Mindenképpen érdemes volt foglalkozni ezzel a hirdetménnyel. Valóban, ha az új társulat megszerzi az északi területeket, ezek végleg Amerika, jobban mondva az Egyesült Államok tulajdonába mennek át, hiszen ez az ügyeskedő államszövetség mindinkább terjeszkedni törekszik. Oroszország néhány évvel ezelőtt, amikor nagy északnyugati területeket engedett át az északi Cordilleráktól a Bering-szorosig, nem jókora darabot juttatott-e neki az Újvilágból? Feltehető volt tehát, hogy a többi nagyhatalom nem nézné jó szemmel, ha a sarki területeket is a szövetséges köztársaság kebelezné be.

Mégis, amint már említettük, Európa és Ázsia különböző államai - e területekkel nem szomszédosak - vonakodtak részt venni az árverésen, annyira kétségesnek találták a dolog kimenetelét. Csupán azok a nagyhatalmak szándékoztak jogaikat kiküldöttek útján érvényesíteni, melyeknek partvidéke közel esik a szélesség 84. fokához. Nos, látni fogjuk majd, hogy ezek a szomszédos államok is csak mérsékelt áron akartak vásárt csapni, mivel olyan területekről volt szó, melyekhez esetleg hozzá sem férhetnek. Azonban a telhetetlen Anglia kötelességének tartotta, hogy valami tekintélyesebb hitelt nyújtson a megbízottjának. Mindjárt jegyezzük meg azt is: a sarkvidéki tájak elárverezése egyáltalán nem veszélyeztette az európai egyensúlyt, és semmi nemzetközi bonyodalom nem származhatott belőle. Bismarck - akkor még élt a nagy kancellár - még csak azt a busa német Jupiter-szemöldökét sem ráncolta össze.

Ez idő szerint tehát Anglia, Dánia, Svédország, Norvégia, Hollandia, Oroszország voltak vetélytársak, hogy a baltimore-i becsüs előtt az Egyesült Államokkal szemben megtegyék árajánlatukat. Akkor aztán a legtöbbet kínálónak jut a sarki jégsapka, melynek piaci ára legalábbis igen bizonytalan volt.

Egyébként említsük meg azt is, hogy az öt európai állam miféle közelebbi s eléggé érthető okokból kívánta, hogy az árverés az ő javukra dőljön el.

Svédország, Norvégia, a szélesség 70. fokán túl fekvő Északi-fok birtokosa, nem csinált belőle titkot, hogy jogot formál a Spitzbergákig, sőt azon túl egészen a Sarkig húzódó roppant területekre. S csakugyan, a norvég Kheilhau, a hírneves svéd Nordenskiöld nem járultak-e hozzá e partvidékek földrajzi feltárásához? Kétségtelenül.

Dánia meg azzal érvelt, hogy ő már ura Izlandnak és a Feröer-szigeteknek, csaknem a sarkkör vonalán; övé a sarki területektől északra eső több gyarmat, így a Disko-sziget a Davis-szorosban, a holsteinborgi, proveni, godhavni, upernaviki települések a Baffin-tengerben, Grönland nyugati partján. Aztán meg ama hírneves, dán származású Bering nevű hajós, noha akkoriban még orosz szolgálatban, nem hatolt-e át 1728-ban a róla elnevezett szoroson, tizenhárom évvel azelőtt, hogy harmincfőnyi személyzetével elment meghalni, nyomorúságosan, egy sziget partjára, mely szintén a nevét viseli? Még előbb, 1619-ben nem Johann Munk hajós kutatta-e fel Grönland keleti partját, s nem határozott-e meg több, addig még teljesen ismeretlen helyet? Dániának tehát ugyancsak joga volt a birtokláshoz.

Ami Hollandiát illeti, a XVI. század végén Barans és Heemskerk nevű tengerészei jártak a Spitzbergákon és a Novaja Zemlján. Johann Mayen volt az, aki 1611-ben vakmerő északi felfedező útjával a 71. fokon túl fekvő, róla elnevezett szigetet szerezte meg hazájának. Hollandiát tehát kötelezte a múltja.

Az oroszok Alekszej Csirikovra hivatkozhattak, Bering parancsnokára, Pavlucskijra, kinek expedíciója 1751-ben a Jeges-tenger határán túl haladt előre; Martin Spanberg kapitányra és William Welton hadnagyra, akik az 1739-ben még ismeretlen partvidékekre merészkedtek, s akiknek révén, az Ázsiát Amerikától elválasztó tengerszorost átkutatva, ugyancsak kivették részüket a felfedező utakból. Sőt mi több, ha a szibériai partokat vesszük, melyek Kamcsatka csücskéig mintegy 120° hosszúságban terülnek el, s a messzire nyúló ázsiai partok mentén, ahol fennhatóságuk alatt szamojédok, jakutok, csukcsok és más népek laknak, vajon nem ők-e az urai a fél Északi-tengernek? Aztán meg a szélesség 75°-án, alig kilencszáz mérföldnyire a Sarktól, nem ők bírják-e Új-Szibéria szigeteit, szigetecskéit, ezt a XVIII. század elején felfedezett szigettengert? S végezetül, 1764-ben, az angolok előtt, az amerikaiak előtt, a svédek előtt nem Csicsakov hajós keresett-e északi átjárót, hogy a két földrész közötti utat megrövidítse?

Egyébként, mindent számba véve, úgy látszik, kivált az amerikaiak voltak érdekelve, hogy a földgolyó e hozzáférhetetlen pontjának birtokosai legyenek. Buzgón kutatva Sir John Franklin után Grinnel, Kane, Hayes, Greely, De Long és más vakmerő tengerészeik gyakran megkísérelték, hogy odáig eljussanak. Ők is hivatkozhattak országuk földrajzi fekvésére, mely a sarkkörön túl, a Bering-tengerszorostól a Hudson-öbölig terjed. Vajon mindezek a földterületek, a Baffin-szigettenger ezer szigetecskéjét nem is számítva, nem hídnak számíthattak-e, mely őket a 90. fokkal összeköti? S ha az Északi-sark egy, szinte megszakítás nélküli szigetvonallal kapcsolódik a földgömb egyik nagy kontinenséhez, Amerikához, vajon nem inkább hozzá tartozik-e, semmint Ázsiához vagy Európához? Mi sem természetesebb tehát, hogy e kisajátítást a szövetséges kormány javasolta egy amerikai társulat javára, s ha volt nagyhatalom, mely legkevésbé vitatható jogot formált a sarki területek birtoklására, akkor az Amerikai Egyesült Államok bízvást annak számíthat.

Mindazonáltal meg kell hagyni, hogy a Kanadát és Columbiát birtokló Nagy-Britannia, melynek számos tengerésze tűnt ki a sarki felfedező vállalkozásokban, szintén nyomós érvekkel okolta meg abbeli szándékát, hogy ezt a földrészt a maga roppant gyarmati birodalmához csatolja. Volt is erről parázs vita elégszer a lapjaiban.

Igen - válaszolt Kliptringen, a kiváló földrajztudós, a Times egyik cikkében, mely nagy port vert fel -, a svédek, dánok, hollandusok, az oroszok és az amerikaiak kétségtelenül büszkén hivatkozhatnak jogaikra! Angliát azonban veszteség érné, ha elesnék ettől a birtoktól. Vajon nem az övé-e máris az Újvilág északi része? Vajon azokat a földeket, szigeteket, melyekből ez az északi földrész áll, nem tulajdon hajósai szerezték meg, Willoughitól kezdve, aki 1739-ben a Spitzbergákat és Novaja Zemlját megjárta, egészen Mac Clure-ig, kinek hajója 1853-ban szelte át az északnyugati csatornát?

Aztán meg - jelentette ki a *Standard*ban Fize tengernagy - vajon Frobisher, Davis, Hall, Weymouth, Hudson, Baffin, Cook, Ross, Parry, Beechey, Belcher, Franklin, Mulgrave, Scoresby, Mac Clintock, Kennedy, Nares, Collinson, Archer nem angolszász eredetűek voltak-e, s vajon melyik ország követelhetné magának több joggal a sarkvidéknek azt a részét, melyet e hajósok még nem tudtak elérni?

Ám legyen! - vágott vissza a kaliforniai Courrier de San Diego. - Fogjuk fel az ügyet a maga valódiságában, s mivel az Egyesült Államok és Anglia között hiúsági kérdésről van szó, mondjuk ki kereken: a Nares-expedícióhoz tartozó angol Markham csak az északi szélesség 83° 20’-éig jutott el, a Greely-expedícióhoz tartozó amerikai Lockwood és Brainard azonban 15’-cel felülmúlták őket, s így a 83° 35’-nél ragyogtatták meg az Egyesült Államok lobogójának harmincnyolc csillagát. Övék az érdem, hogy legközelebb férkőztek az Északi-sarkhoz!

Lám, ilyen támadások és visszavágások estek.

Végül, felidézve azoknak a hajósoknak sorát, akik a sarki területek belsejébe merészkedtek, illő megemlíteni még a velencei Cabot - 1498 - és a portugál Cortereal - 1500 - nevét, akik Grönlandot és Labradort fedezték fel. Azonban sem Olaszországnak, sem Portugáliának nem jutott eszébe, hogy részt vegyen a tervezett árverésen, s nem sokat törődtek vele, hogy melyik államnak lesz belőle haszna.

Előrelátható volt tehát, hogy a dollárokkal vagy font sterlingekkel támogatott harc csak Anglia és Amerika közt lesz nagyon szenvedélyes.

A North Polar Practical Association által előterjesztett javaslatról közben az északi területekkel szomszédos országokban kereskedelmi és tudományos tanácskozások folytak. Miután megvitatták a dolgot, elhatározták, hogy részt vesznek a december 3-ra kitűzött baltimore-i árverésen, s megfelelő hitellel ruházták fel kiküldöttjeiket, akik azonban a hitel felső határán nem léphettek túl. Ami az árverésen elérendő vételárat illeti, azt a licitálásban alulmaradt öt állam közt fogják szétosztani, kártalanítás fejében, mivel minden további jogukról lemondanak.

Ha nem minden vita nélkül is, a végén mégiscsak megegyeztek. Egyébként az érdekelt államok elfogadták, hogy Baltimore-ban tartsák meg az árverést, ahogy azt a szövetséges kormány jelezte. A kiküldöttek, hitellevelük birtokában, elutaztak Londonból, Stockholmból, Koppenhágából, Pétervárról, s három héttel az árverésre kijelölt nap előtt az Egyesült Államokba érkeztek.

Amerikát akkor még csak a North Polar Practical Association embere képviselte, az a bizonyos William S. Forster, akinek neve egyedül szerepelt a New York Herald november 7-i számában megjelent hirdetésben.

Lássuk, kik voltak az európai államok kiküldöttei; illő néhány jellemző vonással vázolni őket.

Hollandiából: Jacques Jansen, Holland-India egykori tanácsosa, ötvenhárom éves, köpcös, alacsony, erős mellkasú, a karja kurta, lába apró és görbe; alumínium szemüveget hord, arca kerek és pirospozsgás, haja dicsfényszerűen övezi fejét, pofaszakálla már deresedik - jóravaló, derék ember, de kissé bizalmatlan egy olyan vállalkozás iránt, melynek gyakorlati értelmét nem látja világosan.

Dániából: Eric Baldenak, volt grönlandi alkormányzó; középtermetű, kissé egyenetlen vállú, pocakosodó. Roppant feje ide-oda forog, annyira rövidlátó, hogy az orra hegyét már szinte lekoptatta az aktákon, könyveken; nem tűr ellenvéleményt, ha hazája jogairól van szó, mivel Dániát tekinti Észak törvényes birtokosának.

Svédországból és Norvégiából: Jan Harald, Krisztiániában a kozmográfia¹ tanára, aki egyik leglelkesebb híve volt a Nordenskiöld-expedíciónak; tőrőlmetszett északi fajta, veres arcú, szakálla, haja a túlérett gabonára emlékeztet - mérget venne rá, hogy az a sarki sapka fabatkát sem ér, mivel csak őskori tenger borítja. Szóval elég közömbös a szóban forgó ügy iránt, s csupán elvi szempontból jött el az árverésre.

Oroszországból: Borisz Karkov ezredes, félig katona, félig diplomata, magas, feszes ember, dús haja, bozontos szakálla, vastag bajsza egybenőtt; szemlátomást feszélyezi a civil ruha, önkéntelen a kardja markolatát keresi, melyet egykor az oldalán hordott, s kivált arra kíváncsi szerfölött, hogy mi lappanghat a North Polar Practical Association javaslata mögött, s vajon nem okoz-e majd nemzetközi bonyodalmat.

Végül Angliából: Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink. Ez a két kiküldött képviselte az Egyesült Királyság étvágyát, minden hatalmi törekvését, kereskedelmi és ipari ösztöneit, valamint azt a képességet, hogy szinte természeti törvényként tekintse sajátjának mindazokat az északi, déli vagy egyenlítői területeket, melyek nem voltak senkié.

Ritka angol példány volt ez a Donellan őrnagy. Magas, sovány, csontos, szögletes, szalonkanyakú, feje Palmerstonra emlékeztető, csapott vállú, gólyalábú, hatvan esztendősnek bámulatosan fürge, fáradhatatlan, aminek ugyancsak tanújelét adta, mikor India és Burma határának kiigazításában munkálkodott. Nem szokott nevetni, s talán nem is nevetett soha életében. De hát miért is nevetett volna?... Ugyan ki látott már mozdonyt, emelőrudat vagy gőzhajót nevetni?

E tekintetben az őrnagy merő ellentéte volt titkárának, Dean Toodrinknak; ez afféle fecsegő, tréfás fickó volt, kemény fejű, apró és ráncos szemű, haja folyton a homlokába lógott. Skót származású volt, a Vén füstösben igen népszerű a vidám kiszólásai és jó kedélye miatt. De bármilyen jókedvű fickó volt is, éppolyan önző, zárkózott és hajthatatlan lett, mint Donellan őrnagy, mihelyt Nagy-Britanniának akár csak a legcsekélyebb mértékben is igazolható követeléseiről esett szó.

Nyilvánvaló volt, hogy ez a két kiküldött lesz az amerikai társulat legádázabb ellenfele. Övék volt az Északi-sark, hozzájuk tartozott a történelem előtti idők óta, mintha a Teremtő közvetlenül az angolokra ruházta volna azt a hivatást, hogy a Föld tengelye körüli forgását biztosítsák, és így meg tudnák akadályozni azt is, hogy ez a feladat idegeneknek jusson.

Meg kell jegyeznünk, hogy ha Franciaország nem tartotta is alkalomszerűnek, hogy akár hivatalos, akár félhivatalos kiküldöttet menesszen az árverésre, egy francia mérnök mégis eljött, pusztán l’art pour l’art,² hogy közvetlen közelről kísérje figyelemmel ezt a különös ügyet. Majd találkozunk vele alkalomadtán.

Európa északi nagyhatalmainak képviselői megérkeztek hát Baltimore-ba, mégpedig más-más gőzhajókon, nehogy befolyásoltassák magukat. Vetélytársak voltak. Mindegyik zsebében ott volt a hitellevél, hogy felvegye a harcot. De azt sem hallgathatjuk el, hogy ez a küzdelem nem egyenlő fegyverekkel fog lefolyni. Az egyik akkora összeggel rendelkezhetett, mely a milliót sem ütötte meg, a másik többel. Viszont ami igaz, igaz; földkerekségünknek egy olyan darabjáért, hová behatolni lehetetlennek látszott, még ennyi vételárat is drágállhatott az ember. E tekintetben az angol kiküldöttnek volt a legjobb dolga, ugyanis az Egyesült Királyság elég tekintélyes hitelt biztosított neki. E hitel birtokában Donellan őrnagy egykönnyen legyőzheti majd svéd, dán, holland és orosz ellenfeleit. Amerika más lapra tartozott, azt már kevésbé lehet lebírni a dollárok porondján. S csakugyan, legalábbis valószínűnek látszott, hogy a titokzatos társulat tekintélyes tőkével rendelkezik. A dollárcsata tehát minden valószínűség szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia harcává fog korlátozódni.

Mihelyt az európai küldöttek partra szálltak, a közvélemény mind szenvedélyesebbé vált. Az újságokban furcsánál furcsább mendemondák jelentek meg egyre-másra. Az Északi-sark megvásárlása dolgában különös feltevések harapóztak el. Vajon mit kezdenek vele? Egyáltalán mit is kezdhetnek vele? Semmit - hacsak azt nem, hogy jegével megtöltik az Ó- és Újvilág jégvermeit! Sőt akadt párizsi lap, a Figaro, mely tréfásan támogatta ezt a nézetet. Persze ehhez még előbb át kellett hatolni a szélesség 84°-án.

Azonban a kiküldöttek, bármennyire kerülték is egymást tengeri útjukon, mihelyt Baltimore-ban találkoztak, kezdtek közeledni egymáshoz. Mégpedig a következő okokból:

Megérkezésük után ki-ki, egymás tudtán kívül, érintkezésbe szeretett volna lépni a *North Polar Practical Association-*nal. Saját érdekükben azt akarták volna megtudni a szóban forgó ügyről, hogy mi lappanghat a dolog mögött, meg hogy a társulat milyen hasznot akar húzni belőle. Igen ám, de a jelen pillanatig semmi nyoma sem volt annak, hogy a társulat valami hivatalos helyiséget tartott volna fenn Baltimore-ban. Se iroda, se alkalmazottak nincsenek, viszont úgy látszott, hogy a derék tőkehal-bizományos nem volt tájékozottabb ebben a kérdésben, mint a legtudatlanabb városi hordár.

Szóval a kiküldöttek nem tudtak meg semmit. Meg kellett elégedniök a kósza híresztelésekkel, a többé-kevésbé dőre találgatásokkal. Hát nem lehet a nyomára jönni ennek a titoknak, míg maga a társulat nem vall színt? - kérdezgették magukban. Az pedig, úgy látszik, nem hagy fel addig a hallgatásával, míg meg nem vásárolta a sarki területeket.

Ilyen körülmények közt a kiküldöttek mégiscsak ráfanyalodtak, hogy a személyes kapcsolatok felvétele céljából puhatolózzanak s végül érintkezésbe lépjenek egymással - talán azzal a hátsó gondolattal, hogy szövetkeznek a közös ellenség, másként szólva az amerikai társulat ellen.

Egy napon, november 22-ének estéjén éppen tanácskozásra gyűltek össze Donellan őrnagy és titkára, Dean Toodrink Wolesley-hotelbeli lakosztályában. A közös megegyezés szándéka főként Borisz Karkov ezredesnek, a nyilvánvalóan jól iskolázott diplomatának ügyes mesterkedése folytán érlelődött meg bennük.

Eleinte arról folyt a szó, hogy a társulatnak miféle kereskedelmi, vagy ipari elgondolásai lehetnek a sarki területek megvásárlásával kapcsolatban. Jan Harald professzor megkérdezte, vajon sikerült-e egyik vagy másik kollégájának valamit megtudnia erre vonatkozólag. S lassanként valamennyien megvallották, hogy próbáltak lépéseket tenni William S. Forsternél, akihez a hirdetmény szerint felvilágosításért fordulniok kellett.

– Felsültem vele - szólt Eric Baldenak.

– Én se jártam különben - tette hozzá Jacques Jansen.

– Ami engem illet - jelentette ki Dean Toodrink -, mikor Donellan őrnagy nevében elmentem a High-streeten levő raktárba, egy köpcös férfit találtam ott, frakkban, kürtőkalappal a fején; kötény volt rajta, mely cipőjétől az álláig takarta. S mikor felvilágosítást kértem tőle az ügyben, azt felelte, hogy New Foundlandből az imént érkezett meg a Souther Star gőzös teljes rakománnyal, meg hogy az Ardrinell és Tsa cég számlájára annyi friss tőkehallal szolgálhat, amennyi csak kell.

– Hát ami azt illeti - vágott közbe a Holland Hátsó-India egykori tanácsosa, aki kissé mindig kétségeskedő volt -, csakugyan többet érne, ha egy szállítmány tőkehalat vásárolna az ember, semhogy a feneketlen Jeges-tenger nyelje el a pénzét!

– Nem ez a kérdés - szólalt meg Donellan őrnagy kurtán és gőgösen -, most nem tőkehalrakományokról van szó, hanem a „sarki sapkáról”...

– Melyet Amerika fejére szeretne húzni - jegyezte meg Dean Toodrink, jót nevetve a maga csattanós válaszán.

– Náthát kapna tőle - szólt gyöngéden Karkov ezredes.

– Nem ez a kérdés! - folytatta Donellan őrnagy. - Nem tudom, mi köze ennek a feltételezett náthának a mi megbeszélésünkhöz. Annyi azonban bizonyos, hogy a North Polar Practical Association képében képviselt Amerika - figyeljék csak, uraim, ezt a „practical” kifejezést! - ilyen vagy olyan okból meg akar vásárolni az Északi-sark körül egy jelenleg - figyeljék csak, uraim, a „jelenleg” kifejezést! -, jelenleg a szélesség 84. foka által körülhatárolt négyszázhétezer négyzetmérföldnyi területet...

– Tudjuk, Donellan őrnagy! - vetette közbe Jan Harald. - Csak azt nem tudjuk, hogy a nevezett társulat ipari szempontból mi módon szándékozik kiaknázni a területeket, ha ugyan területek azok, vagy a tengereket, ha ugyan tengerek ezek...

– Nem ez a kérdés! - vágott vissza ismételten Donellan őrnagy. - Egy állam készpénzzel ki akar sajátítani a földgolyóból egy darabkát, mely földrajzi helyzeténél fogva legkivált Angliához tartozik...

– Oroszországhoz - jegyezte meg Karkov ezredes.

– Hollandiához - szólt közbe Jacques Jansen.

– Svédországhoz és Norvégiához - mondotta Jan Harald.

– Dániához - jelentette ki Eric Baldenak.

Az öt kiküldöttet elöntötte a méreg, s a társalgás botrányos vitába fullad, ha Dean Toodrink meg nem próbál közbelépni.

– Uraim! - szólalt meg békítő hangon. - „Nem ez a kérdés”, hogy főnököm, Donellan őrnagy kedvenc szavajárásával éljek. Mivel elvileg úgy határoztak, hogy a sarkvidéki területeket áruba bocsátják, az önök által képviselt államok közül szükségszerűen az fog birtokukba jutni, amelyik a legnagyobb vételárat kínálja értük. Mivel pedig Svédország, Norvégia, Oroszország, Dánia, Hollandia és Anglia megbízottainak kormányuk rendelkezésre bocsátott bizonyos összegeket, nem volna-e jobb, ha ezek szindikátust alakítanának, miáltal akkora összeggel rendelkezhetnének, hogy az amerikai társulat nem tudna ellenük harcolni?

A kiküldöttek összenéztek. Ez a Dean Toodrink talán fején találta a szeget. Szindikátus... Manapság ez a szó mindenre jó. Szindikátust alakítani éppolyan, mint lélegezni, inni, enni, aludni. Semmi sem időszerűbb ennél, akár a politikában, akár üzletileg.

Azonban mégis kívánkozott valami ellenvetés, jobban mondva magyarázat, és Jacques Jansen kollégái érzelmeinek adott hangot, amikor így szólt:

– És aztán?

– Igen!... Mi lesz akkor, ha a szindikátus megvásárolta a sarki területeket?

– Úgy gondolom, hogy Anglia... - szólt az őrnagy kimérten.

– És Oroszország!... - mondotta az ezredes, rettenetesen összeráncolva szemöldökét.

– És Hollandia!... - jelentette ki a tanácsos.

– Mikor Isten Dániát a dánoknak adta... - jegyezte meg Eric Baldenak.

– Bocsánat - kiáltott közbe Dean Toodrink -, csak egy állam származik Istentől, ez pedig Skócia!

– Ugyan már miért?... - kérdezte a svéd kiküldött.

– Nem megmondta a költő: Deus nobis haec otia fecit?³ - vágott vissza a tréfás kópé, a maga módján értelmezve Vergilius első eklogája hatodik sorának végét.

Donellan őrnagy kivételével mindnyájan nevetni kezdtek, ami újra enyhítette a már-már rosszul végződő vita hevét.

Dean erre hozzátette még:

– Ne veszekedjünk, uraim... Ugyan mire való az?... Inkább alakítsuk meg a szindikátusunkat...

– És aztán?... - kezdte újra Jan Harald.

– Aztán? - felelte Toodrink. - Mi sem egyszerűbb ennél, uraim. Vagy osztatlan marad önök között a megvásárolt sarki domínium, vagy pedig méltányos kártérítéssel átruházzák az egyik, szintén vásárló államra. De a fő célt így előre elértük, ez pedig nem más, mint végleg kifüstölni Amerika képviselőit.

Volt valami jó ebben a javaslatban, legalábbis pillanatnyilag, mivel nemsokára ugyancsak hajba kapnak majd a kiküldöttek (mert azt már tudjuk, hogy hajasok voltak), mikor arról lesz szó, hogy ki legyen ennek az annyit vitatott, egyben hasznavehetetlen ingatlannak végleges tulajdonosa. De bármint legyen is, ahogyan ezt Dean Toodrink olyan okosan megjegyezte: az Egyesült Államok teljesen kiesik a versenyből.

– Ez már aztán bölcs beszéd! - szólt Eric Baldenak.

– Ügyes! - szólt Karkov ezredes.

– Talpraesett - szólt Jan Harald.

– Ravasz - szólt Jacques Jansen.

– Valódi angol! - szólt Donellan őrnagy. Mindegyik megtette rá a maga észrevételét, remélve, hogy később majd túljárhat nagyra becsült kollégái eszén.

– Így hát, uraim - folytatta Borisz Karkov -, abban tökéletesen megegyeztünk, hogy ha szindikátust alakítunk, valamennyi állam jogai biztosíttatnak a jövőre.

Magától értetődik.

Most még csak azt kell megtudniok, hogy az egyes államok mennyi hitelt bocsátottak kiküldöttjeik rendelkezésére. Akkor aztán összegezik ezeket a hiteleket, s ez a végösszeg kétségtelenül lesz akkora, hogy a North Polar Practical Association tőkéje eltörpül mellette.

Dean Toodrink tehát föltette a kérdést.

Hanem hát mi történt? Síri csend. Senki sem akart válaszolni. Hogy a pénztárcájukat megmutassák? Még hogy a szindikátus pénztárába ürítsék ki a zsebüket! Hogy így előre közöljék, hogy ki-ki meddig szándékozik licitálni?... Csak semmi sietség! S ha valami nézeteltérés támadna később az újdonsült szindikátus tagjai közt?... Hátha a körülmények arra kényszerítenék őket, hogy ki-ki a saját érdekét nézze a küzdelemben?... És ha Karkov diplomatát sértenék a Jacques Jansen cselfogásai; azt meg bántaná Eric Baldenak alamuszisága; akit viszont Jan Harald ravaszkodása izgatna fel; ez meg vonakodnék eltűrni Donellan őrnagy fennhéjázó követelődzését, aki viszont egyáltalán nem átallana intrikálni minden egyes kollégája ellen? Egyszóval elárulni az engedélyezett összeget annyit tenne, mint ha az ember megmutatná a kártyáját, amikor éppen el kell fednie.

Valóban csak kétféleképpen lehetett válaszolni Dean Toodrink jogos, de tapintatlan kérdésére. Vagy eltúlozzák az összeget - ami nagy zavart okozhatna, mikor fizetésre kerül a sor -, vagy olyan kicsire csökkentik, hogy az ügy nevetségbe fúljon s az ajánlat csütörtököt mondjon.

Ez az ötlete először Holland-India egykori tanácsosának támadt, aki, mi tagadás, nem beszélt őszintén, s ebben a kollégái is egy húron pendültek vele.

– Uraim - mondotta Hollandia szószólója -, sajnálom, de a sarki területek megvásárlására mindössze ötven birodalmi tallérral rendelkezem.

– Jómagam meg harmincöt rubellel - szólt Oroszország.

– Én meg húsz koronával - mondta Svédország-Norvégia.

– Magam tizenöt koronával - szólt Dánia.

– Nos hát - jelentette ki Donellan őrnagy olyan hangon, amelyen megérzett a Nagy-Britannia részéről megszokott gőg -, nyilván önök maradnak felül az árverésen, mivel Anglia nem vehet részt többel, mint egy shilling hat pennyvel.

S ezzel a gúnyos kijelentéssel be is fejeződött a vén Európa kiküldötteinek konferenciája.