Kin-fu azért tartotta legénybúcsúját a barátaival Kantonban, mert serdülőkora egy részét éppen Kuangtung tartomány e székhelyén töltötte el. Gazdag és bőkezű ifjúként az idő tájt sok barátja volt, de mára csak ez a négy maradt, akiket vendégül látott a hajóétteremben. A többieket szanaszét szórták az élet véletlen eseményei, hiába kereste őket.

Kin-fu most épp Sanghajban lakott, és csak unaloműzésből jött néhány napra Kantonba. Még a lakoma estéjén azonban hazatérni szándékozott, a part menti nagyobb városokat érintő gőzhajóval.

Vang pedig azért kísérte el tanítványát, mert a filozófus soha nem hagyta magára a fiatalembert, akire igencsak ráfértek a bölcs tanácsok. Igaz ugyan, hogy Kin-fu vajmi kevésre becsülte a mélyenszántó tanításokat. Kárba vesztek az örökbecsű életelvek és magvas megállapítások, ám az „elméletgyártó gép” - az életművész Tim szavaival szólván - mégis fáradhatatlanul ontotta a válogatott bölcsességeket.

Kin-fu az északi tartományok színtiszta kínai lakosságából származott, mely fajta csak akkoriban kezdett átalakulni; az ottani kínaiak soha nem keveredtek a tatárokkal. A déli tartományokban nem lehetett föllelni hozzá hasonló típusokat, mivel a magasabb és az alacsonyabb osztályokból valók egyaránt sokkal gyakrabban összeházasodtak a mandzsu fajtabeliekkel. Kin-fu családjának ereiben viszont apai és anyai ágon egyetlen csöpp tatár vér sem csörgedezett. A magas, jól megtermett fiatalember arcbőre inkább látszott fehérnek, semmint sárgásnak, szemöldöke egyenes vonalban húzódott, vízszintes vágású szeme csak a halántéka felé emelkedett kissé, egyenes orrával, egyáltalán nem lapos arcával bármelyik nyugati népcsoport legvonzóbb megjelenésű képviselőjével is bátran fölvehette volna a versenyt.

Csakugyan, ha Kin-fu mégis kínainak látszott, ezt gondosan beretvált koponyájának, tar homlokának és nyakának köszönhette, no meg a tarkójáról lecsüngő csodás hajfonatának, amely éjfekete, vastag kígyóként tekeredett a dereka tájáig. Már messziről észre lehetett venni, milyen ápolt külsejű; felsőajkát félkörben vékony bajuszka díszítette, meg egy szépségtapasz: szakasztott olyan, mint a partitúrában az orgonapont. Körmeit egy centiméternél is hosszabbra növesztette, mintegy jelezve, hogy azon szerencsés halandók közül való, akik tétlenül élhetnek. Meglehet, éppen a hanyag járása, büszke tartása tette, hogy tekintélyt árasztott a viselkedésével. Kin-fu egyébiránt Pekingben született s ez olyan kiváltság, amire minden kínai igencsak büszke. Ha kérdezték, kevélyen válaszolhatta: - Északról való vagyok!

Születése idején atyja, Csung-heu éppen Pekingben élt, és Kin-fu hatéves volt, amikor a család végleg Sanghajba költözött.

A kiváló Csung-heu a birodalom északi felének egyik megbecsült családjából származott, és mint a legtöbb földije, ő maga is fejlett üzleti érzékről tett tanúbizonyságot. Pályafutása kezdetén kereskedett mindazzal, amit csak ez a népes, gazdag ország megtermelt: Santouból való papírral, Szucseuból való selyemmel, Formózáról való kandiscukorral, Hankauból és Fucsouból való teával, Honanból való vassal, Jünan tartományból való vörösrézzel vagy sárgarézzel. Kereskedőházának központja, a hong Sanghajban volt, de tartott telephelyet Nankingban, Tiencsinben, Makaón, Hong-kongban is. Az európai szokásokat átvéve angol gőzhajókon szállíttatta áruit, kábeltáviraton érkezett hozzá a selyemrészvények ára Lyonból és az ópiumé Kalkuttából. Nem idegenkedett semmitől, ami a haladást szolgálta, ellentétben a kínaiak többségével, akikre hatott a mandarinok meg a kormány maradisága; ez utóbbiak ugyanis a hatalmukat és a tekintélyüket féltették a haladástól.

Száz szónak is egy a vége, Csung-heu oly rátermetten irányította az üzletét nemcsak a birodalmon belül, hanem a portugál, francia, angol és amerikai kereskedőházak sanghaji, makaói és hongkongi kirendeltségein keresztül külföldön is, hogy amikor Kin-fu a világra jött, apja vagyona meghaladta a négyszázezer dollárt.

Sőt, az elkövetkező években megkétszerezte a vagyonát, egy újfajta kereskedelmi ágazat: az „Újvilág kulijainak szállítása” révén.

Mint tudjuk, Kína túlnépesedett, még a birodalom hatalmas kiterjedéséhez képest is, amelyet különféle költői nevekkel illetnek: a Mennyei Birodalom mellett Középső Királyságnak, a Virágok Földjének vagy a Virágok Birodalmának is szokták nevezni.

Lakóinak számát legalább háromszázhatvanmillióra becsülik. Ez a Föld népességének csaknem egyharmada. Márpedig bármilyen kevéssel beéri is a szegény kínai, azért csak eszik, és a hatalmas rizs-, köles- és búzaföldek termése sem képes elegendő táplálékkal ellátni ezt a tengernyi népet. Ezért sokan közülük kimenekültek azokon a réseken át, amelyeket az angol és francia ágyúk ütöttek a Mennyei Birodalom erkölcsi és anyagi falain.

A birodalom fölöslege főként Észak-Amerikába, azon belül is Kaliforniába áradt. Mégpedig olyan erővel, hogy a kongresszus kénytelen-kelletlen megszorító intézkedéseket hozott a kínai beözönléssel szemben, amit eléggé udvariatlanul „sárga pestisnek” neveztek. Sőt, ama vélekedés is lábra kapott, miszerint amíg Kína meg sem érzi az ötvenmillió kivándorló hiányát, addig viszont fennáll a veszélye annak, hogy ekkora tömeg elmongolosítja az angolszászokat.

Nos, akármint történt is, a kivándorlás nagy arányokat öltött. A „kulik”, ahogyan az amerikaiak nevezték őket, maréknyi rizzsel, csészényi teával és csipetnyi pipadohánnyal is beérték, minden mesterséget könnyen megtanultak, ezért hamar megvetették a lábukat a Sós-tavak környékén, Virginiában, Oregon államban, de legkivált Kaliforniában, ahol jelentősen leszorították a munkabéreket.

A kivándorló olcsó munkaerő szállítására vállalkozások alakultak. Öt társaság működött a Mennyei Birodalom öt tartományában, a hatodik San Franciscóban. Az előbbiek küldték, az utóbbi pedig fogadta a szállítmányt. Ennek a társintézménye, a Tingtong végül gondoskodott a visszaszállításról.

Ez utóbbi kifejezés magyarázatra szorul.

A kínaiak örömest kivándorolnak, hogy szerencsét próbáljanak a „melikaiaknál”, amint az amerikaiakat nevezik, de csak egy föltétellel: amennyiben a holttestüket hazaszállítják, és a szülőföldjükön temetik el. Ez a munkaszerződésük sine qua nonja, elengedhetetlen feltétele, és ez minden körülmények közt kötelezi a szállítási vállalatot a bevándorlóval szemben.

Így aztán ez a Tingtong, más néven a Halottszállító Ügynökség szintén külön alaptőkével rendelkezett e célra, és „halottas hajókat” bérelt, amelyekkel azután San Franciscóból Sanghajba, Hongkongba és Tiencsinbe szállította „rakományát”. Új üzleti lehetőség. Új haszonszerzési forrás.

Az ügyes és vállalkozó szellemű Csung-heu, vérbeli kereskedő lévén azonnal kiszimatolta ezt a kiváló lehetőséget. Amikor 1866-ban meghalt, a Kuangtanban működő, kivándorlókat szállító vállalat igazgatója, egyben a San Franciscó-i székhelyű Halottszállító Ügynökség takarékpénztárának igazgatóhelyettese volt.

E naptól fogva Kin-fu apátlan-anyátlan árva lett, és ebbéli minőségében körülbelül négymillió frank értékű vagyont örökölt részvényekben, a Kaliforniai Központi Banknál letétbe helyezve.

Amikor a tizenkilenc éves ifjú örökös elveszítette apját, teljesen magára maradt volna, ha nem tudja maga mellett az elmaradhatatlan Vangot: pártfogóját és barátját.

No mármost, hát ki is volt ez a Vang? Tizenhét éve lakott már Sanghajban, Csung-heu házában. Amíg az apa élt, állandóan nála vendégeskedett, Csung-heu halála után pedig a fiára hagyományozódott örökségképpen, akárcsak a többi ingóság. Igen ám, de vajon honnan került hozzájuk? Mi lehetett a múltja? Ezekre a homályos kérdésekre csak Csung-heu vagy Kin-fu adhatott volna felvilágosítást.

Ha pedig hajlandók lettek volna válaszolni - ami egyáltalán nem valószínű -, körülbelül ezt hallhattuk volna tőlük:

Köztudomásúlag Kínában évekig is eltarthatnak a lázadások, ilyenkor több százezer ember indul rohamra. Nos, a 17. században a híres Ming-dinasztia - amely kínai eredetű - immár háromszáz esztendeje uralkodott, amikor 1644-ben a dinasztia akkori feje, látván a fővárost fenyegető felkelők túlerejét, segítségül hívta a tatár fejedelmet.

Az pedig nem sokáig kérette magát, ott termett, szétkergette a lázadókat, egyúttal kihasználta a helyzetet, megdöntötte a segítségkérő Ming-dinasztia hatalmát, és saját fiát, Hun-csét kiáltatta ki császárrá.

Ez az a korszak, amelyben tatár uralom váltotta fel a kínai főhatalmat; ettől kezdve mandzsu uralkodók bitorolták a Mennyei Birodalom trónját.

A két népfaj lassanként keveredni kezdett, kivált az alsóbb néprétegekben; az északi tartományokban azonban efféle kereszteződés ritkábban következett be, az ottani módos családok jobbadán elkülönültek a hódítóktól: szigorúan megtartották a két lépés távolságot a tatárokkal. Ennek tulajdonították azt, hogy mind a mai napig az első látásra megkülönböztethetőek a többi kínaiaktól, főként azok, akik az északi tartományok középső vidékeiről származnak. Ott éltek bizonyos elszigeteltségben a „hajthatatlanok”, akik hívek maradtak a hatalmát vesztett dinasztiához.

Kin-fu atyja ez utóbbiak közé tartozott, sohasem lett hűtlen családja hagyományaihoz, amely nem volt hajlandó egy gyékényen árulni a tatárokkal. Még csaknem háromszáz év idegen trónbitorlás után is hajlandó lett volna bármikor fölzendülni a hódítók ellen.

Az csak természetes, hogy a fiú, Kin-fu is osztozott apja politikai nézeteiben.

1860-ban még mindig az a Hszien-fong császár uralkodott, aki hadat üzent Angliának és Franciaországnak - a háború abban az évben véget is ért, az október 25-én megkötött pekingi szerződésekkel.

Az uralkodóház trónját azonban már jóval előbb is rettenetes zendülés rázta meg. A csangmaók avagy a tajpingok, „a hosszú hajú lázadók” 1853-ban bevonultak Nankingba, 1855-ben pedig Sanghajt is a hatalmukba kerítették. Hszienfong halála után fia vette fel a küzdelmet a tajping felkelőkkel. Ám valószínűleg nem tudta volna megőrizni a hatalmát, ha nem segít neki Li alkirály, Kung herceg és mindenekelőtt Gordon angol ezredes.

A tajpingok, a tatárok esküdt ellenségei, akiket szilárdan összekovácsolt a lázadás, ugyanis azt tűzték ki fő céljuk gyanánt, hogy a Csing-dinasztiát a Vang-dinasztia váltsa fel. Négy csapatba szerveződtek: a fekete lobogósok gyilkoltak; a vörös lobogósok gyújtogattak; a sárga zászló alatt fosztogattak, a fehér zászlósokra pedig a többiek élelmezését bízták.

Igen fontos hadműveletek zajlottak Csiangszuban. A Sanghajtól ötmérföldnyire levő Szucsö és Csiangcsi a felkelők kezére került, majd a császári csapatok nagy üggyel-bajjal visszafoglalták. Sanghaj is veszélybe került: épp 1860 augusztus 18-án indítottak ellene ostromot, amikor Grant és Montauban tábornokok, az angol-francia hadsereg parancsnokai tüzet nyitottak ágyúikból Pejhaj erődjeire.

Kin-fu apja, Csung-heu ez idő tájt Sanghaj közelében lakott, nem messze attól a pompás hídtól, amelyet a Szucsö folyón a kínai mérnökök emeltek. Egyáltalán nem nézte rossz szemmel ezt a tajping mozgalmat, mivel ő maga is kisöpörte volna Kínából a tatár dinasztiát.

Ilyen körülmények között történt, hogy miután visszaverték a felkelőket Sanghaj környékéről, 1860 augusztus 18-ának estéjén egyszer csak szilajon fölrántották Csung-heu házának ajtaját. Üldözői elől menekülő harcos roskadt a ház urának lába elé. Ha Csung-heu kiszolgáltatta volna a császári csapatoknak, az üldözött búcsút mondhatott volna az életének.

Kin-fu apja azonban nem árulhatott el egy tajpingot, aki az ő házában kért menedéket. Gyorsan becsukta az ajtót, és így szólt hozzá:

– Nem óhajtom megtudni, és ne is tudjam meg soha, hogy mit cselekedtél, honnan jössz! A vendégem vagy, tehát nálam biztonságban érezheted magad.

A menekülő szólni próbált, hogy kifejezze a háláját, de nem volt hozzá ereje.

– Mi a neved? - kérdezte tőle Csung-heu.

– Vang.

Bizony, Vangot mentette meg Csung-heu: nemeslelkűsége az életébe is kerülhetett volna, ha kitudódik, hogy egy lázadónak nyújtott menedéket. Ő azonban ama régi vágású kínaiak közé tartozott, akik számára a vendégszeretet szent.

Néhány esztendő múltán végképp elfojtották a zendülést. 1864-ben Taj-ping császár méreggel vetett véget az életének, hogy ne kerüljön a császáriak kezére, amikor ostrom alá vették székhelyét, Nankingot.

Vang e naptól fogva jótevője házában élt. Soha nem kellett számot adnia múltjáról; senki sem kérdezte felőle. Talán attól féltek, hogy túl sokat tudnának meg... Az a hír járta, hogy a lázadók szörnyű kegyetlenségeket követtek el... Vajon melyik lobogó: a sárga, a vörös, a fekete vagy a fehér alatt szolgált Vang? Okosabbnak látszott nem tudni effélékről, és azt képzelni, hogy mindössze az élelmiszer-ellátásról gondoskodó különítményhez tartozott.

Vang tehát hálás lehetett a sorsnak, hogy e vendégszerető ház befogadta. Csung-heu halála után fia, Kin-fu sem kívánt megválni Vangtól, annyira hozzászokott e kedves személy társaságához.

Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, már senki sem sejthette benne az egykor tajping felkelőt, aki lehetett akár gyilkos, rabló vagy gyújtogató is. Kinek jutott volna ilyesmi az eszébe erről az ötvenöt éves, pápaszemes erkölcsbölcselőről, akinek bajsza a kínai hagyományok szerint lefelé konyult, szeme külső sarka pedig a halántéka felé emelkedett? Nem feltűnő színű, hosszú köntösének öve kezdődő elhízása jeléül a mellkasa köré került, fején a császári rendelet szerinti piros bojtos, csúcsos, szőrmeszegélyű kalapot hordott. E külsőségek mind-mind olyan derék tudósra utaltak, aki birtokában van a nyolcvanezer kínai írásjel használatának, a felsőbb dialektika bölcselője, a doktori cím viselője s mint ilyen, jogosult rá, hogy átmehessen az Ég Fiainak fenntartott pekingi nagy kapu alatt is.

Meglehet, hogy Vang borzalmakkal teli múltját feledve éppen a becsületes Csung-heunál eltöltött évek hatására tért a jó útra, és vált belőle afféle elmélkedő erkölcsbölcselő.

Nos hát, így került a búcsúvacsora estéjén Kin-fuval Kantonba az elmaradhatatlan Vang is. A nevezetes legénybúcsú után a rakpartra igyekeztek a gőzhajóhoz, amely majd Sanghajba röpíti őket.

Kin-fu szótlanul, kissé gondterhelten rótta az utat. Vang jobbra-balra tekingetve bölcselkedett a Holdról, a csillagokról, mosolyogva haladt át az Örök Tisztaság kapuján, s egyáltalán nem tekintette túl magasnak a mércét; ugyanígy az Örök Gyönyörűség kapuját is szinte a magáénak érezte, végül az Ötszáz Istenség pagodája tornyainak árnyékába feledkezett.

A Perma nevű gőzhajó már indulásra készen várta őket. Kin-fu és Vang elhelyezkedett a számukra fenntartott fülkékben. A sebes folyású Gyöngy folyó - amely naponta megcsonkított tetemek tömegét sodorta magas partjai közt - nyílként röpítette a gőzöst a francia ágyúk szerteszórt maradványai, a hétemeletes Han Aj pagoda, a Jardyne híd meg Vanpoha tekintélyt sugalló palotái tövében, a bambuszcölöpök és az aprócska szigetek útvesztőjében.

A hajó egy éjszaka alatt befutotta a százötven kilométernyi távolságot Kanton és a folyam torkolata közt.

Napfölkeltekor a Perma áthaladt a Tigristorok-szoroson és az öböl zátonyai közt; a Hongkong szigetén levő, ezernyolcszázhuszonöt láb magas Viktória-hegycsúcs is felbukkant egy pillanatra a hajnali ködben. A szerencsés utazástól megkönnyebbült utasok: Kin-fu és a filozófus, a Kék folyó sárga vizét hátrahagyva kiszálltak a hajóból Sanghajban, Csiangnan tartomány tengeri partvidékén.