Vangnak továbbra is bottal üthették a nyomát. Kin-fu kezdte elveszteni a türelmét tehetetlenségében, hogy nem eredhet a filozófus nyomába. Hogyan is tehette volna, amikor Vang nyomtalanul eltűnt!

A Százéves ügyvezetője kezdetben egyáltalán nem nyugtalankodott emiatt. Abból indult ki, hogy az egészet nem kell komolyan venni, Vang nem fogja teljesíteni ígéretét, hiszen még a különcségekben bővelkedő Amerikában sem történnek ilyen képtelenségek, de aztán arra a következtetésre jutott, hogy minden megeshet ebben a különös országban, amelynek a neve: Mennyei Birodalom. Csakhamar ő is osztotta Kin-fu véleményét, miszerint ha nem sikerül előkeríteni Vangot, bizony beváltja adott szavát. Eltűnése is alátámasztani látszott azt a föltételezett tervét, hogy akkor szúrja szíven villámgyorsan, biztos kézzel a tanítványát, amikor az a legkevésbé várja. Aztán már csak a holttestre kell helyeznie a „megbízólevelet”, és máris jelentkezhet a Százévesnél, hogy fölvegye a neki járó biztosítási összeget.

Figyelmeztetni kellene tehát Vangot. Közvetlenül azonban nem lehetett értesíteni.

Így hát a tiszteletreméltó William J. Bidulph kényszerűségből a közvetett módszert: a sajtót vette igénybe. Néhány napon belül eljuttatta hirdetéseit a kínai lapokhoz, és táviratokat küldött a két világ újságjaihoz.

A Csingpan, a pekingi hivatalos lap, a Sanghajban és Hongkongban kínai nyelven szerkesztett újságok, valamint az Európában és a két Amerika országaiban legelterjedtebb napilapok elárasztották a világot az alábbi felhívással:

„A sanghaji Vang úr arra kéretik, tekintse semmisnek a Kin-fu úr és közte ez év május 2-án létrejött megállapodást. Fent nevezett Kin-fu úr egyetlen kívánsága, hogy száz évig éljen.”

E különös felhívást csakhamar követte a másik, sokkalta gyakorlatiasabb és hatásosabb:

„Kétezer dollár vagy ezerháromszáz ezüsttallér jutalom illeti meg azt a személyt, aki William J. Bidulph úr, a sanghaji Százéves biztosítótársaság ügyvezető igazgatója tudomására hozza az említett városból való Vang úr mostani tartózkodási helyét.”

Senki sem gondolta komolyan, hogy az ígérete beváltásához kiszabott negyvenöt nap alatt a filozófus utazgatni fog a világban. Sokkal valószínűbbnek látszott, hogy Sanghaj környékén rejtőzik, várva a legmegfelelőbb alkalomra. A tiszteletreméltó William J. Bidulph azonban nem hagyott ki egyetlen eshetőséget sem.

Teltek a napok. Semmi sem változott. Pedig még az is előfordult, hogy amerikai módra, szórólapokra nyomtatták a két nevet: VANG! VANG! VANG! olvashatták az egyik oldalon; KIN-FU! KIN-FU! KIN-FU! a másikon. Sikerült is fölkelteni vele az emberek figyelmét, és általános derültséget keltett.

A Mennyei Birodalom legeldugottabb sarkában is ezen kacagtak az emberek.

– Hol van Vang?

– Ki látta Vangot?

– Hol lakik Vang?

– Mit csinál Vang?

– Vang! Vang! Vang! - kiáltozták egymásnak a kínai gyerekek az utcán.

Rövidesen közszájon forgott a nevük. Kin-fu, a Mennyei Birodalom derék fia, akinek „egyetlen kívánsága, hogy száz évig éljen”, fölvette a versenyt a pekingi állatkert híres Százéves elefántjával: rövidesen divatba jött.

– Hát Kin-fu úr gyarapodik-e években?

– Jó egészségnek örvend?

– Nincs gond az emésztésével?

– Vajon felöltheti-e majd az öregek sárga palástját?

Az élcelődésből nem maradtak ki a polgári és a katonai mandarinok, a tőzsdei alkuszok meg a bolti eladók sem, az emberek bökverseket kiáltoztak az utcákon és a tereken, és ezt visszhangozták az úszó város bárkáinak lakói is.

A vidám, tréfálkozásra mindig kész kínaiak kapva kaptak az alkalmon, és ki nem fogytak a vigadozásból. A legkülönbözőbb csúfolódásokat engedték meg maguknak, és rövidesen gúnyrajzok borították el a köz- és magánépületek falait.

Kin-fu kényszerűségből tűrte e különös népszerűség kellemetlenségeit. A végén még dalba is faragták, a Mancsiang-hung (A szél süvölt a fűzfák közt) dallamára. Az ismert siratódal mintájára készült dalban: A százéves aggastyán életének öt évadjában csúnyán kifigurázták. A sokat sejtető cím miatt az emberek egymás kezéből kapkodták a dalszöveget, és szép kis summát hozott össze a szerzőjének, aki példányonként három rézgarasért árulta.

Kin-fut fölöttébb felbosszantotta a neve körül támadt csinnadratta, William J. Bidulph azonban kifejezetten örült neki. Ettől persze Vang még nem került elő.

Lassan odáig fajult a dolog, hogy Kin-fu számára már-már elviselhetetlenné vált a helyzete. Amint kilépett a házából, minden rendű és rangú kínai férfi, nő, gyerek a nyomába szegődött. Követték az utcákon, a rakparton, még a külföldi bérleti területeken, sőt a város környéki mezőkön is libasorban sereglettek utána. Amikor hazatért, a legparlagiasabb tréfákat megeresztő csoportok gyűltek össze a jamenje kapujában.

Reggelenként meg kellett jelennie szobája erkélyén, hogy bizonyítsa: háza népe még nem fektette idejekorán a Hosszú Élet kerti házban levő koporsójába. Az újságok külön rovatot nyitottak, amelyben napról napra gúnyos hangvételű híreket tettek közzé az egészségéről, mintha legalábbis az uralkodó Csing-dinasztia tagja volna. Egyszóval, tökéletesen nevetségessé tették.

A végsőkig fölingerelt Kin-fu végül is május 21-én fölkereste a tiszteletreméltó William J. Bidulphot, és közölte vele azonnali elutazási szándékát. Elege van Sanghajból és a sanghajiakból!

– De hiszen ez jóval több kockázattal járhat! - jegyezte meg teljes joggal az ügyvezető igazgató.

– Kit érdekel? - vágta oda Kin-fu. - Tegye meg a szükséges óvintézkedéseket!

– De hát hová készül?

– Megyek, amerre a lábam visz.

– Hol fog megállni?

– Sehol!

– És mikor tér vissza?

– Soha.

– Ha megtudok valamit Vangról?

– A pokolba vele! Miféle ostoba ötletem volt, hogy azt a menlevelet kiállítottam neki!

Valójában mind hevesebben vágyott rá, hogy megtalálja a tudóst. Mélységesen fölzaklatta a gondolat, hogy másvalaki rendelkezik az életével. Csaknem az őrület határára jutott. Szó sem lehet róla, hogy még egy hónapig ilyen lelkiállapotban várakozzék! Az ő birkatürelmének is van határa!

– Hát jó, utazzék el - törődött bele William J. Bidulph. - De Craig és Fry mindenhová követi.

– Ahogy kívánja - felelte Kin-fu -, de figyelmeztetem: hosszú menetelésre készüljenek föl!

– Ne féltse őket, kedves uram! Hozzáedződtek! Bírja a lábuk a menetelést!

Kin-fu hazasietett, és haladéktalanul hozzáfogott az utazási előkészületekhez.

Szun nagy bánatára el kellett kísérnie a gazdáját, pedig semmit sem utált jobban, mint a helyváltoztatást. Mégsem kockáztatott meg egyetlen megjegyzést sem, mert bizonyára hajdísze hossza bánta volna.

Craig és Fry, igazi amerikaiak módjára mindig indulásra készen álltak, s a világ végére is elmentek volna. Egyetlen kérdést azért mégis föltettek:

– Uram, hová... - kezdte Craig.

– ...megyünk? - végezte be Fry.

– Előbb Nankingba, aztán a pokolba!

Szakasztott egyazon mosoly jelent meg Craig-Fry ajkán. El voltak bűvölve. A pokolba! Igazán kedvükre való úticél. Villámgyorsan búcsút vettek a tiszteletreméltó William J. Bidulphtól, kínai öltözékbe bújtak, hogy a Mennyei Birodalom belsejében tervezett utazásukon ne vonják magukra a figyelmet.

Egy óra sem telt bele, és az ügynökök hátizsákkal, övükben pisztollyal fölszerelkezve megjelentek a jamenben.

Az éjszaka leple alatt aztán Kin-fu és útitársai feltűnés nélkül elhagyták az amerikai terület kikötőjét az egyik, Sanghajból Nankingba tartó gőzös fedélzetén.

Útjuk ezzel a sétahajókázással kezdődött, hiszen alig tizenkét óra alatt, az apály segítségével gőzösük eljuthat a Kék folyón Közép-Kína egykori fővárosába.

Craig és Fry e rövid úton kevésbé aggódott az értékes ügyfél, Kin-fu épsége miatt, jóllehet itt is figyelmesen szemügyre vettek minden utast. Jól ismerték a filozófust - ki ne ismerte volna a három külföldi terület lakói közül ezt a jóravaló, rokonszenves embert -, és megbizonyosodtak róla, hogy Vang nem követte őket a hajóra. Ezután is minden percüket a Százéves ügyfele biztonságának szentelték: kezükkel tapintották ki a padlót, amelyre lépett, lábukkal próbálták ki a hajóhidat, ahová néha fölment, távol tartották a kazánháztól, mivel veszélyesnek ítélték a számára, az esti széltől is óvták, nehogy a nedves éjszaka hűvösében megfázzon, és ellenőrizték: jól záródik-e a kajütablak. Megfeddték Szunt, a hanyag inast, aki sohasem volt kéznél, amikor a gazdája kérette; így ha kellett, a két amerikai szolgálta fel Kin-funak az esti teát a süteménnyel. Ezután felöltözve Kin-fu ajtaja elé feküdtek, derekukon a mentőövvel, hogy azonnal a segítségére siessenek, ha a hajó süllyedni kezdene ütközés vagy robbanás következtében!

Nem történt azonban semmi említésre méltó esemény, ami próbára tehette volna Fry-Craig rettenthetetlen, határtalan önfeláldozását. A gőzhajó utasai csakhamar elérték a Vuszung folyó torkolatát, ahol az a Kék folyóba, azaz a Jangce-kiangba ömlik, elhaladtak a Csongming-sziget mellett, maguk mögött hagyták Uszong és Langcsan fényeit, áthajóztak az árapály segítségével Csiangszu tartományon is, és május 22-e reggelén épen, egészségesen partra szálltak az ősi császárváros kikötőjében.

A két testőrnek köszönhetően Szun hajfonata egyetlen centiméterrel sem rövidült meg a hajóút alatt. A hanyag inas rosszabbul is járhatott volna, ha Craig-Fry szíve nem esik meg rajta.

Kin-fu nem véletlenül döntött úgy, hogy Sanghajt elhagyva Nankingot választja útja első állomásának. Némi reményt látott rá, hogy itt találja a filozófust.

Vangot emlékei esetleg ebbe a szomorú emlékű városba csábíthatták, hiszen itt volt a csangmaók lázadásának központja. Ezt a várost foglalta el és védte az egyszerű tanító, majd félelmetes hírű Huang-Hsziu-csüan, a későbbi Taj-ping császár, aki hosszú ideig sakkban tudta tartani a mandzsu hatóságokat. A császár itt hirdette ki a Nagy Béke Mennyei Birodalmát. E városban ölte meg magát méreggel 1864-ben, hogy ne kerüljön élve ellenségei kezére. Az ősi királyi palotából menekülő kisfiát elfogták a császári csapatok és lefejezték. Hívei sírba tették az égő város romjai közt, de a támadók kiásták a tetemét, és az elvadult állatoknak dobták oda koncnak. Végül Nankingban és környékén mészárolták le Vang százezer egykori harcostársát, három nap leforgása alatt.

Lehet, hogy a filozófus az életében beállt változás hatására visszatért emlékei színhelyére. E rejtekhelyéről néhány órán belül elérheti Sanghajt, ha elérkezettnek látja az időt, hogy lesújtson...

Ezért választotta hát Kin-fu első úticéljául Nankingot, és ezért állt meg ebben a városban. Ha itt találja Vangot, mindent elmond neki, és véget vethet képtelen helyzetének. Ha Vang itt sem bukkan föl, folytatnia kell a bolyongását a Mennyei Birodalomban egészen addig, amíg le nem jár a határidő, és akkor már nem lesz félnivalója egykori mesterétől és barátjától.

Kin-fu, oldalán Craiggel és Fryjel, mögötte Szunnal az egyik félig-meddig kihalt negyedben levő szálloda felé tartott. A hajdani főváros háromnegyed része kietlen sivatagként terült el körülöttük.

– Az utazás idejére a nevem Ki-nan - közölte Kin-fu útitársaival -, és ragaszkodom hozzá, hogy a valódi nevemet semmilyen körülmények között se ejtsék ki.

– Ki... - kezdte Craig.

– ...nan - fejezte be Fry.

– Ki-nan - ismételte meg Szun.

Megérthetjük Kin-fut, aki azért menekült el Sanghajból, mert már sokallta a népszerűséggel járó kellemetlenségeket: nem akart csöbörből vödörbe kerülni. Azonkívül esze ágában sem volt elárulni Fry-Craignek, hogy itt gyanítja Vang rejtekhelyét. Mert attól tartott, hogy akkor ezek az aggályoskodó ügynökök olyan biztonsági intézkedéseket foganatosítanak, ami érthető az ügyfelük pénzügyi kockázatát tekintve, de pokollá tennék az életét, és ugyancsak fölbosszantanák vele. Nekik viszont, ha már milliókkal a zsebükben kényszerülnek bizonytalan körülmények között utazgatni keresztül-kasul az országban, ajánlatosnak látszott, hogy körültekintően járjanak el. Végtére is, a Százéves bízta rájuk az egymilliót!

Naphosszat Nanking lakónegyedeit, tereit, utcáit járták. Az egykor virágzó császárváros csak árnyéka volt önmagának: hamar bejárták a Nyugati kaputól a Keleti kapuig, majd északról délnek. Kin-fu gyors léptekkel haladt, keveset beszélt, ám mindent megfigyelt.

Nem mutatkozott egyetlen gyanús alak sem, pedig vizsla szemmel méregették a csatornákon nagyobb számban közlekedő „vízi városiakat”, meg az omladékkal, gazzal borított, egykor kikövezett úton elvétve felbukkanó járókelőket. Semmi rendkívülit nem észleltek a császári palotából megmaradt, félig leomlott márványoszlopok, bedőlt, kormos falak közt, az elkeseredett harcok színterén bolyongva, ahol Vang bizonyára a végsőkig kitartott. Senki sem lopakodott előlük, akár a katolikus misszionáriusok kolostoránál jártak (a nankingiak 1870-ben le akarták mészárolni őket) vagy a híres porcelántorony különleges égetésű tégláiból épült fegyvergyáránál, ahol egykor tajpingok holttetemei borították a földet.

Kin-fun nem látszott fáradtság, csak ment, ment előre, nyomában két lankadatlan testőrével meg a jócskán lemaradozó Szunnal, aki nem szokta a gyaloglást. A Keleti kapun át elhagyták a várost, és nekivágtak a kietlen vidéknek.

A városfaltól nem messze vég nélküli út tárult eléjük, amelyet kétoldalt hatalmas, gránitból faragott állatalakok szegélyeztek.

Kin-fu még jobban szaporázta lépteit, amint rátértek erre az útra.

Kis templom látszott a távolban, mögötte dombnyi magas halomsír. E hant alatt pihen Huang-hu, a szerzetesből lett császár, a bátor hazafi, aki öt évszázaddal ezelőtt harcolt az idegen uralom ellen. Ki tudja, hátha eljött ide Vang, hogy megmerítkezzék a dicső múlt emlékeiben ennél a sírnál, ahol a Ming-dinasztia alapítója nyugszik?

A sír elhagyott volt, a templom kihalt. Egyedül a hosszú utat benépesítő, kőbe faragott mesebeli állatok őrizték a szent helyet.

Kin-fu egyszer csak emberi kéz véste betűket vett észre a templom kapuján. Izgatottan közelebb lépett, és e három betűt olvashatta:

V. K.-f.

Vang! Kin-fu! Semmi kétség: a filozófus nemrég járt itt! Kin-fu semmit sem szólt. Körülnézett, kutatta a környéket... Sehol senki.

Estére Kin-fu, Craig, Fry és Szun, akinek jártányi ereje sem maradt, visszatért a szállodába. Másnap reggel elhagyták Nankingot.