Deczember 29-dikétől január 9-dikéig.

Délelőtt Poë Edgar regényének huszonötödik fejezetét nagy figyelemmel olvastam újra át. Ebben a fejezetben arról van szó, hogy a két menekülő, a kik Nu-Nut magukkal hurczolták, mintegy hat mérföldnyire lehettek a tsalali öböltől.

E fejezetben a következő sorok reánk nézve a legfontosabbak:

«A «Jane» a jégzónán, tehát a legveszedelmesebb részén a sarkköri tengernek, szerencsésen elhozott Tsalal szigetéig. Esztelenség lett volna tőlünk, ha észak felé vettük volna az útat; először mert a közeledő tél fenyegetett, másodszor mert a tengerár ellenében, mely minket dél felé ragadott, úgy sem tehettünk volna semmit. Merészen elhatároztuk, hogy délnek vesszük az útat; reméltük, hogy enyhébb éghajlatra és szigetekre bukkanunk».

Mikor Pym Arthur ezen a helyen járt, február 29-dike volt, ma pedig deczember 29-dike van, e szerint a «Halbrane» két teljes hónappal előbb jutott ilyen messze le délre, két hónap választotta el a téli időszaktól; Pym Arthur és barátja egy nyomorult lélekvesztőn indultak útnak, a «Halbrane» jól felszerelt erős hajó, eleséggel bőven megrakodva.

Hogyne reménykedtem volna a vállalat sikerében!

A délelőtt folyamán eltüntek a sziklaszigetek a távol ködében, a hőmérsék elég enyhe volt, a tengerár hathatósan elősegítette a «Halbrane» haladását: óránként négy-öt mérföld-útat tettünk meg.

Fejünk felett csapatostul röpültek a sarkvidék madarai: alcyonok, pelikánok, sirályok és albatrosok. Csakhogy nem voltak olyan óriási nagyok, mint a minőknek Pym Arthur festi őket.

A rá következő két napon nem történt semmi különös dolog. Szárazföldet nem pillantottak meg a hajóőrök. A matrózok sok halat fogtak, s így az élelmiszer jócskán gyarapodott.

1840 január l-jén már reggel óta áttetsző köd borult a szemhatárra. Ebből arra következtettünk, hogy az időjárás meg fog változni.

Négy hónap és tizenhét nap mult el azóta, hogy a Kerguelákról eljöttem, két hónap és öt nap, mióta a Falkland-szigeteket elhagytuk.

Mellesleg meg kell jegyeznem, hogy Dirk Péternek a viselkedése irányomban némileg megváltozott. Mióta meggyőződött arról, hogy Pym Arthur sorsa iránt érdeklődöm, közeledett hozzám, gyakran szóba állott velem, s így lassankint, a mint mondani szokták: «értettük egymást.» Ha nem volt szolgálatban, oda sompolygott, a hol én ültem, egy-egy szót lökött ki a fogai sövénye közül, de mihelyt a kapitány vagy West Jem csatlakoztak hozzánk, elhallgatott, mintha beszéde fonalát ollóval metszették volna ketté.

Ma tiz óra tájban megint hozzám szegődött. West Jem a hajóhidon őrködött, Guy Len kapitány lenn volt a kabinjában. Mikor mellettem megállott, kérdezem tőle:

– Nos, Dirk Péter, szeretne-e velem «róla» beszélni?

A meszticnek felcsillant a szeme, mintha az eleven szenet valaki erősen megfujja.

– Róla! - dörmögé Dirk Péter.

– Maga híven megtartotta őt emlékezetében, Dirk Péter.

– Őt nem lehet soha elfelejteni... soha... soha!

– Még mindig ott van valahol, úgy-e? - kérdém, kezemmel dél felé mutatva.

– Ott... ő az én testvérem, nem... ő a fiam, értsen meg jól engem... sokáig ettünk egy kenyeret... nagy veszélyeket állottunk ki közösen... úgy szerettem őt, mint az édes fiamat... Én visszajöttem,... de ő szegény ott rekedt... ó szegény.. kedves Pym, te ott maradtál... ott.

A mesztic szemében köny reszketett.

– Dirk Péter, mondja csak, nincs magának fogalma sem arról az útról, a mit Pym Arthurral együtt megtettek, mióta Tsalal szigetéről elmenekültek?

– Nincs, Jeorling úr!... Szegény Pymnek nem volt semmiféle szerszáma, hogy a nap magasságát megmérhette volna.... Semmije sem volt, a tenger vitte a csónakunkat hat nap és hat éjjel egy huzamban; a szél is segített, az is délre hajtott, mind tovább... tovább. Két karót szúrtunk a csónak oldalába, rá akasztottuk az ingünket... az volt a vitorlánk.

– Ahá, az a fehér ing, mitől Nu-Nu oly rettenetesen félt...

– Arra nem emlékszem, de ha Pym úgy irta meg, akkor igaz... szent igaz.

– Hát az alatt a nyolcz nap alatt mivel táplálkoztak?

– Az... az,... már hogy mit ettünk... keserves sorsunk volt; három teknős békánk volt... abban van víz is... a húsa nem rossz... Megettük nyersen... Hja a nyers hús, uram,... az egészen nyers hús...

Dirk Pétert komor, félelmes emlékek szállhatták meg e szavaknál, mert aggódva nézett körül, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallja.

Rövid hallgatás után másra tereltem a beszéd sorát.

– Mondja csak, Dirk Péter, nem márczius elsején látták-e meg először azt a ködfalat, melyről Pym Arthur beszél a naplójában?

– Azt nem tudom, Jeorling úr, de ha Pym úgy irta, akkor neki bizvást hinni kell.

– Nem beszélt magának soha tüzes sugarakról, melyek az égből alá tűztek? Szándékosan nem akartam a «déli fény» szót használni, mert attól tartottam, hogy a mesztic nem ért meg.

– Sohasem szólott nekem arról Jeorling úr,... soha - felelé Dirk Péter kis vártatva.

– Hát azt maga nem vette észre, hogy a tengernek a szine megváltozott, többé nem volt átlátszó, hanem sűrű és fehér, mint a tej.

– Azt sem tudom,... nem emlékszem rá... Értse meg jól a dolgot, akkor már forgott velem a világ... azt hiszem hogy nem voltam egészen az eszemen... A csónakot vitte... vitte az ár... szédült a fejem...

– Hát arra a fehér por-esőre, mely sűrűn szitált alá, arra, csak emlékszik, Dirk Péter?... Az a fehér por-eső!...

– Arra sem emlékszem, uram!

– Talán hó hullott?

– Hó?... Meglehet... de mégsem volt... talán? Meglehetősen meleg volt a levegő. A mint Pym mondja, úgy volt minden.

Beláttam, hogy e csodálatos jelenségek felől hasztalan kérdezem Dirk Pétert, nem tud ő engemet felvilágosítani. Feltéve, hogy látta mindazt, miről a regény utolsó fejezete szól, de már elmosódott teljesen az emlékezetében.

Tompa hangon jegyzé meg végül:

– Jeorling úr, Pym majd elmond mindent magának... Ő tudja... én bizony nem tudom már... Ő látta a saját szemével... neki bátran hihet.

– Hinni fogok neki, Dirk Péter - felelém, hogy a meszticet meg ne szomorítsam.

– Úgy-e, keresni fogjuk őt?

– Remélem, hogy keressük.

– Csak azután, ha Guy Vilmost és a matrózokat megtaláltuk, úgy-e?

– Úgy hiszem, hogy azután.

– Hátha azokat nem találjuk meg?

– Még akkor is... Mindent megteszek, hogy a kapitányt rábeszéljem.

– És ő beleegyezik... bele kell egyeznie,... olyan embert, mint Pym, nem szabad elhagyni.

– Mert Pym, az én kedves fiam él... várja, hogy Dirk Péter megölelje őt... beszéljen vele... Én tudom, hogy él... valaki azt súgja!...

A mesztic hatalmas, boltozatos melle remegett... Ó nagyon szerethette ő a szegény Pymet!

Csendesen megfordult és ott hagyott engemet, gyötrő izgatottságnak közepette. Mert hogy ne hatott volna meg e félig vad embernek kimondhatatlanul gyöngéd szeretete, a ki barátja sorsáért úgy aggódott, a ki barátját úgy szerette, mintha az édes gyermeke lett volna...

Január 2., 3. és 4-dikén a goélette szakadatlanul folytatta az útját dél felé. Sziget nem tünt fel sehol. Vajjon nem tévedett-e Dirk Péter, midőn azt mondta, hogy e vidéken több szigetet látott. A déli sark vidékén gyakran fordulhat elő a látó-érzék csalódása.

Guy Len kapitány úgy vélekedett, hogy Pym és Dirk Péter csónakja talán nem is délnek, hanem nyugatra vagy keletre úszott az árral. Mindenesetre kár, hogy az említett szigetek egyikén sem kötöttek ki, mert akkor nem kellene egy pillanatig sem kételkedniök a felől, hogy e sziget valósággal megvan.

– Majd rájok bukkanunk, kapitány úr, - biztatám én, - csak haladjunk nehány fokkal alább.

– Úgy gondolnám, Jeorling úr, hogy okosabb dolog volna, ha a negyven és negyvenötödik délkör között kissé puhatolóznánk.

– Fel kell használnunk minden perczet, kapitány úr, a puhatolózás több napi munkánkba kerülne, előbb oda kell érkeznünk, hol Pym és Dirk Péter egymástól elszakadtak.

– Tudja, hogy hol szakadtak el egymástól? Pym tudósításában nincs a hely pontosabban megjelölve.

– Annyit tudok, hogy a két menekülővel a csónak messze... messze ment délnek, jóval messzebb, mint mi most vagyunk. A minthogy ez a regény utolsó fejezetében olvasható.

A regénynek szóban forgó sorai ezek:

«A tengerárja és a szél, mely hátban fujt, csónakunkat körülbelül hét-nyolcz napig hajtotta. Igen nagy útat tehettünk meg, még pedig olyan irányban, a mely czélunknak megfelelt.»

– Nos, kapitány úr, nem lehet ebből valamire következtetni? - kérdém Guy Lentől?

– Talán arra, hogy a déli sarkig jutottak, Jeorling úr?

– Akár oda is, hiszen Tsalal szigetétől a déli sark mindössze csak négyszáz mérföldnyire van.

– Megengedem, de utóvégre is a «Halbrane»-nak nem az a czélja, hogy Pym Arthurt keresse, hanem Guy Vilmost és társait. Nekünk arról kell, ha ugyan lehetséges, meggyőződnünk, hogy bátyám e tenger valamely szigetére nem menekült-e bajtársaival.

Január 5. 6-dikán nem történt semmi különös dolog. Mindazoknak a rendkivüli jelenségeknek, melyekről Pym Arthur mesélt, semmi nyoma sem volt. A hőmérsék elég enyhe volt (+ 10° Celsius). Mindinkább megbizonyosodtam arról, hogy Pym Arthur nem volt egészen ura az érzékeinek, midőn a csodálatos képet festette a déli sarktengerről, lakóiról, növény- és állatvilágáról.

Január 9-ikén megmértük a nap magasságát. Az eredmény: 86° 33’ déli szélesség.

Ezen a ponton szakadhatott el a mesztic Pym Arthurtól, mikor a csónak abba a jégtuskóba ütközött.

Itt megint az a kérdés merül fel: vajjon a jégtábla, melyre Dirk Péter felkapaszkodott, ugyanabban az irányban haladt-e, mint Pym csónaka? Vajjon nem vitte-e egy másik tengeráram észak vagy nyugat felé?

Ezen közben a «Halbrane» vitorláit kedvező szél dagasztotta, s haladott merészen tovább dél felé. Engem meg valósággal lázas, beteges kivánság szállott meg, hogy mielőbb lássam Pym Arthurt, Guy Vilmost és a «Jane» matrózait. Nem... nem is tudtam arra gondolni, hogy nem találjuk meg őket.

Ha most Guy Len kapitány hirtelen megfordítaná a hajót, s azt parancsolná, hogy térjünk vissza északra: nem tudom, hogy melyikünk volna kétségbeesettebb: Dirk Péter-e vagy én?..

A legények elég derekasan viselték magukat. Hearne is csak titokban elégedetlenkedett. Hogy a matrózok kitartását még inkább fokozza, Guy Len kapitány összehívta őket a hajó fedélzetén, s így szólott hozzájuk:

– «Halbrane» népei! Mióta Tsalal szigetétől elindultunk, két fokkal jutottunk tovább délre. Tudjátok meg, hogy a zsoldotokon kívül négy ezer dollár jár nektek, minden fokért két ezer. Mihelyt a Falkland-szigetekre érünk, a jutalmat megkapjátok.

Egyik-másik matróz «hurrah»-zott, de a többi közönyösen vette. Mintha nehányan elégedetlenül morogtak volna is.