A tenger csodái.

A ki valósággal kétségbeesett, a mikor vendégei elhatározásáról értesült, az a Caledonian-szálló gazdája volt. Mintha bizony Mac Fyne mester, ha megtehette volna, nem röpitette volna levegőbe az összes szigeteket és szigetecskéket, melyek Obánban, a nyilt tengerre való kilátást korlátozták! A mint elutaztak különben, legnagyobb sajnálatának kifejezésével vigasztalódott azzal, hogy ily örjöngő családot látott el házában.

Reggeli nyolcz órakor Melvill-testvérek, miss Campbell, Besz asszony és Patridge, a körleveleken ugynevezett »Swift Steamer Pioneer« hajóra szálltak, mely a Mull szigetet hajózza körül, Jona és Staffában kiköt, este felé pedig ismét Obánba tér vissza.

Sinclair Olivér már kisérőit megelőzte volt a czölöphid mellett a kikötőben és a parancsnoki hidon várta őket, mely a gőzös egyik keréktakarójától a másikig terjed.

Ursiclos Aristobulusról ez utazás dolgában szó sem volt többé. Melvill-testvérek időközben ugy vélték, hogy hirtelen elhatározott helyváltoztatásukról értesiteniök kell őt. Ezt a lépést a legelemibb udvariasság is követelte, ők pedig a világ legudvariasabb emberei közé tartoztak.

Ursiclos Aristobulus meglehetős hidegen hallgatta meg a bácsikat, aztán egyszerüen megköszönte szivességüket, de a saját terveit egy szóval sem emlitette.

Melvill-testvérek ennek következtében visszavonultak, azt ismételgetvén magukban, hogy ha még oly tartózkodónak mutatkozik is kedvenczük, ha miss Campbell bizonyos ellenszenvet látszik is iránta érezni, minden elmulik egyetlen egy szép őszi estén, csak tiszta napnyugtát észlelhessenek, a mire Jona sziget kétségkivül elég bő alkalmat fog nyujtani.

Mihelyt az összes utasok beszálltak, a gőzsíp harmadik jelzésénél kikapcsolták a horgonyokat, a »Pioneer« déli irányba evezett ki az öbölből, a kerrerai tengerszoros felé.

A hajón sok olyan turista volt, a kik hetenkint kétszer-háromszor megteszik Mull sziget körül e remekszép utat, mely összesen csak tizenkét órát vesz igénybe. Miss Campbell és társai azonban már az első kikötő helyen ki fognak szállni.

Igazán vágytak már, hogy Jónába, vagyis uj, nyilt megfigyelő helyükre kerüljenek. Az idő pompás volt, a tenger pedig csendes, mint egy belföldi tó. Az átkelés igen kellemes volt. Ha a mai este nem teljesitené is még óhajtásaikat, türelmesen fognak várni, miután a szigeten kényelmesen elhelyezkedtek. Itt, remélték, csak felgördül egyszer a függöny és akkor legalább mindjárt ott vannak a nézőtéren. Késedelmet csak a rossz időjárás okozhatna.

Kevéssel déli tizenkét óra előtt már az utazás czéljához értek. A gyors »Pioneer« lesietett a kerrerai uton, befordult a sziget déli csucsainál, átsiklott a Firth of Lorn tágas nyilásán, elhagyta balról Colonsayt, a régi, a sziget hires lordjai által a tizennegyedik században alapitott apátságot, aztán szorosan, a nyilt tengerbe eső Mull sziget mellett haladt, mely óriási rákhoz hasonlit, melynek egyik ollója könnyedén és délnyugot felé hajlik. Egy pillanatra feltünt a Ben More is, háromezerötszáz lábnyi magasságban, a távoleső, meredek és rideg dombok felett, melyeknek természetes diszét csak egyes bokrok képezik, mig az emlitett hegy ormán nyájak legelnek.

A szép Jona most már feltünt az északnyugoti szemhatáron, ugyszólván a Mull sziget legszélsőbb ollójánál. Onnan terült el határtalan messzeségbe az Atlanti Oczeán.

– Ön bizonyára szereti az Oczeánt, Sinclair ur? kérdé miss Campbell fiatal kisérőjétől, ki még mindig ott ült a »Pioneer« hidján és az előtte elterülő szép képet nézte.

– Hogy szeretem-e, miss Campbell, felelt ő. Óh, én nem tartozom ama érdemetlenek közé, kik annak életét egyhangunak találják. Én változatosabbat nem is tudok, mint a milyen ez a látvány, csakhogy a tengert különféle viszonyok közt kell megfigyelni. Valójában oly bőségét nyujtja a csodálatos módon egymással elegyült árnyalatoknak, hogy a festőre nézve talán nehezebb azt a látszólag egyforma és mégis különböző összhatást visszaadni, mint egy arczot hiven lefesteni, ha annak még oly élénk is a kifejezése.

– Ugy van, szólt miss Campbell, folytonosan változik, még ha egy csepp szél sem fuj; óránkint változik a fény szerint, mely benne tükröződik.

– Nézze csak például most, miss Campbell, szólt Sinclair Olivér tovább. Teljesen csendes. Nem lehetne azt mondani, hogy egy szép, szendergő arczhoz hasonlit, melynek csodálatos tisztaságát nem zavarja semmisem? Nincs rajta egyetlen redő; fiatal és szép. Igen, végtelenül nagy tükröt képez, de oly tükröt, mely az ég képét adja vissza és a melyben Isten nézheti magát.

– Tükör, mely persze a viharok erejétől gyakran elhomályosul! mondá miss Campbell.

– Ó, szólt Sinclair Olivér, ép ez okozza a nagy eltéréseket az Oczeán külső képén. A mint a legkisebb szellő támad, az arcza elváltozik, ránczossá lesz, homlokát fehér hajak övezik, valósággal megöregszik egy pillanat alatt és száz évvel idősebbnek látszik, de azért, csodálatos villodzásával és nyüzsgő, forrongó habtarajával mindig pompás marad.

– Mit gondol, Sinclair ur, kérdé miss Campbell, képes volna a világ legnagyobb festője arra, hogy a tenger összes szépségeit a vásznon megörökitse?

– Nem hiszem, miss Campbell. De hogy is volna az lehetséges? A tengernek tulajdonképen nincs is szine, csak az ég óriási visszatükrözése gyanánt tünik fel. Kék talán egy kicsit? Nem, kékre nem lehet festeni. Zöld talán? Zöldre sem lehet festeni. Ha szabad igy kifejezni magamat, talán még dühöngése alkalmával lehetne leginkább eltalálni, a mikor komor, ólomszinü, fenyegető, a mikor olyannak látszik, mintha az ég belevegyitené az összes felhőket, melyeket felette lebegve tart. Ó, miss Campbell, minél többször látom, annál remekebbnek találom azt az Oczeánt! Oczeán! Ez a szó mindent kifejez, a megmérhetetlent jelenti! Kifürkészhetetlen mélységeivel végtelen mezőket takar el, melyekkel szemben a mieink valóságos pusztaságok, mondotta Darwin. Vele szemben mik a leghatalmasabb szárazulatok? Egyszerü szigetek, melyeket vizei zugnak körül.

A földtekének több mint kétharmadát boritja. Szüntelen körfutással - élő lényhez hasonlóan, melynek szive az egyenlitő vonalánál lüktetne - önmagát táplálja a gőztömegekkel, melyeket áraszt, melyekkel a forrásokat látja el, melyek aztán ismét folyamok alakjában ömlenek beléje vissza, vagy a melyeket a kebléből eredt eső alakjában fogad ismét magába. Igen, az Oczeán, az a végtelenség, mint a világür, mely hullámaiban visszatükröződik.

– Szeretem hallani, hogy ön ily lelkesedéssel beszél, Sinclair ur, felelt miss Campbell és én osztozom e lelkesedésében. Igen, én ép ugy szeretem a tengert, mint a hogy ön szeretheti!

– És a veszélyektől sem riadna vissza, melyekkel gyakran fenyeget? kérdé Sinclair Olivér.

– Nem, igazán, nem félnék! Hát félhet az ember attól, a mit bámul?

– Merész utazó gyanánt is elment volna a nagyvilágba?

– Talán, Sinclair ur, felelt miss Campbell. Az bizonyos, hogy az összes utazási müvek közül azokat szeretem legjobban, melyeknek czéljuk a távoli tengereken tehető felfedezések voltak. Hányszor bejártam én azokat a nagy hajósok társaságában! Hányszor hatoltam már be magam is az ismeretlen világokba, persze csak szellemileg; de mégsem tudok irigylésre méltóbbat, mint a milyen azoknak a hősöknek a feladata, kik oly nagyot müveltek.

– Igen, miss Campbell, azoknál a felfedezéseknél fenségesebb és szebb nincs is a világon! Első izben átkutatni az Atlanti Oczeánt Columbussal, a Csendes Tengert Magellannal, a Sarktengereket Parryval, Franklinnal, d’Urvilleval és másokkal, mily szép álmok! A hányszor egy jármüvet látok elindulni akár hadihajó, akár kereskedelmi hajó legyen az, vagy egy kis halászbárka, egész lényem és életem vele megy. Azt hiszem, én tengerésznek születtem és bizony nap-nap után sajnálom, hogy az a pálya nem lett az én pályám, már kora ifjuságomtól fogva!

– De ön legalább tett már tengeri utakat? kérdé miss Campbell.

– A mennyit lehetett, igen, felelt Sinclair Olivér. Bejártam például a Közép Tengert, a Gibraltártól a Kelet határáig, elbolyongtam egy kicsit az Atlanti Oczeánon Észak-Amerikáig, ugyszintén Európa északi tengerein is és ismerem az összes vizeket, melyekkel a természet Angliát oly bőven megáldotta...

– Még pedig oly nagyszerü módon, Sinclair ur.

– Igenis, miss Campbell. Nem ismerek olyasmit, a mit a mi Hebridáink vidékével lehetne összehasonlitani, a hová gőzösünk visz most bennünket. Ez az igazi szigetcsoportozat, melynek égboltozata talán bágyadtabb egy keveset Kelet egénél, a mely azonban kárpótlásul sokkal több költészetet rejteget vad sziklahasadékaiban, mint az.

Görögország szigetvilága az istenek és istennők nagy társaságát szülte. Megengedem! Ön azonban mihamar észre fogja venni, hogy nagyon polgárias istenségek voltak, kézzel fogható alakok anyagias élettel, a kiknek megvannak apróbb ügyleteik és a kik kiadásaikat elkönyvelik. Nézetem szerint az Olympus egy többé-kevésbé jól berendezett szalonhoz hasonlit, a hol összegyültek az istenek, kik egy kicsit nagyon is hasonlitottak az emberekhez, a kiknek gyöngéi bennük is megvoltak. Nem ugy a mi Hebridáink! Ezek természetfeletti lények lakhelyeit képezik. A testetlen, aether-szerü skandináv istenségeknek nincs megfogható alakjuk, nincs testük. Odin, ép úgy, mint Ossián és Fingal és ama költői fantomok egész serege, a Sagák hagyományaiból eredt. Mily szépek azok az alakok, melyek ábrándjaik képei gyanánt az északi tenger ködében megjelennek, melyek a sarktájak havában ép úgy jelen vannak! Sokkal istenibb Olympus az, mint az ókori Görögországé. Ezt nem rutitja el semmi földi vonás és ha az olyan lényeknek megfelelő lakhelyeket szereznénk, az csak a Hebridák tengere lehetne. Igen, miss Campbell, engem is ideüzött a vágy, hogy istenségeinket tiszteljem és mint a régi Caledonia igaz gyermeke, a mi szigetvilágunkat kétszáz szigetével, ködös egét, az áramlattól mély hullámait sohasem cserélném el a Kelet összes szigetvilágaiért!

– Ez pedig a mienk, a felvidéki skótoké! felelt miss Campbell, kit egészen nekilelkesitett a fiatal ember, a mienk, az Argule grófság skótjaié! Ó, Sinclair ur, én ép oly szenvedélyesen szeretem caledoniai szigetvilágunkat, mint ön. Nagyon szép e világ és szeretem akkor is, a mikor vihar dulja.

– Igen, isteniek azok a szigetfalak, magyarázta Sinclair Olivér. Misem törheti meg a szélviharok erejét, melyek háromezer mértföld hosszu út befejeztével vetik magukat rájuk. Csak az amerikai part az, mely Skóczia partjával szemben elnyulik. A mikor az Atlanti Tenger tulsó felén az Oczeán rémes viharai felzúgnak, a hullámok és a szelek itt mennydörögnek először a nyugati Európa kapuja előtt! De mire mehetnek Hebridáinkkal szemben, melyek bátrabbak, mint az a férfi, kit Livingstone emlit, a ki az oroszlánoktól nem félt, de az oczeánoktól remegett, gránit alapjaikra tornyosult szigeteinkkel szemben, melyek az Oczeán és a tenger dühéből gúnyt üznek…

– A tenger!... Élenynek és könenynek vegyi összeköttetése két és fél százalék konyhasóval! Valóban, nincs szebb a konyhasó dühöngésénél!

Miss Campbell és Sinclair Olivér megfordult, a mint ezen, kétségkivül hozzájuk intézett szavakat hallották, melyek feleletül is szolgálhattak az ő lelkesedésüknek. Ursiclos Aristobulus ott állt a parancsnoki hidon.

A boldogtalan ember nem állhatott ellen a vágynak, hogy Obanból ne távozzék egyidejüleg miss Campbellel, mert tudta, hogy Sinclair Olivér Jonába kisérte. Őket megelőzőleg kerülvén már a hajóra, az egész idő alatt a »Pioneer« szalonjában tartózkodott és csak most, mikor már a sziget feltünt, bujt ki onnan.

A konyhasó dühöngése! Mily kegyetlen döfés volt Sinclair Olivér és miss Campbell szép álmába!