Az Ó- és Újvilág fővárosai, sőt minden valamirevaló város, még a legeldugottabb fészkek is borzadállyal várták a fejleményeket. Mivel a világ minden részén vásárolnak újságot az emberek, mindenki tudta, hogy mely időpont felel meg pontosan annak a bizonyos éjfélnek Kilimandzsáróban, a szélesség 35°-án.

Hogy csak a főbb városokat említsük - a nap négypercenként egy fokot haladván -, íme a különbségek:

Pétervárott........................... 11h 31’ este Párizsban............................. 9h 40’ este Rómában............................. 10h 20’ este Madridban........................... 9h 15’ este Berlinben............................. 11h 20’ este Konstantinápolyban............. 11h 26’ este Calcuttában......................... 3h 04’ reggel Nankingban......................... 5h 05’ reggel

Baltimore-ban, mint már tudjuk, a kilimandzsárói délköri napszállatnál tizenkét órával később, délután 5h 24’ volt.

Felesleges részleteznünk, hogy ebben a pillanatban mily halálos rémület fogta el az embereket. A legavatottabb modern írók sem volnának képesek lefesteni, még a dekadens, fellengző irodalmi iskola stílusában sem.

Hogy Baltimore lakosait nem fenyegette az a veszély, hogy medrükből kicsapott tengerek szökőárja sodorja el őket: hagyján! Hogy csak azt kénytelenek végignézni, mint ürül ki a Cheasapeake-öböl, s a végén fekvő Hatteras-fok mint nyúlik ki hegytarajként a kiapadt Atlanti-óceán fölött, ám legyen! De vajon a város, mint annyi más, melyet elkerül a magasabbra vetődés vagy az elmerülés veszedelme, nem omlik-e össze a rázkódás következtében; nem semmisülnek-e meg műemlékei, negyedeit nem nyelhetik-e el a talajban esetleg támadó hasadékok? S vajon ezek a félelmek nem voltak-e érthetők a földgömbnek mindazon részén, melyeket az egyenetlenné vált víztömegek nem borítanak el?

Igen, nyilvánvalóan.

Bizony, e pillanatban minden emberi lénynek végigfutott a hátán a rémület s átjárta csontja velejéig. Bizony, mindenki remegett - csak egyvalaki nem: Alcide Pierdeux, a mérnök. Mivel már nem volt rá ideje, hogy közzétegye, amit legutóbbi munkája közben fedezett fel, egy pohár pezsgőt ivott a város egyik legjobb bárjában, az Óvilág egészségére.

A kilimandzsárói éjfélnek megfelelő öt óra huszonnégy perc eltelt...

Baltimore-ban... semmi!

Londonban, Párizsban, Rómában, Konstantinápolyban, Berlinben... semmi! A legcsekélyebb rázkódás sem!

Japánban John Milne, a takosimai kőszénbányában elhelyezett kronométert¹ figyelve, ezen a világtájon a legcsekélyebb szokatlan mozgást sem vette észre a föld kérgén.

Nos, Baltimore-ben sem történt másként. Egyébként felhős volt az ég, s az éj beálltával lehetetlen volt felismerni, vajon a csillagok látszólagos mozgása készül-e megváltozni - ami a földtengely megváltozását jelentette volna.

Micsoda éjszaka volt ez J. T. Maston számára, rejtekhelyén, melyről csak Evangelina Scorbitt asszony tudott! A heves vérű tüzér szinte toporzékolt dühében. Nem bírta egy helyben. Alig várta, hogy néhány nappal öregebb legyen, s meggyőződhessen róla, vajon a Nap hajlása megváltozott-e - hiszen ez lett volna elvitathatatlan bizonyítéka annak, hogy a kísérlet sikerült. Ezt a változást szeptember 23-án reggel csakugyan nem lehetett volna megállapítani, mivel ebben az időpontban a nappal csillaga a földgömb minden tája számára változatlanul keleten kél fel.

Másnap a Nap úgy jelent meg a látóhatáron, ahogy rendesen szokott.

Az európai küldöttek éppen együtt voltak szállodájuk teraszán. A legfinomabb szerkezetű látcsövekkel megállapíthatták, vajon a nap kellő pontossággal írja-e le hajlását az Egyenlítő síkján.

Valóban, mi sem történt, s a sugárzó korong, pár perccel fölkelte után, máris a déli félgömb felé hajlott.

Semmi változás nem esett hát látszólagos útjában.

Donellan őrnagy és társai lelkes „hurrá!” kiáltásokkal üdvözölték a mennyei fáklyát. A Nap felséges volt e pillanatban, egyetlen éjszakai pára sem borította a látóhatárt, s a Nagy Színjátszó még sohasem jelent meg szebb színpadon, hogy vakító pompájával ámulatba ejtse közönségét.

– S éppen azon a helyen, melyet a csillagászat törvényei állapítottak meg! - kiáltott Eric Baldenak.

– A mi régi jó csillagászatunk törvényei! - jegyezte meg Borisz Karkov. - S ezt akarták ezek az őrültek megváltoztatni!

– Csúnyán ráfizettek, s hozzá még ez a szégyen! - mondta Jacques Jansen, kinek szájából szemlátomást Hollandia beszélt.

– A sarki domínium pedig továbbra is örökös hótakarója alatt maradt - vágott közbe Jan Harald professzor.

– Hurrá, Nap! Éljen a Nap! - kiáltotta Donellan őrnagy. - Jó lesz az ezentúl is a világnak úgy, ahogy eddig...

– Hurrá!... Hurrá! - ismételték kórusban a vén Európa kiküldöttei.

Dean Toodrink, aki eleddig még egy árva szót sem szólt, most a következő józan megjegyzést kockáztatta:

– De hátha nem is lőttek?

– Hogy nem lőttek volna? - kiáltotta az őrnagy. - Ellenkezőleg! Adja az ég, hogy lőttek légyen! Mégpedig inkább kétszer is, mint egyszer!

S pontosan ugyanezt hajtogatták magukban J. T. Maston és Evangelina Scorbitt asszony. S ezt kérdezték magukban a tudósok és a laikusok is, a helyzet logikájánál fogva ez egyszer egyértelműen.

S Alcide Pierdeux is váltig ezt ismételte, hozzáfűzve:

– Lőttek-e vagy se, igazán mellékes!... Fő, hogy a Föld most sem szűnt meg öreg tengelye körül keringőzni, s úgy ballag, mint eddig!

Egyszóval, még nem tudták, mi történt a Kilimandzsáróban. De az esti órákban már válasz érkezett arra a kérdésre, melyet az emberiség tett fel magában.

Sürgöny jött az Egyesült Államoknak; Richard W. Thrust küldte, a zanzibári konzulátusról. Íme, a sürgöny tartalma:

*Zanzibár, szeptember 23.
*reggeli hét óra huszonhét perc

John S. Wright államminiszternek.

A lövés tegnap este pont éjfélkor eldördült a Kilimandzsáró déli oldalába épített ágyúcsőből. A lövedék borzasztó süvöltéssel repült. Irtóztató robaj. A tartományon forgószél söpört végig. A tenger a Mozambik-csatornáig emelkedett. Nagyszámú hajóroncs vetődött a partra. Mezővárosok, falvak semmisültek meg. Egyébként minden rendben.

Richard W. Thrust.

Igen, egyébként minden rendben volt, mivel semmi sem változott a dolgok állapotában, kivéve a Wamasaiban előidézett katasztrófát. Az ország egy részét a mesterséges szélforgatag tette a földdel egyenlővé, a hajótöréseket viszont a légrétegek kavarodása okozta. De hát nem így történt akkor is, mikor a híres-nevezetes Columbiad a Holdat vette célba lövedékével? A Floridáig elható rázkódás nem volt-e százmérföldnyi körzetben észlelhető? De még mennyire! Ezúttal pedig százszorta nagyobb volt a lövés hatása.

Azonban száz szónak is egy a vége: a sürgöny két tényt szögezett le az Ó- és Újvilág érdekeltjeinek:

1. Hogy az irdatlan lőszerszámot magának a Kilimandzsáró hegységnek oldalában gyártották.

2. Hogy a lövés a jelzett órában eldördült.

S ekkor az egész világ, az elégtétel örömétől áthatva, hatalmas kiáltásba tört ki, melyet harsány kacagás követett.

Lám, a Barbicane és Társai cég kísérlete csúfos kudarcot vallott! J. T. Maston bátran papírkosárba hajíthatta képleteit! A North Polar Practical Association számára immár nem volt más hátra, mint hogy bejelentse bukását.

Vajon a Gun Club titkára ezúttal tévedett számításaiban?

Inkább hinném el azt, hogy én tévedtem volna a rokonszenvben, amit ő ébresztett bennem! - mondotta magában Evangelina Scorbitt asszony.

És ha élt valaha a földkerekségen egy nagyon, de nagyon meghasonlott ember, akkor J. T. Maston volt az. Látva, hogy mit sem változtak azok a körülmények, melyek szerint a Föld keletkezése óta mozog, abban a reményben ringatta magát, hogy valami baleset akadályozhatta meg Barbicane és Nicholl kollégáinak kísérletét...

Hanem a zanzibári sürgöny óta be kellett látnia, hogy a kísérlet csütörtököt mondott.

Csütörtököt mondott!... De hát azok az egyenletek, azok a képletek, melyekből oly biztosan következtette, hogy a vállalkozás sikerülni fog! De hát lehetséges az, hogy egy hatszáz méter hosszú, huszonhét méter széles ágyú egy száznyolcvanmillió kilogramm súlyú lövedékkel, melyet kétezer tonna felrobbant méli-mélonite röpít kétezernyolcszáz kilométer kezdősebességgel, elégtelen legyen az Északi-sark fekvésének megváltoztatására? Nem... Ez képtelenség!

És mégis, mégis...

J. T. Maston szörnyű zaklatottságában kijelentette, hogy elhagyja rejtekhelyét. Evangelina Scorbitt asszony hasztalan próbálta megakadályozni ebben. Nem mintha továbbra is féltenie kellett volna az életét, hiszen a veszély elmúlt már. De meg akarta kímélni attól, hogy tréfás megjegyzéseket tegyenek a boldogtalan matematikus előtt, meg a tapintatlan példázgatástól, a művét gúnyoló alpári élcek özönétől.

Ám még keservesebb volt elgondolni, hogy mint fogadják majd kollégái a Gun Clubban. Nem a titkáruk rovására írják-e majd a balsikert, mely nevetségessé tette őket? Vajon nem rá, a számítások kiagyalójára hárul-e a teljes felelősség ezért a kudarcért?

J. T. Mastonnak nem lehetett a fejével beszélni. Hasztalan sírt, rimánkodott Evangelina Scorbitt asszony. Otthagyta a házat, melyben eddig meghúzódott. S egy szép napon megjelent Baltimore utcáin. De ráismertek, s most már azok, akiknek a vagyonát, életét veszélyeztette, akiket megátalkodott némaságával olyan sokáig halálfélelemben tartott, bosszúból kicsúfolták, ezer meg ezer módon ugratták.

Csak hallani kellett ezeket a szemtelen amerikai fickókat, ahogy még a vásott párizsi utcakölykökön is túltettek!

– Nini! A tengelyigazító!

– Nini! Az órafuseráló!

– Nini! A nagy ágyúmester!

Szóval a Gun Club meghasonlott, csúffá tett titkára kénytelen volt visszatérni a New Park-i palotába, ahol Evangelina Scorbitt asszony mindent elkövetett, hogy kifogyhatatlan gyöngédségével megvigasztalja. Hasztalan. J. T. Maston - akárcsak Niobe² - vigasztalhatatlan volt, mert az ágyúja nem volt több hatással a földgolyóra, mint egy közönséges vásári petárda.

Két hét telt el így, s az átélt borzalmaiból felocsúdott világ nem is gondolt már többé a North Polar Practical Association terveire.

Két hét, s még mindig semmi hír Barbicane elnökről és Nicholl kapitányról! Hát ott vesztek volna a szörnyű robbanáskor, a Wamasai területén véghez vitt borzasztó pusztítás alkalmával? Talán bizony életükkel fizettek a modern idők legképtelenebb szélhámosságáért?

A robbanástól mindketten hanyatt vágódtak, de csak egyet bukfenceztek, akár a szultán meg az udvara s néhány bennszülött, s mindjárt baj nélkül fel is tápászkodtak.

– Sikerült? - kérdezte Bali-Bali a vállát dörzsölgetve.

– Hát ön kételkedik benne?

– Én?... Kételkedni?... De mikor tudja meg?...

– Néhány nap múlva! - válaszolt Barbicane elnök.

Vajon fölfogta-e, hogy a kísérlet kudarcot vallott?... Talán. De ezt már sohasem bírta volna megvallani Wamasai uralkodójának.

Negyvennyolc órával később a két kolléga elbúcsúzott Bali-Balitól, miután busás összeget fizettek kárpótlásul a királyságban okozott borzasztó szerencsétlenségekért. Mivel pedig ez az összeg a szultán magánpénztárába folyt, s alattvalóinak egy árva fillér sem jutott belőle, őfelségének nem volt oka megbánni a jövedelmező üzletet.

Ezek után a két kolléga a munkavezetőkkel együtt Zanzibárba utazott, ahol éppen Szuezbe készült egy hajó. Onnét, álnéven, a Tengerhajózási Vállalatok Moeris nevű gőzhajóján Marseille-be mentek, majd a Párizs-Lyon-Földközi-tengeri vasúton Párizsba - mégpedig minden kisiklás-összeütközés nélkül -, onnét a nyugati vasúton Le Havre-ba s végezetül a tengerjáró Bourgogne-on Amerikába.

Wamasaiból huszonkét nap alatt értek New Yorkba. Október 15-én délután három órakor mindketten bekopogtattak a New Park-i palota ajtaján. Kis idő múlva szemtől szembe álltak Evangelina Scorbitt asszonnyal és J. T. Mastonnal.