VIHAR A TAVON

Az öreg matróz kissé türelmetlenül várta utasai visszaérkezését. Erre oka is volt, mert vagy egy órája megváltozott az idő. Az ég arculata, amely ily hirtelen megváltozott, joggal nyugtalaníthatta a vén matrózt, aki megszokta, hogy a szelek és a fellegek járásából következtessen. Vastag ködfelhő mögé bújt a nap, s csak sárgás tányérnak látszott az égen, nem fénylett, se nem sugárzott. A szellő elállt, de déli irányban mégis megmozdult a tó vize. A légkör állapotában gyorsan beálló változások az északi vidékek sajátosságai.

– Gyerünk, hadnagy uram! Indulás! - kiáltotta az öreg Norman, miközben nyugtalanul nézte a szinte a fejére csüngő ködfelleget.

– Indulás! Tovább egy percig se maradhatunk. Veszedelem lóg a fejünk fölött.

– Csakugyan, az ég már nem olyan, mint volt - felelt Jasper Hobson. - Észre se vettük a változást.

– Talán vihartól tart? - fordult Normanhoz az utazónő.

– Igen, asszonyom - felelt a vén matróz -, márpedig a Nagymedve-tavon rettenetesek a viharok. Az orkán úgy tombol itt, akár az Atlanti-óceánon. Ez a hirtelen támadt köd semmi jót nem jósol. De még lehetséges, hogy a vihar csak úgy három-négy óra múlva tör ki, és mi addigra már a Bizakodás-erődben leszünk. De épp ezért, induljunk máris, mert bárkánk nem lesz biztonságban itt, a sziklák között.

Hobson hadnagy nem bocsátkozhatott vitába Normannel, aki jobban értett ezekhez a dolgokhoz, mint ő. A vén matróz a gyakorlat embere volt, s régóta hozzászokott már a tavi hajózáshoz. Így hát az ő tapasztalataira nyugodtan rábízhatták magukat. Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson beszállt a bárkába.

Norman azonban, mielőtt felszedte volna a horgonyt, és vízre taszította volna a bárkát - mintha csak valamiféle előérzete támadt volna -, ezt mormogta:

– Talán mégiscsak jobb lenne várni!

Jasper Hobson fülét nem kerülték el ezek a szavak, s ránézett a vén matrózra, aki közben már odaült a kormány mellé. Ha egyedül lett volna, habozás nélkül elindul. De Paulina Barnett asszony jelenléte nagyobb elővigyázatosságra intette. Az utazónő megértette útitársa habozását.

– Ne törődjék velem, hadnagy úr - mondta -, s tegyen úgy, mintha én itt se lennék; ha ez a derék tengerész úgy véli, hogy induljunk, hát akkor gyerünk, de máris.

– Isten nevében, gyerünk! - felelte Norman, és felszedte a horgonyt. - Vissza az erődhöz, mégpedig minél hamarabb!

A bárka elindult. Egy óra alatt rövid utat tett meg. Az összevissza fújdogáló szél alig kapott bele az árbocon csapkodó vitorlába. A köd egyre sűrűbbé vált. A bárkát már meg-meglendítette egy-egy nagyobb hullám, mert a tengernek is beillő nagy tó a légkör változásán már jó előre „érezte” a közeledő világfelfordulást. A két utas csendben ült helyén, míg a vén tengerész véreres szemét erőltetve próbált áthatolni tekintetével a sűrű ködrétegen. Egyébként is felkészült minden lehetőségre, s kezében a vitorlakivonó-kötéllel várta a szelet, menekülésre készen, ha a vihar túl hirtelen támadna rájuk.

Mindazonáltal mindeddig még nem kezdtek harcba az elemek, és minden a legjobban ment volna, ha a bárka halad valamit. De olyan bizonytalan vagy gyenge volt a szél, hogy egyórai hajózás után mindössze két mérföldnyi távolságra voltak az indiánok táborától. Ráadásul még néhány gonosz szélroham is szembekapta és visszavetette őket a nyílt vízre, és ebben a ködös időben már alig lehetett kivenni a partot. Hát ez igen kellemetlen körülmény volt, mert ha állandóan északnak kezd fújni a szél, a sodródásra igen érzékeny, könnyű bárkát nem lehet a part közelében tartani, s így könnyen megtörténhet, hogy a szél messzire kisodorja a tóra.

– Alig haladunk valamit - mondta Normannek a hadnagy.

– Alig, hadnagy úr - válaszolta a tengerész. - A szél nem tart ki, és ha kitart, akkor attól kell tartani, hogy a rossz oldalról kap el bennünket. Akkor aztán - tette hozzá, s dél felé nyújtotta ki a kezét - könnyen meglehet, hogy előbb látjuk meg a Franklin-, mint a Bizakodás-erődöt!

– Nos hát akkor legfeljebb annyi az egész, hogy még jobban sikerült a hajókirándulásunk - felelte tréfálkozva Paulina Barnett asszony. - Ez a Nagymedve-tó gyönyörű, és igazán megérdemli, hogy északról délre végigjárjuk! S remélni merem, Norman, hogy arról a Franklin-erődről van visszatérés!

– Hogyne lenne, asszonyom, már úgy értem, hogyha elérhetjük... - mondta az öreg Norman. - Igen ám, csakhogy a két hétig tartó viharok sem ritkák ezen a tavon, ha meg egészen a déli partokig sodor bennünket a balszerencsénk, akkor nem ígérem meg Jasper Hobson hadnagy úrnak, hogy egy hónapon belül viszontlátja a Bizakodás-erődöt.

– Akkor hát vigyázzunk - felelt a hadnagy -, mert hiszen ekkora késés miatt az egész tervünk dugába dőlne. Így hát csak óvatosan csináljuk, barátom, és ha kell, akkor inkább minél előbb vigyen vissza bennünket az északi partra. Úgy vélem, hogy Paulina Barnett asszony nem riad vissza egy húsz-huszonöt mérföldes gyalogtúrától.

– Ha akarnék, akkor se tudnék most már visszajutni az északi partra, hadnagy úr - válaszolta Norman. - Győződjék meg róla ön is: a szél egyre inkább erről az oldalról fúj. Mindössze azt kísérelhetem meg, hogy északkeletnek fordítsam a teknő orrát, és - hacsak nem erősödik a szél - remélem, akkor jól haladunk.

De úgy fél öt óra tájt már biztos volt, hogy itt a vihar. Fenn a magasban élesen sivított a szél, eddig még nem ereszkedett le a tó felszínére, de már ez sem késhetett soká. A ködben kóválygó rémült madarak vijjogása hallatszott. Egyszerre csak kettészakadt a sűrű köd, és láthatóvá váltak az alacsonyan szálló, szaggatott fellegek, amelyeket valóságos gőzszürke rongyokként űzött délnek a szél. Az, amitől az öreg annyira félt, bekövetkezett. Északi szél fújt, és nyilvánvaló volt, hogy néhány perc múlva orkánná erősödve csap le a tóra.

– Vigyázat! - kiáltotta Norman, megfeszítve a vitorlakivonó kötelet, úgyhogy a kormányrúd segítségével egyenest szélnek fordította a bárkát.

Itt volt a szélvihar! A bárka előbb oldalára dőlt, majd felegyenesedett, s felrohant egy hullám csúcsára. Ettől kezdve akkorára nőttek a hullámok, mint a viharos tengeren. De mivel aránylag sekély volt a víz, a hullámok teljes súlyukkal a tó medrének talajához ütődtek, s onnan mintegy visszaverődve, csodálatos magasságra emelkedtek.

– Segítsenek! Nem bírom! - kiáltotta az öreg matróz, s megkísérelte gyorsan bevonni a vitorlát.

Jasper Hobson, sőt még maga Paulina Barnett asszony is segítségére sietett Normannek, de sikertelenül, mert nemigen értettek hozzá, miként kell kezelni egy vitorlás bárkát. Norman nem engedhette el a kormányrudat, mivel pedig a vitorlarúd-tartókötél az árboc csúcsán összegabalyodott, a vitorlát nem lehetett bevonni. Az a veszély fenyegetett, hogy a bárka bármely pillanatban felfordulhat; máris hatalmas hullámok csapkodták az oldalát. Az ég csupa felleg, és egyre jobban beborult. Hideg eső záporozott, hóval elegyest, az orkán kétszeres erővel dühöngött, tépve a hullámok taraját.

– Vágja el! Hát vágja már el! - ordított az öreg matróz, túlharsogva a vihar üvöltését.

Jasper Hobson, miközben a szél elvitte a kucsmáját, félig vakon a záporesőben kezébe kapta Norman kését, és úgy metszette el a megfeszült vitorlarúd-tartókötelet, hogy az megpendült, mint a hárfa húrja; de a nedves kötél nem szaladt a csiga vájatában, és a vitorlarúd vége egybefeszülve maradt az árboccal.

Norman most már menekülni szeretett volna, menekülni dél felé, mivel sehogyan sem bírt szembefordulni a széllel; ámbár a menekülés módja rendkívül veszélyes volt a hullámok közepette, amelyeknek sebessége nagyobb volt, mint a bárkáé; nincs más hátra, menekülni még akkor is, ha ezzel az a kockázat jár, hogy ellenállhatatlanul sodródnak egészen a Nagymedve-tó déli partjáig!

Jasper Hobson és bátor útitársnője tisztában volt azzal, mekkora veszély fenyegeti őket. Ez a törékeny kis bárka már nem sokáig állhat ellen a hullámok vad csapásainak. Vagy szétzúzódik, vagy felborul. Azoknak élete, akiket ez a deszkatákolmány hordoz, Isten kezében van.

Mindennek ellenére sem a hadnagy, sem Paulina Barnett asszony nem esett kétségbe. Padjukba kapaszkodva ültek, tetőtől talpig a hullámok jeges zuhanya alatt. Verte őket a havas eső, de tekintetük rettegés nélkül próbált áthatolni a vastag ködfalon. Már nem volt föld sehol. A bárkától egy kötélhossznyira¹ a tó vize egybeolvadt a sötét fellegekkel. Aztán szemük az öreg Normant kereste, aki összeszorított fogakkal, kemény kézzel ragadta meg a kormányrudat, és megkísérelte szélirányban tartani a bárkát.

De az orkán tombolása most már olyan eszeveszetté vált, hogy a hullámok kénye-kedvére bízott bárka nem haladhatott tovább ilyen veszélyes módon. Az elölről rázuhanó hullámok elkerülhetetlenül széjjelzúzták volna. Elülső deszkái már kezdtek szétválni, valahányszor teljes súlyával egy-egy hullámvölgybe zuhant, azt lehetett volna hinni, hogy sose jön fel többé.

– Menekülni kell! Mégiscsak menekülni - mormogta az öreg matróz.

És nagyot taszítva a kormányrúdon, s megeresztve a vitorlakivonó-kötelet, délnek fordította a bárka orrát. A szakadásig feszült vitorla nyomban szédületes sebességgel ragadta magával a bárkát. Ám az óriási hullámok gyorsabbak voltak, még sebesebben rohantak, s így, hátszéllel száguldva, nagy veszélyt jelentett ez a menekülés. Most már a hajócska útjába vetették magukat a súlyos víztömegek, s ezeket ki sem lehetett kerülni. A bárka megtelt vízzel, ha nem merítgetik szüntelen, már elsüllyedtek volna. Minél szélesebb részére kerültek a tónak, s ezáltal egyre távolabb a parttól, annál vadabbul verték őket a hullámok. Sehol menedék, sem fák, dombok védőfala, szabadon garázdálkodhatott az orkán. Ha nagy néha kiderült egy-egy pillanatra, vagy még inkább akkor, ha pillanatra rés szakadt a sűrű ködfalon, óriási jéghegyeket pillantottak meg, amelyeket bójákként hajtottak a hullámok, s ezek is a tó déli része felé úsztak.

Fél hatra járt az idő. Sem Norman, sem Jasper Hobson nem volt képes felbecsülni, mekkora utat is tettek meg hát az indulás óta, de még csak azt sem, hogy milyen irányban haladnak. Már nem voltak urai többé a bárkájuknak, s a vihar kénye-kedvének voltak kiszolgáltatva.

Ebben a pillanatban, mintegy százlábnyira a bárka mögött egy szörnyű hullám fehér tarajkoronája emelkedett hihetetlen magasságba. Előtte a tó felületének egyenetlensége örvényszerű mélységet szakított fel. A közbeeső apró hullámok eltűntek, széttiporta őket a szél. Ebben az örvénylő mélységben fekete volt a víz színe. A bárka ennek a folyvást forgó vízmeredélynek legfenekére került, és már jött is az óriási hullám, magasan minden többi vele együtt csapkodó társa fölött, közeledett a bárka felé, s azzal fenyegette, hogy menten szétlapítja. Norman megfordult, és látta a közeledtét. Jasper Hobson és Paulina Barnett asszony is rémülettől tágra meredt szemmel várták, mikor zúdul rájuk menthetetlenül!

A hullám szörnyűséges robajjal zúdult le. Egyenest a bárkára, melynek tatja teljesen víz alá került. Rettenetes rázkódást éreztek. Kiáltás hagyta el a hadnagy és társai ajkát, mikor ez a vízhegy rájuk omlott, s eltemette őket. Azt kellett hinniük, hogy ebben a pillanatban elsüllyedt a bárka.

A háromnegyed részéig vízzel telt bárka mégis felemelkedett, de az öreg matróz már nem volt rajta!

Jasper Hobson kétségbeesett kiáltást hallatott. Paulina Barnett asszony visszafordult feléje.

– Normannek vége! - mutatott hátra: a vén matróz helye üres volt.

– A szerencsétlen! - sóhajtott az utazónő.

Jasper Hobsonnal együtt felállt, kockáztatva, hogy kiesnek a hullámok hátán táncoló bárkából. De nem láttak semmit. Még csak egyetlen segélykiáltást sem hallottak.

És test se bukott fel a fehéren tajtékzó habok fölött. Az öreg tengerész a hullámok közt lelte halálát.

Paulina Barnett és Jasper Hobson visszarogytak a padjukra. Most már egyedül maradtak a bárkán, hát önmaguknak kell gondoskodni az életük megmentéséről. De sem a hadnagy, sem társnője nem értettek a vitorlás bárka kezeléséhez. Ilyen körülmények között ugyan még a legtapasztaltabb tengerész is aligha lett volna képes azt helyes irányban tartani! A bárka a hullámok játékszerévé vált. A még mindig dagadó vitorlája tovaragadta. Vajon sikerül-e Jasper Hobsonnak megfékeznie ezt a veszett futást?

A szerencsétlenek szörnyű helyzetben voltak, őrjöngő viharban, ezen a törékeny bárkán, amelyet még csak irányítani sem tudtak!

– Elvesztünk - mondta a hadnagy.

– Nem, hadnagy úr - felelt a bátor Paulina Barnett asszony. Előbb segítsünk magunkon! Akkor majd isten is megsegít!

Jasper Hobson most hát megértette, hogy ki ez a bátor asszony, akinek sorsában ő most osztozik.

A legsürgősebb teendőjük az volt, hogy kimerjék a bárkából a betódult vizet, amely megnehezítette. Ha még egy hullám becsap, pillanat alatt megtelt volna, s azon nyomban el is süllyed. Egyébként ez azért is fontos volt, mert a betódult víztől megszabadult bárka könnyebben fut fel a hullámokra, tehát kevesebb a kockázat, hogy egy hullám agyonnyomja.

Így hát Jasper Hobson és Paulina Barnett asszony szaporán merte kifelé a vizet, amely ide-oda löttyent a bárkában, s így pusztán mozgékonyságával is felborulással fenyegette. Hát ez bizony nem volt könnyű munka, mert minduntalan be-becsapott egy-egy hullámtaraj, szüntelenül kézben kellett lennie a vízhányó lapátnak. Főként az utazónő küszködött ezzel a munkával. A hadnagy ezalatt a kormányrudat fogta, s nagy üggyel-bajjal szélirányban tartotta a bárkát.

Ráadásul, hogy még nagyobb legyen a veszély, az éjszaka vagy legalábbis a sötétség - mert az éjszaka ezen a földrajzi szélességen s ebben az évszakban alig néhány óráig tart - fokozódott. Az alacsonyan vonuló, köddel elegyes fellegek olyan sűrű ködfalat alkottak, hogy a csekély világosság alig bírt rajta áthatolni.

Két bárkahosszúságra se láttak, s a bárkájuk darabokra tört volna, ha valamelyik arra tévedt jéghegybe ütközik. Márpedig ezek az úszó jéghegyek váratlanul bukkanhattak fel, és ekkora sebességnél nem volt semmi lehetőségük elkerülésükre.

– Ön már nem ura a kormányrúdjának, Jasper úr? - kérdezte a vihar pillanatnyi csendesülésekor Paulina Barnett asszony.

– Nem, asszonyom, és önnek minden eshetőségre készen kell lennie - válaszolta a hadnagy.

– Készen is vagyok - felelte egyszerűen a bátor asszony.

Ebben a pillanatban vászonszakadás siketítő zaja hallatszott. A szél kettérepesztette és letépte a vitorlát, amely úgy szállt tovább, mint valami fehér pára. A sebes futásban levő bárka siklott még pár pillanatig, aztán megállt, és a hullámok úgy hajigálták, mint egy hajóroncsot. Jasper Hobson és Paulina Barnett asszony elveszettnek hitték magukat! Szörnyű rázkódtatást szenvedtek, lerepültek a padjukról, meg is sebesültek, csupa horzsolás volt a testük. A bárkán még csak egy zsebkendőnyi vászondarab sem akadt, amit szélnek lehetett volna feszíteni. A ködös homályban, a rájuk zuhogó havas eső záporozásában alig láthatták egymást a szerencsétlenek, szavukat is elnyomta a vihar üvöltése, s már azt várták, hogy a következő pillanatban végük van; s ez így ment talán egy óra hosszat, így gunnyasztottak ott, Istennek ajánlva lelküket, mert más már nem segíthetett rajtuk.

Meddig tévelyegtek még így, az őrjöngő hullámok hátán? Ezt sem Hobson hadnagy, sem Paulina Barnett asszony nem tudta volna megmondani. Ekkor erős összeütközés ropogása hallatszott.

A bárka egy óriási jéghegybe ütközött. Úszó jégtömb volt, az oldala meredek és csúszós, úgyhogy sehogyan sem tudott belekapaszkodni a kéz. Az összeütközést sehogyan sem voltak képesek megakadályozni, az ütés ereje felszakította a bárka orrát, s a víz zuhatagként tódult be a résen.

– Süllyedünk! Elsüllyedünk! - kiáltotta Jasper Hobson.

A bárka valóban süllyedni kezdett, a betóduló víz már a padok magasságáig ért.

– Asszonyom! Itt vagyok, asszonyom!... A közelében maradok!... - kiáltott a hadnagy.

– Nem, hadnagy úr! Egymagában megmenekülhet... De ketten együtt elveszünk! Hagyjon sorsomra engem!... Velem ne törődjék!...

– Soha! - kiáltotta Hobson hadnagy.

De alighogy kimondta ezt a szót, a bárkát még egy hatalmas hullámcsapás érte, s nyomban elsüllyedt.

Mindketten eltűntek a bárka süllyedése okozta kavargó örvényben. Néhány pillanat múlva felvetette őket a víz. Jasper Hobson egyik karjával erőteljes csapásokkal úszott, s a másikkal társnőjét tartotta a víz színén. De nyilvánvaló volt, hogy a dühöngő hullámok ellen vívott szörnyű küzdelme nem tarthat soká, s hogy mindjárt vége neki is - meg annak is, akit meg akart menteni.

Ebben a pillanatban különös hangok ütötték meg a fülét. Nem lehetett valami rémült madár vijjogása, hanem emberi hangok, emberi kiáltások. Jasper Hobson ereje végső megfeszítésével kiemelkedett a hullámok közül, és gyorsan körülnézett.

A sűrű ködben semmit sem látott. És mégis egyre hallotta a kiáltásokat, amelyek mintha most közelednének. Kik lehetnek azok a vakmerők, akik segítségükre jönnek? De bárkik legyenek is, már későn érkeznek. A hadnagy belegabalyodott a ruháiba, már úgy érezte, hogy a szerencsétlen nő magával húzza a mélybe. Az asszony feje most már minduntalan a víz alá bukott.

Ekkor, a veszedelemben levő ember végső ösztönével Jasper Hobson egy nagyot kiáltott, s eltűnt egy házmagasságú hullám alatt.

De Jasper Hobson nem tévedett. Három, a tavon bolyongó férfi észrevette a veszélyben levő bárkát, és a fuldoklók segítségére sietett. Ezek az emberek - az egyedüliek, akik némi eséllyel szállhattak szembe az eszeveszett elemekkel - az egyetlen olyan vízi járművön közeledtek, amely ellenállhat ennek a viharnak.

Három eszkimó volt, mindegyik erősen hozzászíjazva a kajakjához.

Az eszkimó kajak hosszú, vadbőrből készült csónak, amelynek két vége felfelé hajlik, rendkívül könnyű ácsozatú, s borjúfóka inából készült fonallal varrott fókabőrrel van borítva. A kajakra, egész hosszában, felül is bőrt feszítenek, kivéve a közepét, az ülés helyét. Ide ül be az eszkimó. Vízhatlan ruháját körös-körül beledugdossa az ülésnyílás hátsó részébe, tehát úgyszólván egy testet képez a járművével, amelybe így egyetlen csöpp víz sem hatolhat be. Ezt a könnyű, fürge kajakot könnyedén kapja hátára a hullám, sohasem süllyedhet el, és ha fel is fordul, csak egy-két evezőcsapás, és máris talpon van; ellenállhat, és valóban meg is állja a helyét ott, ahol a naszádok menthetetlenül szétzúzódnak.

A három eszkimó éppen idejében érkezett a hajótörés színhelyére; az a végső segélyordítás vezette őket, amelyet a hadnagy hallatott. Jasper Hobson és Paulina Barnett asszony, bár már félig megfulladtak, érezték, hogy erős kezek ragadják meg őket, s húzzák ki a mélységből. De ebben a sötétségben még csak az arcát se láthatták megmentőiknek.

Az egyik eszkimó megragadta a hadnagyot, és keresztbe fektette a kajakján. A másik ugyanilyen módon helyezte el Paulina Barnett asszonyt a saját csónakján, és a három kajak, melyeket hat láb² hosszú evezőikkel ügyesen kezeltek az eszkimók, gyorsan haladt a tajtékzó hullámokon. Fél óra múlva a hajótörötteket letették a homokos parton, három mérföldnyire a Gondviselés-erőd alatt.

Csak az öreg matróz nem tért vissza!