MINDENKI A MENTŐMUNKÁRA!

Rettenetes kataklizma ment itt végbe. A jéghegyek ráomlottak az úszó szigetre! Olyan mélyre süllyedve a tengerszint alá, hogy ez a mélység ötszöröse volt annak, amily magasra kiemelkedtek volt, nem állhattak ellen a víz alatti tengeráramlatnak. Utat törtek maguknak a szétvált jégtáblák között, s egész tömegükkel rázuhantak a Viktória-szigetre, amely - e hatalmas hajtóerő nyomására - gyorsan sodródott dél felé.

Az első percekben, amikor a kutyaólat, az istállót és az erőd főépületét maga alá temető hegyomlás robaja felverte őket, Mac Nap és társai még kimenekülhettek veszélyben levő lakhelyükről. De ekkor már teljesen bevégezte művét a pusztulás. Ezeknek az épületeknek nyomuk sem volt többé! És most az óceán mélységei felé cipeli boldogtalan lakóit a sziget! De talán a hegyomlás törmelékei alatt még él az ő bátor társnőjük, Paulina Barnett asszony, Madge, a fiatal eszkimó nő meg a csillagász! El kell jutni hozzájuk, még akkor is, ha már csak a holttestükre akadnak.

A hadnagyot első pillanatban porig sújtotta a szerencsétlenség, de csakhamar visszanyerte hidegvérét, és elkiáltotta magát:

– Csákányra, ásóra, emberek! A ház szilárdan épült, lehet, hogy ellenállt. Munkára!

Szerszámnak, csákánynak bőviben voltak. Ám most nem lehetett megközelíteni az övezetet. A letört koronájú jéghegyek csúcsáról még mindig zuhogtak a jégtömbök; a jéghegyek maradványainak némelyike még kétszáz lábnyira emelkedett a Viktória-sziget fölé. Elképzelhetjük, micsoda megsemmisítő erővel zúdultak le akkor ezek az alapjukban megrendült tömegek, amelyek mintha a láthatár egész északi részét elfoglalták volna. A tengerpartnak ezt a Bathurst-fok és Eszkimó-fok között elterülő szakaszát nemcsak hogy uralták, de meg is szállták ezek a mozgó jéghegyek. Már vagy negyedmérföldnyire a parton túlra taszította őket az ellenállhatatlan nyomás.

Szinte percenként remegett meg a talaj, és dördülő robaj jelezte, hogy ismét összedőlt egy-egy jégtömeg. Ennek azzal a szörnyű következményével is számolni kellett, hogy a sziget elmerülhet ekkora súly alatt. Az észrevehető szintkülönbség máris jelezte, hogy a partnak ez a szakasza lassanként süllyed, és a közeledő tenger hosszú víztakarót kezdett teríteni, egészen a lagúna környékéig.

A telelők helyzete borzalmas volt; az éj hátralevő óráiban meg sem kísérelhették társaik megmentését, a hegyomlás visszavetette őket az övezettől, hiába küszködtek az elháríthatatlan támadás ellen. A legsötétebb kétségbeesés karmaiban - még mindig várniuk kellett.

Végre megvirradt. De micsoda látványt nyújtott most a Bathurst-fok környéke! Ott, ahol ezelőtt messze láthatott a szem, most jégtorlasz zárta el a láthatárt. De úgy látszott, hogy a jéghegyek térhódítása megállt, legalábbis pillanatnyilag. Mindazonáltal, itt-ott még most is le-lezúdult egy-egy jégtömb a megrendült egyensúlyú jéghegyek csúcsáról. De teljes tömegükkel mélyen a víz alatt, alapjuk által átvitték a szigetre mindazt a sodróerőt, amelyet az áramlat mélyén szereztek, s a sziget nagy sebességgel délnek tartott, vagyis egyenest a végpusztulás felé.

Azok, akiket magával ragadott, ezt még csak észre sem vehették. Nekik az áldozatokat kellett megmenteniük, köztük azt a bátor és szeretett nőt, akiért az életüket is odaadnák.

Itt volt a cselekvés órája. Most már meg lehetett közelíteni az övezetet. Egy percet sem volt szabad veszíteniük. Azok a szerencsétlenek már hat órája vannak eltemetve a hegyomlás törmelékei alatt.

Mint már mondottuk, a Bathurst-fok nem létezett többé. Egy gigantikus jéghegy felfordította, s jórészt rádobta az erődre, szétmorzsolva a bárkát, aztán rázúdult a kutyaólra meg az istállóra, amelyeket a benne levő állatokkal együtt szétzúzott. Majd a főépület tűnt el a homok- és földréteg alatt, amelyre még az ötven-hatvan láb magas jégtömbök is teljes súlyukkal rászakadtak. Az erőd udvara színültig volt. A kerítésből még csak egyetlen cölöp sem látszott ki. Ez alatt a jég-, a föld- és homoktömeg alatt szörnyű munka árán kellett keresni az áldozatokat.

Mielőtt a munkát megkezdték volna, Hobson hadnagy magához intette az ácsmestert.

– Mac Nap - kérdezte tőle -, hiszi ön azt, hogy a ház elbírhatta a hegyomlás súlyát?

– Hiszem, hadnagy úr - válaszolta Mac Nap -, sőt ezt csaknem határozottan merném állítani. Mint ön is tudja, a házat megerősítettük. A tetejét valóságos kazamatává változtattuk, s a padlózat és a mennyezet között merőlegesen elhelyezett gerendáknak ki kellett tartaniuk. És vegye figyelembe azt is, hogy előbb csak homok- és földréteg borította el a házat, s ez fékezhette aztán a jéghegyekről rázúdult jégtömbök erejét.

– Bárcsak Isten szólna magából, Mac Nap! - válaszolta Jasper Hobson - s megkímélne bennünket ettől a fájdalomtól!

Majd Joliffe-nét hívatta.

– Asszonyom - fordult hozzá -, maradt valami élelem a házban?

– Igenis, Jasper úr - felelte Joliffe-né -, az éléskamrában és a konyhában még volt valamennyi konzerv.

– És víz?

– Igenis, víz is meg konyak is - felelte Joliffe-né.

– Jó, akkor éhen-szomjan nem halnak - mondta Jasper Hobson. - Most már csak az a kérdés, hogy vajon van-e levegőjük.

Erre a kérdésre nem tudott választ adni az ácsmester. Ha a ház kibírta a súlyt - amint ezt remélte -, akkor a levegő hiánya a legnagyobb veszély, amely a négy áldozatot fenyegeti.

De végül is, ezt a veszélyt el lehet hárítani, ha hamarosan sikerül kiszabadítani őket, vagy legalábbis úgy, hogy a lehető legsürgősebben összeköttetést létesítenek az eltemetett ház és a külső levegő között.

Mindnyájan, férfiak, nők egyaránt csáklyára, csákányra kaptak, s munkához láttak. Valamennyien rámentek a homok-, föld- és jégtömegre, mit sem törődve azzal, hogy újabb leomlások következhetnek. Mac Nap vette át a munka irányítását, és módszeresen vezette.

Úgy vélte, legjobb lesz a tetején nekimenni az omladéknak. Onnan aztán a lagúna felé lehet legörgetni a felhalmozódott tömböket. Csákány és emelőrúd segítségével könnyen megbirkóztak a közepes nagyságú jégtömbökkel, de az óriási darabokat előbb csákánnyal kellett szétverni. Sőt még akkora jégtömbök is akadtak, amelyekkel még a csákány sem bírt, ezek alá aztán hatalmas tüzet raktak, s a gyantás fenyőfa lobogó lángjai felolvasztották a tömböket. Minden lehetőt elkövettek, minden szerszámot munkába állítottak, csakhogy a legrövidebb idő alatt megsemmisíthessék vagy eltávolíthassák a jégtömböket.

De a törmelék valóságos hegyet alkotott, úgyannyira, hogy hiába vesződött vele szüntelenül a bátor mentőcsapat - csak addig pihenve, míg némi kis ennivalót bekaptak -, mikor a nap eltűnt a láthatár alatt, a jéghalmazon alig látszott, hogy a tömege fogyott volna.

Mindamellett a tetejét már kezdték elegyengetni. Elhatározták tehát, hogy ezt az egyengető munkát egész éjszaka folytatják; aztán majd, amikor már nem kell újabb hegyomlástól tartaniuk, az ácsmester merőlegesen, kútszerűen szándékozott leásni a tömör halmazon keresztül; ilyképpen aztán lehetővé válik, hogy gyorsabban érjenek célt, és hogy kívülről friss levegőt juttathassanak eltemetett társaikhoz.

Így tehát Hobson hadnagy és társai egész éjjel végezték ezt a feltétlenül szükséges kubikosmunkát. A tűz és a vas szüntelenül ostromolta és pusztította a jégtömegek laza anyagát. A férfiak az ásót, csákányt forgatták. A nők a tüzet táplálták. Mindnyájuknak csak ez az egy gondolata volt: meg kell menteni Paulina Barnett asszonyt, Madge-et, Kalumaht és Thomas Blacket!

De amikor pirkadni kezdett, akkor már kerek harminc órája voltak eltemetve ezek a szerencsétlenek, s a vastag réteg alatt minden bizonnyal igen kevés lehetett már a levegő.

Az ácsmester az éjszaka végzett munkálatok után most már arra gondolt, hogy meg kell ásni függőlegesen azt a kutat, amely közvetlenül a háztetőhöz vezet. Számítása szerint ez a kút legalábbis ötven láb mélységű lesz. A jégben kétségkívül könnyen haladhatnak majd lefelé, vagyis az első húszlábnyi mélységig; de aztán egyre nehezebbé válik a munka, mert ott már a föld- és homokrétegben kell tovább ásni, márpedig ez omlatag anyag, tehát legalábbis vagy harminclábnyi dúcolásra lesz szükség. Máris előkészítették hát erre a célra a hosszú dorongokat, és nekifogtak a kút ásásának. Ennél a munkánál egyszerre csak három ember dolgozhatott. A katonák hát gyakran váltották egymást, és így remélhető volt, hogy hamar elkészülnek az ásással.

Mint ahogyan ez az ilyen rémes körülmények között rendszerint történni szokott, ezek a szegény emberek is átélték a reménykedés és a kétségbeesés minden változatát. Amikor valami nehézség feltartóztatta őket, ha olykor földomlás semmisítette meg a már részben kész munkát, úgy érezték, hogy csüggedés vesz erőt rajtuk, és ilyenkor az ácsmester bizakodással teljes határozott szavai öntöttek lelket beléjük.

Míg a férfiak egymás után szálltak alá a készülő kútba, hogy folytassák a munkát, a nők, Raë-né, Joliffe-né és Mac Napné egy dombocska alján csoportosan várakoztak, alig váltottak szót, s olykor imádkoztak. Nekik nem volt egyéb dolguk, mint elkészíteni az ételeket, amiket aztán néhány percnyi pihenőjük alatt sebtiben befaltak az embereik.

Eközben a kút ásása nagyobb nehézségek nélkül haladt, de mivel a jég rendkívül kemény volt, elég lassan jutottak előre. Ennek a napnak végén Mac Nap még csak a föld- és homokréteget érte el, s nem remélhette, hogy másnap esténél hamarabb jutnak a kút aljára.

Leszállt az éj. Az ásást nem volt szabad abbahagyni. Úgy határoztak hát, hogy gyantafáklyák fényénél folytatják a munkát. Egyik parti hummockba sebtiben jégkunyhót vájtak, hogy a nőknek és a gyerekeknek legyen hol meghúzódniuk. A szél délkeletire váltott, s hideg eső esett, amelyhez olykor erős szélroham járult. De sem Hobson hadnagy, sem társai még csak nem is gondoltak arra, hogy felhagyjanak a munkával.

Most kezdődtek aztán az igazi nehézségek. Ugyanis ebben az omló anyagban nem lehetett dolgozni. Így tehát elkerülhetetlenné vált, hogy - a porhanyós réteg omlásának elejét veendő - faburkolattal béleljék a kút falait. Majd a férfiak, a kút szájánál elhelyezkedve kötélen függő vödörrel merték ki a kiásott földet. Érthető tehát, hogy ilyen körülmények között nem haladhatott valami gyorsan a munka. Még mindig újabb beomlástól lehetett tartani, s a legaprólékosabb elővigyázattal kellett ügyelni arra, nehogy most aztán még a mentőket is eltemesse az omladék.

Leggyakrabban maga az ácsmester szállt alá a szűk nyílásba, s onnan irányította a munkát, minduntalan hosszú csáklyával méregetve a kutat. De egyelőre még sehol sem ütközött olyan akadályba a csáklya, ami azt bizonyítaná, hogy elérte a háztetőt.

Egyébként reggelre csupán tíz lábnyit haladtak a föld- és homokrétegben, és így még húsz láb hiányzott ahhoz, hogy a háztetőnek a földomlás előtti magasságáig jussanak, ha ugyan nem roskadt össze a ház.

Most már ötvennégy órája volt annak, hogy Paulina Barnett asszonyt, a két nőt és a csillagászt eltemette a földomlás!

A hadnagy és Mac Nap többször is felvetette azt a kérdést, vajon az áldozatok a maguk részéről nem kísérelték-e meg, hogy összeköttetést teremtsenek a külvilággal. Ismerve Paulina Barnett asszony rettenthetetlen jellemét és hidegvérét, kétség sem fért ahhoz, hogy hacsak mozgási szabadsága van - megkísérelte volna, hogy utat törjön kifelé. Néhány szerszám maradt a házban, és az ács embereinek egyike határozottan emlékezett rá, hogy a konyhában hagyta a csákányát. Nem törték-e be vajon az egyik ajtót a bebörtönzöttek, hogy folyosót kezdjenek vájni a földrétegen át? De ezt a folyosót akkor is csak vízszintes irányban áshatták, és ez még sokkal hosszabb munkának ígérkezett volna, mint Mac Napnek ez a kútfúró vállalkozása, mivel a hegyomlás okozta törmelékfelhalmozódás csak vagy hatvan láb magas volt, de több mint százötven láb átmérőjű térséget borított.

Az eltemetett emberek nyilván mit sem tudtak erről a helyzetükről: s ha feltételezhető volt is, hogy sikerült vízszintes irányban megásniuk a folyosójukat, legkevesebb nyolc nap kellene ahhoz, hogy áttörhessék az utolsó jégréteget. Márpedig addigra, ha nem halnának is éhen, de egy csöpp levegőjük sem maradna.

Jasper Hobson mindamellett maga hallgatózott az omladékhalom minden részén, hogy nem üti-e meg a fülét olyan zaj, ami föld alatti munkára vallana.

De semmi sem hallatszott.

Napkeltével a mentőcsapat még szorgosabban folytatta nehéz munkáját. A föld és homok szüntelenül áradt kifelé a kút száján, s a vájás rendesen haladt. Az összeeszkábált béléscsövezés elég volt ahhoz, hogy megakadályozza az omlatag anyag leömlését. Mégis előfordult néhány beomlás, de ezeknek hamar gátat vetettek, és ezen a napon nem volt panaszuk új balesetekre. Csupán egy Garry nevű katonát sebesített meg a fején egy lezuhant jégtömb, de sérülése nem volt súlyos, úgyhogy még csak a munkáját sem volt hajlandó abbahagyni.

Délután négy órakor a kút elérte a teljes ötven lábnyi mélységet, vagyis húsz lábnyit a jégbe, harmincat meg a föld- és homokrétegbe vájtak.

Mac Nap számítása szerint ebben a mélységben kellett elérniük a háztetőt, ha ugyan a tető ellenállt a hegyomlás nyomásának.

Az ácsmester most éppen a kút fenekén volt. De mekkora volt a csalódása, amikor a mélyen lebocsátott csáklyája semmiféle ellenállásra sem talált.

Egy percig összefont karral állt ott, s Sabine-ra tekintett, aki vele volt.

– Semmi? - kérdezte a vadász.

– Semmi - felelte az ácsmester. - Semmi. Folytassuk. A tető bizonyára behorpadt, de az már lehetetlen, hogy a tetőszerkezet padlózata ne tartott volna ki! Ha még tízlábnyit ásunk, el kell érnünk magát ezt a padlózatot..., különben...

Mac Nap nem fejezte be, amit gondolt, és Sabine segítségével kétségbeesett buzgalommal látott neki újból a munkának.

Este hat órára újabb tíz-tizenkét lábnyi mélységre hatoltak le.

Mac Nap ismét méréseket végzett. Még mindig semmi. Még mindig porhanyós földbe mélyedt a csáklyája.

Az ácsmester most egy percre letette szerszámját, s két kezébe hajtotta fejét.

– A boldogtalanok! - mormolta.

Majd a béléscsövezés keresztmerevítőire hágva, egészen a kút nyílásáig húzódzkodott fel.

Ott találta a hadnagyot és az őrmestert, nagyobb aggodalomban, mint valaha, s félrevonva őket, közölte velük azt a rettenetes csalódást ami az imént érte.

– Akkor hát..., akkor a házat ledöntötte a hegyomlás? - kérdezte Jasper Hobson - és akkor ezek a szerencsétlenek...

– Nem - felelte a rendíthetetlen meggyőződés hangján az ácsmester. - Nem! A ház nem dőlt össze. Ahogyan mi megerősítettük, abban az állapotában ki kellett tartania! Nem! Nem dőlt össze! Ez lehetetlen!

– De hát akkor mi történt, Mac Nap? - kérdezte a hadnagy, és két nagy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Nyilvánvalóan a következő dolog történt - válaszolt az ácsmester. - Maga a ház ellenállt a nyomásnak, de a talaj, amelyen állott, engedett. Egy darabban áttört! A ház áttört azon a jégrétegen, amely a sziget alapját képezi! Nem dőlt össze, hanem elmerült... És szerencsétlen társaink...

– Vízbe fulladtak! - kiáltotta Long őrmester.

– Úgy van, őrmester! Vízbe fulladtak, mielőtt még csak megmoccanhattak volna! Vízbe fulladtak, mint egy elsüllyedt hajó utasai!

A három férfi néhány pillanatra elnémult. Mac Nap feltevése nagyon is közel állhatott a valósághoz. Világosabban már nem is lehetett következtetni arra, hogy a sziget alapját képező jégréteg nem tarthatott ki ekkora nyomást, s ezen a helyen átszakadt. A ház, a mennyezet gerendáit tartó, függőlegesen elhelyezett s a tetőpadlózathoz támaszkodó gyámfákra nehezedő rettentő súly alatt áttörte a jégtalajt, és elmerült a mélységben.

– Nos, Mac Nap - mondta Hobson hadnagy -, hát ha már élve nem tudjuk őket előkeríteni...

– Akkor tehát a holttestüket kell megtalálnunk! - egészítette ki a hadnagy gondolatát az ácsmester.

Csak ennyit mondott Mac Nap, majd - anélkül, hogy társainak akár csak egy szót is szólt volna e szörnyű feltevéséről - folytatta abbahagyott munkáját a kút mélyén. Hobson hadnagy is leszállt vele oda.

Egész éjszaka folytatták a kút ásását, az emberek óránként váltották egymást, de miközben két katona folyton ásta a földet és a homokot, Mac Nap és Jasper Hobson - egyik keresztmerevítőn függeszkedve - ott lógott a fejük fölött.

Hajnali három órakor Kellet csákánya hirtelen valami kemény tárgyba ütközött s megcsendült. Az ácsmester ezt inkább megérezte, mintsem hallotta.

– Itt vagyunk! - kiáltotta el magát egyik katona. - Meg vannak mentve!

– Hallgass, és folytasd a munkádat! - szólt rá tompa hangon Hobson hadnagy.

Most már hetvenhat órája volt annak, hogy a hegyomlás eltemette a házat.

Kellet és Pond, a másik katona, folytatták munkájukat. A kút mélysége már csaknem elérte a tengerszintet, következésképpen Mac Napnek már semmi reménye sem lehetett.

Még húsz perc sem telt bele, s már felfedezték azt a kemény tárgyat, amelybe a csákány az imént beleütközött. A tető egyik szarufája volt. Az ácsmester tüstént leereszkedett a kút fenekére, csákányt ragadott, és szétverte a tetőgerinc léceit. Néhány perc alatt széles rést nyitott...

Ebben a nyílásban egy, a félhomályban alig felismerhető arc jelent meg.

Kalumah arca volt!

– Segítség! Ide hozzánk! - nyöszörögte alig hallhatóan a szegény eszkimó leány.

Jasper Hobson becsúszott a nyíláson. Borzongató hidegség csapta meg. Derékig került a jeges vízbe.

A tető nem rogyott össze, amint ezt gondolták, Mac Nap helyesen következtetett, mert a ház valóban áttörte a talajt, s vízbe került. De a víz nem töltötte meg a padlást, csak alig egy lábnyi magasan borította a padozatot. Még volt hát remény!...

A sötétben előretapogatózó hadnagy mozdulatlan testbe ütközött! Elvonszolta a nyílásig, amelyen át aztán Pond és Kellet megragadta és kiemelte. Thomas Black volt.

Még egy testet emeltek ki, Madge-ét. A kút nyílásánál köteleket dobtak le. Thomas Blacket és Madge-et felhúzták társaik, s a szabad levegőn lassanként magukhoz tértek.

Most még csak Paulina Barnett asszony megmentése volt hátra. Kalumah a padlás végére vezette Jasper Hobsont, s ott ráakadt végre arra, akit keresett. Paulina asszony nem mozdult, feje alig volt künn a vízből. Halottnak látszott.

Hobson hadnagy karjába vette az élettelen testet, a nyílásig cipelte, s néhány perc múlva Paulina asszony, a hadnagy, Kalumah és Mac Nap felbukkantak a kút nyílásánál.

A bátor nő valamennyi társa szótlan kétségbeeséssel várt ott. Az eszkimó lány, bár maga is nagyon gyenge volt, ráborult barátnője testére. Paulina Barnett asszony még lélegzett, s vert a szíve. Szomjú tüdővel szívta a friss levegőt, s ettől csakhamar visszatért belé az élet. Végre kinyitotta szemét.

Az öröm kiáltása szakadt ki minden kebelből, a hála örömkiáltása szállt az ég felé, s odafenn bizonyára meghallgatásra is talált.

Ebben a percben pirkadni kezdett, a nap felkelt a láthatáron, s első sugarait rávetette a tájra.

Paulina Barnett asszony óriási erőfeszítéssel felült. A hegyomlás alkotta dombtetőről, amely az egyetlen magaslat volt most itt, széttekintett a szigeten. Majd furcsa hangsúllyal suttogta:

– A tenger! A tenger!...

S valóban, a láthatár mindkét oldalán, kelet és nyugat felé a jégpáncéljától megszabadult nyílt tenger vette körül az úszó szigetet!