Befejezés

A Santa Fé ágyúnaszád, fedélzetén az Államok-szigeti váltószemélyzettel, február 19-én hagyta el Buenos Airest. Mivel a szél kedvező, a tenger pedig nyugodt volt, útját gyorsan tette meg. A majd egy hétig tartó nagy vihar a Magellán-szoroson túl nem éreztette hatását. Lafayate kapitánynak sem kellett tehát számolnia vele, s így a tervezettnél több nappal korábban érkezett meg.

Ha tizenkét órával később futott volna be, a kétárbocos már messze jár, és le kell mondani a Kongre-bandának és vezérének üldözéséről.

Lafayate kapitány még az éjjel tudomást kívánt szerezni arról, hogy mi minden történt az Elgor-öbölben az elmúlt három hónapban.

Vásquez ott állt előtte, Felipét és Morizt viszont nem látta sehol. Társát senki nem ismerte, és a nevét sem tudták.

Lafayate kapitány mindkettejüket a hajószalonba hívatta, és első szava ez volt:

– Későn helyezték üzembe a tornyot, Vásquez.

– Már kilenc hete nem működött... - felelte Vásquez.

– Kilenc hete!... Mit jelentsen ez?... És a két társa?...

– Felipe és Moriz meghalt!... Huszonegy nappal a Santa Fé indulása után a toronynak csak egy őre maradt, kapitány úr.

Vásquez elmondta, milyen események színhelye volt az Államok-sziget. Egy kalózbanda, melynek egy Kongre nevű fickó parancsolt, már évek óta élt az Elgor-öbölben abból, hogy odacsalogatta a hajókat a San Juan-fok szikláihoz, összeszedte a partra vetett holmit, és lemészárolta a túlélőket. Az építkezés idején senki sem gyanította ittlétüket, mivel a sziget nyugati végében, a Szent Bertalan-foknál húzták meg magukat. Miután a Santa Fé eltávozott, és a toronyőrök egyedül maradtak, Kongre bandája visszatért az Elgor-öbölbe egy véletlenül birtokába került kétárbocoson. A horgonyzóhelyre érkezésük után néhány perccel Morizt és Felipét a hajó fedélzetén leütötték és megölték. Hogy Vásquez meg tudott menekülni, annak köszönhette, hogy akkor az őrszobában volt. Miután elmenekült onnan, a San Juan-foknál húzódott meg. A kalózok barlangjában talált élelmiszer-tartalékból tudta fenntartani magát.

Ezután Vásquez elmesélte, hogyan sikerült a Century hajótörése után nagy örömére megmenteni a hajó másodkapitányát, s hogyan éltek aztán együtt a Santa Fé érkeztéig. Erősen remélték, hogy a kétárbocos, amelyen jelentős javításokat kellett elvégezni, nem futhat ki a Csendes-óceánra, mielőtt a Santa Fé március első napjaiban meg nem érkezik.

A hajó mégis elhagyta volna a szigetet, ha John Davis két lövése nem tartja fel további néhány napra.

Vásquez itt megállt egy kicsit, el akarta hallgatni azt, ami az ő külön érdeme volt. John Davis közbelépett:

– Kapitány úr, Vásquez csak azt felejtette elmondani önnek - tette hozzá -, hogy a két ágyúgolyó korántsem volt elég. Annak ellenére, hogy kilyukasztottuk a hajótestet, a Maule még ma reggel útnak indult volna, ha Vásquez élete kockáztatása árán tegnap éjjel oda nem úszik a hajóhoz, hogy felrobbantson egy töltetet a kormánylapát és a fartőke között. Az igazat megvallva nem érte el a célját. A hajó alig sínylette meg a robbanást, és a sérülést tizenkét óra alatt meg lehetett javítani. De épp ez a tizenkét óra kellett ahhoz, hogy önök az öbölben találják a kétárbocost. Ez egyedül Vásquez érdeme, mint ahogy ő észlelte az ágyúnaszádot, s az ő ötlete volt az is, hogy a toronyhoz rohanjon és meggyújtsa az oly régen eloltott lámpást.

Lafayate kapitány melegen megszorította John Davis és Vásquez kezét, akik vakmerő közbelépéseikkel elérték, hogy a Santa Fé a kétárbocos indulását megelőzve futhatott be. Ezután beszámolt róla, milyen körülmények között észlelte a naszád egy órával napnyugta előtt az Államok-szigetet:

Lafayate kapitány, miután délelőtt mérést végzett, biztos volt hajója helyzetében. Az ágyúnaszádnak a San Juan-fok irányába kellett tartania, melyet még az est leszállta előtt meg kellett pillantani.

Csakugyan, amikor az alkony kezdte elsötétíteni az eget, Lafayate kapitány tisztán kivehette, ha nem is a sziget keleti partját, de legalább a háttérben emelkedő hegycsúcsokat. Ekkor tízmérföldnyire lehetett úti céljától, és úgy számította, hogy két órával később már kiköthet.

Ekkor észlelte a hadihajót John Davis és Vásquez, és ekkor jelezte Carcante is Kongrénak a toronyból a naszád érkezését. A bandavezér intézkedett, hogy villámgyorsan szedjék fel a horgonyt, hogy a Santa Fé behajózása előtt elhagyhassák az öblöt.

Eközben a Santa Fé egyre közeledett a San Juan-fokhoz... A tenger nyugodt volt, a nyíltvízi szél utolsó leheletét is alig lehetett érezni rajta.

Bizonyos, hogy mielőtt megépítették a világvégi világítótornyot az Államok-szigeten, Lafayate kapitány nem lett volna olyan óvatlan, hogy éjszaka ennyire megközelítse a szárazföldet, és főleg nem merészkedett volna be az Elgor-öbölbe.

De a parton és az öbölben immár van világítás, ezért nem tartotta szükségesnek megvárni a másnapot.

Az ágyúnaszád folytatta tehát útját délnyugat felé, és mire teljesen beállt a sötétség, már csak egymérföldnyire volt az Elgor-öböl bejáratától. A naszád itt várakozott csökkentett gőznyomással arra, hogy kegyeskedjék felgyulladni a fény.

Eltelt egy óra. Fény sehol nem gyúlt a szigeten. Lafayate kapitány biztos volt pozíciójában... Előtte kellett nyílnia az Elgor-öböl bejáratának... Már a torony hatósugarán belül kell hogy járjon... És a torony fénye nem gyulladt meg!...

Mi mást gondolhattak volna az ágyúnaszád fedélzetén, mint hogy elromlott valami a berendezésben. Talán a legutóbbi vad vihar során eltört a lámpa, kár esett a lencsében, tönkrement a fényszóró. Soha, soha nem gondolták volna, hogy a három toronyőrt egy kalózbanda támadta meg, hogy kettőt közülük meggyilkoltak, és a harmadik kénytelen volt elmenekülni, hogy ne jusson ugyanerre a sorsra.

– Nem tudtam, mit tegyek - mondta Lafayate kapitány - Az éjszaka igen sötét volt. Nem kockáztathattam meg, hogy befussak az öbölbe. Hajnalig tehát a nyílt tengeren kellett volna maradnom. Tisztjeim, legénységem és én is halálos nyugtalanságot éreztünk, rossz előérzetünk volt. Végül, kilenc óra után kigyulladt a fény... A késedelmet nyilván csak valami baleset okozhatta... Parancsot adtam a nyomás növelésére, és az öböl bejárata felé vettem az irányt. Egy órával később befutottunk. A kis öböl előtt másfél mérföldnyire elhagyottnak látszó, horgonyzó kétárbocosra bukkantunk. Éppen át akartam küldeni néhány emberemet a fedélzetére, amikor lövéseket hallottunk, méghozzá a torony körerkélyéről!... Megértettük, hogy megtámadták a toronyőröket, akik védekeztek, valószínűleg éppen e kétárbocos legénységével szemben... Megszólaltattam a szirénát, hogy megrémítsem a támadókat... és negyedóra múlva a Santa Fé horgonyt vetett a torony előtt.

– Épp idejében, kapitány úr - szólt Vásquez.

– És nem tehettem volna meg - felelte Lafayate kapitány -, ha életük kockáztatása árán nem gyújtják meg a lámpást. Máskülönben a kétárbocos már a nyílt tengeren járna. Bizonyára nem vesszük észre az öböl kijáratánál, és a kalózbanda elmenekül előlünk!

Miután az ágyúnaszád fedélzetén elterjedt a történtek híre, mindenki sietett melegen gratulálni Vásqueznek és John Davisnek.

Az éjszaka nyugodtan telt el, és másnap Vásquez megismerkedett a váltás három tagjával, akiket a Santa Fé hozott az Államok-szigetre.

Magától értetődik, hogy még az éjjel egy nagyobb csapat matrózt küldtek a kétárbocosra, hogy vegyék birtokukba. Enélkül Kongre bizonyára megpróbált volna újra hajóra szállni, s az apállyal kijutni a nyílt tengerre.

Hogy szavatolja az új toronyőrök biztonságát, Lafayate kapitány egy célnak rendelt alá minden mást: meg kell tisztítani a szigetet a garázdálkodó banditáktól, akik Carcante és Vargas halála után tizenhárman maradtak, beleértve elkeseredett vezérüket is.

Tekintve a sziget kiterjedését, a keresés hosszúnak, sőt talán eredménytelennek ígérkezett. Hogyan is kutathatta volna át a Santa Fé legénysége az egész szigetet? Kongre és társai bizonyára nem követik el azt a meggondolatlanságot, hogy visszatérnek a Szent Bertalan-fokhoz, mivel ennek a rejtekhelynek a titkát már fölfedezték. De rendelkezésükre állt az egész sziget, és hetek, sőt hónapok telhettek el, mire az utolsó emberig sikerül elfogni a banda tagjait. Lafayate kapitány mégsem lett volna hajlandó elhagyni a szigetet, mielőtt nem tudhatja biztonságban a három toronyőr életét, és nem biztosítja a világítótorony zavartalan működését.

Gyorsabb eredménnyel kecsegtetett, ha Kongrét és társait kiéheztetik. A Szent Bertalan-foki, és az Elgor-öbölbeli barlangjukban nem maradtak élelmiszer-tartalékok. Vásquez és John Davis vezetésével Lafayate kapitány már másnap korán reggel meggyőződhetett róla, hogy legalábbis ez utóbbiban nem maradt tartalék: sem kétszersült, sem sózott hús, sem egy árva konzerv. Maradék élelmiszerüket a kalózok mind a kétárbocosra vitték, amelyet a naszád matrózai visszakormányoztak a kis öbölbe. A barlangban már csak a nem túl értékes holmik: ágynemű, ruha, szerszámok maradtak; ezeket a világítótorony lakóhelyiségébe szállították. Amennyiben tehát Kongre éjszaka felkeresné korábbi raktárát, semmit sem találna, amivel bandáját táplálhatná. Vadászfegyverek is aligha álltak rendelkezésére, mivel puskákat és muníciót is nagy mennyiségben találtak a *Carcanté*n. Így csakis a halászzsákmányra számíthat. Ilyen körülmények között ő és társai választhattak: vagy megadják magukat, vagy hamarosan éhen halnak.

Közben azonnal megkezdték a kutatást. Élükön egy-egy tiszttel vagy fedélzetmesterrel, több csoport matróz indult a sziget belsejébe és a partvidékre. Lafayate kapitány saját maga ment a Szent Bertalan-fokra, ahol azonban nyomát sem lelte a bandának.

Több nap telt el anélkül, hogy egyetlen kalózt is észleltek volna, míg végül március 10-én reggel hét nyomorult külsejű, félelemtől sápadt, lesoványodott, kimerült, éhségtől gyötört pecsera indián érkezett a toronyhoz. A Santa Fé fedélzetén, ahol őrizetbe vették őket, hamarosan új erőre kaptak.

Négy nappal később Riegal másodkapitány a déli parton, a Webster-fok környékén öt holttestre bukkant, amelyek közül Vásquez még felismerhetett két, a bandához tartozó chileit. A körülöttük talált maradékokból az derült ki, hogy halat és rákot ettek; tűzhelynek, elégett szénnek, hamunak azonban nyoma sem volt. Nyilvánvalóan nem volt mivel tüzet gyújtaniuk.

Végül, másnap este kevéssel naplemente előtt egy férfi tűnt fel a kis öblöt övező sziklák között, a toronytól alig ötszáz méternyire, majdnem ugyanott, ahonnét John Davis és Vásquez figyelték aggódva az ágyúnaszád érkezésének előestéjén, kifut-e a kétárbocos; azon az estén, melyen az utóbbi emberfeletti erőfeszítésre szánta el magát.

A férfi Kongre volt.

Vásquez, aki az új toronyőrök társaságában sétálgatott a torony lábánál, azonnal felismerte, és így kiáltott:

– Ott van!... Ott van!

A kiáltás hallatára Lafayate kapitány, aki elsőtisztjével a fövenyen járkált, hozzájuk sietett.

John Davis és néhány matróz is utána eredtek, és a töltésre érve mindnyájan láthatták a banda egyetlen túlélőjét, a magára maradt bandavezért.

Mit keresett ezen a helyen? Miért jött elő? Talán meg akarta magát adni? Jól tudta, milyen sors vár rá, Buenos Airesbe viszik, és fejével fizet rablásokkal és gyilkosságokkal teli életéért.

Kongre mozdulatlanul állt egy kiugró sziklán, amelyet halkan csapkodtak a tenger hullámai. Tekintete a kis öblöt pásztázta. Az ágyúnaszád mellett láthatta azt a kétárbocost, amelyet a jószerencse küldött neki a Szent Bertalan-fokra, majd a balszerencse el is vette tőle. Mennyi gondolat kavaroghatott agyában? Mekkora csalódottságot érezhetett! Ha nem érkezik meg az ágyúnaszád, már rég a Csendes-óceánon lehetne, ahol oly könnyedén elmenekülhetne üldözői elől és bűnei büntetlenül maradhatnának...

Magától értetődik, hogy Lafayate kapitány el akarta fogni Kongrét.

Parancsokat adott ki, mire Riegal elsőtiszt hat matróz kíséretében elhagyta a torony környékét, és a bükkfaerdő felé vették útjukat, ahonnét a sziklákra felkapaszkodva könnyen elfoghatják a gonosztevőt.

Vásquez a legrövidebb úton vezette a kis csapatot.

A töltést elhagyva száz lépést sem tettek meg, mikor lövés dördült, és egy test zuhant a mélységbe; a tenger nagy csobbanással nyelte el. Kongre volt az, aki revolverét övéből előhúzva a homlokához illesztette...

A nyomorult önmaga szolgáltatott magának igazságot, s holttestét az apály máris a nyílt tenger felé sodorta...

Így ért véget az Államok-szigeten lejátszódott dráma.

Mondanunk sem kell, hogy március 3-a óta világítótorony folyamatosan működött. Az új toronyőröket Vásquez igazította el. A kalózbandának hírmondója sem maradt.

John Davis és Vásquez felszáll majd az ágyúnaszádra, amely Buenos Airesbe viszi őket; onnan az előbbi hazatér Mobile-ba, ahol bizonyára hamarosan kapitánnyá nevezik ki, amit erélyével, bátorságával, és rátermettségével kiérdemelt.

Ami Vásquezt illeti, ő a szülővárosába indul, hogy kipihenje az elszántan viselt sok megpróbáltatást... De fájdalom, egyedül, szegény társai nélkül kell hazatérnie.

Március 18-án délután Lafayete kapitány, aki immáron bizonyos lehetett benne, hogy a hátrahagyott toronyőröket nem fenyegeti veszély, kiadta az indulási parancsot.

A nap akkor nyugodott le, amikor kiért az öbölből.

Fönt a parton - ebben a pillanatban - egy fénysugár tört elő, amelynek visszfénye hosszan táncolt a hajó nyomdokvizén. És az elsötétülő tengeren távolodó ágyúnaszád - úgy tűnt - magával vitt egy sugarat azok közül, amelyeket újra, számlálatlanul küldött az éjbe a világvégi világítótorony.

-&-