– Uraim - szólt Kin-fu a testőreihez, amikor egykerekű járműve megállt Tungcsiang városkapuja előtt -, Peking már csak negyvennégy mérföld távolságra van ide. Az a szándékom, hogy mindaddig itt maradok, ameddig érvényét nem veszti a Vanggal kötött megállapodásom. Ebben a négyszázezer lakosú városban nem egykönnyen ismernek fel, persze ha Szun nem feledkezik meg róla, hogy a Senhszi tartományból jött Ki-nan kereskedőt szolgálja.

Az már biztos, hogy Szun nem feledkezik meg róla! Figyelmetlensége miatt egész álló hétig az igavonó szerepét kellett betöltenie. - Reméli - adta elő nagy nehezen -, hogy Kin-fu úr...

– Ki... - szólalt meg Craig.

– Nan! - fűzte hozzá Fry.

– ...nem bízza meg többé a szokványostól eltérő feladatokkal. Most pedig, - tekintettel teljes kimerültségére, - szeretne engedélyt kérni Kin-fu úrtól...

– Ki... - mondta Craig.

– Nan! - egészítette ki újra Fry.

– ...hogy negyvennyolc órát alhasson egyfolytában hám nélkül, vagy inkább teljesen „lekantározva”.

– Tőlem akár egy hétig is! - mondta Kin-fu. - Legalább amíg alszol, nem jár el a szád.

Kin-fu és kísérete megfelelő szálloda keresésére indult. Márpedig Tungcsiang bővelkedett a jobbnál jobb szálláshelyekben. E népes város valójában Peking kiterjedt elővárosa. A fővárosba vezető köves utat előkelő házak, villák, nyaralók, tanyák szegélyezik amelyek sírokkal, pagodákkal, zöldellő kertekkel váltakoznak. Az úton kocsik, lovasok, gyalogosok igyekeznek sűrűn mindkét irányba.

Kin-fu ismerte a várost, és a Taj-Vang-Miaóhoz, „a felséges herceg templomához” vitette magát. Az egykori szerzeteskolostorból átalakított szállodában igen kényelmes elhelyezést találhatott az utazó.

Kin-fu, Craig és Fry azonnal be is költözött. Az értékes ügyfelükkel szomszédos szobákat a két ügynök foglalta el: a közelében akartak maradni. Szun eltűnt a számára kijelölt hely irányában, hogy mielőbb alvásra hajtsa a fejét, és elő se jött onnan.

Egy óra múlva Kin-fu és hű kísérői kiléptek a szobájukból, jó étvággyal megebédeltek, és azon tanakodtak, mi legyen a további teendő.

– Először is nézzük meg a Hivatalos Közlönyt, hátha találunk benne nekünk szóló hírt - vélte Craig és Fry.

– Úgy van - kapott az ötleten Kin-fu. - Hátha megtudjuk belőle, hová lett Vang.

Hármasban elhagyták hát a szállodát. A két testőr elővigyázatból két oldalról közrefogta ügyfelét, minden járókelőt alaposan szemügyre vett, és senkit sem engedett a közelébe. A szűk utcákon át a rakpartra értek. Megvették az újságot és mohón olvasni kezdték.

Az égvilágon semmit sem találtak ama hirdetésen kívül, amelyben William J. Bidulph kétezer dollárt vagy ezerháromszáz ezüsttallért ígér annak, aki tudatja vele a sanghaji Vang úr mostani tartózkodási helyét.

– Ezek szerint még nem akadtak a nyomára! - kiáltott fel Kin-fu.

– Nem olvasta a róla megjelent hirdetést sem - állapította meg Craig.

– Akkor marad az eredeti határidő - vonta le a következtetést Fry.

– De hát vajon hol lehet? - kérdezte magából kikelve Kin-fu.

– Uram - kérdezte egyszerre Craig és Fry -, úgy érzi-e, hogy most, a megállapodás utolsó napjaiban élete nagyobb veszélyben forog?...

– Kétségkívül - válaszolta Kin-fu. - Ha Vang nem értesült a helyzetemben bekövetkezett változásról, ami fölöttébb valószínű, nem vonhatja ki magát az adott szó teljesítésének kötelezettsége alól. Így hát egy, két vagy három nap múlva nagyobb veszélyben leszek, mint ma, de hat nap múlva még inkább!

– És ha letelik a határidő?...

– Már nem lesz mitől félnem.

– Akkor hát, uram - szólalt meg egyszerre a két ügynök -, három eshetősége van, hogy kikerülje a veszélyeket e hat nap alatt.

– Melyik az első? - kérdezte Kin-fu.

– Visszatér a szállodába - kezdte Craig -, bezárkózik a szobájába, és ott várja meg a határidő leteltét.

– A második?

– Bűnözőként elfogatja magát, és Tungcsiang börtönében biztonságban lesz! - folytatta Fry.

– És a harmadik?

– Közzétesszük a halála hírét, és akkor tér vissza az élők sorába, amikor ezt biztonsággal teheti - válaszolta Craig és Fry.

– Nem ismerik Vangot! - kiáltott fel kétségbeesve Kin-fu. - Vang megtalálja a módját, hogy behatoljon a szállodámba, a börtönömbe, akár a síromba is! Eddig csak azért nem sújtott le rám, mert nem akart. Jobbnak látta, ha meghagyja a várakozás örömét vagy szorongását a számomra. Ki tudja, mi indította erre? Akárhogyan is, én a szabadságot választom a várakozás idejére is.

– Várjunk csak!... Közben... - kezdte Craig.

– Azt hiszem... - mondta volna Fry.

– Uraim! - szólt szárazon Kin-fu. - Azt teszem, amit jónak látok. Végül is, ha meghalok e hó 25-e előtt, mit veszíthet a társaságuk?

– Kétszázezer dollárt - válaszolta egyszerre Craig és Fry, - Kétszázezer dollárt kell fizetnünk az ön örököseinek!

– Én viszont elveszteném minden vagyonomat, az életemet nem számítva! Ezért ez az ügy engem jobban érint, mint magukat.

– Így igaz!

– Valóban!

– Tehát továbbra is vigyázzanak rám a belátásuk szerint, én pedig azt teszem, amit jónak látok!

Erre már nem tudtak mit válaszolni.

A Craig és Fry páros továbbra is arra szorítkozott hát, hogy mindig ügyfelük közvetlen közelében maradva megkétszerezzék az óvintézkedéseket. Ámbár nem hagyhatták figyelmen kívül, hogy a helyzet napról napra súlyosbodik.

Tungcsiang a Mennyei Birodalom egyik legősibb városa.

A Pej-ho hajózható elágazásánál terül el; a folyó másik csatornázott, hajózható ága Pekinggel köti össze, és fontos kereskedelmi csomópont szerepét tölti be. Külvárosaiban eleven élet zajlik, nyüzsgő tömeggel, tarka forgataggal.

Kin-fut és két kísérőjét szinte magával ragadta ez a nyüzsgés, kivált amióta kiértek a rakpartra, ahol kétárbocos lakóhajók és teherszállító dzsunkák horgonyoztak.

Craig és Fry, akiket mind jobban nyomasztott a felelősség, azért jöttek ide ügyfelükkel, mert azt hitték, hogy a tömegben majd nagyobb biztonságban lesznek. Kin-fu halála látszólag öngyilkosságra utalna, a megállapodás szerint. A tetemén talált levél nem hagyna kétséget felőle. Vangnak ezért nem fűződik érdeke ahhoz, hogy forgalmas utcán vagy egy város közterén gyilkolja meg. Következésképp Kin-fu testőrei nem tartottak váratlan merénylettől. Inkább azzal törődtek, hogy kiderítsék: nem követi-e őket a tajping valamilyen ördöngös csellel sanghaji elindulásuk óta? Ezért is figyeltek meg alaposan minden szembejövőt.

Egyszer csak elhangzott egy név, amire joggal kapták föl a fejüket.

– Kin-fu, Kin-fu! - harsogta tapsolva, ugrálva néhány kis kínai utcagyerkőc a tömeg közepén.

Talán fölismerték, ezért keltette a neve a szokott hatást?

Hősünk önkéntelenül megtorpant.

Craig és Fry szorosan közrefogták, hogy ha kell, testükkel védelmezzék.

A kiáltások azonban nem neki szóltak. Senki sem sejtette Kin-fu jelenlétét. Mozdulatlanná meredt, kíváncsian megállt és várt, hogy megtudja: mi okból hangzott el a neve.

Vándordalnok állt férfiak, nők, gyermekek gyűrűjében, és látszott, hogy igen nagy népszerűségnek örvend az utcanép körében. Kiáltoztak, nevetgéltek, és már előre megtapsolták.

A dalnok, amikor látta, hogy már elegen összegyűltek, színes ábrákkal ellátott kartonlapköteget húzott ki a köpenye alól, és érces hangon kiáltotta:

– A százesztendős aggastyán életének öt évadja!

Ez hát az a népszerű siratódal, amely bejárta a Mennyei Birodalom egész területét!

Craig és Fry már vonszolták volna tovább ügyfelüket, de ő ezúttal megmakacsolta magát. Hiszen senki sem ismerte föl, és még sohasem hallotta a cselekedeteit megéneklő siratódalt. Szerette volna meghallgatni!

A dalnok rázendített:

– Az első évadban a hold megvilágítja a sanghaji ház csúcsos tetejét. Kin-fu még fiatal. Húszéves. Fiatal fűzfához hasonlatos, amelynek most sarjadnak első zöld levelei!

A második évadban a hold megvilágítja a pompás jamen keleti oldalát. Kin-fu negyvenéves. Sikeres üzleteinek se szeri, se száma. A szomszédok zengik a dicséretét.

A dalnok ekkor megváltoztatta arcvonásait: minden szakasszal öregebbnek látszott. Tapsvihar fogadta az alakítását. Így folytatta:

– A harmadik évadban a hold megvilágítja a levegőeget. Kin-fu hatvanéves. A nyár zöld leveleit felváltja az ősz évadjának sárga krizantémja.

A negyedik évadban a hold lehanyatlott nyugat felé. Kin-fu nyolcvanéves. Teste összezsugorodott, mint garnélarák a forró vízben. Mindegyre fogy, akár a fogyó hold.

Az ötödik évadban a kakasok köszöntik az ébredő hajnalt. Kin-fu százéves. Meghal, ezzel leghőbb vágya teljesül. A gőgös Jen herceg, a pokol fejedelme azonban nem hajlandó őt befogadni. Jen herceg ugyanis ki nem állhatja a szószátyár vénségeket az udvarában. Az aggastyán Kin-fu örök bolyongásra kényszerül, és soha nem lel nyugalomra.

A tömeg zajos tetszésnyilvánítása közepette a dalnok kezéből százával kapkodták a siratódal példányait, három rézgarasért darabját.

Miért ne vásárolhatna ő is belőle? Kin-fu kimarkolt a zsebéből némi aprópénzt, és az első sorban állókon keresztül előrenyújtotta a maroknyi rézgarast.

Hirtelen szétnyílt a tenyere. A pénz kihullott belőle és a földre szóródott...

Szemtől szemben állt vele. Találkozott a tekintetük.

– Ah! - kiáltott fel Kin-fu önkéntelenül, egyszerre kérdőn és csodálkozva.

Craig és Fry azonnal közrefogták, mert azt hitték, hogy valaki fölismerte, megfenyegette, megtámadta, esetleg meg akarja ölni ügyfelüket!

– Vang! - kiáltott rá Kin-fu.

– Vang! - ismételte Craig és Fry.

Ő volt az, teljes életnagyságban! Észrevette egykori tanítványát, de ahelyett hogy feléje rohant volna, félrelökte a hátul állókat, és gyors futásnak eredt, ahogy csak hosszú lába bírta!

Kin-fu nem tétovázott. Meg akart végre szabadulni elviselhetetlen helyzetétől, és üldözőbe vette Vangot. Fry és Craig lépést tartott vele: se eléje kerülni, se lemaradni nem akartak.

Ők is felismerték a föllelhetetlen filozófust, akinek érthetően kiült az arcára a meglepetés, amikor váratlanul meglátta Kin-fut. Igaz, Kin-fu sem számított rá, hogy itt találja.

De hát miért menekült előle Vang? Nemigen talált rá magyarázatot. A filozófus olyan eszeveszett vágtába kezdett, mintha a Mennyei Birodalom összes rendőrei a nyomába eredtek volna.

Őrületes üldözés kezdődött.

– Nem mentem tönkre! Vang! Vang! Nem jutottam csődbe! - kiáltotta utána Kin-fu.

– Gazdag maradt! Gazdag maradt! - ismételte Fry és Craig.

Vang azonban nem hallhatta e szavakat, amelyek megállásra késztethették volna: ahhoz már túlságosan messze járt. Végigrohant a rakparton, a csatorna mentén, és már elérte a város nyugati kapuját.

Mindhárman sebesen a nyomába eredtek, de nem sikerült utolérniük. Sőt, a menekülő Vang még messzebbre került tőlük.

Eközben vagy fél tucat kínai is melléjük szegődött, meg két-három rendőrjárőr, azaz tipao is, mert azt hitték, hogy valami gazfickót üldöznek, oly gyakorlottan menekült előlük.

Különös látványt nyújtott a mind népesebb, ziháló, kiáltozó, zajos önkéntes üldözők csapata. A dalnok közelében állók tisztán hallották, amint Kin-fu Vang nevét említette. Még szerencse, hogy Vang nem ejtette ki tanítványa nevét, különben már az egész város e híres ember: Kin-fu nyomába eredt volna. Elegendőnek bizonyult Vang nevének fölfedése is. Vang! A titokzatos személy, akinek a föltalálására mesés összeget tűztek ki! Mindenki tudott róla. Így hát Kin-fu a nyolcszázezer dollárja után futott, Craig és Fry a biztosítótársaság kétszázezer dollárja után, a csapat többi tagja pedig a Vang fejére kitűzött kétezer dollár után, ezért mindenkinek oka volt rá, hogy a nyaka közé kapja a lábát.

– Vang! Vang! Gazdagabb vagyok, mint valaha! - hajtogatta Kin-fu, már amennyire bírta a mind gyorsabb iramú loholása közben.

– Nem ment tönkre! Nem ment tönkre! - ismételgette Craig és Fry.

– Fogják meg! Fogják meg! - üvöltötte a lavinaként utánazúduló tömeg.

Vang azonban se nem hallott, se nem látott. Könyökét oldalára szorítva szedte a lábát: nem volt hajlandó válaszolni vagy lassítani, de még hátrafordulni sem.

Már elhagyták a város szélét. Vang a csatorna menti, elhagyott kövesútra fordult. Innentől kezdve szabad tere volt, és ha lehet, még fokozta is az iramát. Az őt üldözőknek is gyorsabban kellett szedni a lábukat.

Csaknem húsz perce tartott az őrült hajsza, és nem lehetett tudni, hogyan végződik. Közben úgy tetszett, mintha lassúbbodott volna a menekülő futása: csökkenni kezdett a távolság közte és üldözői között.

Amikor Vang ezt észrevette, hirtelen kanyarral eltűnt az út jobb oldalán levő kis pagoda zöldellő kertjében.

– Tízezer ezüsttallér annak, aki elfogja! - kiáltott Kin-fu.

– Tízezer ezüsttallér! - ismételte Craig és Fry.

– Utána! Utána! - üvöltözték a tömeg élén haladók.

Mindannyian letértek az útról a filozófus nyomát követve, és körbefogták a pagodát.

Egyszer csak meglátták Vangot az öntözőcsatorna menti szűk keresztúton: újabb kanyarral visszatért a kövesútra, hogy lerázza üldözőit.

Most már a kimerültség jelei mutatkoztak rajta: többször is hátranézett. Kin-fu, Craig és Fry azonban még nem fáradtak el. Száguldottak, szinte repültek utána, még az ezüsttallérok által ösztönzött tömegből sem sikerült senkinek beérni őket.

Immár elérhető közelben látták a célt. Idő kérdése volt csupán, nem is olyan sok időé, talán csak néhány perc hiányzott hozzá. Vang, nyomában Kin-fu, Craig és Fry és az üldözők népes hada rövidesen a széles úthoz ér, amely a nevezetes Palikao hídra vezet.

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1860. szeptember 21-én nem tudtak volna ilyen akadálytalanul feljutni erre a Pejcsen tartománybeli hídra. Ezt az utat akkor egészen másféle menekülők hada népesítette be. Szan-Kuo-li-cin tábornoknak, a császár nagybátyjának hadserege, amelyet visszaszorítottak a francia csapatok, ezen a hídon építette ki a hadállásait. A Palikao híd csodás remekmű: fehér márványkorlátját mindkét oldalán óriás oroszlánok kettős sora díszíti. Itt morzsolták föl az európai ágyúk lövegei az önfeláldozó hősiességgel küzdő mandzsu-tatár hadsereget.

A híd, amely még viselte a harc nyomait megcsonkított szobraival, azóta ismét szabadon átjárható lett.

A kimerült Vang rátért a hídra. Kin-fu meg a többiek végső erőfeszítésükkel mind közelebb kerültek hozzá. Nemsokára már csak húsz lépés, tizenöt, aztán tíz lépés választotta el őket.

Kin-fu meg sem próbálta hasztalan szavakkal feltartóztatni Vangot, hiszen a filozófus vagy nem tudta, vagy nem akarta meghallani. Utol kell érni, megragadni, ha szükséges, megkötözni... Magyarázkodni ráér később is.

Vang észrevette, hogy beérték. Érthetetlen konoksággal, mintha rettegett volna attól, hogy szemtől szemben álljon hajdani tanítványával, inkább az életét is kockára tette, hogy meneküljön előle. Hirtelen átvetette magát a híd korlátján, és a Pej-ho folyóba ugrott.

Kin-fu pillanatra visszahőkölt, majd utánakiáltott:

– Vang! Vang!

Aztán nekirugaszkodott, és fölugrott a korlátra.

– Élve kell megfogni! - kiáltotta, nekilendült, és a folyóba vetette magát.

– Craig? - szólította meg Fry.

– Fry? - szólt vissza Craig.

– Kétszázezer dollár...

– ...a vízben!

Mintegy vezényszóra, mind a ketten átvetették magukat a korláton, és a Százéves sokat érő ügyfele után ugrottak, hogy kimentsék.

Az önkéntes üldözők közül néhányan követték a példát. Úgy festettek, mint az egymásba gabalyodott cirkuszi bohócok, amikor ugrógyakorlaton bukfenceznek: fürtökben ugrottak a folyóba.

Mindez azonban hiábavaló igyekezetnek bizonyult. Kin-fu, Fry és Craig meg a fejvadászok hiába merültek a Pej-hóba, váltig kutathatták a víz alatt is, Vang nem került elő. Elsodorta a folyó árja, és a boldogtalan filozófus bizonyára ott lelte halálát.

Vajon Vang csupán az üldözői elől menekülve ugrott a folyóba, vagy valamely titokzatos okból így akart véget vetni az életének? Semmi biztosat nem lehetett tudni felőle.

Két óra múlva Kin-fu és Craig és Fry letörten ugyan, de már megszárítkozva, bőségesen megreggelizett. Szunt is fölverték legmélyebb álmából, és szokásos zsémbelését figyelmen kívül hagyva nekivágtak az útnak Peking irányában.