Immár semmi sem állt az útjába a gazdag sanghaji Kin-fu és a kedves pekingi Li-u házasságának. Csupán hat nap volt hátra a Vanggal kötött megállapodás teljesítésének határidejéből, ám a szerencsétlen filozófus az életével fizetett érthetetlen meneküléséért. Most már semmitől sem kellett félniük. Megtarthatták az esküvőt. Június hó 25-ére tűzték ki, ama napra, amelyet Kin-fu élte utolsó napjának szánt!

A fiatal nő végre megtudta, mi történt. Pontról pontra végigkövethette, mit élt át Kin-fu, aki előbb nem akarta nyomorba taszítani, majd másodjára özveggyé tenni, míg végre visszatért hozzá, hogy boldoggá tegye.

Amikor azonban Li-u értesült a filozófus haláláról, nem bírta visszatartani a könnyeit. Az ifjú özvegy ismerte Vangot, kedvelte is, hiszen elsőként őrá bízta titkát Kin-fu iránt táplált érzelmeiről.

– Szegény Vang! - sóhajtott föl Li-u. - Hiányozni fog az esküvőnkön!

– Igen, szegény Vang, én is sajnálom őt - szólt Kin-fu, aki kora ifjúsága óta húszéves barátsággal kötődött a filozófushoz. - És mégis megölt volna - fűzte hozzá -, hiszen megesküdött rá!

– Nem, nem - rázta meg szép kis fejét Li-u. - Talán azért választotta a halált a Pej-ho hullámaiban, hogy ne kelljen teljesítenie borzalmas ígéretét.

Sajnos, a feltevés nagyon is valószerűnek látszott. Eszerint Vang inkább a folyóba ölte magát, csak hogy ne kelljen teljesítenie a megbízatását. Kin-fu is ugyanazt gondolta, amit a fiatal nő: kettejük szívében sohasem halványul el a filozófus emléke.

Talán fölösleges is kitérni rá, hogy a Palikao hídnál történt szerencsétlenséget követően a kínai újságok megszüntették a tiszteletreméltó Bidulph úr kacajt fakasztó hirdetéseit. Kin-fu kínos népszerűsége pedig ugyanúgy, ahogy keletkezett, egyik napról a másikra elenyészett.

De mit kezdjen Craig-Fryjel? A Százéves ugyan azzal bízta meg őket, hogy június 30-áig, azaz még tíz napig védelmezzék a cég érdekeit, de Kin-fu valójában már nem tartott igényt a szolgálataikra. Avagy még mindig félteniük kellene ügyfelüket Vang halálos csapásától? Dehogy, hiszen a filozófus már nincs többé. Feltételezhetik-e, hogy Kin-fu kezet emel önmagára? Épp ellenkezőleg, hiszen egyetlen vágya, hogy éljen, méghozzá jól éljen és minél tovább. Így hát semmi értelme sincs annak, hogy Craig-Fry éjjel-nappal felügyeljen rá.

Végeredményben derekasan viselkedett ez a két eredeti fickó. Még ha csupán a Százéves ügyfelének szólt is ez a kitartó hűség, attól még ugyanolyan megbízhatók voltak, mindig lehetett rájuk számítani. Kin-fu meghívta hát a két ügynököt az esküvőjére, s ők el is fogadták.

– Különben is, a házasság olykor öngyilkosság - jegyezte meg Fry tréfásan Craignek.

– Az ember úgy adja oda az életét, hogy megtartja - tódította Craig mosolyogva.

Nant már másnap rátermettebb személy váltotta föl a Csakua sugárúti házban. Li-u egyik nagynénje, Lü Ta-lu asszony tölti majd be az anya szerepét az esküvőig. Lü Ta-lu asszony férje negyedik fokozatú, második rangosztálybeli, kék gombos mandarin és hajdani császári lektor, a Han-Ling Akadémia tagja, így a nagynéni fizikai és morális tekintetben is a legalkalmasabb személy e fontos feladat méltó betöltésére.

Kin-fu a Mennyei Birodalom azon fiai közé számított, akik nem szívesen időznek a császári udvar tőszomszédságában, ezért azt tervezte, hogy közvetlenül az esküvő után elhagyja Pekinget. Természetesen akkor lesz teljes a boldogsága, amikor szép ifjú hitvese is a sanghaji fényes jamenbe költözik.

Addig azonban ideiglenes szállás után kellett néznie. Talált is számára megfelelőt: az elhelyezés és az étterem tekintetében is kitűnő Tien-futang Szállodát, az „Égi Boldogság Templomát” a tatár és a kínai várost elválasztó Tienmen körút közelében. Ugyanitt szállt meg Craig és Fry is, akik már csak megszokásból sem tudtak megválni ügyfelüktől. Ami Szunt illeti, ismét szolgálatba állt, és morgolódott is, ahogy szokta, de tisztes távolságot tartott minden fonográf gyanús szerkezettől. Nan intő példája némileg óvatosabbá tette.

Kin-fu örömmel fedezte föl Pekingben két kantoni barátját: Jin-pang kereskedőt és Hualt, az irodalmárt. Megismerkedett néhány fővárosi hivatalnokkal és kereskedővel is, akik kellemes kötelességüknek tekintették, hogy részt vegyenek a nagy eseményen.

Vang filozófus egykor közönyös tanítványa mára boldog emberré vált! Két hónap gond, nyugtalanság, gyötrelem; életének e mozgalmas időszaka elegendőnek bizonyult a számára ahhoz, hogy megbecsülje mindazt, ami a boldogság körébe tartozik vagy kellene tartoznia idelenn a földön. Igen! A bölcs filozófusnak igaza volt! Milyen kár, hogy immár nem bizonyosodhat meg elmélete kiválóságáról!

Kin-fu minden szabad idejét Li-u társaságában töltötte, már amennyi megmaradt a számára a szertartás előkészületei közepette. A fiatal nőt boldoggá tette minden pillanat, amit barátja neki szentelt. Mit bánta ő a gazdag esküvői ajándékokat, amelyek keresésével töltötte Kin-fu idejének nagy részét Peking legelőkelőbb üzleteiben! Li-u csak róla álmodozott, és felidézte a híres Pan Huj-pan bölcs mondásait:

„Ha az asszony szíve szerint választotta a férjét, akkor az egész életét betölti!

Az asszonynak föltétel nélküli tisztelettel kell viseltetnie ama személy iránt, akinek a nevét viseli, és szüntelen figyelmet kell fordítania saját magára;

az asszony úgy viselkedjék a házban, mintha árnyék és visszhang volna;

a férj a feleség mennyországa.”

Eközben szépen haladtak a Kin-fu által pompázatosra tervezett esküvő ünnepi előkészületei. Már ott sorakozott a Csakua sugárúti lakásban a harminc pár hímzett lábbeli, amely a kínai nő kelengyéjéhez tartozik. Megérkezett a híres Hszinjan cukrászdából származó sütemény is; lekvárok, szárított gyümölcsök, bonbonok garmadája; árpacukor, szilva-, narancs-, gyömbér-, citrancsszirup; csodás selyemkelmék, drágakövekkel és finoman megmunkált arannyal díszített ékszerek: gyűrűk, karkötők, körömtokok, hajtűk stb., a pekingi ötvösművészet megkapóan fantáziadús ékszercsodái halmozódtak Li-u szalonjában.

A Középső Királyság sajátos szokásai szerint a menyasszony semmiféle hozományt nem visz a házasságba. Valójában megvásárolják őt a jövendő férj szülei vagy a férj. A leánygyermek a családban - fivéreivel ellentétben - nem részesülhet az atyai örökségből, hacsak az apa nem tesz külön nyilatkozatot a javára. A házasság feltételeit a mej jinnek nevezett közvetítők tárgyalják meg, és csak akkor kerülhet sor az esküvőre, ha már minden részletkérdésben megállapodtak.

Az ifjú menyasszonyt ekkor bemutatják a vőlegény szüleinek. A leendő férj azonban nem pillanthatja meg őt. Csak akkor veheti szemügyre, amikor a jövendőbelijének lefüggönyözött hordszéke megérkezik a hitvesi ház elé. E pillanatban adják át a vőlegénynek a hordszék kulcsát. Ezután kinyitja az ajtót. Ha a menyasszony kedvére való, feléje nyújtja a kezét. Ha azonban nem nyerte el a tetszését, rácsapja az ajtót, és nem lesz esküvő. A foglalóba adott ajándékokat azonban megtartják a fiatal lány szülei.

Ilyesmi nem eshet meg Kin-fu esküvőjén. Ismeri kiválasztottját, senkitől sem kell megvásárolnia. Így hát sokkal egyszerűbb a dolga.

Végre elérkezett június 25-e. Minden készen állt.

A hagyománynak megfelelően Li-u házának belseje három álló napig teljes kivilágításban ragyogott. Lü Ta-lu asszony Li-u családjának képviseletében három éjjel virrasztott, ezzel is jelezve szomorúságát, hogy a menyasszony elhagyja az atyai házat. Ha Kin-funak éltek volna a szülei, az ő házát is kivilágítják a gyász jeléül, mert „a fiú házassága az apja halálát jelképezi, hiszen apja nyomdokaiba lép” írja a Huo-csiu-csuan, a Bölcsességek könyve.

Noha az ő esetükben, két teljesen szabad személy egybekelésénél nem kellett követniük az összes szokásokat, azért voltak a számukra is érvényes szabályok.

Így például nem hagyhatták figyelmen kívül a csillagjóslás formaságait. Szabályszerűen elkészített horoszkópjuk tökéletes összhangot jelzett életsorsuk, de még a kedélyük tekintetében is. Az évszak, a hold állása, mind-mind kedvezőnek mutatkozott. Ritkán indult még házasság ilyen megnyugtató előjelekkel.

Az újdonsült feleség fogadását este nyolc órára tűzték ki az Égi Boldogság Szállodában, azaz hogy ekkor kísérik majd az ifjú hitvest nagy pompával a férj otthonába. Kínában a házasulandóknak nem kell megjelenniük sem az anyakönyvvezető, sem pedig a boncok, szerzetesek vagy lámák előtt.

Hét órakor Kin-fu a szálloda küszöbén várta barátait még mindig Craig és Fry társaságában, akik tanúként tündököltek ezen az európai esküvőn.

A jelenlevők valósággal versengtek az udvariasságban. E tiszteletreméltó személyek vörös papírra apró betűkkel rótt, következő szövegű meghívót kaptak: „A sanghaji Kin-fu úr alázatosan köszönti ...... uraságot, és még alázatosabban bátorkodik meghívni a szerény ünnepségre...” stb.

Mindenki eljött, hogy megtisztelje a vőlegényt, és részt vegyen az uraságoknak rendezett fényes lakomán. A hölgyek ugyanis másik asztal körül gyűltek egybe, ahol külön szolgáltak föl nekik.

Megérkezett Jin-pang, a kereskedő és Hual, az irodalmár. Néhány mandarin is megjelent az első három rangosztályból: hivatalos kalapjukon rangjelzésül galambtojás nagyságú piros gömb ékeskedett. A többi jelenlevő, alacsonyabb rangú mandarin halványkék vagy tört fehér színű gombot viselt.

Kin-fu barátainak többsége azonban kínai polgári hivatalnok volt, amint ez illik a tatárokat nem túlságosan kedvelő tősgyökeres sanghajihoz. A vendégkoszorú színpompás, fényűző öltözékekben, ünnepi hajviselettel pompázott.

Kin-fu - amint az udvariasság szabályai megkívánják - már a szálloda bejáratánál fogadta vendégeit. Megérkezésük után személyesen vezette őket a fogadóterembe, többször is maga elé engedve őket, amikor a livrés inasok kitárták előttük a szárnyas ajtókat. Közben „becses nevükön” szólította őket, megkérdezte tőlük, hogy szolgál a „kedves egészségük”, érdeklődött „nagyra becsült családjukról”. Még az illemszabályok legszigorúbb őre sem talált volna semmi kivetnivalót e hibátlan viselkedésben.

Craig és Fry csak ámult ennyi udvariasság láttán. Ámulatuk azonban nem akadályozta őket abban, hogy egyetlen percre se veszítsék szem elől kifogástalanul lovagias ügyfelüket.

Egyszerre támadt mindkettőjükben a gondolat: bármilyen lehetetlen, hátha mégse veszett Vang a hullámokba, ahogyan eddig gondolták?... És ha a meghívottak közé vegyül?... Június huszonötödike huszonnegyedik órájáig még nem ütött az utolsó óra! A tajping kezében ott lehet a fegyver! Hátha a legutolsó pillanatban?...

Nem! Ez teljesen valószerűtlen. Mégis megtörténhet. Ezért hát éberségük maradékával Craig és Fry mégiscsak szemügyre vettek minden vendéget... Végül azonban senkit sem találtak gyanúsnak.

Ezalatt Kin-fu jövendőbelije elhagyta Csakua sugárúti lakását, és helyet foglalt a csukott palankinban.

Kin-fu nem óhajtotta felölteni a mandarinpalástot, amely minden házasulandónak kijár, a régi törvényhozók által nagy tiszteletben tartott házasság intézményének megbecsülése jeléül. Li-u viszont követte a magasabb osztálybeliek szabályait. Tündöklő látványt nyújtott bíborvörös, hímzett selyemruhájában. Alakját gyöngyökkel gazdagon hímzett fátyol rejtette, amely mintha egyenesen az aranypánttal a homlokára szorított gazdag diadémból omlott volna alá. Hajkoronáját és két hosszú, fekete hajfonatát drágakövekkel és finom ízlésről tanúskodó selyemvirágokkal hintette be. Kin-fu bizonyára még elbűvölőbbnek találja majd, amikor nemsokára kinyitja a hordszék ajtaját.

Elindult a díszmenet: az útkereszteződésnél a Nagy Sugárútra kanyarodott, onnan pedig a Tienmen körútra. Pekingben az esküvőinél csak a temetési menetek a látványosabbak, de azért így is megálltak a járókelők, hogy megbámulják a pompás fölvonulást.

Li-u barátnői, társnői lépdeltek a hordszéke után, és a nászajándékok legszebb darabjait vitték magukkal. Legelöl két tucat zenész csapott éktelen zenebonát rézfúvós hangszerekkel meg a mindent felülmúló gonggal. A palankin körül színpompás fáklyák és lampionok erdeje imbolygott hordozóik kezében. A tömeg természetesen nem láthatta meg a jövendőbelit. A szabályok szerint elsőként leendő férje vetheti rá a tekintetét.

Így érkezett meg a menet, a tömeg élénk érdeklődésétől kísérve, este nyolc óra tájt az Égi Boldogsághoz címzett szálloda elé.

Kin-fu a gazdagon díszített bejáratnál állt. Várta a palankin érkezését, hogy kinyithassa az ajtaját. Ha ez megtörtént, kisegíti belőle menyasszonyát, és a számukra fenntartott lakosztályba vezeti. Itt mindketten négyszer meghajolnak az ég felé. Ezt követően részt vesznek a nászlakomán. Előbb a menyasszony négyszer térdet hajt vőlegénye előtt, aki erre két térdhajtással válaszol. Majd néhány csepp bort loccsantanak a földre italáldozatul, és pár falat ételt áldoznak a közvetítő szellemeknek. Ekkor két, borral teli kelyhet nyújtanak át nekik, és ki-ki a feléig üríti. A megmaradt italt az egyik kehelybe töltik, összevegyítik, majd egymás után hörpintenek belőle. Ezzel megpecsételik frigyüket.

A gyaloghintó megérkezett a szálloda elé. Kin-fu elindult. A ceremóniamester kulcsot nyújtott feléje. Átvette a kulcsot, és kinyitotta a gyaloghintó ajtaját. Kezét nyújtotta a szépséges, meghatott Li-unak, aki könnyedén kilépett a palankinból. Lassan végigvonult a vendégek között, akik mellükre tett kézzel, tisztelettel hajoltak meg előtte.

Ha majd az ifjú ara átlépi a szálloda küszöbét, adott jelre kivilágított papírsárkányok emelkednek a levegőbe. Az enyhe szellőben sárkányok, főnixek és más házassági jelképek tarka együttese imbolyog az égen. Könnyű röptű galambok raja emelkedik majd a levegőbe, és a testükre erősített zenélő szerkezettel égi harmóniát árasztanak. Süvítve siklanak a magasba a tűzijáték röppentyűi, és a kápráztatóan színpompás csokorból aranyeső zúdul alá.

Váratlanul zsivaj hallatszott a távolból, és szétáradt a Tienmen körúton is. Valamit kiáltoztak, s a zajba trombita hangja vegyült. Rövid időre csönd lett, majd néhány másodperc múlva újra ugyanazt a zajt lehetett hallani.

A hangzavar közeledett, és már elérte azt az utcát is, ahol az esküvői menet megállt.

Kin-fu az ismeretlen eredetű lármára fülelt. Barátai is elbizonytalanodva várták, hogy az ifjú asszony mikor lépi át a szálloda küszöbét.

Egyszer csak különös nyugtalanság árasztotta el az utcát.

A trombita hangja fölerősödött, és mind közelebb ért.

– Mi ez a lárma? - kérdezte Kin-fu.

Li-u arca elkomorult. Titokzatos balsejtelem szorította össze a szívét.

Az emberek hirtelen az utcára tódultak. Díszes öltözékű császári hírvivőt vettek körül, akit több tipaó kísért.

A hírnök a teljes csönd közepette csupán néhány szót mondott:

„Meghalt az özvegy császárné! Általános tilalom! Általános tilalom!”

A tömeg fölmorajlott.

Kin-fu mindent megértett. Ez a bejelentés tőrdöfésként érte. Nem is leplezte dühét.

A hivatalos gyászt az előző császár özvegyének halála miatt hirdették ki. A törvény által megállapított ideig nem szabad fejet beretválni, nyilvános ünnepet, színházi előadást, bírósági tárgyalást tartani, törvényt ülni, és nem rendezhetők esküvői szertartások sem!

Li-ut letörte ugyan a hír, de összeszedte minden erejét, hogy ne szomorítsa el még jobban vőlegényét. A balszerencse miatti csüggedését leküzdve kedves Kin-fuja keze után nyúlt:

– Várjunk hát! - szólt bátorító hangon, és megpróbálta leplezni érzelmeit.

A gyaloghintó visszavitte a fiatal nőt Csakua sugárúti házába; a vigasságot felfüggesztették; az ünnepi asztalokat leszedték; a zenészeket hazaküldték. A mélyen lesújtott Kin-fu barátai is elbúcsúztak, miután részvétüket nyilvánították neki. Nem kockáztathatták meg, hogy áthágják ezt a császári tilalmat.

Kin-fut valóban üldözte a balsorsa. Ismét alkalma nyílt rá, hogy hasznosítsa egykori mestere filozófiai tanításait.

Craig és Fry társaságában nagyon magára maradt az Égi Boldogsághoz címzett, elnéptelenedett szállodában, amelynek neve keserű gúnyolódásként hatott rá. A tilalom eltarthat az Ég Fiának kénye-kedve szerinti ideig. És ő már azonnali visszatérését tervezte Sanghajba! Mielőbb elő akarta készíteni jamenjét hitvese fogadására, amely most már mindkettőjük otthona, hogy ott új körülmények közt új életet kezdjenek!

Egy óra múlva szállodai inas lépett be, és levelet nyújtott át Kin-funak. Abban a pillanatban hozta a küldönc.

Kin-fu döbbenten fölkiáltott, amikor megismerte a kézírást.

A levelet Vang írta és íme, ez állt benne:

„Barátom, nem haltam meg, de mire kézhez kapod ezt a levelet, már nem lesz bennem élet! Meghalok, mert nincs bátorságom hozzá, hogy megtartsam az ígéretemet. De megnyugtatlak, mindenről gondoskodtam.

Lao-sen, a tajpingok egyik vezetője, hajdani harcostársam birtokába került a leveled. Az ő keze és szíve nem fog remegni, amikor végrehajtja ama szörnyű tettet, amire rávettél. Lao-sent illeti meg tehát a halálod után járó összeg, ha te már nem leszel!...

Ég veled! Előtted megyek a halálba! Nemsokára viszontlátjuk egymást! Ég veled, barátom! Vang.”