1.
A felavatás
A nap lenyugodni készült a nyugati láthatáron kirajzolódó dombok mögött. Szép volt az idő. Szemközt, keleten és északkeleten, ahol a tenger összeolvadt az égbolttal - néhány felhőcske verte vissza az utolsó napsugarakat, amelyek hamarosan átadták helyüket a déli félteke ötvenötödik szélességi fokán igen hosszan tartó alkonyat árnyainak.
Mikor a napkorongnak már csak a karimája látszott, a Santa Fé naszád leadott egy ágyúlövést és tatvitorlájának csonkarúdjára felhúzták a szélben kibomló argentin lobogót.
Ugyanebben a pillanatban éles fény gyúlt az Elgor-öböltől - amelyben a Santa Fé ágyúnaszád horgonyzott - puskalövésnyire épült világítótorony tetején. Két őr, a parton összegyűlt munkások és a hajó orrába tóduló legénység hosszan tartó éljenzéssel üdvözölték az első fényt, mely e messzi parton fellobbant.
Két újabb - a környék erős visszhangjaitól megsokszorozott - ágyúlövés felelt nekik. Ekkor, a hadihajók szabályzatának megfelelően, bevonták a naszád zászlaját, és újra csend borult az Államok-szigetre, ahol az Atlanti- és a Csendes-óceán vize találkozik.
A munkások azon nyomban felszálltak a hadihajóra, s a parton csak a három őr maradt.
Míg egyikük az őrséget látta el, a másik kettő nem indult azonnal szálláshelyére, hanem a part mentén sétálva beszélgetett.
– Nos, Vásquez - szólt a fiatalabb -, a naszád holnap indul.
– Igen, Felipe - felelte Vásquez -, és remélem, nem lesz kellemetlen az átkelése a kikötőig.
– Hol van az még, Vásquez!...
– Oda-vissza egyformán messze, Felipe.
– Hát ebben nem kételkedem - vágta rá Felipe nevetve.
– Pedig, fiam - folytatta Vásquez -, néha több idő kell az odaúthoz, mint a visszaúthoz, hacsak nincs jó széljárás... Végül is ezerötszáz mérföld meg sem kottyan egy jó gépekkel, és megfelelő vitorlázattal felszerelt hajónak.
– Meg aztán, Vásquez, Lafayate kapitány jól ismeri az utat...
– Amely teljesen egyenes, fiam. Idefelé délnek vette az irányt, most északnak kell tartania, hogy visszatérjen; és ha a szél továbbra is a szárazföld felől fúj majd, akkor a part fedezékében úgy hajókázhat, mintha folyóvízen haladna.
– De olyan folyón, melynek csak egy partja van - felelte Felipe.
– Ha az a jobbik part, akkor nincs jelentősége, és ha a szelet onnan kapjuk, akkor az a jobbik!
– Igaz - helyeselt Felipe -, de ha megfordul a széljárás...
– Az már balszerencse, Felipe, és remélem, a *Santa Fé*nek nem lesz benne része. Két hét alatt ledolgozhatja azt az ezerötszáz mérföldet, és újra lehorgonyozhat a Buenos Aires-i kikötőben... Ha például a szél kelet felől fújna...
– ...tehát nem a szárazföld felől, hanem a tenger felől, akkor nem találna olyan kikötőt, ahol menedékre lelhet!
– Ahogy mondod, fiam. A Tűzföldön vagy Patagóniában egyetlen útba eső kikötő sincs. A nyílt tengerre kell kihajóznia, ha nem akar a parthoz csapódni.
– De, végül is, Vásquez, szerintem tartós lesz a jó idő.
– Szerintem is, Felipe. Már majdnem a nyár kezdetén vagyunk... Három hónap áll előttünk, s az nem kevés...
– Bizony, jókor fejezték be a munkálatokat - felelte Felipe.
– Tudom, fiam, tudom, december elején. Ami olyan, mint az északi tengerészek számára a június eleje. Ebben az évszakban ritkábbak az olyan széllökések, amelyek éppoly könnyen futtatnak zátonyra egy hajót, mint ahogy a kalapodat verik le!... Különben is, ha a Santa Fé egyszer a kikötőben van, akkor fújhat szél, tombolhat vihar, ameddig jólesik! Nem kell tartanunk attól, hogy szigetünk világítótornyostul elsüllyed.
– Úgy van, Vásquez. Egyébként is, mikor a naszád majd hírt ad rólunk, és visszatér a váltással...
– Három hónap múlva, Felipe...
– Helyén fogja találni a szigetet...
– Velünk együtt - felelte Vásquez a kezét dörzsölgetve, miután nagyot szippantott pipájából, amelynek füstje sűrű felhőbe burkolta. - Nos, fiam, ez itt nem hajó, amelyet a szélrohamok ide-oda dobálhatnak, de ha mégis hajónak vesszük szigetünket, akkor is jól oda van horgonyozva Amerika csücskéhez, és nem fog egyhamar elszabadulni a vasmacskájáról. Hogy ez a vidék nem a legjobb, aláírom! Hogy a Horn-fok tengereinek rossz híre van, szent igaz! Hogy az Államok-szigeten már nem is számolják a hajótöréseket, és a roncsfosztogatók nem találhatnak ennél jobb helyet a vagyonszerzésben, azt is meg kell hagyni! De mindez meg fog változni, Felipe! Most már van világítótornya az Államok-szigetnek, még a világ négy tájáról egyszerre fújó szélvihar sem tudná kioltani! A hajók idejében észre fogják venni, és módosíthatják útirányukat!... A fény majd elvezeti őket a San Juan-fok, a San-Diegos- vagy a Fallows-földnyelv mellett még a legsötétebb éjszakákon is!... Mi tartani fogjuk a jelzőlámpát, s ebben nem lesz hiba!
Hallani kellett volna Vásquezt, mekkora hévvel beszélt, bajtársát azonban nem tudta megnyugtatni. Felipe ugyanis talán kevésbé könnyedén fogta fel a hosszú heteket, amelyeket e lakatlan szigeten kell eltölteniük, távol embertársaiktól, egészen addig, amíg mindhármójukat fel nem váltják.
Befejezésképp Vásquez hozzátette:
– Látod, fiam, negyven év alatt az Ó- és az Újvilág szinte minden tengerét bejártam mint hajósinas, matróz, fedélzetmester. S most, hogy eljött a visszavonulás ideje, nem álmodhattam volna jobb elfoglaltságról, mint hogy egy világítótorony őre legyek, és nem is akárhol, hanem a világ végén álló világítótoronyban!...
Valóban, a kifejezés találó volt, hisz a torony a sziget távoli peremén állt, oly messze minden lakott és lakható területtől...
– Mondd, Felipe - folytatta Vásquez, miután tenyerén megütögette időközben kialudt pipáját -, mikor váltod fel Morizt?
– Tízkor.
– Jó, akkor hajnali kettőtől napfelkeltéig én veszem át az őrséget.
– Rendben van, Vásquez. Azt hiszem, legjobban tennénk, ha aludni mennénk.
– Takarodó, Felipe, takarodó!
Vásquez és Felipe felkapaszkodott a kis épületegyütteshez, melynek közepén állt a világítótorony, bement a lakóhelyiségbe, s az ajtó bezárult mögöttük.
Az éjszaka nyugodtan telt el. Napfelkeltekor Vásquez eloltotta a tizenkét órája meggyújtott fényt.
A csendes-óceáni árapály, főleg Amerika és Ázsia partjai mentén, általában igen gyenge, ezzel szemben az atlanti erősen érzékelhető még Magellánia távoli területein is.
A tenger felé vonuló ár ezen a reggelen hat órakor indult meg, s hogy ezt kihasználja, az ágyúnaszádnak már hajnalban ki kellett volna futnia. De az előkészületeket még nem fejezték be teljesen, és a kapitány azt tervezte, hogy csak az esti dagállyal hajózik ki az Elgor-öbölből.
Az Argentin Köztársaság hadihajója, a kétszáz tonnás, százhatvan lóerős Santa Fé, amelyen a kapitány és másodtisztje ötvenfőnyi legénységnek parancsolt, a Río de la Plata torkolatától a Le Maire-szorosig tartotta ellenőrzése alatt az atlanti partvidéket. Ebben az időben még nem léteztek cirkálók, torpedórombolók és egyéb gyorsjáratú hajók. Hajócsavarja segítségével a Santa Fé sem tett meg kilenc mérföldnél többet óránként, de ez a sebesség elegendő volt a patagón és a tűzföldi partok ellenőrzéséhez, hisz’ csak halászhajók jártak erre.
Ebben az évben az ágyúnaszád feladata abban állt, hogy segédkezzen a Le Maire-szoros bejáratánál épülő világítótorony munkálataiban, amelyet az argentin kormány építtetett. Fedélzetén szállították oda a szükséges felszerelést és személyzetet ehhez a munkához, amelyet most fejeztek be egy ügyes Buenos Aires-i mérnök tervei alapján.
A Santa Fé már csaknem három hete horgonyzott az Elgor-öbölben. Miután partra szállították a négyhavi élelmet, s megbizonyosodtak arról, hogy az új torony őrei a váltásig nem szenvednek hiányt semmiben, Lafayate kapitány a szigetre küldött munkásokat készült hazaszállítani. Ha néhány előre nem látható körülmény nem késlelteti a munkálatokat, a hadihajónak már egy hónapja vissza kellett volna térnie anyakikötőjébe.
Mindent egybevetve, Lafayate kapitánynak nem kellett tartania semmitől a pihenőkikötőben, hiszen az öböl teljesen védve volt az északi, a déli és a nyugati szelektől. Egyedül a nyílt tengeri viharok lehettek volna veszélyesek. Azonban a tavasz enyhének bizonyult, és most, a nyár kezdetén joggal lehetett remélni, hogy a magellán vizek nyugalmát legfeljebb átmenetileg zavarhatja meg rossz idő.
Hét óra volt, amikor Lafayate kapitány és Riegal másodtiszt kiléptek a naszád hátsó hídja alatti kabinjukból. A szolgálatban levő matrózok éppen végeztek a híd felmosásával, s már csak az összesöpört víz csordogált ki a víztorkokon. Ez idő alatt a fedélzetmester intézkedett, hogy mindent készítsenek elő az induláshoz. Bár csak délután fogják felszedni a horgonyt, kivették tokjaikból a vitorlákat, megtisztogatták a szélfogókat, a tájolóház és a rácsok rézbevonatát, felhúzták a nagycsónakot tartóira, míg a kisebbik - amelyre még szüksége volt a legénységnek - a vízen maradt.
Mikor a nap felkelt, a lobogót felhúzták a tatvitorla csonkarúdjára.
Háromnegyed órával később négyszer megkongatták a hajó orrában levő harangot, amire az őrségre beosztott matrózok szolgálatba léptek.
A két tiszt együtt reggelizett, azután visszamentek a hátsó hídra, hogy megvizsgálják a föld felől fújó szélnek köszönhetően meglehetősen tiszta égboltot, majd kiadták a parancsot a fedélzetmesternek, hogy szállítsák őket partra.
Ezen a délelőttön a kapitány még egyszer meg akarta tekinteni a világítótornyot és a toldaléképületét, amely az őrök szálláshelyének, az élelmiszer- és tüzelőraktárnak adott helyet, valamint meg akart győződni a gépek megfelelő működéséről.
Elsőtisztje társaságában tehát partra szállt, s a világítótorony felé vette útját.
Útközben a három férfi sorsán töprengtek, akikre az Államok-sziget komor magánya vár.
– Nem lesz könnyű dolguk - mondta a kapitány - Mindenesetre nem szabad elfelejteni, hogy ezek a jóemberek mindig is kemény életet éltek, hiszen többségük tengerész volt. Számukra viszonylagos nyugalmat jelent majd ez a szolgálat.
– Bizonyára - felelte Riegal. - De más dolog egy olyan világítótornyot őrizni, amely a forgalmas partokon van, ahonnan könnyen elérhető a szárazföld, és megint más egy lakatlan szigeten élni, amelyet a hajók csak tájékozódási pontnak használnak, és a lehető legmesszebbre elkerülnek.
– Belátom, Riegal. Éppen ezért jön három hónap múlva a váltás. Vásquez, Felipe és Moriz a legenyhébb évszakban lép szolgálatba.
– Valóban, kapitány úr, nem kell majd végigszenvedniük a rettentő Horn-foki telet...
– Az már igaz, rettentő - helyeselt a kapitány. - Pár éve felderítő utat tettünk a szorosban, a Tűzföldi- és a Desolación-szigeti partokon, a Pilar-foktól a Virgenes-fokig, azt hiszem, azóta nem tudnának újat mondani nekem a viharokról. Persze, a mi őreinknek jól megépített hajlékuk van, amelyben nem tehetnek kárt a viharok. Bőven lesz élelmük és szenük, még ha két hónappal tovább kellene is itt maradniuk. Jó erőben hagyjuk itt, és jó erőben fogjuk viszontlátni őket, hiszen a Csendes- és az Atlanti-óceán találkozásánál csípős a levegő, de tiszta is!... És még valami, Riegal: amikor a parancsnokság ebbe az isten háta mögötti világítótoronyba őröket keresett, csak a bőség zavarával kellett megküzdenie.
A két tiszt odaért az épülethez, ahol Vásquez és társai már várták őket. Az ajtó kinyílt előttük, s miután viszonozták a három férfi tisztelgését, megálltak.
Mielőtt szólt volna az őrökhöz, Lafayate kapitány tetőtől talpig végigmérte őket, nagy tengerészcsizmájuktól viaszosvászon csuklyájukig.
– Minden rendben ment ma éjjel? - fordult Lafayate az őrparancsnokhoz.
– Igen, kapitány úr - felelte Vásquez.
– Nem észleltek egyetlen hajót sem?
– Egyet sem, márpedig ebben a tiszta időben négymérföldes körzetben biztosan észrevettünk volna bármilyen fényt.
– A lámpák megfelelően működtek?
– Megállás nélkül napfelkeltéig, kapitány úr.
– Nem fáztak az őrszobán?
– Nem, kapitány úr. A kettős üvegű ablak jól szigetel, megvéd a széltől.
– Először megtekintjük a szálláshelyüket, azután a világítótornyot is.
– Parancsára, kapitány úr - felelte Vásquez.
Az őrök szálláshelye, melynek vastag falai ellenálltak a Magellán-szoros vidékén dúló viharoknak, a torony lábánál épült. A két tiszt megszemlélte a jól berendezett szobákat. Valóban nem kellett itt tartani sem az esőtől, sem a hidegtől, sem pedig az ezen a majdnem sarkköri szélességen oly félelmetes hóviharoktól.
A szobák közti folyosó végén nyílt a toronyba vezető ajtó.
– Menjünk fel - javasolta Lafayate kapitány.
– Parancsára - szólt Vásquez.
– Elég ha csak maga jön velünk.
Vásquez jelezte társainak, hogy maradjanak a folyosó bejáratánál, majd kinyitotta a lépcsőház ajtaját; a két tiszt követte.
A keskeny csigalépcső, amelynek fokai a falhoz illeszkedtek, egyáltalán nem volt sötét. Tíz lőrés világította meg, emeletről emeletre.
Mikor felértek az őrszobába, amely fölött a fényszórót és a többi berendezést felállították, a két tiszt leült a fal mentén körbefutó padra. A szobából nyíló négy ablakocska a világ négy égtája felé biztosított kilátást.
Bár a különben gyönge szél szinte süvített ezen a magasságon, nem tudta eltompítani a nagy szárnycsapásokkal tovarepülő albatroszok, fregattmadarak és sirályok rikoltozását.
Hogy jobb kilátásuk legyen a szigetre és a környező tengerre, Lafayate kapitány és elsőtisztje fölkapaszkodott a fényszórót körülvevő körfolyosóra.
A sziget szemük előtt kirajzolódó nyugati része teljesen kihalt volt, akárcsak a tenger, amelyet tekintetük egy északnyugattól délig terjedő - csak a San Juan-fok csúcsai által megszakított széles körívben követhetett. A torony lábánál elterülő Elgor-öböl partján a Santa Fé matrózai sürögtek-forogtak. Sehol egy vitorla, sehol egy füstfelhő a nyílt tengeren. Amerre a szem ellát, mindenütt csak a végtelen óceán.
A két tiszt negyedórát töltött a torony körfolyosóján, majd Vásquez társaságában leereszkedtek, és visszatértek a hajóra.
Ebéd után Lafayate kapitány és Riegal elsőtiszt újra partra vitették magukat. Az indulást megelőző órákat sétával töltötték az öböl északi partján. Bár a kapitány már többször is révkalauz nélkül horgonyzott le nappal a torony lábánál nyíló kis öbölben - az Államok-szigeten, érthető módon, nem is akadt ilyen -, elővigyázatosságból egyszer sem mulasztotta el felderíteni ezt a kevéssé vagy rosszul ismert kis öblöt.
A két tiszt tehát folytatta kirándulását. Miután átkeltek a San Juan-fokot a szigettel összekötő keskeny földszoroson, megvizsgálták az ugyanezen nevet viselő öblöcske partját, amely mintegy párját alkotja a fok túloldalán elterülő Elgor-öbölnek.
– Kitűnő kikötő ez a San Juan-öböl - jegyezte meg a kapitány.
– Mindenhol elég mély a vize, így a nagyobb hajók is lehorgonyozhatnának itt. Igazán bosszantó, hogy nagyon nehéz ide behajózni. Még egy nagyon gyenge jelzőfény is, egy vonalban az elgori világítótoronnyal, lehetővé tenné a bajba került hajóknak, hogy könnyedén menedéket találjanak itt.
– És ez az utolsó ilyen pont a Magellán-szoros elhagyása után - tette hozzá Riegal.
Négy órára a két tiszt már vissza is ért. Hajóra szálltak, miután elbúcsúztak Vásqueztől, Felipétől és Moriztól, akik a parton maradva várták az indulást.
Öt órakor a nyomás emelkedni kezdett az ágyúnaszád kazánjában, a kémény fekete füstfelhőt okádott. A tenger hamarosan mozdulatlanná válik, és mihelyt érezhetővé lesz az apály, a Santa Fé felszedi a horgonyt.
Háromnegyed hatkor a kapitány kiadta a parancsot, hogy forgassák meg a horgonyemelő csörlőt és egyenlítsék ki a gőznyomást. A túlnyomás alatt álló gőz sisteregve áradt ki a szelepeken.
Elöl az elsőtiszt ellenőrizte a manővert. A horgony hamarosan függőlegesbe állt, majd a horgonydaru felhúzta a vasmacskát.
A Santa Fé a három őr búcsúkiáltásai közepette elindult. Akármit gondolt is Vásquez, nemcsak társai figyelték megindultan a távolodó ágyúnaszádot, de a Santa Fé tisztjei és legénysége sem könnyű szívvel hagyta magára ezt a három embert Amerika egyik legdélibb szigetén.
A Santa Fé közepes sebességgel haladt az Elgor-öböl északnyugati partja mentén. Még nyolc óra sem volt, amikor kiért a nyílt tengerre. Elhaladt a San Juan-fok mellett, teljes gőzre kapcsolt, majd nyugat felé maga mögött hagyta a szorost. Az éj sötétjében az isten háta mögötti torony fénye már csak apró csillagként ragyogott a láthatáron.