A Fingalbarlang.

Ha a »Clorinda« kapitánya az utolsó huszonnégy óra alatt a Háromegy királyság valamelyik kikötőjében állomásozott volna, tudomása lett volna a meteorologiai jelentésről is, mely az Atlanti Oczeánon uszó hajókra nem ép a legkedvezőbb kilátással kecsegtetett.

Sürgöny utján ugyanis nagy vihart jeleztek New-Yorkból. Miután az Oczeánon nyugatról és északkelet felé átrepült, Irland és Skóczia partvidékét fenyegette teljes erejével, hogy aztán Norvégia belsejében veszszen el.

De e táviratot nem is tekintve, a vitorlás légsulymérője is közelgő légköri zavart jelzett, melylyel az óvatos tengerésznek akarva, nem akarva, számolnia kellett.

Szeptember 8-án, reggel, John Olduck ép ez okból kissé nyugtalankodva ment a sziklapartra, mely Staffát nyugatról határolja, hogy az ég és a tenger képét pontosabb megfigyelés alá vehesse.

Meglehetősen határozatlan alaku felhők, azaz inkább csak párafoltok mint felhők, már most is nagy sebességgel száguldottak tova. A szél mindinkább fokozódott és nemsokára valóságos viharrá kell fejlődnie. A habzó tenger ott kint már egészen fehér és dörögve törtek meg a hullámok a bazaltpilléreken, melyek - mint a sziget alapkövei - kiemelkednek.

John Olduck egy cseppet sem találta ezt a dolgot biztatónak. Habár a »Clorindát« eléggé védte is a Clam-Shell barlang, tényleg megbizható kikötőhely még sem volt az, még ily kisterjedelmü hajónak sem. A viz ereje, melynek itt, a szárazföldi út és a sziklatömegek közt nagyon is észrevehetővé kell válnia, rettentő hullámtörést okozott, mely nem kevésbé veszélyeztette a vitorlás biztonságát. Határozni kellett tehát, még pedig elébb, mintsem hogy a keskeny utak teljesen járhatatlanokká válnak.

A mint a kapitány visszatért a hajóra, ott találta utasait, kikkel aggodalmait közölte és kik előtt annak szükségességét fejtegette, hogy innen mihamarább távozni kell. Csak pár órai késedelem árán is annak a veszélynek lehetnek kitéve, hogy a viz a lehető legzajgóbb állapotban lesz, abban a tizenöt mértföld szélességü tengerszorosban, mely Staffát Mull szigettől elválasztja. Ez utóbbi sziget mögött kell menedéket keresni, különösen pedig az achnagraigi kis kikötőben, a hol a «Clorindának« a tengeri szelektől nem kellett félnie.

– Elhagyjuk Staffát? kiáltott miss Campbell, elveszitsünk ily pompás, szabad szemhatárt?

– Azt hiszem, igen veszélyes lenne, ha Clam Shell előtt maradnánk, felelt John Olduck.

– Ha mindenkép meg kell tennünk, kedves Ilona, mondá Sam testvér.

– Igen; ha okvetlenül meg kell tennünk! tette hozzá Sib testvér.

Most Sinclair Olivér is belevegyült a beszélgetésbe, miután észrevette, hogy ez a hirtelen elutazás mennyire elkedvetlenitette miss Campbellt. Azt kérdezte:

– Mit gondol, Olduck kapitány, mennyi ideig tarthat el ez a vihar?

– Ebben az évszakban legfölebb két-három napig, felelt a kapitány.

– És azt hiszi, hogy okvetlenül el kell innen vitorláznunk?

– Okvetlenül és nagyon sürgősen.

– Mi volna tehát az ön szándéka?

– Hogy még ma reggel felszedjük a horgonyokat. A friss szellő mellett még az est leszállta előtt eljuthatnánk Achnagrayba és aztán onnan, ha majd a vihar ismét lecsendesül, visszatérnénk Staffába.

– Miért nem akar Jónába visszaevezni, a hová a »Clorinda« egy óra alatt eljuthatna? kérdé Sam testvér.

– Nem... Nem... csak Jónába nem! kiáltott miss Campbell, ki már feltünni látta képzeletében Ursiclos Aristobulus árnyékát.

– A jónai öbölben alig lennénk nagyobb biztonságban, mint itt, szólt John Olduck.

– Akkor hát, kapitány, mondá Sinclair Olivér, induljon, vitorlázzék haladéktalanul Achnagrayba, bennünket pedig hagyjon itt Staffán.

– Staffán? kérdé John Olduck elámulva, - itt, hol még egy védő kunyhót sem találhatnak?

– Hát a Clam-shelli barlanggal nem érhetjük be pár napra? felelt Sinclair Olivér. Mi bajunk lehetne ott? Semmi! A hajón van elegendő élelmiszerünk, ágynemünk, ruhánk, - ezt gyorsan kihordhatjuk mind és a szakács kétségkivül szivesen itt marad majd velünk.

– Igen... igen... felelt miss Campbell és örömében tapsolt, utazzék csak el, kapitány, vitorlásával evezzen haladéktalanul Achnagrayba és bennünket hagyjon Staffán. Számüzöttek gyanánt fogjuk magunkat érezni a puszta szigeten, önkéntes hajótöröttek módjára fogunk élni. A »Clorinda« visszaérkezését ama Robinsonok izgatottságával fogjuk várni, kik szigetük közelében hajót pillantanak meg. Mi czélból jöttünk ide? Hogy regényt játszunk, ugy-e bár, Sinclair ur és lehet-e valami regényesebb, mint ez a mi helyzetünk, ugy-e, kedves bácsik? Én egész életemen át mindig szemrehányásokkal illetném magam, ha ily fenséges látványt elmulasztanék, ha nem figyeltem volna meg a vihart, a dühöngő és a sziget felett elszáguldó szelet, az északi tengeréhez hasonló hullámzást, a felszabadult elemek ossiáni küzdelmét. Csak menjen ön, Olduck kapitány! Mi itt maradunk, a mig visszajön.

– De azért... hebegtek Melvill-testvérek, kikből az aggódás e szava egyidejüleg tört ki.

– Mintha az én bácsiim valami kifogást tettek volna, vágott közbe miss Campbell hirtelen, de azt hiszem, van egy módom, melylyel őket a magam pártjára terelhetem.

És ezzel mindegyiknek megadta a megszokott reggeli csókot.

– Igy ni, ez a tied, Sam bácsi, és ez meg a tied, Sib bácsi. Most már fogadni mernék, hogy egy szót sem fogtok szólni.

Eszük ágában sem volt valami kifogást tenni.

Ha egyszer unokahuguknak Staffán tetszik maradni, miért ne maradnának ők, és egyáltalán miért nem támadt nekik eleitől fogva ez az egyszerü és természetes gondolatuk, mely leginkább megfelelt az összes érdekeknek?

Az inditvány azonban Sinclair Olivértől eredt, és miss Campbell ugy vélte, hogy különös köszönettel tartozik neki érte.

Miután tehát a megállapodás létrejött, a matrózok kirakták a több napra szükséges tárgyakat. Clam-Shellből Melvill-House elnevezés alatt ideiglenes tartózkodási helylyé lett, a hol legalább is oly jól ellehetett az ember, mint a jónai korcsmában. A szakács azonnal alkalmas helyet igyekezett találni az ő teendői számára és fel is fedezett ilyent, a barlang bejárása közelében, a sziklafalaknak, látszólag ily czélra teremtett fülkéjében.

Erre aztán miss Campbell és Sinclair Olivér, Melvill-testvérek, Besz asszony és Patridge kiszálltak a »Clorindáról« és átvették a John Olduck által rendelkezésükre bocsájtott kis csolnakot, melynek az egyik szikláról a másikra átmenet, esetleg nagy hasznát vehették.

Egy órával később, a »Clorinda«, mely kettesével feszitette ki vitorláit és bevonta a szélfogót, felhuzta horgonyát és a Mull sziget északi hegye felé fordult, hogy a sziget és a szárazföld közt eső keskeny vizi uton juthasson Achnagrayba. Utasai Staffa bérczeiről, tekintetükkel követték menetét, a mig a csinos kis hajót láthatták. Meg-meghajolva a szél ereje alatt, sirályhoz hasonlóan, mely szárnyaival ép a viz szinét érinti, alig egy félóra multán eltünt Geometre sziget mögött.

Habár fenyegetőnek látszott is az időjárás, az ég egyelőre elég tiszta maradt még, ugy hogy a nap igen gyakran átkandikált a felhőnyilásokon, melyeket a szél tépett fel a tetőponton. A szigeten sétálni lehetett és körüljárhatták a bazalt partot. Miss Campbell és a Melvill-testvérek első óhajtása az volt, hogy Sinclair Olivér vezetése mellett a hires Fingalbarlangba menjenek.

A kéjutazók, kik Obánból jönnek, ezt a barlangot rendszerint az obani gőzös csolnakaival szokták felkeresni, a legtávolabb eső hátterébe is el lehet azonban jutni ugy, hogy a jobb felén eső szikláknál történik a kikötés, a hol járható partféle létezik.

Igy akarta Sinclair Olivér is az ő turistáit vezetni, a »Clorinda« csolnakainak igénybevétele nélkül.

Ott hagyták tehát mindnyájan Clam-Shellt és az utra tértek, mely a sziget keleti oldalán nyulik el. A függélyesen besülyedt oszlopalap felső vége, mely azt a gondolatot ébresztette az emberben, mintha épitész sülyesztette volna el oly módon, szilárd és száraz talajat képezett. A csak pár perczet igénybe vevő uton csevegve haladtak el, mialatt mindnyájan bámulták a sziget szépségeit, melyeken a hullámok megtörtek és melyeken tul, a világos zöld vizben, a sziklák fenekéig lehetett belátni. Szebb utat ama barlang felé képzelni sem lehetett, mely magában véve is méltónak látszik arra, hogy az ezeregy éj valamely hőse lakja.

A sziget délkeleti felére érve, Sinclair Olivér nehéz, természetes lépcsőket mászatott meg turistáival, melyek bármely palota lépcsőivel mérkőzhettek volna. E lépcső végében emelkedtek a legszélső oszlopok, melyek a barlang falának hosszában állanak, mint Vesta kisebb templomában, Rómában, csak közelebb egymáshoz, mintha a nyers fal elfedésére állitotta volna oda valaki. Ezek fejére támaszkodik a hatalmas kőréteg, mely a sziget e részét képezi. E szikláknak ferde irányban elmosódó repedései, melyek egy belső boltivezet mintája szerint látszanak elrendezve lenni, sajátságos ellentétben állnak az oszlopok függélyes irányával, melyek azokat hordozzák.

Ama lépcsők lábánál emelkedett és sülyedt a viz, mintha mélyen lélegzenék, kissé már erősebben is, a nyilt tenger hullámainak visszahatása folytán.

Itt visszatükröződik a kőtömeg egész alapja, melynek feketés árnyéka a hullámokon ingott.

A felső lépcsőfokra érve, Sinclair Olivér balra fordult és miss Campbellnek egy keskeny partformát, vagy inkább természetes járdát mutatott, mely a fal hosszában, a barlang széléig huzódott.

Vasrudakból készült vékony rácsozat, mely a basaltba volt erősitve, szolgált támaszul a fal és a járda éles széle közt.

– Ó, mondá miss Campbell, ez a rácsozat egy kicsit eltorzitja Fingal palotáját.

– Igaza van, felelt Sinclair Olivér, az emberi erőnek a természet müvébe való behatolása zavarólag hat némikép.

– De ha valamikép használni lehet, használjuk is, jegyezte meg Sam testvér.

– Megteszem! fejezte be Sib testvér.

A Fingal-barlangba belépvén, a látogatók, vezetőjük tanácsára megálltak.

Előttük, titokzatos homályba burkolt magas és mély, templomhajószerü csarnok nyilt meg. A tenger szinén, ez a tér a két fal közt körülbelül harmincznégy lábnyi volt. Jobbról és balról, a sürü egymás mellett álló bazalttámaszok, mint az utolsó góth időszak egynémely templomában, elfedték, illetve elrejtették az alapfalak tömegét. Ez oszlopok fejeire támaszkodott egy óriás, reczézett boltozat tömege, mely a zárókövek alatt ötven lábra emelkedett a közepes vizállás felé.

Bámulattal határos csodálkozásuk daczára, az első látványosságnál, miss Campbellnek és kisérőinek végül mégis csak meg kellett tőle válniok, hogy az egyik fal mellett befelé vezető járdán haladjanak tovább.

Itt, a legtökéletesebb rendben, de változó nagyságban, száz és száz hatszögü oszlop emelkedik, egy óriási jegeczesedés eredményéhez hasonlóan. Finom széleik oly tisztán válnak el egymástól, mintha szobrász vésője faragta volna a vonalakat. Az egyiknek hátrafelé eső szögeihez a másiknak előrenéző szögei csatlakoznak a legpontosabban. Némelyiknek három siklapja van, a másiknak négy, öt, hét, sőt nyolcz is, a mi aztán a styl egyformasága mellett kellemes változatosságot szül, a természet művészének finom érzékéről nyujtván a legszebb bizonyságot.

A kivülről beható fény megtörik az összes síma sarkokon. A vizet alant érve és mintha tükör által veretnék vissza, egyformán ragyog a vizalatti köveken, a zöld, sötétpiros vagy világossárga vizi növényeken és ezer villámot szór a bazalt kiszögelléseire, mely szabálytalan beosztással fejezi be e hypogeum boltozatát, melynek párját az egész világon sem lehet találni.

Alatta zajló csend honolt - ha ugyan szabad e két szót egymással összekötni - a föld mély vájásainak az a sajátszerü csendje, melyet a látogatók itt sem mertek megzavarni. Csak a szél vonult keresztül hosszura nyujtott akkordokban, melyek búskomor sorozatát ébresztik az egyszer nekiduzzadó és aztán félig elhaló septimeknek, akárcsak az aeolhárfa húrjain. Nem az a csodás hatás az, melyből az »An-Na-Vine«, vagyis a harmonikus barlang elnevezés származott, a mint a barlangot a régi kelták nyelvén hivták?

– És mely név illenék rá inkább, mondá Sinclair Olivér, miután Fingal volt apja Ossiánnak, a kinek géniusza a költészetet és zenét egy művészetbe olvasztotta?

– Kétségkivül, felelt Sam testvér helyeslőleg; de mint Ossián maga is dalolta: »Fülem mikor hallja majd a bárdok énekét? Atyáim tetteinek dicsőitésénél mikor ver majd szivem? Oh, Sebora erdeiben a visszhang nem ébreszt többé hárfát dalra!«

– Igen, folytatta Sib testvér, »Pusztán áll most a ragyogó palota, régi idők dalaiból nem hangzik már semmi!«

A barlang egész mélységét körülbelül százötven lábra becsülik. A templomhajó hátterében orgonakar-féle tünik fel, melyen bizonyos számu oszlopok emelkednek, kisebb átmérővel ugyan, mint a bejárásnál, de azért az arányok kifogástalan tisztaságában.

Sinclair Olivér, miss Campbell és a bácsik itt egy pillanatra megállhattak.

E pontról elragadóan szép, a szabad ég felé nyitott kilátás nyilt, a fénytől áthatott vizben fel lehetett ismerni a tenger alatti fenék elrendezését, mely négy-hétoldalas oszlopnyelekből állt, melyek mozaikburkolat gyanánt, sürűn feküdtek egymás mellett. Az oldalfalakon a fény és az árnyék csodaszép játéka váltakozott. Kialudt minden, a mint egy felhő, a szinpadi fátyolfüggönyökhöz hasonlóan, a barlang torkolata előtt elvonult. De annál szebben ragyogott minden és a szivárvány hét szinében tündökölt, a mikor a fenék kristályáról visszavert napsugár hosszu, világitó sávokban a boltozatig emelkedett.

Kissé távolabb, a tenger tört meg a rengeteg bejárás íveinek első pillérein. E keretben, mely oly feketének látszott, mintha ébenfából lenne faragva, az egész pompa még annál jobban érvényesülhetett. A még messzebb távolban az ég és a viz vakitó fényben tünt fel, egész messze pedig Jonának fehér kolostorromjai ragyogtak.

A tündéri fény és pompa bűverejének behatása alatt, a látogatók egyike sem birt érzelmeinek kifejezést adni.

– Mily bűvös palota! kiáltott végre miss Campbell, és miféle prózai lélek lehetne az, ki nem hinné, hogy Isten ezt nem a vizi tündérek és nymphák számára teremtette! Kinek szólnának a szél leheleténél e nagy aeolhárfa hangjai? Nem ez az a földöntúli zene, melyet Waverley álmaiban hallott, Selmának az a hangja, melynek akkordjait regényköltőnk feljegyezte, hogy azokkal hőseit altassa el?

– Igaza van, miss Campbell, mondá Sinclair Olivér; Walter Scott, a mikor képleteit a felvidék költői multjában kereste, kétségkivül Fingal palotájára gondolt.

– Ó, itt idézném fel Ossián szellemét! folytatta az ifju és ábrándos leány. A láthatatlan bárd, ezerötszáz éves álmából miért ne ébredne fel az én hangom hivására? Ugy szeretem elképzelni, hogy a boldogtalan, ki ép oly vak volt, mint Homér és ép oly költő, mint az, a mikor korának nagy hőstetteit énekelte meg, gyakran e palotába menekült, mely még ma is az ő apjának nevét viseli. Fingal visszhangjai itt bizonyára gyakran ismételték szellemének hős és lyrai ömlengéseit, a legtisztább gaëli tájszólással. Mit gondol, Sinclair ur, a vén Ossián nem ülhetett esetleg ép ezen a helyen, a hol mi vagyunk most, hárfájának hangjai nem folyhattak itt egybe Selma hangjával?

– Már miért ne lehetne az igaz, miss Campbell, a mit ön oly kifejezésteljes meggyőződéssel mond.

– Hát ha felidézném? suttogá miss Campbell.

És üde hangján ismételten hívta a vén bárd nevét a szél rezgésében.

De miss Campbell legforróbb vágya daczára, bár háromszor is szólitotta, csak a visszhang felelt neki. Ossián szelleme nem jelent meg az apai hajlékban.

Időközben sürű ködben szállt le a nap. A barlang komor árnyakkal telt meg, kint pedig mind zajosabb, nyugtalanabb lett a tenger; hosszu hullámai már az utolsó bazaltoszlopokon kezdtek megtörni.

A látogatók tehát visszamentek a keskeny és a viz habja által már félig ellepett járdára; gyors léptekkel kerülték meg a szigetnek a szél által hevesen támadott sarkát, melynek a vihar a tenger felől pokoli zajjal iramodott neki; tovább menet, egyelőre védve voltak a másik oldalon elnyuló partgát által.

A rossz idő hét óra óta még észrevehetőleg rosszabbra fordult; a dühöngő szél már Skóczia magas partjába ütközött és teljes orkánná készült fejlődni.

A part bazaltfala által védve azonban, miss Campbell kisérőivel együtt még kényelmesen elérhette Clam-Shellt.

Másnap a szél, a légsulymérő oszlopának ujabb esése mellett, borzasztó erővel tört ki; még sürűbb, kékesszürke felhők bontották az eget és meglehetős alacsonyan száguldottak el a föld felett. Az eső nem esett még ugyan, de a nap láthatatlan maradt; hosszu időközökben legfölebb egyszer kandikált ki.

Miss Campbellt ez az undok idő sokkal kevésbé hangolta le, mint azt róla feltenni lehetett volna.

A vihar által korbácsolt szigeten eltöltött ez az élet teljesen megfelelt az ő természetének. Walter Scott valamelyik hősnőjéhez hasonlóan élvezetet talált abban, hogy Staffa sziklái közt, a legkülönösebb gondolatokba elmerülve és teljesen egyedül bolyongjon, a mikor nem is tolakodott fel senki kisérőjéül.

Ismételten tért vissza a Fingal-barlangba is, melynek költői sajátossága élénken vonzotta őt. Itt ábrándozott, álmodozott órákon át és sohasem jutott eszébe az intés, hogy elővigyázatlanul be ne térjen e földalatti palotába.

Másnap, szeptember 9-én, a depresszió maximuma Skóczia partjáig jutott. Ez örvény központjában a légáramlatok hihetetlen gyorsasággal mozogtak - ez már valóságos orkán volt. A sziget felületén lehetetlen volt erejével szembeszállni.

Esti hét óra felé, ép a mikor az ebéd készen várta őket, Sinclair Olivért és a Melvill-testvéreket rémitő aggodalom fogta el.

Miss Campbell, ki már három órája távozott el, nem mondva meg, hogy hová, még eddigelé sem tért vissza.

Eleinte mindannyian fokozódó türelmetlenséggel vártak hat óráig... miss Campbell nem mutatkozott.

Sinclair Olivér több izben is felment a sziget fensíkjára... nem látott egy lelket sem.

A vihar most rettentő erővel dühöngött és a rémitő hullámhegyekké tornyosuló tenger ott dörgött szüntelenül a szigetnek délnyugatra eső részén.

– Szerencsétlen miss Campbell! kiáltott Sinclair Olivér hirtelen; ha még most is a Fingal-barlangban van, segitségére kell sietnünk, mert különben menthetetlenül elveszett.