Durr!... Durr!... A két pisztolylövés csaknem egy időben csattant. Egy ötvenlépésnyire legelésző tehén golyót kapott a szügyébe. Pedig igazán semmi köze nem volt az ügyhöz.

Sem egyik, sem másik ellenfelet nem érte találat.

Ki volt a két lövöldöző gentleman? Nem tudjuk, noha kétségkívül ez lett volna az alkalmas pillanat, hogy nevüket feljegyezzük az utókor számára. Mindössze annyit mondhatunk, hogy az idősebbik angol, a fiatalabbik amerikai volt. Ezzel szemben igazán könnyen meghatározhatjuk a helyet, ahol a békés kérődző lenyelte a fűcsomót, mely életében az utolsó volt. A Niagara jobb partján történt, nem messze a függőhídtól, mely az amerikai partot összeköti a kanadaival, hárommérföldnyire a vízesésektől, lefelé.

Az angol úr az amerikai felé lépett.

– Továbbra is kitartok amellett, hogy igenis a Rule Britannia volt! - mondta.

– Nem, a Yankee Doodle! - vágta rá a másik.

A vita elölről kezdődött volna, mikor az egyik szemtanú - nyilván az állatállomány védelmében - közbelépett:

– Mondjuk, hogy a Rule Doodle meg a Yankee Britannia volt, és gyerünk ebédelni!

Az Amerika és Nagy-Britannia himnusza közötti eme kompromisszum a felek általános megelégedésére szolgált. Az amerikaiak és angolok, miután felbaktattak a Niagara bal partján, a két vízesés között fekvő semleges területen a Goat-Island fogadóban asztalhoz telepedtek. A hagyományos sonka-tojás, az erősen fűszerezett salátákkal körített hideg marhasült, valamint a tea láttán, mely utóbbinak árja akár a híres vízeséssel is vetekedhetett volna, végképp háttérbe szorult a nemzeti himnuszok kérdése. Történetünk során többet aligha hallunk e hőseinkről.

Vajon az angol vagy az amerikai gentlemannek volt-e igaza? Nehéz volna megmondani. Csak annyi bizonyos: ez a vita megmutatta, hogy nemcsak az Új-, hanem az Óvilágban is micsoda szenvedélyeket kelt bizonyos megmagyarázhatatlan jelenség, mely körülbelül egy hónap óta megzavart minden józan elmét.

... Os sublime dedit coelumque tueri¹ - mondotta Ovidius az emberi nem legnagyobb dicsőségéről. Valóban, mióta ember jelent meg a földtekén, ily kitartóan még nem figyelte az égboltot.

Ugyanis éppen az előző éjszakán rezes hangú trombita harsogása töltötte be a levegőeget Kanadának ama része fölött, mely az Ontario- és az Erie-tó között fekszik. Egyesek a Yankee Doodle-*t,* mások a *Rule Britanniá*t hallották. Ebből eredt aztán az angolszászok vitája, mely a Goat-Islandben elköltött ebéddel végződött. Valójában talán nem volt sem emez, sem amaz a himnusz. Azt azonban senki sem vitatta, hogy mégiscsak különös volt e hang, mely mintha egyenest az égből szállt volna a földre.

Esetleg valami mennyei harsonát emelt ajkához egy angyal avagy arkangyal? Vagy talán inkább jókedvű léghajósok fújtak e messze zengő hangszerbe, mellyel a hír istennője szokott nagy zenebonát kelteni?

Nem! Az égbolton nem szállt át egyetlen léggömb, egyetlen léghajós sem. Valami rendkívüli jelenség zajlott le a magasabb régiókban, de senki sem tudta meghatározni e jelenség eredetét, jellegét. Ma Amerika fölött hallották, negyvennyolc órával később Európa, majd nyolc nappal később már Ázsia, a kínai birodalom fölött zengett a kürtszó. Ha nem az utolsó ítélet közeledtét jelezte, akkor hát mi volt az a harsonaszó, mely a titokzatos jelenség útját kísérte?

Innen eredt a földkerekség minden országában, királyságában és köztársaságában tapasztalható nyugtalanság, melyet jó lett volna lecsillapítani. Ha az ember furcsa és megmagyarázhatatlan zajokat hall a házában, ugye, igyekszik mielőbb kideríteni, mi okozza, és ha a kutatás eredménytelen marad, elhagyja a házát, hogy másik otthont keressen. Bizony, így van! Csakhogy példánkban az otthon a földgolyóbis. Nem hagyhatjuk el azzal, hogy a Holdban, a Marson, a Vénuszon, a Jupiteren vagy a Naprendszer más bolygóján majd jobb lesz. Ki kellett hát deríteni, mi történik nem a világűrben, hanem az atmoszféra bizonyos rétegeiben. A világűrben ugyanis, minthogy nincs levegő, nincs hang sem, s mivel hangot mégiscsak hallottak - azt a híres-nevezetes harsonaszót -, ez arra vall, hogy a jelenség a légrétegekben zajlik le, mely állandóan csökkenő sűrűséggel legfeljebb kétmérföldnyi vastagságban veszi körül a Földet.

Természetesen az újságok ezrei foglalkoztak a problémával, különböző formában tárgyalták, megvilágították vagy elködösítették, közöltek valóságos és hamis tényeket, megnyugtatták vagy megriasztották olvasóikat - aszerint, hogy mitől fogyott jobban az újság -, s végül is alaposan felizgatták a riadt tömegeket. A politika egyszerre senkit sem érdekelt, és ebből az emberiségnek semmi kára nem lett. De voltaképpen miről volt szó?

Megkérdezték a világ minden csillagvizsgáló intézetét. Vajon mire jók, ha még válaszolni sem tudnak? Ha a csillagászok, akik ezermilliárd mérföld távolságból tudják, hogy egy csillag páros vagy hármas csillag, képtelenek kideríteni a mindössze néhány kilométernyi magasságban lezajló kozmikus jelenség eredetét, akkor ők voltaképpen mire jók?

Így aztán bajos volna megmondani, hány meg hány messzelátó, távcső, szemüveg, monokli, katonai látcső meg hány pápaszem szegeződött az égboltra e szép nyári éjszakákon. De bízvást mondhatjuk, hogy százezrek figyelték az eget. Tízszer-hússzor annyian, mint ahány csillagot szabad szemmel megfigyelhettünk az égen. Még soha egyetlen napfogyatkozást sem bámultak meg így a földteke különböző pontjain egyszerre.

A csillagvizsgálók válaszoltak, de válaszuk nem volt kielégítő. Mindegyik elmondta véleményét, de a vélemények különbözők voltak. Ebből származott a szakértők április utolsó és május első heteiben fellángolt belháborúja.

A párizsi csillagvizsgáló roppant tartózkodónak bizonyult. Egyetlen szakosztálya sem nyilatkozott. A matematikai csillagászat szakértői még csak megfigyelésekre sem voltak hajlandók, a meridiánvonalakkal foglalkozó csoport semmi újat sem fedezett fel, a fizikusok semmit sem észleltek, a geodéták figyelmét semmi sem keltette fel, a meteorológusoknak semmi jelentenivalójuk nem volt, s végül a mérési szakosztály mit sem látott. De ezek az urak legalább őszintén beszéltek. Ugyanez az őszinteség nyilvánult meg a montsouris-i csillagvizsgáló és a Saint-Maur parki mágnességkutató állomás részéről is. Az igazmondás ugyanilyen tisztelete volt tapasztalható a párizsi Matematikai és Csillagászati Intézet köreiben is. A franciák valóban akkurátusan ragaszkodnak az igazsághoz.

A vidék kissé magabiztosabb volt. Alighanem a május 6-áról 7-ére virradó éjszaka történt, hogy mintegy húsz másodpercen át villamos eredetű fényt láttak az égbolton. A Pic du Midin este kilenc-tíz óra között észlelték a fényt. A Puy de Dôme-i meteorológiai állomás éjszaka egy és két óra között, a provence-i Mont Ventoux-ban kettő és három óra között, Nizzában hajnali három-négy óra között látták felvillanni a fényt, s végül Semnoz-Alpes-ban - Annecy, a Bourget-i és a Genfi-tó között - éppen abban a pillanatban, mikor a hajnali derengés fehérleni kezdett a zeniten.

E megfigyeléseket nyilvánvalóan nem szabad minden további nélkül figyelmen kívül hagyni. Kétségtelen, hogy e fényjelenséget néhány órás időközzel sorra megfigyelték különböző állomások. Vagy a légkörön átfutó különböző fényforrások villanását látták, vagy ha egyazon fényforrásról volt szó, ez csaknem kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel szelte át a levegőeget.

S vajon napközben észleltek-e valami rendkívülit az égbolton?

Egyetlenegyszer sem.

Vagy legalább hallották-e a harsonazengést a levegőégből?

Nem, napkeltétől napnyugtáig nem zendült meg a kürt.

Az Egyesült Királyságban nagy volt a zavar. A megfigyelőállomások nem tudtak egyetértésre jutni. Greenwich nem értett egyet Oxforddal, noha egyik is, másik is állította, hogy „semmi sem történt”.

– Optikai csalódás² - hangoztatta az egyik.

– Akusztikai csalódás³ - nyilatkozott a másik.

Ezen aztán elvitatkozgattak. Abban mindenesetre egyetértettek, hogy valami csalódás.

A berlini és a bécsi megfigyelőállomás vitája már-már diplomáciai bonyodalmakra vezetett. Oroszország csillagvizsgáló intézete azonban - a pulkovói központ igazgatója közbeléptével - bebizonyította, hogy mindkettőnek igaza van: attól függ az egész, hogy az ember milyen szempontból akarja meghatározni az elméletben lehetetlen, a gyakorlatban viszont nagyon is elképzelhető jelenség természetét. Svájcban az Appenzell kantonbeli saütisi obszervatórium, a Szent Gotthárd-i, rigi, és gäbrisi, továbbá a Tiroli-Alpokban működő Sankt Bernard-i, julier-i, simploni, zürichi, somblicki megfigyelőállomások nagyon is érthető módon tartózkodóan kezelték a tényt, melyet soha senki sem tudott konstatálni.

Olaszországban azonban a Vezúvon berendezett meteorológiai állomások, a hajdani Casa Inglesében működő etnai központ, a Monte Cavó-i állomás tudósai minden habozás nélkül fogadták el a jelenség valóságos voltát, minthogy saját szemükkel győződhettek meg róla, egyszer napfénynél látták, mikor is gomolygó párának tűnt, egyszer pedig éjszaka, mikor futó csillagnak látszott. De hogy valójában mi volt, arról ők sem tudtak semmit.

A tudományos világ emberei az igazat megvallva már kezdtek belefáradni e rejtélybe, mely továbbra is szenvedélyes érdeklődést, mi több, rémületet keltett az egyszerű és tudatlan emberekben. A csillagászok és a meteorológusok nem is törődtek volna tovább a rejtélyes jelenséggel, ha a május 26-áról 27-ére virradó éjszaka a norvégiai kantokeinói, majd a Spitzbergákon működő isfjordi csillagvizsgáló intézet nem adott volna teljesen egybehangzó jelentést. A norvégok és a svédek megfigyelése szerint ugyanis északi fénytől övezve hatalmas madár, valóságos égi szörny jelent meg az égbolton. Formáját ugyan nem tudták közelebbről meghatározni, az azonban bizonyos, hogy apró testecskéket lövellt magából, melyek, mint megannyi bomba, robbantak. A norvég és a svéd állomás megfigyelésének helyességét Európában senki egy pillanatig sem vonta kétségbe, inkább az volt a meglepő, hogy a svédek és a norvégok valamiben is egyetértettek.⁴

A dél-amerikai államok megfigyelőállomásai Brazíliától Peruig és La Platáig, valamint az ausztráliai csillagvizsgálók Sydneyben, Adelaide-ben és Melbourne-ben egyaránt csak nevettek ezen az állítólagos észleleten. Márpedig az ausztrál nevetés nagyon ragadós.

Röviden: egyetlenegy meteorológiai állomás vezetője vette komolyan az ügyet, mit sem törődve azzal, hogy állásfoglalása gúny tárgyává válhatik. Egy kínai, mégpedig a Zi Ka-vej-i megfigyelőállomás igazgatója volt ez a tudós. A vezetése alatt dolgozó állomás hatalmas síkság közepén, a tengertől jó tízmérföldnyire épült, s tiszta időben tornyaiból szinte a végtelenséget is beláthatták.

– Lehetséges - jelentette ki az igazgató -, hogy a szóban forgó tárgy egész egyszerűen holmi légi alkalmatosság, valami repülő szerkezet.

Remek tréfa!

Ha az ellentmondások ily hevesek voltak az Óvilágban, elképzelhetjük, milyenek lehettek az Újvilágnak ama területén, amelynek legnagyobb részét az Egyesült Államok foglalja el.

Mint tudjuk, a jenki sohasem próbál ki egyszerre több utat. Habozás nélkül választ, mégpedig rendszerint azt az utat, amelyik egyenest vezet a célhoz. Így aztán az amerikai államszövetség megfigyelői alaposan megmondták egymásnak a magukét. Nem vágták ugyan egymás fejéhez a távcsöveiket, de csak azért nem, mert hirtelenében nem tudták volna másikkal pótolni akkor, mikor arra a legnagyobb szükség lehetett.

Ebben az oly sokat vitatott kérdésben a New Jersey-i Washington és az Illinois állambeli Cambridge megfigyelői szöges ellentétben álltak a connecticuti Dortmouth College és a michigani Ann Arbor tudósaival. Nem a megfigyelés tárgyának jellegéről, hanem a megfigyelés pontos idejéről vitatkoztak, ugyanis valamennyien azt állították, hogy ugyanazon az éjszakán, ugyanabban az órában, ugyanabban a percben, sőt ugyanabban a másodpercben látták, márpedig a titokzatos gépezet mozgási pályája nem sokkal a láthatár fölött húzódott. Pedig Connecticuttól Michiganig, Illinoistól New Jerseyig oly nagy a távolság, hogy az egy időben történő megfigyelés a teljes képtelenséggel volt határos. A New York állambeli Albanyben Dudley, valamint a West Point-i katonai akadémia tudósai cáfolták kollégáikat, s feljegyzéseikre hivatkoztak, melyben pontosan lerögzítették a megfigyelt test feltűnésének és eltűnésének idejét.

Később azonban kiderült, hogy tévedtek a megfigyelt tárgyat illetően, hogy ezek a tudósok mindössze meteort láttak, mely a levegőég középső rétegeit szelte át.

Ez a meteor pedig semmiképpen sem lehetett azonos a sokat vitatott tárggyal. És egyébként is: ugyan miként trombitálhatna egy meteor?

Ami a trombitaszót illeti, erőteljes zengését hiába is próbálták a hallucinációk közé sorolni. Az emberi fül ez esetben éppen olyan jól működött, mint a szem: biztos volt a hallás, biztos a látás is. A május 12-éről 13-ára virradó - egyébként meglehetősen borús - éjszakán a sheffieldi Yale College természettudományi karán dolgozó megfigyelőknek sikerült feljegyezniük egy négynegyedes ütemű, D-dúrban hangzó zenei mondat néhány töredékét, mely hangról hangra egyezett a Chant du Départ⁵ refrénjének dallamával.

– Rendben van - mondták erre a tréfás kedélyűek -, egy francia katonazenekar játszik a felsőbb régiókban.

– Csakhogy tréfával nem lehet mindent elintézni - jegyezte meg a bostoni csillagvizsgáló, melyet az Atlantic Iron Works Society⁶ alapított, s melynek állásfoglalása a csillagászati és meteorológiai kérdésekben kezdett perdöntővé válni a tudományos világ szemében.

Ekkor nyilatkozott a cincinnati csillagvizsgáló intézet, melyet 1870-ben létesítettek a Lookout-hegyen, hála Mr. Kilgor bőkezűségének, s mely máris közismert volt a páros csillagokra vonatkozóan végzett mikrometrikus számításairól. Az intézet igazgatója a legnagyobb jóhiszeműséggel kijelentette, hogy a levegőég különböző pontjain aránylag rövid időközökben valóban mutatkozott valami, valami mozgó tárgy, melynek azonban sem jellegéről, sem méreteiről, sem mozgássebességéről, sem mozgáspályájáról semmit sem lehetett biztonsággal megállapítani.

Ekkor történt, hogy a hatalmas olvasótábornak örvendő New York Herald című napilap egy magát megnevezni nem akaró olvasója a következő közleményt küldte a szerkesztőségbe:

Még él az emlékezetünkben, hogy a ragginahrai bégum két örököse, a francia Sarrasin doktor és a német Schultze mérnök között milyen heves vita tört ki. Tudjuk azt is, hogy a francia doktor Francevilleben, a német mérnök pedig Stahlstadtban lakik, s hogy mindkét város az egyesült államokbeli Oregon déli részében fekszik.

Azt sem felejthettük el, hogy Schultze mérnök egy iszonyatos erejű bombát lőtt ki a francia városra azzal a céllal, hogy azt egy pillanat alatt a föld színével egyenlővé tegye.

Még kevésbé szabad elfelejtenünk, hogy a bomba, melynek kezdősebességét - vagyis az ágyú óriási torkából való kilövési sebességét - a német mérnök hibásan számította ki, s így a bomba az eddig ismert lövedékek átlagsebességénél, vagyis az óránkénti 150 mérföldnél tizenhatszorta gyorsabban repült, nem zuhant le a Földre, hanem Föld körüli pályára tért, és mint bolygó kering mindörökre.

Vajon ez a bolygóként keringő lövedék, melynek létezése tagadhatatlan, miért ne lehetne azonos az égbolton feltűnt titokzatos valamivel?

Roppant leleményes ember lehetett a New York Herald előfizetője. No de a kürtszó? Herr Schultze nem épített a lövedékébe kürtöt!

A névtelen előfizető magyarázata tehát nem magyarázott meg semmit, vajmi keveset ért a megfigyelők minden megfigyelése.

Maradt volna tehát a Zi Ka-vej-i megfigyelőállomás igazgatójának feltevése. No de mit számít egy kínai véleménye?!...

Egy pillanatra se higgyük azt, hogy az Ó- és az Újvilág népei beleuntak a találgatásokba. Nem, a vita folyt tovább, de egyetértésre nem jutottak. Pedig volt némi nyugalmi időszak. Eltelt ugyanis néhány hét anélkül, hogy az égbolton meteor vagy bármi egyéb feltűnt volna, és a levegőégből sem hallottak harsonaszót. Vajon a meteor vagy rakétalövedék lezuhant valahol a földkerekség olyan pontján, ahol alig bukkanhatnak a nyomára - például a tengerbe? Esetleg az Atlanti-óceán, a Csendes-óceán vagy talán az Indiai-óceán mélyén hever? Ki tudná ezt megmondani?

Csakhogy június 2-a és 9-e között újabb események olyan sorozata következett, melyet lehetetlenség volt pusztán valamely kozmikus jelenséggel magyarázni.

Nyolc nap leforgása alatt a hamburgiak a Szent Mihály-torony csúcsán, a törökök a Hagia Sophia legmagasabb minaretjén, a roueniak a város katedrálisának érctornyán, a strasbourgiak a Münster-székesegyház legmagasabb pontján, az amerikaiak a Hudson torkolata előtt álló Szabadság-szobor tetején és a bostoni Washington-emlékmű csúcsán, a kínaiak az Ötszáz Szellem templomának ormán, Kantonban, a hinduk a Tanjur-templom piramisának tizenhatodik emeletén, az olaszok a római Szent Péter-bazilika keresztjén, az angolok a londoni Szent Pál-székesegyház keresztjén, az egyiptomiak a gizehi nagypiramis csúcsán, a párizsiak az 1889. évi világkiállításra épült háromszáz méteres vastorony villámhárítóján pillantottak meg egy zászlót, mely ezeken az ugyancsak nehezen megközelíthető pontokon lobogott.

Fekete szövetből készült ez a zászló, rajta csillagok, közepén arannyal hímzett nap.