Egy hónap telt el azóta, hogy a közgyűlést a Gun Club termeiben megtartották. Ezalatt a közvélemény érthetően megváltozott. A forgástengely megváltoztatásának előnyeit immár elfeledték, hátrányait viszont kezdték egyre világosabban látni. Lehetetlennek tartották, hogy az katasztrófával ne járjon, hiszen a változást minden valószínűség szerint hatalmas rázkódtatással idézik elő. De miféle katasztrófa lesz az? Éppen ezt nem tudták elgondolni. Aztán meg olyan kívánatos volna-e az éghajlati viszonyok megjavítása? Bizony, csak az eszkimók, a lappok, szamojédok, csukcsok nyernének vele, mivelhogy ezeknek nincs vesztenivalójuk.

Most már az európai küldöttek is zúgolódni kezdtek. Felléptek Barbicane elnök szándékai ellen. Mindenekelőtt jelentéseket küldözgettek kormányuknak, szüntelen sürgönyváltással nyűtték a tenger alatti kábeleket, utasításokat kértek, utasításokat kaptak... Nos, tudjuk, miféle utasítások ezek! Mulatságos óvatosságukkal egytől egyig a ravasz diplomáciai nyelvezet szólamait szajkózták. „Legyen erélyes, de ne kompromittálja kormányát! - Cselekedjék határozottan, de ne érintse a status quót.”¹

Közben Donellan őrnagy és kollégái nem győztek tiltakozni romlással fenyegetett hazájuk s kivált az Óvilág nevében.

– Valóban - jegyezte meg Karkov ezredes -, az amerikai mérnökök minden óvintézkedést megtettek, hogy az Egyesült Államok területét a lehető legnagyobb mértékben megkíméljék a rázkódás következményeitől.

– De vajon képesek-e rá? - válaszolt Jan Harald. - Vajon, ha olajbogyószedéskor egy olajfát megráznak, nem megérzi azt minden ág?

– S ha valakit mellbe vágnak - jegyezte meg Jacques Jansen -, vajon nem rendül-e bele egész teste?

– No lám, ezt jelentette hát a felhívás hírhedt záradéka! - kiáltott fel Dean Toodrink. - Ezért célozgatott bizonyos földrajzi vagy meteorológiai változásokra a földgolyón!

– Úgy van! - szólt Eric Baldenak. - S mindenekelőtt félő, hogy a tengely megváltoztatásával a tengerek kicsapnak természetes medrükből...

– És ha az óceán szintje különböző pontokon csökken - jegyezte meg Jacques Jansen -, nem eshetik-e meg, hogy egyes lakosok olyan magasra kerülnek, hogy megszakad minden összeköttetésük embertársaikkal?...

– Csak aztán olyan híg rétegbe ne kerüljenek - vetette közbe Jan Harald -, hogy elegendő levegőjük se legyen a lélegzésre!

– Képzelje csak el Londont a Mont Blanc² magasságában! - kiáltott fel Donellan őrnagy.

S lábát szétvetve, fejét hátraszegve, ez az úriember úgy nézett a zenit felé, mintha az Egyesült Királyság fővárosa eltűnt volna a levegőégben.

Egyszóval közveszélyt jelentett ez, s annyival nyugtalanítóbbat, mert már előre érezhették, miféle következményekkel járhat a földtengely elmozdulása.

Valóban nem kevesebbről volt szó, mint 25° 28’-nyi változtatásról, ami a Földnek a régi sarkokon való behorpadása folytán a tengereknek jelentékeny eltolódását vonná maga után. Vajon nem olyan felfordulás fenyegetné-e a Földet, minőt legutóbb véltek kimutatni a Mars bolygón? Itt egész földrészek süllyedtek el, többek közt Schiaparelli Lybiája, amit a vöröses szín helyén megfigyelt sötétkék szín jelez. Ott meg a Moeris-tó tűnt el. Amott északon hatszázezer négyzetkilométer változott meg, viszont délen a tengerek elhagyták régi, tág medrüket.³ S ha már némely kegyes lelkek nyugtalankodni kezdtek az árvíz sújtotta Mars miatt, s közadakozást javasoltak az ottani árvízkárosultak felsegélyezésére, vajon mi lenne, ha a Föld árvízkárosultjai miatt kellene nyugtalankodni?

Tiltakozások kezdtek hát elhangzani, s az Egyesült Államok kormánya elhatározta, hogy közbelép. Mindenesetre még mindig jobb, ha nem kockáztatják azt a kísérletet, semhogy katasztrófáknak tegyék ki magukat, mert minden bizonnyal az lesz a vége. A Teremtő jól intézte a dolgokat - mondották. - Semmi szükség vakmerően kezet emelni a művére.

S akár hiszik, akár nem, akadtak léha kedélyek, akik nem átallottak tréfálkozni ilyen komoly dolgokon.

Ó, ezek a jenkik! - hajtogatták untalan. - Új tengelyre akarják felnyársalni a Földet. Még ha, miután millió századon át változatlanul forgott rajta, a csapágyak örökös súrlódása netalán elkoptatta volna is a tengelyt, ki kellett volna cserélni, ahogyan egy csiga vagy kerék tengelyét szokták! De vajon nincs-e az a tengely ma is olyan jó karban, mint a teremtés első napjaiban?

Mit lehessen az ilyesmire válaszolni?

A viszontvádak közepette Alcide Pierdeux mind azt forgatta a fejében, vajon minő lehet a természete és az iránya a J. T. Maston által elképzelt rázkódásnak, meg hogy pontosan a Föld melyik részén fog az megtörténni. Mert mihelyt átlát a titkon, mindjárt tudni fogja, melyek volnának földkerekségünk veszélyeztetett pontjai.

Már említettük, hogy az Újvilág nem osztotta az Óvilág aggodalmait, legalábbis az Észak-Amerika néven ismert része nem, mely legfőképpen az amerikai államszövetséghez tartozik. S csakugyan, vajon feltehető-e, hogy Barbicane elnök, Nicholl kapitány és J. T. Maston, úgyis mint vérbeli amerikai polgárok, ne gondoltak volna rá, hogy az Egyesült Államokat megóvják olyan talajemelkedéstől vagy - süllyedéstől, melyek a tengely megváltoztatása következtében Európa, Ázsia, Afrika és Óceánia számos pontján előfordulhatnak? Vagy jenki, vagy nem jenki az ember, márpedig ők mindhárman azok voltak, ritka példányok, jenkik tetőtől talpig „egy darabból faragva”, ahogy Barbicane-ról emlegették, mikor a Holdba való utazásának tervét kifejtette.

Az új kontinensnek, legalábbis a sarkvidék és a Mexikói-öböl között elterülő részének nyilván mit sem kellett tartania a kilátásba helyezett rázkódástól. Sőt valószínű, hogy Amerika egyúttal területileg is jelentékenyen megnövekednék. Valóban, ki tudja, hogy azokban a medrekben, ha az ország partjait mosó két tenger elhagyná őket, nem kebelezhetne-e be annyi tartományt, amennyit lobogója vitorlavásznán a csillagok jelképeznek?

– Bizony, kétségtelenül - ismételték aggályoskodó lelkek, akik mindennek csak a veszélyes oldalát látják. - Azonban mi bizonyos ezen a földön? S hátha J. T. Maston tévedett a számításaiban? Hátha Barbicane elnök valami hibát követett el, mikor Maston számításait gyakorlatilag akarja megvalósítani? Hiszen ez a legügyesebb tüzérrel is megeshet! Bizony, a golyó nem talál mindig célba, sem a bomba a puskaporos hordóba!

Magától értetődik, hogy az európai kiküldöttek vállvetve szították a nyugtalanságot. Dean Toodrink számos ilyen indítékú és rendkívül éles cikket közölt a Standard*ben, Jan Harald a svéd *Aftenbladet*ban, Borisz Karkov ezredes pedig a *Novaja Vremjá*ban, ebben a nagyon elterjedt orosz újságban. A nézetek megoszlottak még Amerikában is. Ha a köztársaságiak, akik tudvalevőleg liberálisok, hívei maradtak is Barbicane elnöknek, a demokraták, ezek a konzervatívok, ellene foglaltak állást. Az amerikai lapok egy része, elsősorban a *Journal de Boston s a Tribuna de New York kórusban zengtek az európai sajtóval. Ne feledjük, hogy az Egyesült Államokban az Associated Press és a United Press hírügynökségének megalapítása óta félelmetes hírszolgálati tényezővé lett az újság, hiszen a helyi vagy idegen hírek közlési díja évenként tetemesen meghaladja a húszmillió dollárt.

Más lapok - s nem is a kevésbé elterjedtek - hasztalan igyekeztek visszavágni a North Polar Practical Association érdekében. Scorbitt asszony hiába fizette soronként tíz dollárjával a vezércikkeket, a riportokat, a szellemes, szeszélyes ötleteket, melyek az emlegetett veszedelmeket agyrém szüleményeinek bélyegezték. Hasztalan bizonygatta ez a lelkes özvegy, hogy ha feltevés valaha is tarthatatlan volt, akkor az, hogy J. T. Maston számításaiban tévedett volna, feltétlenül tarthatatlan. Az lett a vége, hogy Amerika megijedt, és lassanként kezdett egy követ fújni Európával.

Egyébként sem Barbicane elnök, sem a Gun Club titkára, sőt maguk az igazgató tanács tagjai sem méltatták válaszra ezt a támadást. Hagyták, hadd fecsegjenek, s állhatatosan kitartottak elveik mellett. Még azt sem gondolhatták róluk, hogy azokba a roppant előkészületekbe merültek bele, miket egy ilyen vállalkozás megkíván. Vagy pusztán arra vártak volna, hogy majd csak megváltozik a közvélemény, megszűnik az általános gáncsoskodás, mely most olyan élesen hallatja szavát egy eleinte olyan lelkesen felkarolt tervezet ellen? Szó sincs róla.

Barbicane elnököt, Nicholl kapitányt és J. T. Mastont, bármilyen önfeláldozó is volt Evangelina Scorbitt asszony, bármekkora összeget áldozott is a megvédésükre, csakhamar kezdték olybá venni, mint akik veszélyeztetik az Ó- és Újvilág közbiztonságát. Az európai nagyhatalmak hivatalosan felhívták a szövetséges kormányzatot, járjon közre a dolgokban, és hallgassa ki a vállalkozás kezdeményezőit. Ezek meg tartsák kötelességüknek nyíltan feltárni, miféle eszközökkel dolgoznak; közöljék, mi módon szándékoznak új tengellyel cserélni ki a régit, amiből világosan kitűnnék, hogy a közbiztonságra nézve milyen következményei lehetnek az eljárásnak, s végezetül nevezzék meg a földgömbnek azokat a részeit, melyeket közvetlen veszély fenyegetne, egyszóval szolgáljanak felvilágosítással mindarról, amiről a nyugtalan közönség nem tud semmit, s amit a józan belátás tudni szeretne.

Washington kormánya most már nem kérette magát tovább. A köztársaság északi, középső és déli államait annyira hatalmába kerítette az izgalom, hogy nem habozhatott többé. Egy február 19-én kiadott rendelkezésére a híres John Prestice elnökletével matematikusokból, hidrográfusokból és földrajztudósokból ötventagú bizottság alakult, teljhatalommal felruházva, hogy vessen számot a vállalkozással, s szükség esetén tiltsa be.

Előbb Barbicane elnök kapott értesítést, hogy jelenjék meg a bizottság előtt.

Barbicane elnök nem jelent meg.

Rendőr-tisztviselő kereste baltimore-i lakásán, a Cleveland-street 95. sz. alatt.

Barbicane elnök nem volt otthon.

Vajon hol lehet?

Senki se tudta.

Mikor távozott?

Öt hete, január 11-én elhagyta Maryland fővárosát s magát Marylandet is, Nicholl kapitány társaságában.

Hová mentek?

A Gun Club két tagja nyilván útnak eredt arra a titokzatos vidékre, ahol az előkészületeket az ő vezetésükkel ejtik meg.

De miféle hely lehet az?

Érthető, mennyire fontos volt ezt megtudni, ha még idejében akarják keresztülhúzni e veszedelmes mérnökök tervét.

Barbicane elnök és Nicholl kapitány távozása roppant csalódást okozott. De a harag áradatát is hamar elszabadította a lelkekben, s ez a harag mint valami napéjegyenlőségi ár zúdult a North Polar Practical Association igazgatói ellen.

Azonban volt valaki, akinek tudnia kellett, hova ment Barbicane elnök és társa. Neki pontosan meg kellett tudni felelnie arra a halálosan komoly kérdésre, mely a földgömb minden részén felvetődött. Ez a valaki J. T. Maston volt.

J. T. Mastont tehát, John Prestice intézkedésére, a szakértő bizottság elé idézték.

J. T. Maston a füle botját se mozdította.

Hát ő is elutazott volna Baltimore-ból? Vajon azért követte társait, hogy támogassa őket ebben a műveletben, melynek fejleményeit oly érthető rémülettel leste az egész világ?

Dehogyis! J. T. Maston még mindig a „Röppálya-lak”-ban lakott, a Franklin-street 109. sz. alatt. Immár más számításokba merült el, s munkáját csak egy-két estére szakította félbe, amit Evangelina Scorbitt asszony szalonjaiban, a New Park-i pazar palotában töltött.

A szakértő bizottság elnöke hatósági személyt küldött a nyakára, azzal az utasítással, hogy állítsa őt elő.

A hatósági ember megérkezett a magános lak elé, zörgetett az ajtón, belépett az előszobába, de a néger Fire-Fire igen barátságtalanul fogadta, még inkább a ház ura.

Mindazonáltal J. T. Maston úgy gondolta, kötelessége engedni a hívásnak, mikor azonban megjelent a szakértő bizottság előtt, egyáltalán nem rejtette véka alá, mennyire kellemetlen számára, hogy szokott elfoglaltságában megzavarták.

Mindenekelőtt azt a kérdést intézték hozzá:

– Tudja-e a Gun Club titkára, hogy Barbicane elnök és Nicholl kapitány jelenleg hol tartózkodik?

– Tudom - felelte határozottan J. T. Maston -, de nem érzem magam feljogosítva, hogy közöljem.

Második kérdés:

– Ugyebár két kollégája a földtengely megváltoztatásának előkészületeivel foglalkozik?

– Ez, kérem - válaszolta J. T. Maston -, ahhoz a titokhoz tartozik, melyet meg kell őriznem, s ezért megtagadom a választ.

– Lesz szíves ismertetni a számításait a szakértő bizottsággal? A bizottság fogja ugyanis eldönteni, megengedheti-e, hogy a társulat megvalósítsa tervét.

– Természetesen nem fogom ismertetni! Nem fedem fel... Inkább megsemmisítem!... Mint a szabad Amerika szabad polgárának jogom van ahhoz, hogy senkivel se közöljem munkálataim eredményét!

– De ha joga van is hozzá, Maston úr - mondotta Prestice elnök olyan komoly hangon, mintha az egész világ nevében válaszolt volna -, tekintettel az általános izgalomra, vajon nem köteles-e ön mégiscsak nyilatkozni, hogy véget vessünk az egész világon dúló fejetlenségnek?

J. T. Maston nem gondolta, hogy ez kötelessége volna. Ő csak egy kötelességről tudott, arról, hogy hallgasson; és ő hallgatni is fog.

Hasztalan volt minden könyörgés, rimánkodás, fenyegetőzés, a szakértő bizottság tagjai semmit sem tudtak kihámozni a vashorgú emberből. Sohasem képzelték volna, hogy ekkora adag önfejűség és makacsság lakozhassék egy guttaperchás koponyában.

J. T. Maston úgy távozott, ahogy jött, s felesleges hangsúlyoznunk, mily melegen gratulált neki Evangelina Scorbitt asszony hősies viselkedéséért.

Mikor híre ment, hogy a szakértő bizottság eredménytelenül idézte be J. T. Mastont, a nagyközönség szörnyen felháborodott, s a hangulat olyan túlfűtött volt, hogy már-már veszélyben forgott a nyugalmazott tüzér élete. Minél viharosabban foglaltak állást és avatkoztak a dologba az európai kiküldöttek és a közvélemény, annál nagyobb nyomás nehezedett a szövetségi kormányzat legfőbb képviselőire, így aztán az államtitkár, John S. Wright, kénytelen volt felhatalmazást kérni kollégáitól, hogy manu militari⁴ járhasson el.

Egy este, március 13-án, J. T. Maston éppen a „Röppálya-lak” dolgozószobájában tartózkodott, számításaiban elmerülve, mikor a telefoncsengő hevesen megszólalt.

– Halló!... Halló!... - mormogta a lemez, végtelen nyugtalanságra valló remegéssel.

– Ki beszél? - kérdezte J. T. Maston.

– Scorbittné.

– Parancsol, Scorbittné asszony?

– Figyelmeztetni szeretném, hogy vigyázzon magára!... Épp az imént hallottam, hogy még ma este...

J. T. Maston végig sem hallgathatta a mondatot, midőn durva vállak benyomták a „Röppálya-lak” kapuját.

A dolgozószobába vezető lépcsőn szokatlan zenebona. Éles, tiltakozó kiáltás, melyet más hangok mindenáron el akarnak némítani. S nyomban utána egy zuhanó test zaja.

Ezt a zajt a néger Fire-Fire okozta, amint lépcsőről lépcsőre gurult, miután hasztalan próbálkozott megvédeni a támadóktól gazdája „szentélyét”.

Kisvártatva a dolgozószobája ajtaja ízzé-porrá tört, egy rendőrtiszt rontott be egy szakasz rendőrrel.

A rendőrtisztnek az volt a megbízatása, hogy házkutatást tartson, foglalja le Maston iratait, őt magát pedig vegye őrizetbe.

A Gun Club heves vérű titkára hatlövetű revolvert rántott elő, s azzal fenyegette a szakaszt.

A túlerő azonban szempillantás alatt ártalmatlanná tette, s képletekkel és számokkal telerótt papírjai, melyek halomszámra hevertek az asztalon, avatatlan rendőrkezekbe kerültek.

De J. T. Mastonnak, hirtelen mozdulattal kiszabadítva magát, még sikerült elkaparintani egy noteszt, mely valószínűleg számításai összesítését foglalta magába.

A rendőrök rávetették magukat, hogy kitépjék kezéből, ha kell, az élete árán is... De J. T. Mastonnak sikerült még villámgyorsan kinyitnia a noteszt, kitépte belőle az utolsó lapot, s lenyelte, mint valami pilulát.

– Na, most aztán elvihetik! - kiáltotta, mint valami Leonidasz, Thermopülainál.⁵ Egy órával később J. T. Maston már lakat alatt volt a baltimore-i börtönben.

S kétségtelenül még ez volt aránylag a legkisebb baj, ami vele történhetett; mert a lakosság könnyen tettlegességre ragadtathatta volna magát, ez pedig végzetes lehetett volna számára, s a rendőrség nem bírta volna megakadályozni.