Két napi tartózkodás Danacoban.

Már két nappal ezelőtt feltüntek kelet felől egy meglehetős nagy hegynek a körvonalai. Valdez és Parschal azt mondták, hogy az Yapacana hegye. Egyúttal megjegyezték, hogy abban a hegyben szellemek tanyáznak.

Évenkint februárban és márcziusban lángok csapnak fel a hegy ormából, egész az égig fellobognak, s a környéket nagy távolságban megvilágítják.

Október 11-dikén este éppen arra a helyre jutottak, honnan a négy kilométer hosszú, másfél kilométer széles és ezerkétszáz méter magas hegyet jól lehetett látni.

Caridától idáig az út minden akadály nélkül folyt le. A szél elég erős lévén, a falcák sebesen haladtak felfelé az Orinocón. Útba ejtették Luna szigetét, s ettől kezdve a folyam mindkét partját sűrű pálmaligetek szegélyezték. A Yapacana-hegy az Orinoco jobb partján emelkedik, s alakja hasonlatos egy óriási ravatalhoz.

Paterne tréfásan jegyzé meg:

– Nem csoda, hogy ebben a rengeteg szarkofágban fogtak tanyát a szellemek, kisértetek, manók, boszorkányok és lidérczek. A balparton, Mavilla szigetén valamivel felül egy venezuelai telepítvényesnek, Assomption Emmánuelnek az ültetvénye terül el. Ez az Assomption meszticz származású, felesége is az, két fia és egy csomó benszülött munkása van.

A kis községet, melyet a meszticz e helyütt alapított, Danaconak hívják.

Midőn az esti homályban a két falca a parthoz igyekezett, hogy kikössön, a «Gallinetta» véletlenül beleütődött egy kiálló sziklába, s léket kapott. Valdez hamarosan betömte szénával, s így a viz beszivárgását egyelőre megakadályozta. Utasaink a parton töltötték az éjszakát, s csak másnap reggel szándékoztak a telepítvényest meglátogatni. Különben is legalább két napig kellett ott maradniok, hogy Valdez a falcát a további útra megigazítsa.

Danaco abban az időben, mikor Chaffanjon járt itt, még csak igénytelen kis telepnek vált be, most azonban már reászolgált a község névre. Az élelmes és rendkivül szorgalmas Assomption Emmánuel rövid idő alatt fel tudta virágoztatni. Ezelőtt San-Fernando közelében volt a meszticznek egy kisebb fajta telepe, de ott éppen San-Fernando közelsége miatt nem tudott boldogulni, elhatározta, hogy másutt próbál szerencsét, s így telepedett meg Danacóban. Írigylésre méltó függetlenségben élt itt, s minden irányban megkezdhette működését.

Emmánuel úr már kora reggel megtudta, hogy utasok érkeztek, nyomban felkerekedett, s elment a folyam partjára, hogy üdvözölje vendégeit.

Jean eléje sietett, s átadta neki a san-fernandói kormányzó ajánló levelét, ámde Assomption úr nem tulajdonított különös fontosságot a kormányzó levelének. Hamarosan elolvasta, s így szólott:

– Danacóban nincs szüksége az utasoknak ajánló-levélre. Én mindenkit szívesen szoktam látni, különösen pedig a francziákat.

– Köszönjük, uram, - mondá Helloch - annál jobban esik nekünk ez a szívesség, mert valószinűleg két álló napig kell önnek a nyakán ülnünk, mert egyik falcánkat kell kijavítanunk...

– Akár egy hétig is, uram, ... addig, a meddig jól érezik magukat nálam. A franczia Truchon honfitársai mindig szíves vendéglátásra számíthatnak az Orinoco vidékén.

– Nagy hálával tartozunk Truchonnak.

– Tudtuk előre, hogy tárt karokkal fogad minket - jegyzé meg Jean.

– Ugyan honnan tudta ezt, fiatal barátom?

– Mert ezelőtt öt évvel egy honfitársunkat, aki az Orinoco forrásvidéket tanulmányozta, szintén lekötelező szívességgel fogadta.

– Nemde Chaffanjont! - kiáltott fel az ültetvényes. - Derék egy tudós úri ember volt; reá is meg társára, Moussot úrra szívesen gondolok.

– Ő is hasonló érzelemmel, sőt igen nagy hálával emlékezik meg úti-rajzában Danaco uráról.

– Megvan önnek ez a könyv? - kérdé élénk érdeklődéssel a meszticz.

– Megvan, s ha óhajtja, a Danacora vonatkozó részt lefordítom.

Chaffanjon könyvében nem csak Assomption urról, hanem arról a bizonyos Truchonról is van szó, a ki ezelőtt mintegy negyven esztendővel ültetvényes volt az Orinoco forrásvidékén, s a benszülötteket kioktatta, hogy miként kell a gummifákat kiaknázni és keresetforrássá tenni. Így tette a franczia nevet ezen a vidéken kedveltté.

Assomption Emmánuel ez idő szerint hatvan esztendős, izmos, napbarnította arczú, vonásai értelemre és határozottságra mutatnak. Olyan embernek látszik, a ki tud parancsolni, de tud embereivel szemben méltányos is lenni.

Az ültetvényes meghivta az utasokat, hogy addig, mig a falcát Valdez rendbe hozza, legyenek az ő vendégei. Valdez nyomban intézkedett, hogy a falcát a partra vontassák, kiürítsék, s a javításhoz kezdjenek. Assomption Emmánuel pedig vezette a vendégeit Danaco felé.

A beszédes házi gazda büszke önérzettel mutogatta mango- és czitromfáit, banán- és cacao cserjéit, macanille-pálmáit, kukoricza- és manioc-mezőit, czukornád- és dohánytábláit. Mindazonáltal legbüszkébb a kaucsuk-erdőre volt, melyből a legtöbb jövedelmet remélte.

Minden szavából kitetszett, hogy nem kicsiny önérzet szorult beléje, s magáról szeret beszélni. Így például, mikor Helloch Mirabal urat hozta szóba, a ki szintén derék ültetvényes, Emmánuel úr megjegyzé:

– Ismerem... ismerem! Tigrá-ban van neki is telepje. Mondják, hogy jeles ember, de az ő telepe sohasem fejlődik akkorává, mint az enyém. Danaco úgy indul, hogy ma-holnap mezővároskává lesz.

Egyébiránt igaza is volt Assomption úrnak, mert Danacoban ötven ház épült már, melyeket korántsem lehetett volna szalma-viskóknak nevezni, mint a többi indiánus falvakét. Csinos kúpfedelű, pálma-levéllel fedett házak voltak, s igen formásak; a házak oldalait is pálmarostokból, ágakból fonták és sárral tapasztották be.

Danaco urának tágas, szép háza volt, három szobából állott, nagy gazdasági udvar vette körül, s az udvart magas czölöpkerítés védte esetleges támadás ellen.

A faluba érve feltünt utasainknak az, hogy a bennszülöttek éppen nem szaladtak el, ruházatuk sem volt annyira fogyatékos, mint a többi falvak lakóié. A férfiak erős, jól megtermett legények voltak, az asszonynép ruhája is a czivilizált világ divatja szerint készült.

Assomption úr hitestársa és két legény-fia rendkivül szívesen fogadták a vendégeket. A család minden tagja tudott spanyolul, s így a beszélgetés is élénkké vált.

– Az egyik falcát ki kell reparálni - mondá a házi gazda feleségének, - vendégeink két napig fognak szerencséltetni. Készíts elő egy vagy két szobát a számukra.

– Kettőt inkább - vágott közbe Martial őrmester.

– Igen szívesen, kettőt - mondá a házi gazda, - s ha esetleg Helloch és Paterne urak is itt kivánnák tölteni az éjszakát...

– Köszönjük, uram, - jegyzé meg Paterne - mi visszamegyünk este a falcánkra. Világért sem akarnánk alkalmatlankodni.

– A mint parancsolják! Hanem alkalmatlankodásról szó sincs - viszonzá a házi gazda, majd a fiaihoz fordult:

– Válaszszatok ki két ügyes embert, hadd menjenek a partra és segítsenek a falcát tatarozni.

– Értünk mi is ahhoz, majd elmegyünk segíteni.

Ennyi szívességre és előzékenységre nem számítottak utasaink. Természetes, hogy a reggeli alatt igen kedélyesen elbeszélgettek a háziakkal. Assomption urat különösen érdekelte az, hogy Jean az atyja fölkeresésére indult.

– Ön tehát az édes atyját keresi? - kérdé az ifjútól elérzékenyülve.

– Úgy van, uram, s ha Isten megsegít, Santa-Juanában remélem nyomára akadunk.

– Nem hallott ön esetleg valamit Kermor ezredesről? - kérdé Helloch a házi gazdától.

– Sohasem hallottam még a nevét sem.

– Ez előtt tizenkét esztendővel nem lakott Assomption úr Danacoban?

– Nem, akkor még a guachaponai telepen éltünk, s a Kermor ezredes nevét ott sem emlegette senki.

Majd a santa-juanai missziótelepre térült a beszéd.

– Nem járt ott ön soha? - kérdé Helloch.

– Soha.

– Hallani sem hallott soha a misszióról?

– Az indiánusok nem győzik eléggé dicsérni. Virágzó telepnek mondja mindenki.

– Esperante atyát sem ismeri?

– De ismerem, ... egyszer láttam őt, ... ez előtt három évvel. A misszió ügyében lefelé jött az Orinocón, s Danacóban is töltött egy napot.

– Milyen ember az az Esperante atya? - kérdé Martial őrmester.

A házi gazda éppen olyan képet festett a híres misszionáriusról, mint Jorres. Így hát nyilvánvaló, hogy mind a ketten látták őt.

Délután körülhordozta vendégeit a telepen. Mindent megmutogatott, s merthogy éppen kaucsuk-szüret ideje volt, megigérte vendégeinek, hogy azt is meg fogja mutatni, ha ugyan érdeklődnek érte.

– De még mennyire - sietett válaszolni Paterne, - az ember mindig tanulhat valamit...

– Csakhogy nagyon korán kell ám felkelni, mert az én embereim kora hajnalban fognak a munkához.

– Itt leszünk, uram, nem vagyunk mi álomszuszékok.

Jean is ajánlkozott, hogy velük tart; ezt hallván Martial, nyomban kijelentette, hogy a gummi elasticum-szüret őt is nagyon érdekli.

A délutáni séta vacsora idejéig húzódott el, s ugyancsak ki voltak fáradva, mikor visszatértek a szállásra. A nyájas házi asszony kitünő vacsorával várta őket. Vacsora közben el kellett Helloch úrnak mesélnie, hogy miként folyt le az utazás Caïcarától Danacóig, aztán szóba került az a szörnyű chubasco, mely Jeant csaknem elragadta...

Martialnak nem tetszett ez a beszédtárgy, mert újra eszébe juttatta, hogy Helloch mentette meg Kermor ezredes leányát, pedig annak a világ minden kincseért sem lett volna szabad megtörténnie.

Majd a venezuelai geográfusokról emlékeztek meg, a kiket San-Fernandóban hagytak, s a kik talán éppen most ölik egymást - szóval a miatt, hogy az Orinoco vajjon Orinoco-e, vagy Atapabo, avagy Guaviar...

A házi gazda éktelen dühös lett, mikor megtudta, hogy milyen bolond kérdést feszegetnek azok a tudósok. Apróra kikérdezte, hogy melyik védi az Orinocót, melyik kardoskodik az Atapabo és melyik a Guaviar mellett.

– Micsoda arczátlanság! - pattant fel végül, - micsoda arczátlanság így gyanusítani, sőt meggyalázni a mi büszke, fenséges folyamunkat!... No várjatok csak Felipe és Varinas! kerüljetek csak Danacóba, tudom, hogy künn tágas lesz, benn szoros. Miguel urat, az érdemes tudóst, a ki az Orinoco jussát védi, a legszívesebben látom.

Így telt el az első nap. Lehetett tiz óra, mikor Helloch és Paterne elbúcsúztak a háziaktól és jó éjszakát kivánva Jeannak meg nagybátyjának, visszatértek a «Moriche»-ra.

Hellochnak akaratlanul is Jorres, a spanyol matróz jutott az eszébe. Most már nem férhetett ahhoz kétség, hogy Jorres személyesen látta Esperante atyát, csak az furcsa, hogy a baré-indiánussal való találkozását letagadta. Hm, vajjon minő oka lehet a titkolózásra?... Hátha ebből a titkolózásból valami rossz dolog bontakozhatik ki, s ez a Jean kárára válhatnék?...

Helloch csak ezért gondolt oly gyakran Jorresre. Féltette Jeant, s még szilárdabb volt az elhatározása, hogy résen áll...

E gondolatok űzték el szeméről az álmot, s csak éjfél után szenderült el. Reggel már javában sütött a nap, midőn Paterne egy-két szelid «oldalba-bökéssel» felébresztette barátját.