10.
A hajótörés után
Másnap hajnalban a vihar változatlan hevességgel dühöngött tovább. Amerre a szem ellátott, a tenger teljesen fehérnek tűnt. A fok csúcsánál a tajtékzó hullámok tizenöt-húsz lábra csaptak fel, s a szél szertehordta permetüket a sziklafal fölött. A visszavonuló tengervíz és a szélrohamok vad dühvel csaptak össze az Elgor-öböl bejáratánál. Be- vagy kihajózni most egyaránt lehetetlen lett volna. A még mindig borús égbolt arra engedett következtetni, hogy az orkán még néhány napig eltart, ami a Magellán-szigeteken nem meglepő.
Semmi kétség nem lehetett affelől, hogy ezen a reggelen a kétárbocos nem szedi fel a horgonyt. Könnyen elképzelhető, mennyire felbőszítette ez a nem várt esemény Kongrét és bandáját.
Így álltak tehát a dolgok, amikor Vásquez kora hajnalban felébredt és kilépett a kavaró homokviharba.
A következő látvány tárult a szeme elé:
Kétszáz lépésre a fok északi oldalától - tehát az öblön kívül - hevert a szerencsétlenül járt hajó. Háromárbocos, körülbelül ötszáz tonnás jármű volt. Árbocaiból csak három csonk maradt, amelyek a hajópárkány szintjéig értek: vagy a kapitány vágatta le őket kényszerűségből, hogy könnyítsen a helyzeten, vagy az ütközés pillanatában törtek le. A tenger felszínén egyetlen maradvány sem úszott, de a félelmetes szélrohamok alighanem az Elgor-öböl mélyére vetették a roncsdarabokat.
S ha így volt, akkor Kongre már tudta, hogy egy hajó zátonyra futott a San Juan-fokon.
Vásqueznek tehát elővigyázatosnak kellett lennie, s csak akkor ment közelebb, amikor megbizonyosodott arról, hogy a banditák közül senki sem ért még az öböl bejáratához.
Néhány perc alatt odaért a katasztrófa helyszínére. Apály volt, így körbejárhatta a hajóroncsot, és a hátsó névtáblán ezt olvashatta: Century, Mobile.
Amerikai volt tehát a vitorlás anyakikötője, Alabama állam fővárosa a Mexikói-öböl partján, az Egyesült Államok déli részén.
Úgy tűnt, hogy a Century legénysége és rakománya odaveszett. Vásquez nem látott egyetlen túlélőt sem, a hajóból pedig nem maradt más, mint formátlan váz. A hajótest kettévált az ütközéskor. A nagy hullámzás elragadta és szétszórta a rakományt. Burkolat- és bordázatdarabok, árbocok és vitorlarudak hevertek szétszórva a sziklazátonyokon, amelyek már az erős széllökések ellenére is szárazra kerültek. Ládák, hordók, bálák hevertek szerteszét a fok partjai mentén és a fövenyen.
Mivel a Century váza a szárazon hevert, Vásquez behatolhatott. A pusztulás teljes volt. A hullámok mindent szétszaggattak. Letépték a fedélzet deszkáit, elsodorták a tatbástya kajütjét, széttörték az orrbástyát, leszakították a kormánylapátot, s a sziklákkal való összeütközés tetőzte be a rombolást.
És sehol egy lélek, se tiszt, se matróz!
Vásquez nagyot kiáltott, de nem kapott választ. Lement a raktér legmélyébe, ám egyetlen holttestet sem talált. Vagy a tengerár sodorta el ezeket a szegényeket, vagy akkor vesztek oda, amikor a Century összezúzódott a sziklákon.
Vásquez visszatért a partra, és ismét meggyőződött róla, hogy sem Kongre, sem társai nem közelednek a hajótörés helyszínéhez. Ezután, a szélrohamok ellenére, felkapaszkodott a San Juan-fok csúcsára.
– Hátha - mondta magában - meglátom innen a Century valamelyik emberét, s ha még él, meg tudom menteni.
Kutatása hiábavalónak bizonyult. Visszatért hát a partra, és nekilátott megvizsgálni a partra vetődött holmikat.
– Nem kizárt - gondolta -, hogy egy láda konzervre bukkanok, s lesz két-három hétre elegendő élelmem!...
Hamarosan talált is egy hordócskát meg egy ládát, melyeket a tenger a sziklák közé sodort. Rájuk volt írva, mit tartalmaznak. A ládában kétszersült, a hordóban szárított hús volt. Ez a kenyér és hús legalább két hónapra elég lesz neki.
Vásquez először a ládát cipelte kétszáz méterre lévő barlangjába, majd a hordót gurította oda.
Ezután visszatért a fok csúcsára, hogy még egy pillantást vessen az öbölre. Biztos volt benne, hogy Kongre már tudomást szerzett a hajótörésről. Előző este a torony magasából láthatta a sziget felé rohanó hajót. S mivel a Maule-nak amúgy is az öbölben kell vesztegelnie, a banda hamarosan az Elgor-öböl bejáratához fog sietni, hogy hasznot húzzon a hajótörésből. Ha akad néhány érdekes holmi, talán még értéktárgy is, hogyan szalasztanák el a fosztogatók ezt a kiváló alkalmat?
Amikor Vásquez a sziklafal fordulójához ért, meglepődött az öbölbe betörő szél hevességén.
A kétárbocos nem tud megbirkózni ilyen széllel, de ha el is jutna a San Juan-fok magasságáig, a nyílt tengerre biztosan nem tudna kifutni.
Ebben a pillanatban rövid szélcsend állt be, és Vásquez kiáltásra lett figyelmes. Elhaló hang fájdalmas hívószava volt az.
Vásquez sietve a hang irányába indult, amely a kalózbarlang közeléből, afelől az üreg felől hallatszott, ahol ő először elrejtőzött. Legfeljebb ötven lépést tehetett meg, mikor egy szikla lábánál fekvő embert vett észre, aki kezével olyan mozdulatokat tett, mint aki segítséget kér.
Vásquez egy pillanat alatt mellette termett.
A férfi, aki ott feküdt, erős testalkatú, harminc-harmincöt év körüli ember volt. Tengerészzubbonyt viselt. A jobb oldalán feküdt, szemét behunyta, kapkodva szedte a levegőt, és testén görcsös rángások futottak végig. Sérülésnek különben nyoma sem látszott rajta, s a ruháját sem szennyezte vér.
A férfi, aki talán a Century egyetlen túlélője volt, nem figyelt fel Vásquez közeledtére. Amikor azonban a toronyőr a mellére tette a kezét, erőtlen kísérletet tett, hogy felüljön, de mivel túl gyenge volt, visszahanyatlott a homokra. Szemét kinyitotta egy pillanatra, és néhány szó hagyta el ajkát:
– Segítség... segítség!
Vásquez mellétérdelt, és vigyázva a sziklának támasztotta.
– Barátom... Barátom... Itt vagyok!... Nézzen rám! Meg fogom menteni...
A szerencsétlen már csak a kezét bírta kinyújtani, azután tüstént elvesztette az eszméletét.
Késedelem nélkül elsősegélyt kellett nyújtani a teljesen legyengült embernek.
– Istenem, add, hogy még idejében cselekedhessem! - mondta magában Vásquez.
Mindenekelőtt el kell hagyni ezt a helyet. A banda bármelyik pillanatban ott teremhet, akár a csónakon vagy a bárkán, akár gyalogosan a part mentén. A biztonságot nyújtó barlangba kell szállítani a hajótöröttet. Ezt kellett tennie Vásqueznak, és meg is tette.
Negyedóra alatt tette meg a százöles távolságot, majd átbújt a két szikla között, leemelte válláról a tehetetlen embert, egy takaróra fektette, fejét pedig egy rakás ruhával támasztotta alá.
A férfi még nem tért magához, de lélegzett. Ha nem is volt látható sérülése, vajon nem tört el a keze vagy a lába, amikor a szirtre vetette az ár? Vásquez tartott ettől, mert ebben az esetben nem tudta volna, mit tegyen. Megtapogatta, megmozgatta a férfi végtagjait, s úgy tűnt, hogy az egész teste ép.
Vásquez egy kis vizet öntött egy bögrébe, kulacsából pár csepp pálinkát adott hozzá, majd a hajótörött ajkai közé töltött egy kortyot ebből az italból. Átöltöztette a kalózbarlangban talált száraz ruhába, majd végigdörzsölte a karját és a mellkasát. Ennél többet nem tudott tenni.
Végre elégedetten nyugtázhatta, hogy a beteg kezd magához térni. Sőt, még felülnie is sikerült, s mikor Vásquezre nézett, aki őt karjai közt tartotta, az iméntinél valamivel erősebb hangon szólalt meg:
– Vizet... vizet!
Vásquez odanyújtotta neki a vízzel és brandyvel teli bögrét.
– Jobban van? - kérdezte.
– Igen... igen! - felelte a hajótörött, s mintha sikerült volna összeszednie halovány emlékeit, így folytatta:
– Itt?... Ön?... Hol vagyok? - kérdezte, gyengén megszorítva megmentője kezét.
Angolul beszélt. Vásquez is értett ezen a nyelven, s így válaszolt:
– Biztonságban van. A Century hajótörése után találtam magára a parton.
– A Century!... Igen, emlékszem...
– Hogy hívják?
– Davis... John Davis.
– A háromárbocos kapitánya?
– Nem... a másodkapitány vagyok... És a többiek?
– Mindnyájan odavesztek - felelte Vásquez. - Ön az egyetlen élő.
– Mindannyian?
– Mindannyian.
John Davist szinte porig sújtotta, amit hallott. Csak ő menekült meg? De min múlott, hogy túlélte? Megértette: ennek az aggódóan fölé hajoló ismeretlennek köszönheti az életét.
– Köszönöm! Köszönöm!... - mondta, és egy nagy könnycsepp gördült végig az arcán.
– Éhes?... Akar enni? Van egy kis kétszersült és hús! - ajánlotta Vásquez.
– Nem... nem... inkább innék még!
A brandyvel kevert friss víz nagyon jót tett John Davisnek, így hamarosan válaszolni tudott minden kérdésre.
Néhány szóban a következőt mesélte el:
A háromárbocos, ötszázötven tonnás, mobile-i illetőségű Century vitorlás hajó húsz nappal ezelőtt hagyta el Amerika partjait. Legénysége tizennégy főből állt: a kapitány Harry Steward, a másodkapitány John Davis volt, a tizenkét matróz közé tartozott egy-egy hajósinas és szakács is. Nikkelt és csecsebecsét szállított az ausztráliai Melbourne-be. Szerencsésen eljutottak az Atlanti-óceánon a déli szélesség ötvenötödik fokáig. Ekkor kerültek abba a heves viharba, mely az előző nap kezdett tombolni a környéken. A Century már az első váratlan széllökések során elvesztette a tatárbocát, így a teljes tatvitorlázatát is. Nem sokkal ezután egy óriási hullám tört be balról az orrba, végigsöpört a fedélzeten, részben lerombolta a tatbástyát, és magával sodort két matrózt, akiket már nem tudtak megmenteni.
Steward kapitány az Államok-sziget mögött, a Le Maire-szorosban szándékozott menedéket keresni. Biztos volt szélességi koordinátájukban, hiszen még a nap folyamán elvégezték a helyzetmeghatározást. Joggal vélte úgy, hogy ez a kedvezőbb út, ha meg akarja kerülni a Horn-fokot az ausztrál partok felé hajózva.
Éjszaka a vihar ereje fokozódott. Az előtörzsvitorla és az alacsonyan reffelt derékvitorla kivételével a teljes vitorlázatot bevonták, és a háromárbocos hátszéllel száguldott.
Ekkor a kapitány még húsz-harminc mérföldnyire hitte hajóját a szárazföldtől. Így hát nem tartotta veszélyesnek kihasználni a szelet, amíg meg nem látja a világítótornyot. Ha akkor dél felől tartja a távolságot, nem kockáztatja, hogy a San Juan-fok zátonyain köt ki, és gond nélkül befuthat a szorosba.
A Century tehát továbbra is hátszélben hajózott. Harry Steward arra számított, hogy egy órán belül meglátja a világítótornyot, mivel a fénye tíz mérföldre ellátszik.
Csakhogy nem észlelte a fényt, kellő távolságra hitte magát a szigettől, amikor félelmetes lökés rázta meg a hajót. Az árbocokon szorgoskodó három matróz eltűnt a főárboccal és az előárboccal együtt. Ugyanebben a pillanatban a hullámok ostromától megnyílt a hajótest, és a kapitány, a másodtiszt, valamint a legénység élve maradt tagjai a fedélzetről a tomboló habok közé zuhantak, ahonnét nem volt menekülés.
Így veszett oda mindenestül a Century. Vásquez segítségével egyedül az elsőtiszt menekült meg a haláltól.
Mármost John Davis nem tudta felfogni, miféle parton veszhetett oda a háromárbocos, ezért újra megkérdezte Vásquezt:
– Hol vagyunk?
– Az Államok-szigeten.
– Az Államok-szigeten?! - kiáltott fel Davis megdöbbenten.
– Igen... az Államok-szigeten - ismételte Vásquez -, az Elgor-öböl bejáratánál.
– És a világítótorony?
– Nem működik!
John Davis, akinek arcára volt írva mélységes megdöbbenése, arra várt, hogy Vásquez magyarázatot adjon, de az hirtelen felállt, és hallgatózni kezdett. Gyanús neszeket vélt hallani az imént, és meg akart győződni róla, hogy a banda nem ólálkodik a környéken.
Átbújt tehát a két szikla között és végigfuttatta tekintetét a parton egészen a San Juan-fok csúcsáig.
Minden kihalt volt. A szélvihar még mindig nem veszített erejéből. A hullámok továbbra is hihetetlen erővel csapkodták a sziklákat, sőt, még fenyegetőbb, köddel vegyes felhők úsztak a párás égbolton.
A zajt, amelyre Vásquez felfigyelt, a Century elmozdulása okozta. A szél felfordította a roncs hátulsó részét, és belsejébe hatolva feljebb csúsztatta a parton. Úgy görgött ott, mint egy lyukas hordó, aztán véglegesen szétzúzódott a sziklafal kiszögellésén. A hajótörés helyszínén - melyet ezernyi roncsdarab borított - már csak a háromárbocos másik fele maradt.
Vásquez visszament hát, és elnyúlt John Davis mellett a homokon. A Century elsőtisztje kezdte visszanyerni erejét. Már fel tudott volna állni, és társa karjára támaszkodva le akart menni a partra. De emez visszatartotta, s John Davis ekkor kérdezte meg, miért nem égett a világítótorony az előző éjszakán.
Vásquez elmesélte neki, hét héttel korábban milyen szörnyűséges dolgok történtek az Elgor-öbölben. A Santa Fé ágyúnaszád távozása után vagy két hétig semmi sem zavarta a világítótorony működését, melyre ő, és két társa, Felipe és Moriz ügyelt. Ebben az időszakban több hajó is elhaladt látótávolságban a sziget mellett, és jelzéseikre szabályszerű választ kaptak.
De december 26-án egy kétárbocos jelent meg este nyolc óra körül az öböl bejáratánál. Az őrszobából Vásquez egész idő alatt jól látta a hajó helyzetjelző fényeit, és figyelemmel kísérhette manőverezését. Szerinte a kapitány jól ismerhette az utat, mivel a legkisebb habozásnak sem adta tanújelét.
A kétárbocos a torony lábánál lévő kis öbölben vetett horgonyt. Ekkor lépett a fedélzetre a lakóhelyiséget elhagyó Felipe és Moriz, hogy felajánlják segítségüket a kapitánynak, s ezután gyilkolták le őket gyalázatos módon, anélkül, hogy védekezhettek volna.
– Ó, szegények! - kiáltott fel John Davis.
– Bizony... szegény társaim! - ismételte meg Vásquez, akit újra felkavartak e fájdalmas emlékek.
– És ön, Vásquez? - kérdezte John Davis.
– Én a körfolyosóról hallottam társaim kiáltásait... Megértettem, hogy mi történt... Kalózhajó volt a kétárbocos... Hárman voltunk őrök... Kettőt megöltek, s a harmadikkal nem törődtek.
– Hogyan tudott elmenekülni előlük? - kérdezte John Davis.
– Gyorsan leszaladtam a lépcsőn - felelte Vásquez -, berohantam a szállásunkra, magamhoz vettem néhány holmit, egy kevés élelmet, majd elmenekültem, mielőtt a kétárbocos legénysége partra szállt volna, és ezen a partszakaszon húztam meg magam.
– A nyomorultak... a nyomorultak! - ismételgette John Davis. - Tehát most a kezükben van a torony, és ők nem működtetik. Ők okozták a Century pusztulását, a kapitány, és a teljes legénység halálát?
– Igen, ők az urak a toronyban - mondta Vásquez. - De mivel fültanúja voltam a vezér és társa beszélgetésének, tudom, mit terveznek.
John Davis ekkor tudta meg, hogy a fosztogatók több éve élnek az Államok-szigeten, idecsalták a hajókat, lemészárolták a hajótörések túlélőit, és mindent, aminek valamelyes értéke volt, egy barlangban dugtak el, arra várva, hogy Kongrénak majd sikerül hajót szereznie. Mivel megkezdődtek a torony építési munkálatai, a banda kénytelen volt elhagyni az Elgor-öblöt, és a zsiványoknak az Államok-sziget túlsó végében, a Szent Bertalan-foknál kellett meghúzniuk magukat, ahol senki sem gyaníthatta jelenlétüket.
A munkálatok végeztével a banda visszatért - ennek már több mint másfél hónapja -, de ekkor már birtokukban volt az a kétárbocos, amely a Szent Bertalan-foknál szenvedett hajótörést, s melynek legénysége odaveszett.
– És hogy lehet, hogy a fosztogatók még nem hajóztak el rajta, a zsákmányukkal együtt? - kérdezte John Davis.
– Nagyobb javításokat kellett végezni a hajón, ezért vesztegeltek mostanáig... De saját magam győződtem meg róla, hogy a javításokat befejezték, a berakodás megtörtént, és még ma reggel elindultak volna...
– Hová?
– A Csendes-óceán szigetei felé, ahol biztonságban érezhetik majd magukat, és tovább kalózkodhatnak.
– Csakhogy a kétárbocos nem futhat ki addig, amíg tart az égiháború...
– Az biztos - felelte Vásquez. - És ahogy elnézem az időt, lehetséges, hogy akár egy hetet is várniuk kell az indulással.
– S amíg itt vannak, Vásquez, addig a torony nem fog világítani?
– Nem bizony, Davis.
– Ezek szerint más hajók is odaveszhetnek, akárcsak a Century.
– Ez teljesen bizonyos.
– Nem tudunk semmilyen módon jelt adni az éjszaka erre tartó tengerészeknek?
– De... talán ha a San Juan-fok csúcsánál, a parton tüzet gyújtunk. Ezzel próbálkoztam a minap is, hogy figyelmeztessem a *Century*t, Davis. Száraz fűből és uszadékfából akartam tüzet rakni. De a szél olyan veszettül fújt, hogy nem sikerült.
– Nos, amit ön egyedül nem tudott megcsinálni, Vásquez, kettőnknek sikerülni fog - jelentette ki John Davis. - Fában nem szenvedünk hiányt. Bőségesen elláthatjuk magunkat szegény hajóm roncsaiból... és sajnos, annyi más roncsból. Mert ha a kétárbocos még sokáig itt fog vesztegelni, és ha a nyílt tenger felől érkező hajók nem észlelhetik a világítótorony fényét, akkor ki tudja, nem történnek-e újabb hajótörések?
– Mindenesetre - jegyezte meg Vásquez - Kongre és bandája nem maradhat itt túl sokáig, és biztos vagyok benne, hogy mihelyt az időjárás engedi, a kétárbocos rögtön kifut a tengerre.
– Miért? - kérdezte John Davis.
– Mert jól tudják, hogy az őrszemélyzet váltásának hamarosan meg kell érkeznie.
– A váltásnak?...
– Úgy van, március első napjaiban, s most február 18-a van.
– Vagyis akkor jön a hajó?
– Igen, a Santa Fé ágyúnaszád, Buenos Airesből... március 10-én, vagy talán még hamarabb.
John Davisben ugyanaz a gondolat merült fel, mint korábban Vásquezben is:
– De hiszen - kiáltott fel -, így egészen más a helyzet! Bár tartana akkor egészen addig a rossz idő, és adná az ég, hogy ezek a nyomorultak még mindig itt legyenek, amikor a Santa Fé horgonyt vet az Elgor-öbölben!