Vigyázz, jön a tapir!

Midőn az utasok másnap reggel - szeptember 21-ikén - a matoweni-i kis kikötőt elhagyták, már csak negyedfél napi út választotta el őket San-Fernandótól. Ha tehát valami előre nem látott akadály közbe nem jön, nemsokára czéljuknál lesznek.

Ha a szél kedvező irányban fújt, a vitorla is segítette a csónakok előre haladását, másutt megint az evezőkre és a vontató kötelekre szorúltak.

A hőmérsék még mindig igen magas volt. A levegőég megtelt párázattal, s gyakortébb szakadott alá zápor. A zápor után égető özönnel sütött le a nap, úgy hogy az utasoknak a fedél alatt kellett menedéket keresniök; a szél nagyon lanyha volt, a nagy meleget mérsékelni nem tudta.

Az Orinocoba - főleg a bal parton - számtalan patak szakadt bele, melyeknek neve sincsenek, mert a nyári hőségben fenékig ki szoktak száradni. Még Paterne Germain sem igen vette őket számba.

Indiánus-csónakkal gyakortébb találkoztak, főleg a jobb part hosszában czirkáltak ezek a benszülöttek. Néha-néha a csónakok vontatásánál fel is használták őket a kormányosok, s bárminő csekélységgel megelégedtek: üveg-gyöngyökkel, szövetekkel, avagy szivarral.

Így érkeztek a folyam bal partján levő Augustino nevű faluba. Chaffanjon erről a faluról említést sem tesz munkájában, mert hát abban az időben, mikor ő járt itt, hire-hamva sem volt ezen a helyen a falunak.

Augustino falvának igen kedvező volt a fekvése. Az Orinoco hatalmas kanyarulatánál épült a kis falu, a folyam partját hatalmas fa-óriások borították be, távolabb pedig egész kaucsukfa-erdő terült el. Mintegy negyven kúptetejű szalmakunyhó volt ott egy rakáson, s a lakosok száma felrugott kétszázra.

A bennszülött asszonyok és gyermekek, mihelyt észrevették, hogy a három falca kiköt, hanyatthomlok az erdőbe rohantak s ott elrejtőztek.

Helyettük egy magas, csontos arczú, széles vállú bennszülött jelent meg a magas sziklaparton. Tiz-tizenkét bennszülött követte nyomon, a kik nagy tisztelettel néztek reá.

Ez a fogyatékos ruhájú, nagy karimás kalapú úri ember a falu birája, a kétszáz indiánus lakosnak a feje volt.

Miguel úr szóba ereszkedett vele, s örömmel tapasztalta, hogy a törzsfő beszél a venezuelaiak nyelvén.

A törzsfő kezet szorított a tudóssal s így szólott:

– Vendégeink vagytok mindnyájan!

– Holnap reggelig szándékozunk csak itt maradni - mondá Miguel, - akkor újra tovább veszszük útunkat.

– Addig pihenjetek a fedelünk alatt, szívesen felajánljuk nektek.

– Köszönjük, biró uram, hozzád benézünk, s meglátogatunk, de azt az egy éjszakát majd a falcá-inkon töltjük el.

– Tegyetek úgy, a mint nektek tetszik.

– Te vagy úgy-e a fő-ember ebben a csinos faluban? - kérdé Miguel úr, a mint a partra felkapaszkodva körülnézett.

– Én. A falu nem rég keletkezett, de majd terjeszkedni fog, ha a san-fernandói kormányzó pártját fogja. A köztársaság - úgy hiszem - jó szemmel nézi, hogy az Orinoco partján egy faluval többje van.

– Majd mi is szót teszünk érdeketekben, ha visszamegyünk...

Ez az igéret még barátságosabbá tette a falu első emberét utasaink iránt. Miguel úr és társai az indiánusok nyomában haladva közeledtek a faluhoz, mely puskalövésnyire volt a folyam partjától.

Helloch az ő fiatal barátja mellett haladt, s kérdezte tőle, hogy a Chaffanjon könyve nem emlékszik meg ezekről az indiánusokról?

– Azt mondja róluk Chaffanjon, hogy békés természetűek, nem kedvelik a harczot, az Orinoco partvidékén levő őserdőkben tartózkodnak legszivesebben.

– Én is azt hiszem, hogy ezeket a piarao-indiánusokat könnyű szerrel meg lehetne téríteni, ha missionáriusok jönnének közéjük.

– Igaza van Helloch úr - viszonzá Jean, s aztán lelkesedve folytatta: - ó, milyen nemes, dicső a hittérítőknek a hivatása. Ezek a valódi apostolok, a kik ott hagyják a művelt társadalmat, mindent, a mi az életet kedvessé teszi, testvéreiket, családjukat, s néha még attól sem riadnak vissza, hogy életüket feláldozzák. Gondolja csak meg, hogy Esperante atya Santa-Juanában minő eredményekre jutott, s példája hány hittérítőt lelkesített hasonló munkásságra!

– Úgy van, úgy! - helyeslé Helloch Jakab.

Helloch bámulta az ifjú nemes érzelmeit, komoly gondolkodását. Valóban korát meghaladó az érettsége. Ezért jegyzé meg:

– Kedves Jeanom, olyan dolgok ezek, melyekre az ember az ön korában ritkán szokott gondolni...

– Én már öreg vagyok, Helloch úr, - viszonzá Jean egy kissé elpirulva.

– Igaz, ... igaz... már tizenhét éves!

– Két hónap és kilencz nap hiján - vágott közbe Martial őrmester, - nem tudom, miért véníted magadat, kedves öcsém...

– Bocsánatot kérek, édes bácsikám, többé igazán nem teszem - mondá Jean, nem állhatván meg, hogy ne mosolyogjon.

Ezalatt a falu birájának a kunyhójához érkeztek, mely hatalmas, lombos fák sürűje között állott. Pálmalevelek fedték a tetejét, mely hasonló volt egy koronához. Egészen új volt még, csak a tegnap avatták fel ünnepélyesen, ördögűző indiánus czeremóniákkal, mert tudni való, hogy ezek az indiánusok is nagyon babonások, a gonosz szellem üldözésétől szörnyen félnek. Az indiánus falu birája bevezette vendégeit a kunyhójába, melynek butorzata csak a legszükségesebb holmikra szorítkozott.

Ezalatt a falu népe összegyült, az asszonyok és gyermekek is előkerültek az erdőből, s kiváncsian nézték az idegeneket. Zöldséget, czukornádat banán-féle gyümölcsöt hoztak, s nyomban megkezdődött a cserekereskedés. Örvendettek a cserélje kapott tárgyaknak, különösen kedvükre való volt a szivar, kés, balta, üveggyöngy.

Egy óra alatt kicserélték áruikat, a nap lementéig Helloch, Miguel kényükre-kedvükre vadászhattak az erdőben. Miguel egy bizam-sertést, Helloch egy derék szarvast terített le. Miguel hátára vette a maga zsákmányát, Paterne és Helloch egy rudra kötözve vitték a szarvast, s a falca-khoz igyekeztek. Nehány puska lövésnyire lehettek a falutól. A teher nehéz volt, megállottak tehát, hogy pihenjenek.

A levegő roppant bágyasztó, fülledt volt.

Egy pálma tövében ültek le, midőn a sürűből ágak ropogása, nehéz léptek zaja riasztotta fel.

– Vigyázzunk! - kiáltá Helloch - valami ragadozó vad közeledik.

– Az én puskám golyóra van töltve - nyugtatá meg Miguel.

– Legyen tehát résen - biztatá Helloch - addig én is megtöltöm a puskámat.

Néhány percz mulva szétváltak az ágak s egy ormótlan tapir feje bukkant fel. Miguel czélba vette, de nem talált jól, s még három golyóba került, mig leterítették. De ugyanekkor egy indiánus ordítása hallatszott, a ki fenyegetőzve rohant el a falu irányában.

A vadászok nem sejtettek semmi rosszat, felvették a bizam-sertést, a szarvast és folytatták útjokat. A tapirt - úgy beszélték meg, - majd az evezős-legényekkel fogják a falcá-khoz szállíttatni.

A mint azonban a faluhoz közeledtek, nagy lárma, dühös kiáltozás ütötte meg a fülüket. Az indiánusok a biró háza köré gyültek mind, nyilakkal voltak felfegyverkezve. A folyó partjáról Valdez, Varinas, Felipe és Martial őrmester rohantak eléjük, a kik szintén hallották a falubeliek lármáját, s veszélyt sejtve segítségükre siettek.

– Mi történt? - kérdezé Valdez.

– Semmi - felelé nyugodtan Helloch - ezt a két vadat ejtettük el és...

– Egyebet nem?

– No meg egy tapirt, azt ott hagytuk egyelőre, mert nem hozhattuk magunkkal.

– Vissza!... Vissza a falcá-khoz! - sürgeté Valdez.

A csónakok legénysége is felfegyverkezve jött eléjük, mert az indiánusok a biró vezetése alatt rettenetes dühtől tajtékozva rohantak reájuk.

Valdez megmagyarázta az indiánusok hirtelen haragját és dühös felgerjedését. A tapirt szent állatnak tartják, s azt, a ki a tapirt bántja, halálos ellenségüknek tekintik.

Az üldözők elől ép bőrrel jutottak a falcákra. A két kormányos rögtön intézkedett, hogy az utat folytassák, s mielőtt az indiánusok nyilzápora nagyobb kárt tehetett volna bennök, a csónak kosara megvédte őket.

Nehány golyó, melyek az indiánusok között félelmes pusztításokat vittek véghez, eldöntötte a csata sorját. A falubeliek átkozódva, ordítozva tértek vissza kunyhóikba, kettő-három a vizbe bukott, a mint a csónakokra akarta magát vetni, s éppen a kellő pillanatban találta a golyó.

A három falca szerencsésen elmenekült, s a folyam bal partján horgonyt vetett. Ott szándékoztak az utasok éjjeli tanyát fogni.

Már lefeküdtek mindnyájan, midőn Paterne Germain e szavakat intézte Hellochhoz:

– Mit gondolsz, Jakab, mit csinálnak az indiánusok a lelőtt tapirral?

– Nagy tisztelettel eltemetik, a mint megilleti a szent állatot.

– Te, én azt hiszem, - akár fogadok is reá - hogy felfalatozzák... Okosan cselekszik, mert a tapir-czomb jól kisütve nem is megvetendő falat!