Néhány héttel június 13-a előtt, a Weldon Club emlékezetesen viharos ülésének másnapján Philadelphia népe - tekintet nélkül arra, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartozott, s hogy bőre fekete volt avagy fehér - olyan izgalmat élt át, melyet megállapítani könnyű, leírni annál nehezebb.

Már a kora délelőtti órákban széltében-hosszában csak az előző napi váratlan és botrányos esetről volt szó. Egy betolakodó, aki mérnöknek mondotta magát - képzeljünk el egy mérnököt, aki az oly valószínűtlen Robur, sőt Hódító Robur nevet viseli! -, egy ismeretlen származású, ismeretlen nemzetiségű ember hívatlanul megjelent az ülésteremben, sértegette a ballonistákat, gyalázta a léggömb irányítható voltának híveit, csodálatos gépezetekkel hencegett, melyek nehezebbek a levegőnél, miközben sértő viselkedésével valóságos füttykoncertet váltott ki, és iszonyú felfordulást idézett elő, meg is fenyegették, de ő ügyet sem vetett a fenyegetőzőkre. Végül, miután revolverdurrogás közepette elhagyta a szónoki emelvényt, eltűnt, s hiába keresték, kutatták, többé még csak nem is hallottak róla.

Ez az esemény önmagában elég volt ahhoz, hogy felkorbácsolja az emberek beszélőkedvét meg a fantáziáját. Ebben pedig nincs hiány sem Philadelphiában, sem az Egyesült Államok másik harminchat államában, és az igazat megvallva, sem az Ó-, sem az Újvilágban.

De mennyire háttérbe szorult ez az izgalmas téma, mikor kiderült, hogy a Weldon Clubnak sem az elnöke, sem a titkára nem tért vissza otthonába. Elvégre előkelő, tiszteletre méltó és józan férfiakról van szó! Előző este derék polgárokhoz illően távoztak az ülésteremből, mint akiknek már csak egy vágyuk van, hogy mielőbb hazaérjenek, hiszen nőtlen emberek lévén, fészkükben nem várja őket durcás arc. Elutaztak volna? Nem, legalábbis egy szót sem szóltak, amiből erre lehetett volna következtetni. Mi több: előzőleg megbeszélték, hogy másnap ismét elfoglalják helyüket a klub elnöki asztalánál, az egyik mint elnök, a másik mint titkár, s az ülésen megbeszélik az előző estén történteket.

S nem elég, hogy nyomtalanul eltűnt Pennsylvania állam e két kiváló személyisége, Frycollin inasról sem lehet tudni semmit. Nyomtalanul tűnt el ő is, akárcsak a gazdája. Az már igaz, hogy Toussaint, Louverture, Soulouque és Dessaline óta feketéről nem esett annyi szó, mint most Frycollinról. Ha továbbra is így megy, jelentős személyiséggé válik nemcsak pályatársai, a philadelphiai inasok, de azon különcök között is, akiket a jenkik szép honában egy-egy váratlan, meglepő tett egyszeriben a közérdeklődés előterébe állít.

Az eltűntekről másnap sem érkezett hír. Sem a két úr, sem Frycollin nem került elő. A város komolyan nyugtalankodott. Az izgalom fokozódott. Nagy tömeg verődött össze a postahivatalok környékén: hátha mégis érkezik valami híradás.

Semmi, továbbra is semmi.

Pedig látták mind a kettőt, mikor kiléptek a Weldon Club kapuján, azt is hallották, hogy hangosan beszéltek, később látták, hogy nyomukba szegődött Frycollin, aki már várt rájuk, aztán végigmentek a Walnut Streeten, a Fairmont Park felé.

Jem Cip, a főzelékevő, még kezet is szorított az elnökkel, s búcsúzóul így szólt hozzá:

– A holnapi viszontlátásra!

És William T. Forbes, a „rongycukor”-gyáros szívélyes kézfogással vált el Phil Evanstól, aki kétszer is elmondta neki:

– Viszontlátásra!... A viszontlátásra!

Miss Doll és Miss Mat Forbes, kiket a legtisztább barátság szálai fűztek Uncle Prudenthoz, nem tudtak napirendre térni barátjuk eltűnése felett, s abban a reményben, hogy hátha mégis hallanak valamit a távollevőről, a szokottnál is többet beszéltek.

Eltelt három, négy, öt, hat nap, majd egy hét, két hét... Senki, semmi nem vezetett az eltűntek nyomára.

Pedig alapos nyomozást végeztek az egész városrészben. Semmi. Azután a kikötőhöz vezető utcákban. Semmi. Azután a parkban, a fák sűrűjében, a dús bozótban. Semmi, ismét semmi!

Annyit mindenesetre megállapítottak, hogy a nagy tisztáson a fű frissen volt letaposva, ami gyanúsnak tűnt, mert megmagyarázhatatlan volt. A tisztást körülfogó erdő szélén küzdelem nyomait fedezték fel. Vajon gonosztevő bandával akadtak össze a klubtársak a késő alkonyi órán, a kihalt parkban?

Lehetséges. A rendőrség hát a törvényes formáknak és lassúságnak megfelelő nyomozásba kezdett. Átkutatták a Schuylkill Rivert, végigkotorták a folyammedret, a partokon lekaszálták a töméntelen füvet. Ez ugyan hiábavaló volt, de mégsem felesleges, mert a Schuylkill-part már igazán rászorult az alapos kaszálásra. Legalább most ez is megtörtént. Gyakorlatias emberek ám a philadelphiai városatyák!

Ezek után a hírlapi nyilvánossághoz folyamodtak. Hirdetéseket, felhívásokat tettek közzé az Egyesült Államok minden demokrata és köztársaságpárti lapjában, tekintet nélkül az újságok pártállására. A Daily Negro, az amerikai feketék lapja, Frycollin legújabb fényképének másolatát közölte. Jutalmat, díjat tűztek ki annak, aki valamit is tud a három eltűntről, de még annak is, aki a leghalványabb nyomon segíti elindítani a kutatást.

„Ötezer dollár! Ötezer dollár!... Bárki legyen is az, aki...”

Ez sem használt semmit. Az ötezer dollár továbbra is ott hevert a Weldon Club pénztárában.

„Nyomtalanul eltűntek! Nyomtalanul eltűntek!! Nyomtalanul eltűntek!!! Uncle Prudent és Phil Evans philadelphiai lakosok!”

Talán felesleges is mondanunk, hogy a klubot milyen kínos helyzet elé állította elnökének és titkárának eltűnése. A közgyűlés mindenekelőtt sürgős intézkedést hozott, melynek értelmében felfüggesztették a Rajta már szinte befejezés előtt álló munkálatait. De vajon az óriásballon ügyének két fő kezdeményezője nélkül, akik idejük és vagyonuk egy részét áldozták e vállalkozás oltárán, hogyan lehetett volna befejezni a nagy művet, hogyan lehetett volna nélkülük is elkészülni vele? Az illendőség azt kívánta, hogy várjanak.

Éppen ezekben a napokban lett ismét beszédtéma az a különös jelenség, mely néhány héttel ezelőtt oly nagymértékben felcsigázta a közérdeklődést.

A titokzatos valamit ugyanis újból látták, azaz többször is észrevették a magasabb légrétegekben. Természetesen senkinek esze ágában sem volt, hogy a titokzatos jelenség feltűnését kapcsolatba hozza a Weldon Club két tagjának ugyancsak megmagyarázhatatlan eltűnésével. Valóban, jó adag képzelőerőre lett volna szükség, hogy a két esemény között összefüggést lásson valaki.

Akárhogy is legyen, a tűzgolyó, a meteor, a légi szörny - nevezzük, ahogy akarjuk - ismét feltűnt, mégpedig olyan körülmények között, amelyek lehetővé tették, hogy méreteit és formáját pontosabban megfigyeljék. Első alkalommal Kanadában, Ottawa és Quebec között pillantották meg, a klubtársak eltűnésének másnapján; majd később a vadnyugat síkságai fölött, mikor a Pacific vasutak egyik gyorsvonatával kelt sebességi versenyre.

E naptól kezdve megszűnt a tudományos világ habozása. A szóban forgó test tehát nem természeti jelenség; repülő gépezet, a „levegőnél nehezebb” elv gyakorlati alkalmazása! És ha személyét illetően egyelőre még ragaszkodik az ismeretlenséghez e gép alkotója és ura, találmányát illetően nyilván nem ragaszkodik már a titokzatossághoz, hiszen a vadnyugat felett egészen közelről mutatta meg a vonat utasainak. A rendelkezésre álló mechanikai erőről, az erőt mozgássá alakító gépezetről egyelőre mit sem tudott a világ. Az azonban bizonyos volt, hogy a repülő gép elképesztő mozgási energiával bírt; hiszen néhány nappal később a Mennyei Birodalom, majd Hindusztán északi része, később meg Oroszország végtelen sztyeppjei fölött tűnt fel.

Ki lehet hát e vakmerő ember, a mechanika e nagyszerű tudósa, aki ily hatalmas mozgási energiát tudott előállítani; akinek számára nem voltak országhatárok, végtelen tengerek; aki birodalmának tekinthette a levegőeget? Eszébe juthatott-e bárkinek is, hogy az a bizonyos Robur lehet a vakmerő, az a Robur, aki elméleteit oly kíméletlenül vágta a Weldon Club tagjainak fejéhez azon az estén, mikor oly hevesen támadta a léggömb irányíthatóságának utópiáját?

Talán akadtak éles elmék, akik gondoltak erre. De - és ez mindenesetre furcsa - senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek a bizonyos Roburnak bármi köze is lehetne a Weldon Club elnökének és titkárának eltűnéséhez.

Titok maradt volna mindörökre, ha július 6-án nem érkezik egy sürgöny Franciaországból Amerikába, a New York-i kábelen.

Hogy mi állt a táviratban? Annak az írásnak a szövege, melyet Párizsban találtak, egy tubákosszelencébe zárva; az az írás, mely elmondotta, hogy mi történt a két kiváló férfiúval, akikért az Amerikai Egyesült Államok már-már gyászt öltött.

Így hát Robur volt az emberrablás tettese, a mérnök egyenesen azért jött Philadelphiába, hogy csírájában megfojtsa a ballonisták elméletét. Ő szállt a levegőben az *Albatros*szal! Ő volt az, aki megtorlásul elrabolta Uncle Prudentot, Phil Evanst s ráadásul még Frycollint is! És mindhármójukat elveszettnek kell tekinteni, hacsak valami módon nem tudnak olyan alkalmatosságot szerkeszteni, mely felveheti a harcot a hatalmas erejű repülő gépezettel, hogy barátaik visszahozhassák őket a földre.

Micsoda izgalom, micsoda megdöbbenés fogta el Philadelphia népét! A párizsi távirat címzettje a Weldon Club elnöksége volt. A klub tagjai azonnal tudomást szereztek tartalmáról. Tíz perc múlva telefonon egész Philadelphia megtudta a nagy újságot, majd egy órán belül egész Amerika, mert az új kontinens számtalan távíróvonala mindenüvé megvitte a hírt. Sehogyan sem akartak hitelt adni a táviratnak, pedig a színigazságot közölte. Rossz tréfa, mondották egyesek, mások meg ízléstelen szélhámosságnak minősítették az egészet. Ugyan hogyan lehetett volna elrabolni három embert Philadelphiából, méghozzá ilyen észrevétlenül? És hogyan szállt volna le ez az Albatros a Fairmont Parkban anélkül, hogy jelezték volna felbukkanását Philadelphia égboltján?

Helyes, elvégre így is lehet érvelni. A kételkedésre joga van mindenkinek. Ez a jog azonban alapját vesztette a távirat megérkezése után egy héttel. Július 13-án ugyanis a Normandie nevű francia gőzös kikötött a Hudson torkolatánál, s hozta a nevezetes tubákosszelencét, amit a New York-i vasút azonnal Philadelphiába továbbított.

A szelence bizony a Weldon Club elnökének tulajdona volt. Jem Cip bizony okosan tette volna, ha aznap némileg táplálóbb eledelekkel erősíti magát, mert majd elájult a szelence láttán. Hányszor meg hányszor kínálták egy-egy baráti szippantással ebből a szelencéből! És miss Doll meg miss Mat is azonnal fölismerte, hiszen oly sokszor nézték reménykedve, hogy egyszer majd talán az ő vékony, aggszűzi ujjuk is csippenthet belőle. Azután az apjuk, William T. Forbes, Truk Milnor, Bat T. Fyn és a Weldon Club sok más tagja is sorra ráismert a szelencére. Százszor is látták nyílni és csukódni tisztelt elnökük kezében. S végül a szelence azonossága mellett tanúskodott Uncle Prudent minden barátja jó Philadelphia városában, melynek már neve is mutatja - s ezt aligha lehet eléggé hangsúlyozni -, hogy lakói testvérekként szeretik egymást.¹

A szelence azonosságát illetően ezek után semmi kétségnek nem volt helye. A szelence s benne a papiros, rajta az elnök keze írásával, immár lehetetlenné tette, hogy a hitetlenkedők ezután is kételkedve csóválják a fejüket. Nosza, megkezdődött a siránkozás, a philadelphiaiak sopánkodva emelték kezüket az ég felé, Uncle Prudentet és kollégáját elrabolta egy repülő gép, s még csak el sem képzelhető, miként lehetne őket kiszabadítani!

A Niagara Részvénytársaság, melynek Uncle Prudent főrészvényese volt, már-már beszüntette az üzletkötéseket, már-már megállította a vízesést! A Walton Watch Company, most, hogy elvesztette igazgatóját, Phil Evanst, az óraüzem felszámolásán gondolkozott.

Igen, általános volt a gyász, s a gyász szó korántsem túlzás, hiszen néhány álmodozót kivéve - mert ilyen még az Egyesült Államokban is akad - senki nem remélte, hogy valaha is viszontlátják a két kiváló polgárt.

Azóta, hogy Párizs felett átszállt, nem hallottak semmit az Albatros*ról.* Néhány órával később Róma felett pillantották meg - mindössze ennyit tudtak meg róla. Nem meglepő ez, hiszen tudjuk, hogy a repülő gép micsoda sebességgel szállt át Európa felett észak-dél irányba, majd a Földközi-tenger felett nyugatról kelet felé. E nagy sebességgel magyarázható, hogy látcsővel sem pillantották meg ezen az útvonalon. A csillagvizsgáló intézetek hiába tartották készültségben embereiket éjjel-nappal. Hódító Robur repülő gépe vagy túl messzire, vagy túl magasra távozott, és így lemondtak arról, hogy valaha is nyomára bukkannak.

Igaz, a repülő gép lassabban szállt az afrikai partok felett, minthogy azonban a szelencében ledobott közleményt akkor még nem ismerték, senki sem próbálta Algéria egén keresni az Albatros*t.* Timbuktu felett minden bizonnyal látták, de e híres város csillagvizsgáló intézetének - ha ugyan van - még nem volt ideje arra, hogy megfigyeléseinek eredményeit közölje Európával. Ami meg Dahomey királyát illeti, ő inkább levágatta volna húszezer alattvalójának a fejét, ideértve miniszterét is, mintsem beismerje, hogy alulmaradt egy légi masinával folytatott harcban. Nála ez hiúság kérdése volt.

Ezek után az Atlanti-óceán felett röpült át Robur, majd elérte a Tűzföldet és a Hoorn-fokot. Átszelte a levegőeget a déli félteke, majd - akarva, nem akarva - a roppant kiterjedésű sarkvidék fölött. A sarkvidékről persze semmiféle híradást nem lehetett várni.

Elmúlt július, s nem akadt emberfia, aki elmondhatta volna, hogy csak egy pillanatig is látta a repülő gépet.

Véget ért augusztus is, de Robur foglyainak sorsa felől teljes bizonytalanságban volt a világ. Az emberekben már-már felmerült a kérdés, vajon a feltaláló nem lett-e vakmerőségének áldozata, akár Ikarosz, a legelső mechanikus, akit megemlít a történelem.

Szeptemberből is elmúlt huszonhét nap anélkül, hogy bármi fény derült volna a rejtélyre.

Az már csak úgy van, hogy a világon mindent megszokunk. Az emberi természet olyan, hogy az idő múlásával belefásul a fájdalomba. Felejtünk, mert felejtés nélkül nem lehet élni. Ezúttal azonban - s ez becsületünkre válik - az emberek megálltak a feledés lejtőjén. Nem! Nem válhattak közömbössé két fehér és egy fekete ember sorsa iránt, kiket úgy ragadtak el, mint Illés prófétát, akinek visszatérését a Biblia nem ígérte meg.

Különösképpen Philadelphiában volt szemmel látható ez a szembeszegülés a feledéssel. Ott már csak bizonyos személyes aggodalmak sem engedték, hogy felejtsenek. Robur megtorlásként ragadta el Uncle Prudentot és Phil Evanst szülőföldjéről. Alaposan megbosszulta magát, noha erre semmi joga nem volt. De vajon ezzel lecsillapult-e bosszúszomja? Vajon a bosszú művét nem akarja-e kiterjeszteni a Weldon Club elnökének és titkárának még néhány kollégájára is? És ugyan ki érezheti magát biztonságban a levegőég e mindenható urának támadásaival szemben?

Szeptember 28-án azonban jelentős hír terjedt el a városban. Uncle Prudent és Phil Evans a délután folyamán állítólag megjelent a Weldon Club elnökének lakásán.

S a legdöbbenetesebb az volt, hogy a hír megfelelt a valóságnak, noha a józan eszűek semmiképpen sem akarták elhinni.

A tények előtt azonban meg kell hajolni. Igen, ők voltak, személyesen, s nem az árnyékuk... És Frycollin is visszatért!

A klub tagjai, majd barátaik, majd hatalmas tömegek siettek Uncle Prudent háza elé. Megéljenezték a sorstársakat, hurrázás, viharos ünneplés közepett kézről kézre adták őket.

Jem Cip is ott volt, még salátapecsenyéből álló ebédjét is félbehagyta, odasietett William T. Forbes a két lányával, miss Doll-lal és miss Mattel együtt. És e napon Uncle Prudent feleségül kaphatta volna akár mind a kettőt, amennyiben mormon lett volna, de erre semmi hajlandósága sem volt. Ott volt Truk Milnor, Bat T. Fyn, egyszóval a klub minden tagja. Még most is érthetetlen, hogy Uncle Prudent és Phil Evans hogyan úszta meg élve az ezer meg ezer ölelést, melyet el kellett szenvedniük, míg áthaladtak a városon.

A Weldon Club éppen aznap este készült szokásos heti ülésére. Úgy tervezték, hogy a két megkerült kolléga elfoglalja helyét az elnöki asztalnál. Minthogy mindeddig egy szót sem beszéltek kalandjaikról - talán nem is engedtek nekik időt a beszédre? -, azt remélték, hogy részletesen beszámolnak úti élményeikről.

Ilyen vagy olyan oknál fogva ugyanis mindketten hallgattak erről. Hallgatott Frycollin is, akit pedig fekete barátai majd szétszedtek örömükben.

Amit a két klubtárs nem mondott el, vagy nem akart elmondani, az röviden az alábbiakban foglalható össze:

Felesleges visszatérnünk arra, amit már úgyis tudunk a július 27-ről 28-ára virradó éjszakáról, a Weldon Club elnökének és titkárának vakmerő szökéséről, megrendülésükről, mikor a Chatam-sziget szikláit érezték talpuk alatt, a puskalövésről, mely Phil Evans vállát súrolta, az elvágott horgonykötélről s a hajtócsavarjaitól akkor éppen megfosztott *Albatros*ról, melyet a délnyugati szél, miközben nagy magasságba emelkedett, a nyílt tenger fölé sodort. Működő fényszórói lehetővé tették, hogy egy ideig szemmel kísérjék. Azután hamarosan eltűnt tekintetük elől.

A szökevényeknek most már nem volt mitől félniük. Ugyan miként térhetne vissza Robur a szigetre, ha a légcsavarok még három-négy órán át nem üzemképesek?

Közben a robbanás elvégzi a magáét, s az Albatros nem lesz egyéb, mint a tenger hullámai között hányódó roncs, utasai pedig széttépett holttestek, melyeket vissza sem adhat az óceán.

A bosszú műve teljes szörnyűségében beteljesül.

Uncle Prudent és Phil Evans úgy érezte, jogos önvédelemből cselekedtek, semmi lelkiismeret-furdalásuk nem volt.

Phil Evanst éppen csak súrolta az *Albatros*ról kilőtt puskagolyó. Így mindhárman elindultak a parton abban a reményben, hogy majd csak találkoznak a bennszülöttekkel.

Reményükben nem is csalatkoztak. Mintegy ötven bennszülött lakta a Chatam-sziget nyugati partját; halászatból éltek. Látták, mikor az Albatros leereszkedett. A szökevényeket túlvilági lényeknek kijáró fogadtatásban részesítették. Kis híján imádni kezdték őket. A legkényelmesebb kunyhóban szállásolták el őket. Frycollin soha többé az életben nem talál még egy alkalmat, amikor istennek számít a feketék szemében.

Uncle Prudent és Phil Evans, mint előre gondolták, nem látták visszatérni a repülő gépet.

Ebből arra következtethettek, hogy a katasztrófa bekövetkezett a légkör magasabb zónáiban. Nyilván soha többé nem hallanak Robur mérnökről, sem csodálatos masinájáról, melyen társaival járta a levegőeget.

Most már csak az alkalomra kellett várniuk, hogy visszatérhessenek Amerikába. A Chatam-szigetet viszont ritkán érinti hajó. Várakozással múlt el egész augusztus, és a szökevények már-már azon gondolkoztak, vajon nem csak fogságot cseréltek-e fogságért. Frycollin azonban mindenesetre jobban megtalálta a helyét itt, mint légi börtönében.

Szeptember 3-án végre kikötött egy hajó a Chatam-sziget partján, hogy édesvizet vegyen fel. Az olvasó talán nem felejtette még el, hogy Uncle Prudent zsebében volt néhány ezer dollár, mikor Philadelphiában elrabolták, több, mint amennyire szükségük lehetett ahhoz, hogy Amerikába visszajussanak. Miután köszönetet mondtak imádóiknak, akiktől - tetszett, nem tetszett - a legmélyebb hódolatban részesültek, Uncle Prudent, Phil Evans és Frycollin hajóra szálltak, s Auckland felé indultak. A hajón semmit sem mondtak el abból, ami történt velük, s két nap múlva Új-Zéland fővárosába értek.

Ott egy csendes-óceáni személygőzösre szálltak, és szeptember 20-án, a zavartalan hajóút végén megérkeztek San Franciscóba. Egy szót sem szóltak arról, hogy kicsodák, honnan jönnek; de minthogy jó pénzzel fizettek hajójegyükért, a kapitány nem is lett volna igazi amerikai, ha kérdésekkel zaklatja őket.

Uncle Prudent, klubtársa és Frycollin, az inas, San Franciscóban felszállt a Pacific legközelebbi vonatára, s 28-án mindhárman megérkeztek Philadelphiába.

Íme, ez a rövid összefoglalása annak, ami szökésük és a Chatam-szigetről való távozásuk óta történt velük. S így esett, hogy a Weldon Club elnöke és titkára roppant csődület közepette elfoglalhatta helyét az elnöki asztalnál.

Egyikük sem volt soha nyugodtabb, mint ezen az estén. Senki sem gondolta volna, hogy valami rendkívüli történt velük a június 12-i emlékezetes ülés óta. Az elmúlt három és fél hónap mintha nyomot sem hagyott volna az életükben!

Az első s ugyancsak viharos üdvözlések után, amit mindketten rendületlen nyugalommal fogadtak, Uncle Prudent feltette a kalapját, s így szólt:

– Tiszteletre méltó polgártársaim, az ülést ezennel megnyitom!

Viharos és jól megérdemelt taps követte szavait. Mert ha nem is volt semmi rendkívüli abban, hogy ez az ülés megkezdődik, rendkívüli volt az, hogy Uncle Prudent nyitja meg Phil Evans segédletével.

Az elnök megvárta, míg elül a hurrázásban és tapsban kifejezett lelkesedés, s csak azután folytatta:

– Uraim, legutóbbi ülésünkön roppant éles vita alakult ki (Halljuk! Halljuk!) azok között, akik a mi Rajta nevű léghajónkon előre akarták szereltetni a hajtócsavart, s azok között, akik úgy vélekedtek, hogy hátra kell szerelni. (Általános meglepetés.) Azóta megtaláltuk a módját annak, miként lehet egyetértést teremteni az előre- és a hátra-pártiak között. Nagyon egyszerű az egész: a léghajó gondolájának elejére és végére is kell szerelni egy-egy hajtócsavart! (Általános, döbbent csönd.)

Mindössze ennyiből állt az elnöki beszéd.

Igen, ennyiből! Egy szó sem esett a Weldon Club elnökének és titkárának elrablásáról! Egy szó sem az *Albatros*ról vagy Robur mérnökről! Egy szó sem az útról! Egy szó sem arról, hogyan sikerült megszökniük! És végül egy szó sem arról, hogy mi történt a repülő géppel, vajon tovább járja-e a levegőeget, vajon nem kell-e attól tartaniuk, hogy újabb merényletekre kerül sor a klub tagjai ellen.

A ballonisták persze szívesen kérdezősködtek volna, de oly komolynak, oly zárkózottnak látták mind az elnököt, mind a titkárt, hogy úgy vélték, a jólneveltség arra kötelezi őket, hogy tiszteletben tartsák hallgatásukat.

És elvégre az is lehetséges, hogy rejtélyes hallgatásuk oka olyan titok, amit egyelőre nem árulhatnak el.

S ekkor Uncle Prudent a Weldon Club ülésein eddig nem tapasztalt csöndben ismét megszólalt:

– Uraim, most már az a legfőbb feladatunk, hogy befejezzük a Rajta munkálatait, mert e léghajó fogja meghódítani a levegőeget. Az ülést berekesztem.