállítóeszközre helyezik. A göröngyös út, a lovak dobogása, a kísérő őrök fegyvercsörömpölése nem hagyott kétséget felőle, hogy messzire viszik. Vajon hova? Hiába próbálta kitalálni.

Hét-nyolc órával elrablása után Kin-fu egyszer csak érezte, hogy megáll a kocsi. Mintha emberkéz emelte volna föl a börtönéül szolgáló ládát, majd nemsokára kevésbé göröngyös terepen folytatták útjukat.

„Talán hajón vagyok?” - gondolta.

A jellegzetesen ringó és bukdácsoló mozgás, valamint a hajócsavar dohogása megerősítették a föltevését, hogy gőzhajóra került.

„A hullámokba ölnek - gondolta. - Hát legyen! Megmenekülök a még szörnyűbb kínzástól. Köszönet érte, Lao-sen!”

Eközben még kétszer huszonnégy óra telt el. Naponta két alkalommal némi ételt adtak be a kis tolóablakon, de a fogoly még csak nem is láthatta a kezet, amelyik hozta, és a kérdéseire sem kapott választ.

Ah! Amikor Kin-fu meg akart válni az ég jóvoltából oly szép életétől, még izgalmakra vágyott! Azt akarta, ne szűnjön meg a szívverése anélkül, hogy ne érezné legalább egyszer a szíve heves dobbanását. Nos hát, ez a kívánsága teljesült, talán jobban, mint remélte!

Kin-fu most azt kívánta, hogy ha már föláldozza az életét, legalább a szabad napvilágnál halhasson meg. Elborzasztotta a gondolat, hogy a ládával együtt váratlanul a hullámok közé hajítják. Meghalni anélkül, hogy utoljára láthatná a fényes napot meg a szegény kis Li-ut, akinek az emléke betöltötte egész valóját, úgy érezte, meghaladja az erejét.

Nem tudta fölbecsülni, mennyi idő után, de egyszer csak azt érzékelte, mintha vége szakadt volna a hosszú hajóútnak. Leállt a hajócsavar dohogása. A börtönét szállító hajó megállt. Kin-fu érezte, hogy ismét fölemelik a ládáját.

Ezúttal nyilván beköszöntött a végső pillanat, és a halálraítéltnek nem marad más hátra mint az, hogy bocsánatot kérjen az életében elkövetett bűneiért.

Néhány perc telt el így - évekkel, évszázadokkal fölért!

Kin-fu határtalan megdöbbenésére azt tapasztalhatta, hogy a láda szilárd talajt ér.

Hirtelen kitárult a börtön ajtaja. Kezek ragadták meg, széles szalaggal kötötték be a szemét, és kíméletlenül kiráncigálták. Határozott tartással tett néhány lépést, aztán őrzői megállították.

– Ha már végre úgyis meg kell halnom - kiáltotta -, nem azt kérem, hogy hagyjátok meg az életemet, amivel amúgy sem tudtam mit kezdeni, de legalább engedjétek meg, hogy a napvilágnál halhassak meg olyan emberként, aki nem fél farkasszemet nézni a halállal.

– Legyen hát! - szólalt meg valaki komor hangon. - Teljesüljön az elítélt kívánsága!

Azzal letépték róla a szemkötőt.

Kin-fu mohón körbepillantott.

Álom űz vele csalóka játékot? Gazdagon megterített asztalt látott, körülötte öt mosolygó vendéget, akik alig várják, hogy megkezdődjék a lakoma. Két üres hely mintha késői vendégre várna.

– Ti vagytok azok?! Ti, kedves barátaim? Valóban benneteket látlak? - kiáltott fel Kin-fu leírhatatlan érzésekkel a hangjában.

Nem, ez nem csalóka álom volt. Vangot látta, a filozófust, Jin-pangot, Hualt, Pao-sent, Timet; kantoni barátait, akik vendégei voltak két hónapja a Gyöngy-folyópart hajóéttermében! Ifjúkori barátait, legénybúcsújának tanúit látta viszont.

Kin-fu nem hitt a szemének. Saját házában volt, a sanghaji jamen ebédlőjében!

– Ha valóban te vagy az, és nem a kísérteted - kiáltotta Vangnak -, szólj hozzám...

– Én vagyok az, barátom - válaszolt a filozófus. - Megbocsátasz-e öreg mesterednek ezért az utolsó és kissé kemény filozófiai leckéért, amit adni kényszerültem neked?

– Eh, ugyan már! - kiáltott fel Kin-fu. - Te volnál az Vang, tényleg te vagy.

– Én vagyok - válaszolt Vang -, aki csak azért vállaltam magamra az életed kioltását, nehogy másra bízd, aki aztán meg is teszi! Én, aki nálad is előbb tudtam, hogy nem mentél tönkre, és hogy eljön a pillanat, amikor már nem akarsz meghalni! Régi harcostársam, Lao-sen, aki rövidesen leteszi a fegyvert, és a birodalom legszilárdabb támasza lesz, segített megértetni veled, hogy csak a halál küszöbén ismerjük fel az élet értékét. Igen, szörnyű gyötrelmekbe taszítottalak, és ahogy következtek a viszontagságaid, szinte az emberi tűrőképesség határáig, mind jobban vérzett érted a szívem. Mindezt csak azért tettem, mert biztosra vettem, hogy a boldogságodért vállalod a viszontagságokat, és mert tudtam, hogy a végén a részese is leszel!

Kin-fu kitárta felé a karját, és Vang a keblére szorította tanítványát.

– Szegény Vangom! - mondta neki Kin-fu meghatódva. - Még ha egyedül vállaltam volna a viszontagságokat! De milyen bajt hoztam rád! Mekkorát futottál, és még úsznod is kellett, amikor a folyóba ugrottál előlem a Palikao hídról!

– Hát bizony, akkor csakugyan féltem - ismerte el Vang nevetve. - Az ötvenöt évemmel meg az én filozófiámmal! Nagyon kimelegedtem, a Pej-ho vize meg jéghideg volt... De annyi baj legyen! Kikecmeregtem belőle! Az ember akkor fut és úszik a legjobban, ha másokért teszi!

– Másokért! - szólt Kin-fu elgondolkodva. - Igen! Mindent meg kell tenni másokért... Ez a boldogság titka!

Szun lépett be: viaszsápadt ábrázata a gyilkos tengeribetegség negyvennyolc órájának kínjairól árulkodott. Gazdájával együtt a szerencsétlen inas is végigszenvedte az utazás minden gyötrelmét Funingtól Sanghajig. És milyen körülmények közt! Lerítt az arcáról.

Kin-fu kibontakozott Vang öleléséből, és a barátai kezét szorongatta.

– Határozottan jobb élni! Milyen kötnivaló bolond is voltam mostanáig! - állapította meg.

– Ezután már akár újra bölcs is lehetnél! - mondta neki a filozófus.

– Megpróbálom - válaszolt Kin-fu. - Azzal kezdem, hogy rendbe szedem a dolgaimat. Bejárta a világot az a bizonyos papírlap. Túl sok viszontagságot szenvedtem el azért, hogy semmissé tegyem. Igaz is, mi lett azzal az elátkozott levéllel, amit a kezedbe adtam, kedves Vangom? Valóban kikerült a kezedből? Nem bánnám, ha viszontláthatnám, mielőtt elkallódna! Ha még Lao-sen őrzi, nyilván nem tulajdonít túl nagy jelentőséget e cédulának. Bosszantana viszont, ha... illetéktelen kezekbe kerülne...

Általános derültség fogadta szavait.

– Barátaim! - szólt Vang. - Mégiscsak hasznosnak bizonyultak Kin-fu számára az átélt viszontagságok: legalább rendszerető ember vált belőle! Hol van egykori közönye? Hiszen a figyelme mindenre kiterjed!

– Ez azonban egyáltalán nem segít abban, hogy visszakapjam azt a képtelen levelet! Nem szégyellem bevallani, hogy addig nem leszek nyugodt, amíg saját kezűleg el nem égettem, és láttam, amint a hamuját szétszórja a szél! - válaszolt Kin-fu.

– Komolyan ragaszkodsz a leveledhez?... - kérdezte tőle Vang.

– De még mennyire! - válaszolta Kin-fu. - Kitelik tőled, hogy magadnál tartsd biztosítékul, nehogy újabb őrültségi roham törjön rám!

– Dehogy!

– Hát akkor?!

– Hát akkor, kedves tanítványom... Csupán egyetlen dolog akadályozza kívánságod teljesítését, és ez sajna, nem rajtam múlik. A levél nincs már sem Lao-sennél, sem nálam...

– Nincs már egyikőtöknél sem?

– Nincs.

– Megsemmisítettétek?

– Nem, ó nem!

– Csak nem került óvatlanul harmadik kezébe?

– De igen!

– Kinél van? Kinél? - kiáltott fel kétségbeesetten Kin-fu, akinek fogytán volt már a türelme. - Kinél van?!

– Valakinél, aki ragaszkodik hozzá, hogy csakis neked adja át.

E pillanatban a bájos Li-u lépett ki az ellenző mögül, ahonnan tanúja lehetett az egész jelenetnek. Apró ujjai közt kihívóan lebegtette a hírhedt levelet.

Kin-fu feléje tárta a karját.

– Még nem! Kis türelmet kérek! - mondta a kedves hölgy, és úgy tett, mintha visszavonulna az ellenző mögé. - Mindent csak szép sorjában, bölcs férjem!

Eléje tartotta a levelet:

– Fölismeri-e az én kedves kis fivérem a saját művét?

– Már hogyne ismerném föl! - kiáltott Kin-fu. - Ki más írhatta volna rajtam kívül ezt az ostoba levelet?

– Akkor hát - mondta neki Li-u -, amint azt kifejtette, jogos kívánságának megfelelően sürgősen tépje szét, égesse el, semmisítse meg ezt az oktalan levelet! Ne maradjon többé semmi sem abból a Kin-fuból, aki ezt írta!

– Úgy legyen! - szólt Kin-fu, a gyertya lángjához érintve a vékony papírlapot. - Most azonban, ó, drága kicsi szívem, engedje meg a férjének, hogy gyöngéden a keblére ölelhesse a feleségét, és fölkérje rá: legyen a háziasszonya ennek a boldog lakomának! A magam részéről, úgy érzem, képes leszek megfelelni a kívánalmaknak.

– Mi is! - kiáltotta az öt vendég. - Az igazi boldogság meghozza a nagy étvágyat is!

Néhány nap múlva feloldották a császári tilalmat, és megtarthatták az esküvőt.

Kin-fu és Li-u nagyon szerették egymást! A szeretetük örökké tartott! Ezer, tízezer boldogság várt rájuk életük során. Aki nem hiszi, járjon utána - Kínában!

.oOo.