Küzdelem az úszó-jéghegyekkel.

Ez az utóbbi vihart nem számítva a «Halbrane» útja eléggé szerencsés volt a déli tenger vidékén. Hátha még a Weddell útján haladva deczember első felében elérjük azt a bizonyos nyilt tengert!...

Deczember 10-dikén a jégtáblák, melyek egyenkint úszkáltak, nem akadályozták hajónkat az előhaladásban. A szél iránya is kedvező volt, s így a jégtömbökkel nem szembe, hanem velök egy irányban haladtunk. Rendes körülmények között csak januárban szokott a jég megindulni, de Guy kapitány, a ki e tekintetben igazán szakértő volt, úgy nyilatkozott, hogy az idén már deczemberben megindul a jég.

Egyelőre nem félhettünk semmiféle összeütközéstől, majd csak akkor kezdődik a küzdelem, mikor útat kell a jéghegyek között törnünk, mert ha a Weddell - sejtette szabad tengerre ki akarunk jutni, e jégpánczél között vagy rést kell ütnünk, vagy magától kinálkozó nyilást kell keresnünk.

Azt talán mondanom sem kell, hogy minél lejebb jutottunk délnek, annál számosabb úszó-jégtömbbel volt lépten-nyomon találkozásunk, s így a «Halbrane» előrehaladása is mind több akadályba ütközött.

Deczember 14-dikén a 72° 31’ déli szélesség alatt voltunk, a hosszuság állandóan a 41-42° között maradt. Mindössze két fok választott el attól a ponttól, a meddig Weddell jutott volt.

A hajónkkal szembe jövő vagy azzal egy irányban úszó jéghegyekhez képest milyen parányi kis alkotmánynak tünt fel a «Halbrane»!

A rengeteg nagy és roppant változatos formájú jéghegyek, komoly méltósággal haladtak; a nap sugarai megtörtek a jégkristályokon, kék és vörös fény szikrázott ki belőlük...

Emitt villogó piramist mutatott, amott kupolás templomot, mely nélkül a bizanti styl vajmi keveset érne; és se vége, se hossza a legkáprázatosabb szinnek, a legcsodálatosabb formáknak, minőket az ég felhői láttatnak az élénk képzelőtehetségű emberekkel.

Meg kell vallanom, hogy Guy kapitány éppen olyan bátor, mint a mily okos és előrelátó hajós volt. A jéghegyek között úgy tudta vezetni a hajót, hogy soha egyikbe sem ütődött, sőt még csak nem is érintette. Néha egész útvesztőbe került, s oly ügyesen használta fel a vitorlákat, hogy a «Halbrane» épen kerülte ki, s tovább folytatta útját.

Egy ilyen alkalommal így szólott hozzám:

– Jeorling úr, nem az első eset ez, hogy a sarktengert járom... csakhogy eddigelé sajnos, kárba veszett minden fáradozásom. Eddig csak vaktában, merő sejtelem után indultam, most azonban bizonyosság vezet. Hogyne mernék hát mindent koczkáztatni.

– Értem, kapitány úr! A mit eddig tapasztalt, azt most mind hasznára fordítja. Nem is kételkedem abban, hogy terve sikerülni fog.

– Kell sikerülnie, Jeorling úr! Azt azonban meg kell vallanom, hogy a jég-zónán túl levő földről vagy nyilt tengerről fogalmam sincsen. Legfeljebb a Weddell no meg a Pym Arthur tudósításai...

– Igaz, mind a kettő szabad tengerről beszél, mely a jégen túl volna...

– Ön talán nem hiszi, hogy lehet?

– Hinni hiszem, hogyne hinném.

– Helyes. Igen nyomós érvek szólanak mellette. Magától értetődik, hogy ilyen nagy jéghegyek a nyilt tengeren nem képződhetnek. A hullámverődés óriási ereje tördeli el, s halmozza egymásra, hajtja tovább a déli sarktól. Nyilvánvaló, hogy a sark mellett szárazföldnek (szigetnek) kell lennie, ezek mellett képződik a jég, s innen szakasztja el valamely erő, s a tengerárja melegebb vidékre hozza magával.

– Ezt a magyarázatot nagyon valószinűnek tartom.

– Az északi meg a déli sarkvidék nem egyforma. Ezt már Cook is elismerte, sőt határozottan tanuságot tett róla.

– Vajjon mi lehet az oka a kettő között levő különbségnek?

– A legfőbb oka az lehet, hogy az északi sark-vidéken a déli szelek az uralkodók, ezek melegebb éghajlatról támadva maguk is jelentékenyen átmelegszenek; a déli sark-tengeren azonban a szomszédos szigetek pl. a Jóremény-foka, Patagonia, Tasmania nem igen hatnak a szélre, s így a déli sark-tengeren jóformán egyforma a hőmérsék.

– Igen fontos ez a megfigyelés, kapitány úr, hathatósan szól a mellett a vélemény mellett, hogy nyilt tengernek kell a jégzóna tulsó felén lennie.

– Kell lennie, s nekünk éppen az a czélunk, hogy oda eljussunk.

Deczember 15-dikén mind jobban meggyült a bajunk a jéggel. A szél északkelet és délkelet között fújt, dél felé nem csapott át, kedvező volt tehát a «Halbrane» haladására nézve.

West Jem gyakrabban megmérte a jéghegyek magasságát; 10-100 toise-nyiak voltak. Minél tovább fontolgattam azt, a mit a kapitánytól hallottam, annál bizonyosabbnak tartottam, hogy a sark körül föltétlenül kell szárazföldnek lennie, mert egyébként a jéghegyek képződését megmagyarázni nem lehetne. No meg, ha a sark vidéke nyilt tenger volna, a merész utazók eddig már régen útat törtek volna egészen a sarkig.

A «Halbrane» új matrózaira a jéghegyekkel való küzködés nagyon aggasztólag hatott, de a régi matrózok föl sem vették.

Különösen a hajóőrségre kellett gondot fordítani. Minden pillanatot fel kellett használni, hogy a hajó valamely jéghegygyel össze ne ütközzék. West Jem egy hordót köttetett fel az árbocz keresztgerendájára, s oda ültette be a matrózt, hogy vigyázza a tengert.

A hőmérsék türhető volt (5-6° Celsius), csak a ködtől őrizzen meg az isten, mert akkor e jéghegy-útvesztőben nehéz lett volna előhaladni.

Deczember 16-dikán nehéz munkája volt a matrózoknak. Néha csak keskeny nyilást találtak a jéghegyek között, s az is kigyó módra kanyargott. Ugyancsak volt dolga a kormányosnak; Hunt újra megmutatta, hogy ember a talpán.

Ez a csodálatos Hunt különösen olyankor mutatta ki az ügyességét, ha egy-egy mozdulatlan jégtuskót kellett az útból elhárítani. Ilyenkor csolnakba ült, a jégtuskóhoz evezett, hátára vette a vasmacskát, s felmászott vele a jégtömbre, bele akasztotta s aztán a hajóra visszaevezett, így a jégtömböt kimozdították a helyéről útat nyitva a tovább haladásra. Guy kapitány és West nem is titkolták, hogy vele mennyire meg vannak elégedve. «Minta matróz»-nak nevezték el. Az a titokzatosság, mely egyéniségét körülvette, még inkább fokozta a kiváncsiságot.

Ekkor már a «Halbrane» nem volt távol a jég-zónától, ha majd oda érünk, akkor csak az alkalmas, átjárót kell megtalálnunk.

Deczember 16-dikán a leglelkiismeretesebb gondot kellett arra fordítanunk, hogy valami baj ne történjék. A kormányrúd nagyon elnyüvődött a folytonos használatban, szinte ketté tört; a hajóhoz minduntalan jégtuskók ütődtek, s a hajó oldalát sok helyütt megrongálták. Komolyabb bajtól azonban nem kellett félnünk, mert a «Halbrane» ezeket a rongálásokat kiheverte, s a jégtömböknek akkora ereje nem volt, hogy a hajó oldalát betörjék, hogy léket üssenek rajta.

17-dikén reggel a hajó-őr felkiáltott:

– A jobb oldalon vigyázat!

Mintegy öt-hat tengeri mérföld távolságra délen hosszú, reczés szélű jég-hegyláncz vonult el hosszan, e mellett ezer meg ezer jégtömb zúdúlt. A jég hegyláncz mozdulatlan volt. Első tekintetre úgy látszott, mintha a végtelenségben nyúlna el; melyet körülhajózni lehetetlenség.

Ez alkalommal beszédbe elegyedtem a kapitánynyal, s ő így magyarázta meg nekem a dolgot.

– Ha azt veszszük alapul, hogy a jéghegyek képződéséhez föltétlenül szárazföld kell, úgy ez, a mit most látunk, már a szigettől elszakadt, összetorlódott jégtáblák tömkelege, mely az ár hatása alatt minduntalan nagyobbodik vagy kisebbedik; át-átszakad, egy részét tovább viszi a tenger árja, a többi együtt marad addig, mig az ár vagy a nap melege el nem indítja. E szerint korántsem kell arra gondolnia, hogy ezt a jég-hegylánczot nem tudjuk körül hajózni.

– Bizonyára keresztül jutunk.

– Weddellnek is sikerült, nekünk is kedvezni fog a szerencse, mert megvallom, a szerencsének is sok köze van a dologhoz.

Mikor a jéghegytől mintegy három mérföldre voltunk, meglehetős nagy tengeröbölbe bukkantunk. Guy kapitány leoldott egy csolnakot, ő maga, a csolnak-mester s még négy matróz belé ült. Elindultak, hogy átjárót keressenek.

Három órai hasztalan keresés után visszatértek a hajóra. Nem sokkal utóbb hóval elegy záporeső szakadt alá; elég baj volt, mert jóformán nem láttunk semmit. Délkelet felé vettük az utunkat, s csak igen lassan, óvatosan haladhattunk, mert minduntalan az a veszély fenyegetett, hogy jégbe ütközünk.

West Jem a szél irányában terelte a hajót, s mindenek felett arra ügyelt, hogy a nagy ködben némileg tájékozódva a jég-hegyláncztól távol tartsa a hajót.

Huszonnégy órát töltöttünk így el, a jéghegytől mintegy három-négy mérföldnyire távozhattunk el.

Guy kapitány váltig bizonyítgatta, hogy ha a «Halbrane» másodmagával volna, el nem mulasztaná, hogy az egyik hajóval a jéghegy mentében maradjon, de így nem meri az egyetlen hajót koczkáztatni.

Így is volt elég dolga West Jemnek, hogy minduntalan irányt változtasson, egy-egy úszó jégtábla elől kitérjen. Legnagyobb szerencsénk az volt, hogy vihar nem tört ki, mert ilyen körülmények között a «Halbrane» bizonyára darabokra tört volna.

Deczember 18-dikán a «Halbrane» a 73° szélesség alá jutott.

A jéghegy-láncz környékén czirkáltunk, s minduntalan kerestünk valami alkalmas nyilást, melyen át keresztül juthatnánk, de hiába. Végre 19-dikén délután két és három óra között a hajóőr jelentette:

– Délkeleten nyilást látok a jéghegyben!

– Hát azontúl?

– Nem látok semmit sem.

West Jem sietett fel az árboczkosárba. Mintegy tíz perczig kémlelt a jelzett irányban, s aztán harsány hangon lekiálta:

– Szabad tenger!

Háromszoros hurrah volt erre a felelet.