8.
Javítják a Maule-t
Kongre és társai egy percet sem vesztve láttak neki, hogy kijavítsák a kétárbocost és előkészítsék a hosszú csendes-óceáni útra, hogy felrakodják rá a barlangban tárolt összes holmit, és minél előbb kifussanak a tengerre.
A Maule hajótestének kijavítása nem tűnt éppen gyerekjátéknak. De Vargas, a hajóács ismerte mestersége minden csínját-bínját, sem szerszámban, sem anyagban nem szenvedett hiányt, és nyugodt körülmények között végezhette munkáját.
Elsősorban is el kellett távolítani a ballasztot, majd kivontatni a hajót a partra, hogy ott a jobb oldalára döntve kívülről végezhessék el a javítást, kicseréljék a sérült bordákat és burkolatot.
Mindez jó ideig eltarthat, de ideje bőven volt Kongrénak, mivel azzal számolt, hogy a nyári időszak eltart még két bő hónapig.
Ami a váltás megérkezését illeti, tudta mihez tartsa magát.
A lakóhelyiségben talált toronynaplóból mindent megtudott, ami fontos lehetett: mivel a váltás háromhavonta érkezik, a Santa Fé ágyúnaszád nem tér vissza az Elgor-öbölbe március első napjai előtt, márpedig ekkor még csak december végét írták.
A naplóban megtalálta a három toronyőr, Moriz, Felipe és Vásquez nevét is. A szoba elrendezése egyébként is arra engedett következtetni, hogy három ember lakta. Az egyik őr tehát elkerülte társai szomorú sorsát. Hol bújhatott meg? Mint tudjuk, Kongre nem sokat törődött vele. Egyedül, utánpótlás nélkül a szökevény hamarosan éhen pusztul.
Ha nem is sürgette őket az idő a kétárbocos javításainak elvégzésében, számolni kellett a késleltető tényezőkkel is; s valóban, már az elején félbe kellett szakítani a megkezdett munkálatokat.
Éppen befejezték a Maule kirakodását, és Kongre úgy határozott, hogy másnap oldalára döntik, amikor a január 3-ról 4-re virradó éjszaka hirtelen légköri változás történt.
Ezen az éjjelen felhőtömegek torlódtak össze a déli láthatáron. Miközben a hőmérséklet elérte a tizenhat fokot, a légnyomás hirtelen leesett. Villámok hasították az eget. Mindenfelé csapkodott a mennykő. A szél iszonyatosan tombolt; a tenger magasan átcsapott a szirtek felett és a sziklafalnak rontott. Még szerencse, hogy a Maule a délkeleti szelektől jól védett Elgor-öbölben horgonyzott. Ilyen időben még egy nagyobb tonnatartalmú vitorlás vagy gőzös is nekicsapódott volna a part menti szikláknak, hát még az olyan kisméretű hajók, mint a Maule.
A heves szélroham úgy felkorbácsolta az óceánt, hogy a hullámverés az öbölbe is betört. A dagály tetőzésekor a víz felemelkedett a sziklafalak lábáig, és az erődítmény alatti homokos partot teljesen ellepte a víz. A hullámok kicsaptak egészen az őrök szállásáig, és szétporló tajtékjuk a fél mérföldre fekvő kis bükkerdőt is elérte.
Kongre és társai hatalmas erőfeszítéssel próbálták lehorgonyozva tartani a hajót. A Maule többször is elszabadult horgonyáról, és majdnem a sziklafalnak csapódott. Erősítésképpen egy második horgonyt is le kellett engedniük, villa alakban keresztezve az elsővel. Két alkalommal is épp csak egy hajszál választatta el őket a katasztrófától.
Eközben, bár éjjel-nappal ügyeltek a Maule-ra, a banda bevette magát a lakóépületbe, ahol mit sem kellett tartaniuk az ítéletidőtől. Átvitték a kajütök és a legénységi háló ágyneműit, hely is akadt tizenöt ember számára. Soha nem volt még ilyen előkelő szállásuk, mióta az Államok-szigeten éltek.
Ami az élelmiszert illeti, nem kellett aggódniuk. A torony raktárkészlete akkor is bőven elég lett volna, ha kétszer ennyi éhes szájat kell táplálni. Szükség esetén különben még a barlangban hagyott tartalékokat is elhozhatták volna. Mindent egybevetve, a kétárbocos élelmiszerellátása biztosítva volt egy hosszú csendes-óceáni útra is.
A rossz idő január 12-ig tartott, s csak a 13-ra virradó éjszaka szűnt meg. Egy egész hét odaveszett, hiszen dolgozni lehetetlen volt. Kongre még a ballaszt egy részét is jobbnak látta visszaszállítani a hajóra, amelyet úgy dobáltak a hullámok, mintha könnyű csónak volna. Azért is keményen meg kellett küzdeniük, hogy távol tartsák a víz alatti szirtektől, melyek éppúgy felsérthették volna az oldalát, mint az Elgor-öböl bejáratánál.
Ezen az éjszakán megfordult a szél, és hirtelen nyugat-délnyugatira váltott. A Szent Bertalan-foknál kezdett erősen háborogni a tenger, mert háromreffes szél fújt... Ha a Maule még mindig a fok öblében horgonyoz, kétségkívül szétroncsolódik.
Ezen a héten egy hajó haladt el az Államok-sziget mellett. Nappal történt - tehát nem kellett a toronyra hagyatkoznia -, így nem vehette észre, hogy nem égett napnyugta és napkelte között. Észak-kelet felől érkezett, és csökkentett vitorlázattal tért be a Le Maire-szorosba; csonkarúdján a francia zászló lobogott.
Egyébként három mérföldre haladt el a szárazföldtől, úgyhogy messzelátóra volt szükség, hogy megállapítsák nemzetiségét. Ha tehát Vásquez küldött is jelzéseket a San Juan-foktól, azokat nem vehették és nem is vették észre, különben egy francia kapitány nem habozott volna csónakot küldeni egy hajótöröttért.
13-án reggel ismét kirakodták az ócskavas-nehezéket, s az ártéren kívül, a homokparton halmozták fel. A rakteret itt alaposabban át tudták vizsgálni, mint a Szent Bertalan-foknál. A hajóács kijelentette, hogy a károk súlyosabbak a feltételezettnél. A Maule-t nagyon megviselte útja, melynek során kemény hullámzással kellett megküzdenie. Ekkor támadt ez a lék a farban. Nyilvánvaló, hogy a hajó nem folytathatta volna útját az Elgor-öblön túl. Ideje volt hát szárazra vontatni, hogy kicseréljenek két bordapántot, három bordát, és vagy hat láb hosszan a burkolatot is.
Mint tudjuk, a barlangban összegyűjtött mindenféle-fajta holminak köszönhetően anyagban nem volt hiány. Vargas hajóács biztos volt benne, hogy társai segítségével el tudja végezni a rá váró feladatot. Ha nem jár sikerrel, ha nem javítják meg tökéletesen, a Maule nem merészkedhet ki a Csendes-óceánra. Nagy szerencséjüknek tarthatták egyébként, hogy a két árbocot, a vitorlázatot és a kötélzetet nem érte semmilyen károsodás.
Először is a homokra kellett vontatni a kétárbocost, hogy a jobb oldalára dönthessék. Elég nagy teljesítményű szerkezetek híján ezt csak dagálykor végezhették el. Emiatt újabb két nap veszett kárba, mert ki kellett várniuk az újholdkor fellépő nagydagályt; csak akkor tudták elég magasra vontatni a hajót a parton ahhoz, hogy szárazon maradjon az egész holdhónapban.
Kongre és Carcante kihasználták a késedelmet, és visszatértek a barlanghoz - ezúttal a toronyőrök bárkáján, amely nagyobb volt a Maule csónakjánál. A rabolt értéktárgyak egy részét, az aranyat és ezüstöt, az ékszereket és más értékes holmit akarták átszállítani az épület raktárába.
A bárka január 14-én délelőtt indult útnak. Az apály már két órája tartott; a délutáni dagállyal készültek visszatérni.
Az idő elég szép volt. A nap sugarai áttörtek a könnyű déli szél hajtotta felhőszőnyegen.
Indulás előtt, mint mindennap, Carcante felment a torony körfolyosójára, hogy szemügyre vegye a láthatárt. A nyílt tenger kihalt volt, egyetlen hajót sem lehetett látni, még a pecsera indiánok bárkáit sem, amelyek pedig gyakran elkalandoztak egészen a New Year-szigetek keleti vizeiig is.
Ameddig a szem ellátott, a sziget is kihaltnak rémlett.
Miközben a bárka vitette magát az áramlattal, Kongre figyelmesen szemlélte az öböl két partját. Vajon hol lehet az a harmadik toronyőr, aki megmenekült a mészárlástól? Bár a dolog nem adott okot nyugtalanságra, szívesebben vette volna, ha megszabadulhat tőle, és alkalomadtán meg is teszi.
A partvidék ugyanolyan kihalt volt, mint az öböl. Csak a sziklafalon fészkelő madarak ezreinek szárnysuhogása, rikácsolása tanúskodott életről.
Tizenegy óra tájt a bárka kikötött a barlangnál; útját nemcsak az apály, hanem a szél is segítette.
Kongre és Carcante kiszállt, őrségben hagyta két emberét, ők pedig bementek a barlangba, ahonnan fél óra múlva bukkantak elő ismét.
Úgy tűnt, hogy a dolgok ugyanabban az állapotban vannak, ahogy otthagyták őket. Igaz, olyan összevisszaságban hevertek ott különféle tárgyak, hogy még egy lámpás fényénél sem állapíthatták volna meg, hiányzik-e valami.
Kongre és társa két gondosan lezárt ládát hozott ki, ezek egy angol háromárbocos hajótöréséből származtak, s jelentős mennyiségű aranypénzt és drágakövet tartalmaztak. A bárkára vitték őket, és már induláshoz készülődtek, amikor Kongre kijelentette, hogy a San Juan-fokhoz akar menni. Onnan északi és déli irányban is áttekinthetné a partszakaszt.
Carcante és Kongre felmászott tehát a sziklafalra, és leereszkedett a fok legvégéig.
A tekintet innen egyik irányban hátranézve, a Le Maire-szoros felé kirajzolódó, körülbelül két mérföld kiterjedésű partszakaszt fogta be; a másik oldalon a Several-fokig lehetett ellátni.
– Senki - mondta Carcante.
– Úgy van... senki! - felelte Kongre.
Mindketten visszatértek hát a bárkához, s mivel megkezdődött a dagály, az áramlattal vitették magukat. Három órára vissza is értek az Elgor-öböl kikötőjébe.
Két nappal később, 16-án délelőtt Kongre és társai nekiláttak a Maule partra vontatásának. A dagálynak tizenegy óra felé kellett tetőznie, ehhez igazodva tettek meg minden előkészületet. A szárazföldre vittek egy hajókötelet, hogy azzal vontassák a fövenyre a kétárbocost, mihelyt a vízszint eléri a megfelelő magasságot.
A művelet önmagában nem ígérkezett sem nehéznek, sem veszélyesnek, hiszen a dagálynak kellett elvégeznie a munka oroszlánrészét.
Mikor a tengerszint változása elérte a holtpontot, meghúzták a sodronykötelet, és a Maule-t a fövenytől a lehető legtávolabbra vontatták.
Már csak az apályt kellett megvárni. Egy óra tájban előbújtak a víz alól a sziklafalhoz legközelebb eső szirtek, s a Maule tőkéje homokot ért. Három órakor már teljesen szárazon volt, jobb oldalára dőlve.
Nekiláthattak hát a munkának. Csak néhány órára lesznek kénytelenek minden nap felfüggeszteni a munkálatokat, mivel a kétárbocost nem lehetett egészen a sziklafal lábához vontatni, ezért a dagály visszatértével a víz megemeli a hajót. Másrészt mivel ettől a naptól fogva a vízszint egyre alacsonyabbá válik, a tétlenség órái is fokozatosan lerövidülnek, és két héten keresztül a munkát megszakítás nélkül lehet folytatni.
A hajóács munkához látott. Bár a banda pecsera tagjaira nem számíthatott, a többiek azonban - Kongrét és Carcantét is beleértve - készek voltak a segítségére sietni.
A hajóburkolat megrongálódott részét könnyen eltávolították, miután megszabadították a rézlemezektől. Így hozzáférhetővé váltak a helyettesítendő bordák és bordapántok. A barlangból hozott faanyag - deszka és könyökfa - elegendőnek látszott, így nem kellett kivágni, feldarabolni és felfűrészelni egyetlen fát sem a bükkerdőben, s ezzel nagy munkát takaríthattak meg.
A következő két hétben Vargas és a többiek jó munkát végeztek, kedvezett nekik a mindvégig kellemes időjárás. A legtöbb nehézséget az okozta, hogyan távolítsák el a kicserélendő bordapántokat és bordákat. Ezeket réz csapszegek rögzítették tölgyfaékekkel megerősítve. Alig tudták szétszedni; kétségtelen, hogy a Maule Valparaiso egyik legjobb sólyáján készült. Vargasnak nem kis nehézségekkel kellett megküzdenie munkájának kezdetén, s a barlangból hozott szerszámok nélkül bizony aligha jutott volna az egyről a kettőre.
Magától értetődik, hogy az első napokban a tenger tetőzéskor meg kellett szakítani a munkálatokat. Később a dagály annyira gyenge lett, hogy alig érte el a homokpart lejtőjének alját. A hajótő már nem ért vizet, ezért a hajótest belsejében is lehetett dolgozni. A legfontosabb az volt, hogy legalább a burkolat visszakerüljön a helyére, mire a tengerár ismét megélénkül.
Óvatosságból - anélkül, hogy a rézlemez burkolatot eltávolíttatta volna - Kongre újratömette a merülési vonal alatti bordák réseit. A roncsok között talált kátránnyal és kóccal újították fel a tömítést.
A műveletet ilyen körülmények között, szinte megszakítás nélkül végezték január végéig. Az időjárás végig kedvező volt. Időnként ugyan eleredt a - ha nem is többnapos, de - többórás, néha szakadó eső, de igazából soha nem bizonyult tartósnak.
Ebben az időszakban két hajó tűnt fel az Államok-sziget környékén.
Az első egy angol gőzös volt, amely - a Csendes-óceán felől jövet, a Le Maire-szoroson áthajózva - északkelet felé távolodott, valószínűleg egy európai kikötő felé vett irányt. Napközben haladt el a San Juan-fok magasságában. Napkelte után bukkant fel, és napnyugta előtt már el is tűnt a láthatáron. Kapitánya tehát nem vehette észre, hogy a torony nem világít.
A másik hajó egy nagy háromárbocos volt, melynek nem lehetett megállapítani a nemzetiségét. Esteledett, amikor feltűnt a San Juan-fok magasságában, és a sziget keleti partja mentén haladt a Several-földnyelvig. Carcante, aki az őrszobán ügyelt, csak a hajó jobb oldali zöld fényét látta. A vitorlás kapitánya és legénysége talán több hónapja úton volt, s akkor nem lehetett róla tudomásuk, hogy a torony építkezése már befejeződött.
Ez a háromárbocos elég közel haladt a part mentén ahhoz, hogy észrevehesse az onnan jövő fényjeleket, például a fok végében gyújtott tüzet. Vajon Vásquez megpróbálta-e felhívni magára a figyelmüket?... Akárhogy is történt, napfelkeltére a hajó már eltűnt a déli vizeken.
Néhány más vitorlást és gőzhajót is észleltek a horizonton, amelyek valószínűleg a Malvin-szigetek felé tartottak. Ezek nem is törődtek az Államok-szigettel.
Január hó utolsó napján, a telihold erős dagályai idején az időjárás gyökeresen megváltozott. A szél keletire fordult, és egyenesen az Elgor-öböl bejáratát ostromolta.
A javítási munkálatokat ugyan nem fejezték be teljesen, a már kicserélt bordák, bordapántok és a burkolat szerencsére vízhatlanná tették a Maule törzsét. Nem kellett már attól tartani, hogy víz jut be a raktérbe.
Ennek annál is inkább örülhettek, mert a tetőzés előtt álló dagály negyvennyolc órán keresztül emelkedett a hajótest mentén, és felállította a goelettet, de azért a tőke benne maradt a parti homokban.
Kongrénak és társainak nagyon elővigyázatosnak kellett lenniük, nehogy egy újabb sérülés tovább késleltesse indulásukat. Rendkívül szerencsés körülmény volt, hogy a kétárbocos feneke fogva maradt. Elég hirtelen fordult át, de nem fenyegette az a veszély, hogy nekicsapódik az öböl szikláinak.
Február másodikától különben csökkent a dagályszint, és a Maule ismét beágyazódott a homokba. Ekkor végezték el a tömítést a merülési szint felett, és napkeltétől napnyugtáig hallatszott a fakalapácsok kopácsolása.
Ha valami hátráltathatta a Maule indulását, az nem a rakománya volt. A bárka szaporán járt a barlanghoz azokkal az emberekkel, akikre Vargasnak nem volt szüksége. Egyszer Kongre, másszor Carcante kísérte őket.
Minden útjuk alkalmával magukkal hoztak valamit a bárkán, a kétárbocos rakterébe szánt holmiból. Mindezt átmenetileg a torony raktárában helyezték el. Így a berakodást könnyebben, szervezettebben bonyolíthatják majd le, mint a barlang előtt, az öböl bejáratánál, ahol a műveletet megnehezíthette volna a rossz idő. A San Juan-fok partszakaszán az egyedüli védett hely a torony melletti kis öböl volt.
Még néhány nap, és a javítások befejeztével a Maule indulásra kész lesz, be lehet rakodni a zsákmányt.
Valóban, 12-én már az utolsó tömítéseket újították fel a hajóhídon és a Maule törzsén. Még arra is volt érkezésük, hogy orrától tatjáig, átfessék a Maule-t a hajóroncsokban talált festékkel. Kongre arra használta fel az alkalmat, hogy átkeresztelje a kétárbocost, amely másodtisztje tiszteletére a Carcante nevet kapta. Nem feledkezett meg a kötélzet ellenőrzéséről sem, s néhány kisebb javítást eszközölt a vitorlázaton amely egyébként vadonatúj lehetett, amikor a kétárbocos elhagyta Valparaiso kikötőjét.
A Maule tehát már február 12-én újra az öbölben horgonyozhatott volna, és nekikezdhettek volna a rakodásnak, de Kongre és társai nagy bosszúságára, akik már alig várták, hogy elhagyhassák az Államok-szigetet, meg kellett várniuk a legközelebbi újholdkor érkező dagályt, hogy a hajót ismét tengerre bocsáthassák.
Ez a dagály február 14-én állt be. Aznap a hajótő kiemelkedett a föveny homokjába vájódott mélyedésből, és a kétárbocos könnyedén átsiklott a mély vízbe. Nem maradt más hátra, mint a berakodás.
Hacsak valami közbe nem jön, a Carcante néhány napon belül kifuthat az Elgor-öbölből a nyílt tengerre, átjuthat a Le Maire-szoroson, s délnyugat felé fordulva teljes sebességgel a Csendes-óceán felé veheti útját.