AZ ÚSZÓ ERŐD

A Reménység-erőd, amelyet Jasper Hobson hadnagy alapított a Sarki-tenger partján, elsodródott! Érdemelt-e szemrehányást emiatt a Társaság bátor ügynöke? Semmi esetre sem. Helyében bárki más ugyanúgy tévedett volna, mint ő. Semmilyen emberi előrelátás sem figyelmeztethette volna erre a lehetőségre. A hadnagy azt hitte, hogy sziklára épít, és még csak homokra sem épített! A területnek a Viktória-félszigetet képező része, amelyet Angol-Amerika legpontosabb térképei az amerikai szárazföldhöz tartozónak tüntettek fel, most hirtelen elvált attól. Ez a félsziget valójában nem volt egyéb, mint egy óriási, százötven négyzetmérföldnyi területű jégmező, amelynek egymást követő lerakódási állománya látszólag szilárd talajt képezett, amelyen növényzet is, földréteg is volt. Ez a félsziget évezredek óta volt egybekötve a tengerparttal, s kétségtelenül a január 8-i földrengés szakította le; így lett sziget a félszigetből, de bolyongó, vándorló sziget, amelyet három hónap óta sodortak a Sarki-tenger áramlatai!

Így bizony! Ez csak jégmező volt, amely most magával vitte a Reménység-erődöt és lakóit! Jasper Hobson nyomban megértette, hogy nem lehet mással magyarázni a megállapított szélességi fok módosulását. Az a földszoros, vagyis földnyelv, amely a Viktória-félszigetet a szárazfölddel összekötötte, a vulkanikus kitörések okozta föld alatti megrázkódtatások következtében néhány hónappal azelőtt nyilván leszakadt. Addig, amíg a sarki tél tartott, amíg a tenger a nagy hidegek idején be volt fagyva, az elszakadás semmi változást nem okozott a félsziget földrajzi helyzetében. De amikor a jégzajlás ideje elérkezett, mikor a napsugarak felolvasztották a jégtáblákat, s a nyílt tengerre sodort jéghegyek eltűntek a láthatáron, egyszóval mikor szabaddá vált a tenger, akkor ez a jégalapokon nyugvó terület, valami ismeretlen tengeráramlat hatására, erdeivel, sziklafalaival, belső lagúnájával, partjával együtt úszni, sodródni kezdett. Már hónapok óta sodródott így a félsziget anélkül, hogy a telelők - akik ha vadásztak, se igen mentek messzire a Reménység-erődtől - észrevették volna. Semmiféle támpontjuk nem volt, hiszen a sűrű ködben alig láttak el néhány mérföldnyire, a talaj látszólag mozdulatlan volt, s így semmi sem jelezte sem Hobson hadnagynak, sem társainak, hogy a szárazföldi lakosokból szigetlakókká váltak. Sőt még azt is figyelembe kell vennünk, hogy - annak ellenére, hogy elmozdult - a félsziget helyzete nem változott, ami kétségtelenül nagy terjedelmének volt köszönhető s annak, hogy az áramlat, amely sodorta, egyenes vonalú volt. Valóban, ha a világtájak változtak volna a Bathurst-fokhoz viszonyítva, ha a sziget megfordult volna maga körül, ha a nap és hold új láthatáron kelt és nyugodott volna, Jasper Hobson, Thomas Black, Paulina Barnett vagy akár valamennyien rájöttek volna, mi történt. De a félsziget elmozdulása addig a földgolyó egyik szélességi körét követve ment végbe, és bár gyorsan történt, mégsem vették észre.

Jasper Hobson, ámbár percig sem kételkedett társainak bátorságában, hidegvérében, lelki erejében, mégsem akarta velük közölni a valóságot. Ráér eléjük tárni az új helyzetet, ha előbb gondosan tanulmányozza. Szerencsére ezek a derék emberek, katonák és munkások vajmi keveset konyítottak a csillagászati megfigyelésekhez, az északi szélességi és keleti hosszúsági számításokhoz, valamint a félsziget koordinátáiban néhány hónapja végbement változásokhoz, és így nem vonhatták le mindebből azokat a következtetéseket, amelyek most Jasper Hobsont annyira aggasztották.

A hadnagy elhatározta, hogy mindaddig hallgat, amíg csak módjában áll, és titokban tartja a helyzetet, amely ellen mit sem tehet, de erre minden energiáját össze kellett szednie. Akaraterejének végső megfeszítésével - ami nem kerülte el Paulina Barnett asszony figyelmét - ismét úrrá lett önmaga fölött, és azon volt, hogy amennyire lehet, vigasztalja a boldogtalan Thomas Blacket, aki haját tépve kesergett.

Mert a csillagásznak még csak sejtelme sem volt arról a jelenségről, amelynek áldozata lett. Ő nem figyelte meg a terület sajátosságait, mint a hadnagy, tehát nem is érthetett meg semmit, és nem is képzelhetett el semmit azon az istenverte tényen kívül, hogy tudniillik azon a napon, a jelzett órában a hold nem fedte el a napot. De hát tulajdonképpen mit is gondolhatott? Talán azt, hogy a megfigyelők szégyenére, a csillagászati napi tabellák számításai hibásak, és hogy ennek az oly sóváran várt napfogyatkozásnak, Thomas Black saját napfogyatkozásának, amelynek megfigyelésére oly messzi földről s annyi fáradozás árán érkezett ide, sohasem is kellett „teljesnek” lennie a hetvenedik szélességi körön! Nem! Ezt a feltevést sohasem fogadhatja el! Soha! Így hát nagy volt a csalódása, és joggal. De Thomas Black nemsokára megtudta a valóságot.

Jasper Hobson azonban meghagyta embereit abban a hitben, hogy az egész história azzal az elszalasztott napfogyatkozással senki mást nem érint, csak a csillagászt, s őrájuk egyáltalán nem tartozik, és meghagyta nekik, hogy folytassák munkájukat, amit azok meg is tettek. Hanem mikor már készülődtek, hogy lejönnek a Bathurst-fok csúcsáról, és visszatérnek a kereskedelmi ügynökségre, Joliffe káplár hirtelen megállt, odalépett a hadnagyhoz, tisztelgett, és ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

– Hadnagy úr, feltehetnék önnek egy egyszerű kérdést?

– Hogyne, káplár - felelte Jasper Hobson, aki nem tudta, hová akar kilyukadni alantasa. - Tessék! Beszéljen!

De a káplár nem beszélt. Habozva állt ott. Kis felesége könyökével oldalba lökte.

– Nos hát, hadnagy úr - folytatta a káplár -, arról a hetvenedik szélességi fokról van szó. Ha jól értettem, mi nem ott vagyunk, ahol ön eddig gondolta.

A hadnagy összevonta szemöldökét.

– Valóban... - felelte kitérően -, tévedtünk a számításainkban..., első megfigyelésünk téves volt. De hát miért..., mennyiben aggaszthatja ez magát?

– Hát... csak... a fizetés okából, hadnagy úr - felelte ravaszkás arcot vágva a káplár. - Hiszen ön tudja..., a dupla fizetés, amit a Társaság ígért nekünk...

Jasper Hobson fellélegzett. Valóban, mint emlékszünk rá, embereinek magasabb zsoldot ígért a Társaság, ha a hetvenedik szélességi körön vagy azon túl telepszenek le. Joliffe káplár, aki mindig csak a saját érdekét nézte, ebben az egész ügyben csak a pénzkérdést látta, s attól félt, hogy a jutalom megszerzése még bizonytalan.

– Legyen nyugodt, káplár - felelte mosolyogva Jasper Hobson -, és nyugtassa meg derék bajtársait is. A mi valóban megmagyarázhatatlan tévedésünk szerencsére semmiféle károsodást nem jelent maguknak. Mi nem a hetvenedik szélességi kör alatt vagyunk, hanem fölötte, így tehát maguk dupla fizetést kapnak.

– Köszönöm, hadnagy úr - mondta ragyogó arccal a káplár -, köszönöm. Nem mintha mi azt az átkozott pénzt istenítenénk, hanem azt mondjuk, hogy az istenit annak az átkozott pénznek!

E bölcsesség után Joliffe káplár és társai odábbálltak anélkül, hogy sejtették volna a természetben végbement különös változást, valamint ennek a területnek helyzetét.

Long őrmester is éppen lefelé tartott, a kereskedelmi ügynökség felé, mikor Jasper Hobson megállította:

– Maradjon, Long őrmester - mondta neki.

Az altiszt félfordulatot tett, s várta, hogy mi mondanivalója van a hadnagynak.

Most nem tartózkodott más a hegyfok ormán, csak Paulina Barnett, Madge, Thomas Black, a hadnagy és az őrmester.

A napfogyatkozásnál történt incidens óta az utazónő egy szót sem szólt. Csak kérdőn nézett Jasper Hobsonra, de úgy látszott, mintha a hadnagy kerülné a tekintetét. A bátor asszony arca inkább meglepetést árult el, mintsem nyugtalanságot. Megértette vajon, mi történt? Oly hirtelen döbbent-e rá a történtek magyarázatára, mint maga a hadnagy? Tisztában volt a helyzettel, és gyakorlati érzékével levonta-e belőle a következtetéseket? Bármint lett légyen is, Paulina asszony csak hallgatott, ott állt Madge-re támaszkodva, aki átkarolta a derekát.

Ami a csillagászt illeti, az csak fel-alá járkált. Nem találta a helyét. Égnek állt a haja, és hadonászott. Összecsapkodta kezét, aztán megint ernyedten leengedte. A kétségbeesés felkiáltásait hallatta. Öklével fenyegette a napot! Belenézett, azt se bánta, ha kiégeti a szemét!

Végül néhány percnyi tombolás után megnyugodott. Úgy érezte, hogy most már tudna beszélni, és karba font kézzel, lángoló szemmel, dühös arccal, homlokát ráncolva, úgy állt oda Hobson hadnagy elébe, mintha cövekelték volna:

– Kettőnknek! - rikoltotta - kettőnknek, ügynök úr, a Hudson-öböl Társaság ügynöke, beszédünk van egymással!

Ez a felkiáltás, maga a hang, a póz, ahogyan odaállt, rendkívül kihívó volt. Jasper Hobson nem vette rossz néven tőle, éppen csak ránézett a szegény emberre, mert megértette mérhetetlen csalódását.

– Hobson úr - mondta a fojtott ingerültségtől remegő hangon Thomas Black -, lenne olyan jó, és közölné velem, hogy mit jelent ez? Ön volt az, aki bolonddá tett engem? Mert hogyha így áll a dolog, akkor nagyobb hatalommal gyűlik meg a baja, mint amilyen én vagyok! Érti? És önnek lesz bőven oka rá, hogy megbánja ezt!

– Mit akar mondani, Black úr? - kérdezte higgadtan a hadnagy.

– Csak azt akarom mondani, uram - folytatta a csillagász -, ön azt vállalta, hogy a hetvenedik szélességi fok határáig vezeti az osztagát...

– Vagy azon túlra - válaszolta Jasper Hobson.

– Azon túlra! - kiáltotta Thomas Black. - De mi a fenét csinálnék én azon túl? Ahhoz, hogy én ezt a teljes napfogyatkozást megfigyelhessem, nem kellett eltávolodnom annak a kör alakú árnyéknak vonalától, amelynek Angol-Amerika e részén a hetvenedik szélességi kör a határa; és tessék: most három fokkal fölötte vagyunk!

– Nos, Black úr - felelte Jasper Hobson a világ legnyugodtabb hangján -, hát tévedtünk, és ennyi az egész.

– Ennyi az egész! - ordította a csillagász, akit a hadnagy nyugalma végképp kihozott a sodrából.

– Egyébként felhívom szíves figyelmét arra - folytatta Jasper Hobson -, hogy ha én tévedtem, akkor ön is részes az én tévedésemben, igenis ön, Black úr, mert amikor ideérkeztünk, együtt határoztuk meg a szélességet, ön az ön műszereivel, én az enyéimmel. Csak nem von felelősségre egy olyan mérési hibáért, amelyet ön velem együtt követett el!

Ez a válasz lehengerelte Thomas Blacket, bármennyire ingerült volt, nem tudott visszavágni. Itt nincs mentség! Ha hibát követtek el, ebben ő is bűnös. És vajon mit gondolnának a tudósok Európájában, a greenwichi megfigyelőállomáson egy olyan csillagászról, aki téved egy szélességi fok megállapításánál? Hogy egy Thomas Black három foknyi tévedést kövessen el a nap magasságának megállapításánál, és méghozzá milyen körülmények között! Akkor, amikor a szélességi kör pontos meghatározása lehetővé tette volna számára egy teljes napfogyatkozás megfigyelését olyan feltételek között, amilyenek egyhamar nem ismétlődhetnek! Thomas Blacknek oda a tudósi becsülete!

– De hogyan? - kiáltott fel, és megint a haját kezdte tépni. - Hogyan is tévedhettem ennyire? Mi az, hát én már sextánssal sem tudok bánni? Hát már egy szögszámítást sem vagyok képes elvégezni? Akkor hát vak vagyok! Ha pedig így áll a dolog, akkor meg nincs más hátra számomra, mint az, hogy levessem magam erről a hegyfokról, mégpedig fejesugrással!...

– Black úr - szólt most igen komolyan Jasper Hobson -, ne vádolja magát, nem követett el ön semmiféle megfigyelési tévedést, nem kell semmi szemrehányással illetnie önmagát!

– Akkor hát ön, egyedül...

– Én sem vagyok bűnösebb, mint ön, Black úr. Nagyon kérem, szíveskedjék engem meghallgatni, és ön is, asszonyom - tette hozzá, Paulina Barnetthez fordulva -, és ön is, Madge, és maga is, Long őrmester. Csak arra kérem önöket, hogy tartsák a legszigorúbb titokban mindazt, amit most közlök önökkel. Fölösleges lenne megrémíteni, talán kétségbeejteni társainkat.

Paulina Barnett asszony, az őrmester és Thomas Black most egészen közel léptek a hadnagyhoz. Nem válaszoltak, de mintegy hallgatólagos beleegyezéssel fogadták meg, hogy megőrzik azt a titkot, amelynek fátylát itt most a hadnagy fellebbenti előttük.

– Barátaim - kezdte Jasper Hobson -, mikor most egy éve Angol-Amerikának erre a pontjára érkeztünk, s felvettük a Bathurst-fok földrajzi fekvését, ez a hegyfok pontosan a hetvenedik szélességi körön feküdt, hogyha tehát ez a terület most a hetvenedik szélességi fokon túl fekszik, vagyis három fokkal északabbra, akkor ez azt jelenti, hogy elmozdult a helyéről.

– Elmozdult! - kiáltott fel Thomas Black. - Adja be ezt másnak, uram! Mióta szokta egy hegyfok elhagyni a helyét?

– Mégis így van, Black úr - felelte komolyan Hobson hadnagy. - Ez az egész Viktória-félsziget nem egyéb, mint egy jégsziget. A földrengés leszakította az amerikai tengerpartról, és most egy nagy sarki áramlat sodrában halad!...

– Hová? - kérdezte Long őrmester.

– Ahová az Istennek tetszik! - felelte Jasper Hobson.

A hadnagy társai hallgattak. Akaratlanul is dél felé, a tágas síkságon túlra irányították tekintetüket, a leszakadt földszoros felé, de arról a helyről, ahol most tartózkodtak, csak északi irányban szemlélhették a látóhatárt, a tenger felé, amely most minden oldalról körülvette őket. Ha a Bathurst-fok tengerszint feletti magassága néhány száz lábnyival több, akkor tisztán láthatták volna kis birodalmuk egész területét, s így azt is, hogy szigetté változott.

Mélységes megindultság vett erőt rajtuk a Reménység-erőd és lakói láttán, akik itt most a vakvilágban bolyonganak, erődükkel együtt, a szelek és a tengerár játékaként.

– Így hát, hadnagy úr - mondta most Paulina Barnett asszony -, ez a magyarázata mindazoknak az érthetetlen furcsaságoknak, amelyeket ön ezen a területen megfigyelt?

– Igen, asszonyom - felelte a hadnagy -, most már minden világos. Ez a Viktória-félsziget - vagyis most már sziget -, amelyről mi azt hittük, amelyről azt kellett hinnünk, hogy elmozdíthatatlanul áll az alapján, csupán egy hatalmas jégmező volt, amely évszázadok óta egybeforrt az amerikai szárazfölddel. A szél lassanként földet, homokot hordott rá, s azokat a csírákat is elvetette, amelyekből a fák és mohák lettek. A felhőkből zuhogott alá a lagúna és a folyócska édesvize. A növényzet átalakította! De a tó alatt, ez alatt a föld alatt, ez alatt a homok alatt, egyszóval itt, a lábunk alatt jégből áll a talaj, amely úszik a tengeren, mert a fajsúlya kisebb, mint a vízé. Így van, barátaim! Egy jégmező hordoz, egy jégmező sodor magával bennünket, és ez az oka annak, hogy mióta itt lakunk, egyetlen kavicsot vagy követ sem találtunk a felületén! Íme, ez az oka annak, hogy a tengerpart itt oly függőleges meredeken szabott, meg annak is, hogy mikor azt a rénszarvas-kelepcét ástuk, a talaj alatt tízlábnyi mélységben jégre bukkantunk, s végül annak, hogy a dagály észrevehetetlen volt ezen a parton, mert hiszen az egész félsziget együtt emelkedett és süllyedt a dagállyal, illetve az apállyal!

– Valóban, így most már minden világos, hadnagy úr - válaszolta Paulina Barnett asszony -, és az előérzetei sem csalták meg önt. Mégis megkérdezem, hogy van az, hogy ezek a dagályok, amelyek most nullán állnak, némiképp mégiscsak észrevehetők voltak akkor, mikor mi a Bathurst-fokra érkeztünk?

– Éppen ezt akarom mondani, asszonyom - felelte Hobson hadnagy -, ez azért van így, mert mikor mi ideérkeztünk, a félsziget a rugalmas földszoros által még hozzá volt kapcsolva az amerikai szárazföldhöz. Így bizonyos ellenállást fejtett ki az áramlattal szemben, és északi partján a vízszint mintegy két lábnyival emelkedett, a helyett a húsz lábnyi helyett, amelyet a legalacsonyabb vízállás fölött el kellett volna érnie. Így aztán, mihelyt a földrengés okozta törés bekövetkezett, a most már teljesen szabaddá vált félsziget a dagállyal és apállyal emelkedhetett és süllyedhetett, ez az a jelenség, amit mi együtt észleltünk néhány nappal ezelőtt, az újhold idején!

Thomas Black érthető kétségbeesése ellenére is rendkívüli érdeklődéssel hallgatta Jasper Hobson fejtegetését. Azokat a következtetéseket, amelyeket a hadnagy a történtekből levont, tökéletesen helyesnek találta, de dühében, hogy egy ily ritka és váratlan - amint ő nevezte -, ily „abszurd” jelenség miatt szalasztotta el az ő napfogyatkozását, egy mukkot sem szólt, csak füstölgött magában, sőt mintha szégyellte volna magát.

– Szegény Black úr! - mondta most Paulina Barnett asszony meg kell adni, hogy mióta a világ világ, soha csillagász még nem élt meg hasonló szerencsétlenséget!

– Mindenesetre, asszonyom - felelte Jasper Hobson -, ez semmiképpen sem a mi hibánkból történt! Nem érhet bennünket szemrehányás, sem önt, sem engem. Mindezt a természet csinálta, és egyedül ő a bűnös! A földrengés szakította le ezt a földnyelvet, amely a félszigetet a szárazfölddel összekötötte, s most aztán egy úszó sziget visz bennünket. Így annak is megvan a magyarázata, hogy a prémes és egyéb állatok, amelyek éppúgy a terület foglyai, mint jómagunk, miért zsúfolódtak annyira össze az erőd környékén!

– És annak is - szólt közbe Madge -, hogy az enyhe évadban miért nem szerencséltettek bennünket látogatásukkal az ön versenytársai, Hobson úr, akiknek jelenlététől ön annyira félt!

– És annak is - tette hozzá az őrmester -, hogy miért nem érkezett meg a Bathurst-fokra az az osztag, amelyet Craventy kapitány küldött ki!

– És végül annak - jegyezte meg a hadnagyra tekintve Paulina Barnett asszony -, hogy miért kell nekem letennem arról a reményről, hogy legalább még ez idén visszatérhessek Európába!

Paulina Barnett asszony olyan hangon jegyezte meg ezt, ami azt bizonyította, hogy sokkal bölcsebben adta meg magát sorsának, mintsem azt gondolni lehetett volna. Úgy látszott, már bele is törődött ebbe a különös helyzetbe, amely kétségtelenül az érdekes megfigyelések sorát tartogatja számára. Egyébként is, még ha kétségbeesne is, még ha valamennyi társa panaszkodnék is, ha vádat emelnének is bárki ellen, megakadályozhatnák-e vajon mindazt, ami történik? Feltartóztathatnák-e útján a bolyongó szigetet? Vagy bármi mesterkedéssel képesek lehetnének-e arra, hogy visszacsatolják a szárazföldhöz? Nem, most már csak az Isten kezében van a Reménység-erőd sorsa. Így hát az ő akaratának kell alávetni magukat.