Szigetről-szigetre.

Az út az Orinoco közép folyásán tehát megkezdődött. Hány unalmas óra és nap vár reájuk; hányszor kell majd a szeszélyes folyón fölfelé haladva itt is, ott is vesztegelniök, míg alkalom kinálkozik arra, hogy tovább folytathassák az útat! A tudósok nem érnek majd reá, hogy unatkozzanak, mert a Guaviar és az Atapabo torkolatánál már hozzá kell fogniok a vitás kérdés beható vizsgálatához, a mellékfolyók forrásvidékét kell tanulmányozniok, hogy a szóban forgó Orinoco-ügyet véglegesen elintézhessék, s a földrajzi tévedéseket kiigazítsák. A tudás szomjától égő geográfusok bizonyára nem is fognak reá érni, hogy unatkozzanak.

Talán mégis csak okosabb dolog lett volna, ha Jean és nagybátyja a tudósokkal egy csónakba száll vala, s az idő nem telik olyan végtelenül unalmasan. Martial őrmester nem gondolkozott így, s még mindig szentül meg volt győződve, hogy jobb nekik külön csónakon tenniök meg az útat. Jeannak sem volt semmi ellenvetése.

Az ifjú újra meg újra átolvasta honfitársának a könyvét, s hova-tovább mind jobban meggyőződött arról, hogy derekabb kalauzt keresve sem találhatott volna.

A mint a «Maripare» és a «Gallinetta» a folyam közepét elérték, a távolból rögtön feltűntek a bal parton emelkedő halmok, s az egyiknek lábjában mintegy ötven szalmafedelű kunyhót pillantottak meg. Cobruta falva ez, harmadfél száz meszticz lakója lehet; az őslakók a guam-indiánusok, arczuk bőre fehérebb, mint a mulattoké. Az esős évszak daczára halászgattak a benszülöttek, s így Kermor Jeannak és Martial őrmesternek módjában állott őket közelebbről megfigyelni.

A «Gallinetta» kormányosa tudott spanyolul, s készségesen válaszolt Jean minden kérdésére. Este felé, mikor a falca a jobb parthoz közeledett, így szólott Valdez Jeanhoz.

– Az ott egy régi misszió-telep, de most már senki sem lakik benne.

– Kikötünk itt, Valdez? - kérdé Jean.

– Alighanem kényszerülünk most kikötni. Jobb, ha az ember nappal teszi meg, míg világosság van, könnyebben el lehet igazodni.

A «Maripare» is a parthoz közeledett, s minekutána a két csónak utasai a vacsorát elköltötték, álomra hajtották fejöket.

A szél csakhamar elült, de hajnal tájban még hevesebben kezdett fújni, még pedig észak-kelet felől; a vitorlákat nyomban kifeszítették, s a két falcat gyorsan hajtotta a szél fölfelé az Orinocón.

Az elhagyott misszió-teleppel szemben van az Apurito torkolata, ez az Apurito az Apornak egyik ága. E nagy folyónak tulajdonképeni deltáját csak két óra múlva pillantották meg. A «Bolivar Simon» ezen a folyón halad tovább Columbia felé.

E tekintélyes mellékfolyó láttára önkénytelenül így kiáltott fel:

– Miért ne lehetne inkább ez az Orinoco, mint a Guaviar vagy az Atapabo?

– Teringettét - pattant fel Felipe. - Hát lehetne az Apur egyéb, mint mellékfolyója egy olyan folyamnak, mely ezen a helyen csaknem háromezer méter széles.

– Aztán nézzétek csak, milyen piszkos, zavaros a vize, holott az Orinocoé még Ciudad-Bolivarnál is tiszta és csaknem fenekéig átlátszó - tódítá Varinas.

– Igaz, igaz; ne beszéljünk tehát többé az Apurról, őt kizárjuk a versenyből; úgy is lesz még elég vetélytárs, a ki számot tart az orinocoi dicsőségre.

Az Apure vizében sok a «kaiman». Jean nem sokára meggyőződhetett erről, mert az egyik közvetlenül a «Gallinetta» mellett bukkant fel a vizből, melynek piszkos szine igen kedvez az állatnak, hogy észrevétlenül közeledjék kiszemelt áldozatához. Ezek az óriási krokodilusok csaknem hat méter hosszúak, s az Orinoco mellékfolyóiban csak úgy nyüzsögnek.

Jean megkérdezte Valdeztől, hogy veszedelmesek-e a kaimanok? A kormányos így válaszolt:

– Nem mondhatnám, hogy mind veszélyesek. Például a «bavas» nevűek még azokat sem bántják, a kik a folyó vizében fürdenek. Bezzeg a «cebado»-k már gonoszabb étvágyúak, meg-megkóstolják az emberhúst is, sőt a csónakokba is ellátogatnak, két lábú zsákmányuk után.

– De iszen csak próbálják meg! - kiáltott fel Martial őrmester.

– Hadd maradjanak inkább ott, a hol vannak - jegyzé meg Jean, a ki épen abban a pillanatban látott meg egy kaimant, a mint iszonyú száját föltátva kibukkant a hullámok közül.

Az Orinoco mellékfolyóiban nemcsak krokodilusok tanyáznak, hanem nagy testi erejű halak is, melyek egy-egy csónak útját könnyen veszélyeztethetik. Ezek a vizi fenevadak farkuknak egyetlen csapásával felfordítják a falcat, s nincs az a horog, melylyel kézre lehetne őket keríteni; továbbá a villamos-halak, melyek valóságos rémei a kisebb fajta halaknak, sőt az ember is aligha viszi el ép bőrrel azt a villany ütést, melyben ezek a csodálatos halak részesíthetik.

Az nap számos sziget mellett haladt el a két falca; az ár nagyon sodró volt, s csak ügygyel-bajjal juthattak előbbre. A mint Verija de Mono erdős szigete mellett eveztek el, a «Maripare» felől egyszerre több puskának a ropogását hallották. Öt-hat vadkacsa hullott a vizbe. Miguel úr és kollégái jól tudtak czélozni.

Nemsokára Miguel úr egy kis dereglyében oda jött a «Gallinettá»-hoz, s nehány vadkacsát átadva Jeannak, így szólott:

– Hadd legyen egy kis változatosság az ételökben.

Kermor Jean igen szépen megköszönte a tudós figyelmét; Martial is dörmögött valamit. Aztán megkérdezte Miguel úr Jeantól, hogy miként töltötte el a két első napot. Jean meg nyugtató feleletét hallván, kezet szorított a francziákkal és jóéjszakát kivánva, visszament kollégáihoz.

A két «falca» az éjet Pajarol szigete mellett töltötte. A parton számos kőtuskó állott ki a vizből, melyeken Chaffanjou egy csomó nevet fedezett fel. Az erre felé járó-kelő kereskedők véshették be a késükkel.

Martial pompásan elkészítette a vadkacsákat, s jóizűen megették vacsorára. Aztán a csónak födött részében ágyat csinált unokaöcscsének, az ajtónyílást sűrű moszkitó-hálóval bevonta, hogy Jean nyugodtan alhassék. Mert tudni való dolog, hogy ezen a vidéken az esős évszakban millió meg millió mérges fulánkú moszkitó nyüzsög, sürög a levegőben, s az Orinocon való utazást kimondhatatlanul kellemetlenné teszik. Ezek az utálatos rovarok úgy megcsipik az embert, hogy még két hét múlva is érezi, sőt akárhányszor heves láz fogja el a csipésektől.

Martial leült a csónakba, s folyton pipált, hogy a dohány maró füstjével is távol tartsa azokat a szemtelen moszkitókat. Ha mégis egyik-másik a szúnyogháló felé arczátlankodott, Martial valóságos hajtóvadászatot tartott ellenök.

Hiába kérte őt Jean, hogy feküdjék már le, nem bántják a moszkitók, hogy mindjárt el fog aludni: Martial makacs dühvel folytatta tovább a vadászatot, s addig nem nyugodott, míg unokaöcscsének szabályos lélegzetvétele el nem árulta, hogy most már igazán alszik. Ő is lehajtotta a fejét, s mint hogy a moszkitók ellen való harczban őt is össze-vissza csípték a bátrabb moszkitók: hatalmasan vakarózott... még a csónak is meg-megrendült bele.

Másnap reggel folytatták az útat. A szél iránya kedvező volt, de néha-néha vesztett az erejéből, a felhők mind alább szállottak, gomolyodtak, sűrűsödtek, miglen végül hatalmas zápor zuhogott alá. A folyam megdagadt, s a kormányosoknak igyekezniök kellett, hogy oda irányítsák a «falcá»-kat, a hol gyöngébb volt az ár. A bal part kinálkozott a legalkalmasabbnak erre, a hol mocsaras, iszalagos lévén a fenék, tömérdek vadkacsát pillantottak meg. No hiszen, nem is győzték a sok vadat összeszedni, annyit lőttek le.

A rákövetkező napon ugyancsak nehéz munkájuk volt a kormányosoknak. Lépten-nyomon sziklák, fatörzsek állottak ki a vizből, melyeket ügyesen ki kellett kerülniök, ha azt nem akarták, hogy a «falca» léket fogjon, vagy pozdorjává törjék össze. A vizben úszkáló fatörzsek arról a szigetről kerültek oda, mely ezelőtt néhány évvel kezdett szétmállani, s darabonként hullott szét. A sziget neve Zamuro volt.

Estére a két falca Casimirito szigetének felső csúcsánál kötött ki. A parton nehány rozoga kunyhót találtak az utasok, melyeket a teknősbéka-vadászok raktak volt oda hevenyében. Minthogy nagy szélvihar dühöngött, e kunyhókban biztosabb éjjeli tanyát foghattak, mint a csónakokban. Meg kell jegyeznünk, hogy csak a «Maripare» utasai szállottak partra, a «Gallinetta» utasai a tudósok biztatásainak daczára benmaradtak a csónakban.

Másnap az ég némileg kiderült, a felhők szétoszlottak, s reggel felé már csak finom apró szemekben hullott az eső, mire a nap kisütött, az eső is egészen elállott. Északkeleti friss szél támadt, s a két csónak ismét hasznát vehette a vitorláknak. Az Orinoco ezen a helyen méltán bámulatba ejtette a nantesbeli francziákat.

– Nézd, csak nézd, öcsém, hova jutottunk - mondá Martial.

– Mintha a Loire volna... mintha Bretagneban volnánk! Bámulatos a hasonlóság. A sikság jobbra és balra eszembe juttatja a Loire alsó folyásának a róna vidékét. Csupán egy dolog idegenszerű...

– Mi?

– Látod azokat a teknősbékákat, ilyet a Loire partvidékén nem láthat az ember. Ilyenkor szokták tojásaikat a fövény közé rejteni.

– Nem látok egyetlen egyet sem, öcsém.

– Majd látunk eleget, sőt fogunk is. A teknősbéka tojása finom eledel...

– Meghiszem azt, de még a húsa sem kis Miska. Hej, ha teknősbéka-levest ehetnénk, hm!

Martial csettentett a nyelvével csupa merő kivánságtól.

Délután a két csónak útjába roppant sok akadály gördült. Az evezősöknek meg kellett feszíteniök minden erejöket, mert a folyam árja nagyon erős volt. A levegőég megtelt sötét, villamossággal teljes felhővel, távolról mennydörgés moraja hallatszott, a szél ereje is mindinkább megtört.

A két kormányos kémlelve nézett jobbra-balra, alkalmas kikötőt kerestek, hol a csónakok majd biztonságban lesznek. Csakhogy sehol sem kinálkozott biztos öböl, jobbról-balról messze elterülő síkság volt, az Orinoco vize csaknem egy színbe verődött a parttal.

Miguel azt az ajánlatot tette a «Maripare» kormányosának, hogy nem volna-e jó, ha a folyam közepén maradnának, s úgy várnák be a következendőket.

– Veszélyes volna az itt maradás - viszonzá Martos - a horgony nem tartana meg, s a hullámok valamely fövénytorlatra sodornának, vagy felfordítanák a falcá-t.

– Mi tevők legyünk?

– Valahogy el kell érnünk a legközelebbi falvat, s ha ez nem sikerül, visszafordulunk újra Casimirito szigetére, hol a tegnap töltöttük az éjet.

– Melyik falu van a legközelebb?

– Buena Vista, az Orinoco bal partján.

Valdez, a másik falca kormányosa, a nélkül, hogy Martosszal előre megbeszélte volna a dolgot, egyenesen Buena Vista felé vette az útját. A legények erősen dolgoztak, hogy a vihar kitörése előtt biztos révbe jussanak a csónakokkal. Az ólomszürke felhők az ég déli részén úgy állottak, mintha oda lettek volna szögezve.

– Nagy vihar lesz! - mondá Martial őrmester Valdeznek.

– A bizony, de majd teszünk róla, hogy szembe nézzünk vele - felelé a kormányos.

Minthogy a sodró ár ellenében csak nehezen vergődhettek felfelé a folyón, a két kormányos közös erővel működött. Átjuttatták a két falcat az Orinoco bal partjára, ott egymáshoz erősítették kötelekkel, a legények egy része partra szállott és vontató kötelekkel - «esqillák»-kal húzták mind a két csónakot. A három tudós, Martial, sőt még Jean is buzgóan segített a nehéz munkában. Így jutottak feljebb, mind feljebb.

Érintették Seiba, Ceruruporo és Estillera szigeteit, s elhaladtak Passo Redondo szigeténél, s mielőtt a vihar a maga egész félelmes erejével kitört volna, szerencsésen megérkeztek Buena Vistába, s hálát adtak Istennek, hogy biztos révbe jutottak.