A DUNA FORRÁSAINÁL

Vajon hírnévre vágyott Borus Demeter, amikor a Halásztanyán egybegyűlt sporttársainak bejelentette, hogy horgászbottal a kezében lehajózik a Dunán? Ha ez volt a célja, ezt el is érte.

A sajtó felfigyelt az eseményre, és a Duna-vidék minden újságja, kivétel nélkül, többé vagy kevésbé bő tudósítást szentelt a sigmaringeni horgászversenynek. Ezek a tudósítások mind igen hízelgőek voltak a győztes szempontjából, akinek neve kezdett nagyon népszerűvé válni.

A bécsi Neue Freie Presse már másnapi, augusztus 6-i számában a következőket írta:

A Dunai Liga legutóbbi horgászversenye tegnap ért véget Sigmaringenben, mégpedig hatalmas meglepetéssel. A verseny hőse a tegnap még teljesen ismeretlen, de egyszeriben híressé vált magyar Borus Demeter volt.

Mivel érdemelte ki Borus Demeter ezt a hirtelen jött dicsőséget? - kérdezhetik joggal olvasóink.

Ennek az ügyes horgásznak először is sikerült megszerezni a súly- és a mennyiségi verseny két első díját, messze maga mögött hagyva valamennyi versenytársát, amire, úgy hírlik, még nem volt példa, mióta ilyen versenyeket tartanak. Ez magában véve is szép dolog. De ez még nem minden.

Aki ennyi babért szerzett, és ilyen ragyogó győzelmet aratott, az bizony megérdemelné, hogy pihenjen babérain. Ez a nagyszerű magyar azonban, úgy látszik, más véleményen van, és még nagyobb meglepetéseket tartogat számunkra.

Értesüléseink szerint - és mindenki tudja, hogy hírforrásaink milyen megbízhatóak - Borus Demeter bejelentette klubtársainak, hogy horgászbottal a kezében lehajózik a Dunán a folyamnak a badeni hercegség területén levő forrásaitól egészen a folyam torkolatáig, a Fekete-tengerig, vagyis körülbelül 3000 kilométeres utat tesz meg.

Olvasóinkat állandóan tájékoztatjuk majd ennek az eredeti vállalkozásnak fejleményeiről.

Borus Demeter augusztus 10-én, tehát jövő csütörtökön indul útnak. Jó utat kívánunk neki, de egyúttal kívánjuk azt is, hogy ez a rettenthetetlen horgász legalább egy-két halat hagyjon meg mutatóba e nemzetközi folyam halállományából!

Így írt a bécsi Neue Freie Presse. A budapesti Pester Lloyd éppen ilyen meleg hangon írt, csakúgy, mint a belgrádi Srbské Noviné és a bukaresti Romanul, amelynek hasábjain a jelentés már egész nagy cikk méreteit öltötte.

Ezek az írások nagyon alkalmasak voltak arra, hogy a figyelmet felhívják Borus Demeterre, és ha a sajtó valóban hű tükre a közvéleménynek, magyarunk bizton számíthatott arra, hogy útján egyre fokozódó érdeklődés kíséri.

Az útja során érintett nagyobb városokban pedig bizonyára mindenütt akadnak majd a Dunai Ligának olyan tagjai, akik kötelességüknek tartják, hogy gyarapítsák klubtársuk dicsőségét. Szükség esetén tehát kétségtelenül számíthat az ő segítségükre.

A sajtókommentárok máris nagy hullámokat kavartak fel a horgásztársadalomban. A szakmabeliek szemében Borus Demeter vállalkozása óriási jelentőségre tett szert, és a most befejeződött versenyre Sigmaringenben egybegyűlt ligatagok közül sokan ott maradtak, hogy jelen legyenek a Dunai Liga bajnokának indulásánál.

Ha valaki, hát a Halásztanya tulajdonosa joggal örülhetett annak, hogy a horgászok tovább maradnak Sigmaringenben. Augusztus 8-án délután, két nappal az előtt, hogy a díjnyertesnek el kellett indulnia érdekes útjára, több mint harminc vendég iszogatott és mulatozott a vendéglő nagytermében, és tekintettel a válogatott közönség garatjának teljesítőképességére, a vendéglő pénztárába szokatlanul nagy összegek folytak be.

Mindamellett akármilyen közel is volt az a nap, amely miatt az érdeklődők Hohenzollern székhelyén maradtak, augusztus 8-án estefelé mégsem a nap hőséről folyt a szó a Halásztanyán. Egy másik, a nagy folyam partjain élő emberek számára még fontosabb esemény kavarta fel a kedélyeket, és erről beszélt mindenki.

Az izgalmat a helyzet komolysága teljes mértékben indokolta.

Néhány hónap óta ugyanis a Duna partvidékének nyugalmát rablók garázdálkodása zavarta meg. Se szeri, se száma a kifosztott tanyáknak, a kirabolt kastélyoknak, a feltört villáknak. Még gyilkosságok is történtek. Több ember életével fizetett azért, mert szembe mert szállni a rablókkal, akiket eddig senki sem tudott elfogni.

Nyilvánvaló volt, hogy a bűntények ilyen sorozatát nem követhette el néhány magányosan garázdálkodó bandita, hanem jól megszervezett és nagyarányú vállalkozásaik után ítélve minden bizonnyal sok tagból álló bandáról volt szó.

Különös körülményként kell megemlíteni, hogy ez a banda csakis a Duna közvetlen közelében működött. A Duna két partjától két kilométernél nagyobb távolságra nem történt egyetlen olyan bűneset sem, amelyet indokoltan a bandának lehetett volna tulajdonítani. Úgy látszott azonban, hogy a banda működési területe csak széltében korlátozott, minthogy a banditák, akiket sehol sem sikerült tetten érni, egyformán fosztogatták az osztrák, a magyar, a szerb és a román partvidéket.

A bűntény végrehajtása után eltűntek, és csak akkor hallattak ismét magukról, amikor újabb bűncselekményt követtek el, gyakran több száz kilométernyire az előző garázdálkodásuk színhelyétől. Közben pedig teljesen nyomuk veszett, mintha csak levegővé váltak volna a zsákmánnyal együtt, amely gyakran igen nehezen cipelhető holmikból állt.

Az érdekelt kormányokat végül is nyugtalanítani kezdte a kudarcok sorozata, melynek valószínűleg az volt az oka, hogy a rendfenntartó erők között hiányzott az együttműködés. Diplomáciai megbeszélések kezdődtek tehát a kérdésről, és mint éppen az augusztus 8-án reggel megjelent lapok közölték, a tárgyalások eredményeképpen a Duna egész mentében egy közös vezető irányítása alatt működő nemzetközi rendőrséget alakítottak. Ennek a vezetőnek kijelölése különben nehezen ment, de végül is megegyeztek az egész vidéken jól ismert magyar detektív, Dragos Károly személyében.

Dragos Károly valóban kitűnő rendőrtiszt volt, és ez a nehéz megbízatás nem is juthatott volna nála méltóbbnak. A negyvenöt éves, középtermetű, sovány emberben a lelkierő felülmúlta a testi erőt. Elég szívós volt azonban ahhoz, hogy elviselje a hivatásával járó fáradalmakat, és elég bátor, hogy szembenézzen minden veszéllyel. Állandó lakhelye Budapest volt, de többnyire nyomozóúton járt, hogy valami kényes természetű ügyet felderítsen. Minthogy tökéletesen ismerte a délkelet-európai nyelveket, a németet és a románt éppúgy, mint a szerb, a bolgár és a török nyelvet, nem is szólva anyanyelvéről, a magyarról, minden helyzetben feltalálta magát. Nőtlen ember lévén, nem volt félő, hogy családi gondok korlátozzák mozgási szabadságát.

Kinevezésének - mint mondani szokták - jó sajtója volt. A közvélemény egyöntetű helyesléssel fogadta. Megbízatásának hírét a Halásztanya nagytermében különösen melegen üdvözölték.

– Jobbat nem is találhattak volna - jelentette ki lámpagyújtáskor Ivetozár, a most befejeződött verseny súly szerinti kategóriájának második helyezettje. - Ismerem Dragost, ember a talpán.

– És méghozzá milyen ügyes ember! - toldotta meg Miklóssi elnök.

– Bárcsak rendet teremtene a Duna partjain! - szólt közbe egy horvát, aki az alig kiejthető Svrb névre hallgatott, és Bécs egyik külvárosában kelmefestő műhelye volt. - Ami igaz, az igaz, az élet már kezd itt tűrhetetlenné válni.

– Dragos Károly kemény fába vágta fejszéjét - jegyezte meg a német Weber fejcsóválva. - Majd meglátjuk, hogyan fog hozzá.

– Hogy hogyan fog hozzá? - kiáltott közbe Ivetozár. - Legyen nyugodt, már hozzá is fogott!

– Az ám! - helyeselt Miklóssi. - Dragos Károly nem vesztegeti az idejét! Ha, mint az újságírók írják, négy nappal ezelőtt nevezték ki, akkor már legalább három napja neki is kezdett a dolognak!

– Vajon hol lát munkához? - tette fel a kérdést a román Pistea¹, aki már csak neve miatt is horgászatra volt hivatott.

– Én bizony nem tudom, mit csinálnék az ő helyében.

– Hát ezért nem tették magát oda, barátom - jegyezte meg tréfásan egy szerb. - Legyen csak nyugodt, hogy Dragos pontosan tudja, hogy mihez fogjon, de azt nem köti a maga orrára. Lehet, hogy Belgrádba sietett, de az is lehet, hogy Budapesten maradt... Ha ugyan nem éppen ide, Sigmaringenbe jött, és e pillanatban nem ül itt köztünk a Halásztanyában.

Nagy derültség fogadta ezt a feltevést.

– Itt köztünk?... - kiáltott fel Weber. - Jókat mesél maga itt nekünk, Mihail Mihajlovics. Mit keresne itt, ahol emberemlékezet óta nem követtek el semmiféle bűntényt?

– Nono, ki tudja! Talán éppen azért, hogy itt legyen holnapután, mikor Borus Demeter útnak indul - vágott vissza Mihail Mihajlovics. - Talán érdekli őt ez az ember... Ha ugyan Borus Demeter és Dragos Károly nem egy és ugyanaz a személy.

– Hogyhogy egy és ugyanaz a személy? - kiáltották innen is, onnan is. - Mit akar ezzel mondani?

– A kutyafáját! Ez aztán jó móka volna. A díjnyertes személyében senki nem gyanítaná a rendőrtisztet, aki így zavartalanul végigjárhatná az egész Dunát.

A többieket ugyancsak elképesztette ez a fantasztikus ötlet. - Nézd már ezt a Mihail Mihajlovicsot!... Csak neki juthat ilyesmi az eszébe!

Mihail Mihajlovics azonban nem ragaszkodott mindenáron eredeti ötletéhez.

– Hacsak... - fűzte tovább gondolatait a nála szokásos bevezetéssel.

– Hacsak?

– Hacsak Dragos Károlynak nincs más oka arra, hogy ide jöjjön! - dobott be minden átmenet nélkül egy másik képtelen feltevést.

– Milyen oka lenne?

– Tegyük fel például, gyanúsnak tűnik neki a terv, hogy valaki horgászbottal a kezében leereszkedik a Dunán.

– Gyanúsnak? Ugyan miért?

– Teringettét! Az se volna utolsó, ha egy gonosztevő horgásznak álcázná magát, mégpedig ilyen híres horgásznak! A hírnév minden álruhánál többet ér! Így aztán kénye-kedvére garázdálkodhatna, feltéve, hogy időközben szépen horgászgat, és így orránál fogva vezeti az egész világot.

– Hát igen, de a horgászathoz ugyancsak értenie kell - jegyezte meg oktató hangon Miklóssi elnök. - Erre pedig csak becsületes ember képes.

Ezt az erkölcsi tartalmú, talán kicsit merész ellenvetést tomboló tapssal fogadták a szenvedélyes horgászok. Mihail Mihajlovics ügyesen kihasználta az általános lelkesedést.

– Elnökünk egészségére! - kiáltott fel, poharát emelve.

– Elnökünk egészségére! - visszhangozták a jelenlevők, egy emberként kiürítve poharukat.

– Az elnök egészségére! - csatlakozott egy magányosan üldögélő vendég, aki egy idő óta szemlátomást élénk érdeklődéssel hallgatta a körülötte zajló vitát.

Miklóssinak szemmel láthatóan jólesett az ismeretlen kedves csatlakozása, és köszönet gyanánt feléje emelte poharát. A magányosan iszogató ember nyilván úgy vélte, hogy ez az udvarias gesztus mintegy megtörte a jeget, és most már feljogosítottnak érezte magát arra, hogy a tiszteletreméltó gyülekezetnek kifejtse nézeteit.

– Jól beszélt, igazán jól beszélt! - mondta. - Pontosan így van: a horgászat a tisztességes emberek kedvtelése.

– Talán horgászhoz van szerencsém? - kérdezte Miklóssi, az ismeretlenhez lépve.

– Ó, kérem - hangzott a szerény válasz -, legfeljebb a horgászat kedvelőjének mondhatom magam. Rajongok a szép fogásokért, de még csak gondolni sem mernék arra, hogy magam is megpróbálkozzam vele.

– Ez bizony kár, kedves...?

– Jäger a nevem.

– Szóval elég kár, kedves Jäger úr, mert ebből arra kell következtetnem, hogy soha nem lesz részünk a megtiszteltetésben, hogy magát a Dunai Liga tagjai között üdvözölhessük.

– Ki tudja? - válaszolt Jäger. - Talán egy nap én is horogra kerülök, jobban mondva kezembe veszem a horgászbotot, és akkor egész biztos a maguk sorába lépek. Persze csak úgy, ha megfelelek a felvételhez szükséges feltételeknek.

– Ettől ne féljen - kapott a szón Miklóssi elnök, aki már egy új tagot látott az ismeretlenben. - Egyszerű az egész. Mindössze négy feltételünk van. Az első az, hogy csekély évi tagdíjat fizessen. Ez a legfőbb feltétel.

– Mi sem természetesebb - bólintott Jäger nevetve.

– A második feltétel az, hogy szeresse a horgászatot. A harmadik pedig, hogy jó cimbora legyen, és úgy látom, hogy e feltételnek máris megfelel.

– Nagyon kedves magától - hálálkodott Jäger.

– A negyedik feltétel az, hogy közölje a társasággal nevét és címét. A nevét már ismerjük, most már csak a címét kellene...

– Bécs, Leipziger Strasse 45.

– No, most már csak az van hátra, hogy évente húsz koronát fizessen és kész.

A két ember jóízűen nevetett.

– És más egyébre nincs is szükség? - kérdezte Jäger.

– Semmi másra.

– Még csak személyazonossági igazolványra sem?

– Ugyan már, kedves Jäger úr! Ahhoz, hogy horgásszon? - csodálkozott Miklóssi.

– Hát igaz - biccentett Jäger -, ennek igazán nem sok értelme volna. A Dunai Liga tagjai ugyanis ismerik egymást.

– Egyáltalában nem! - helyesbített Miklóssi. - Gondoljon csak arra, hogy a liga tagjai közül egyesek itt, Sigmaringenben laknak, mások pedig a Fekete-tenger partjain. Ez éppen nem könnyíti meg a megismerkedést.

– Ez igaz.

– Itt van például a legutóbbi versenyünk kiváló győztese...

– Borus Demeter?

– Igen, ő. Lám, őt se ismeri senki.

– Ugyan!

– Pedig így van - erősítgette Miklóssi. - Igaz, hogy alig két hete tagja a ligának. Borus Demeter mindnyájunk számára meglepetés, sőt mondjuk csak nyugodtan, valóságos felfedezés volt.

– Ezt nevezik sportnyelven outsidernak.

– Úgy, ahogy mondja.

– Tulajdonképpen milyen nemzetiségű ez az outsider?

– Magyar.

– Szóval, mint ön. Mert úgy tudom, elnök úr, ön is magyar.

– Mégpedig a javából, Jäger úr. Budapesti vagyok!

– Borus Demeter hová való?

– Ő szalkai.

– Merre van ez a Szalka?

– Ez egy nagy falu, vagy mondjuk, kisebb város az Ipoly jobb partján. Ez a folyó Budapesttől valamivel északra ömlik a Dunába.

– Hát akkor Borus Demeterrel könnyen megismerkedhet közelebbről is, elnök úr! - jegyezte meg Jäger nevetve.

– A legjobb esetben két vagy három hónap múlva - válaszolta ugyancsak mosolyogva a Dunai Liga elnöke. - Ennyi ideig minden bizonnyal eltart az útja.

– Ha egyáltalában sor kerül rá - kapcsolódott fesztelenül a beszélgetésbe a tréfás kedvű szerb.

Más horgászok is közelebb léptek, úgyhogy Jägert és Miklóssit már egy egész kis csoport vette körül.

– Mit akar ezzel mondani? - szögezte neki a kérdést Miklóssi. - Nagy fantáziája van magának, Mihail Mihajlovics.

– Csak tréfálok, kedves elnököm - válaszolta a közbeszóló. - De mégis: ha Borus Demeter, mint ön mondja, sem rendőr, sem bandita, elképzelhető, hogy mint amolyan tréfacsináló ember, egyszerűen fel akar minket ültetni.

Miklóssi nem vette tréfára a dolgot.

– Maga rosszmájú ember, Mihail Mihajlovics! - vágott vissza. - Egyszer még majd alaposan pórul jár emiatt. Borus Demetert én rendes, komoly embernek nézem. Különben is tagja a Dunai Ligának, ezzel pedig mindent megmondtunk.

– Bravó! - hallatszott mindenfelől.

Mihail Mihajlovics, aki szemlátomást nem vette nagyon szívére ezt a leckéztetést, ügyesen feltalálta magát, és megragadta ezt az alkalmat újabb pohárköszöntőre.

– Akkor hát igyunk Borus Demeter egészségére! - emelte magasba korsóját.

– Borus Demeter egészségére! - zúgott kórusban a vendégsereg Jägerrel együtt, aki lelkiismeretesen az utolsó cseppig kiürítette poharát.

Mihail Mihajlovicsnak ez a tréfás ötlete azonban nem látszott olyan képtelennek, mint az előző feltevések. Borus Demeter ugyanis miután nagy hűhóval közölte tervét, nem mutatkozott többé. Senki sem hallott róla. Vajon nem volt különös, hogy így eltűnt, és vajon nem volt jogos az a feltevés, hogy túlságosan hiszékeny klubtársait be akarta ugratni? A válasz erre a kérdésre már nem késhetett soká. Még harminchat óra, és minden kiderül.

Azoknak, akiket érdekelt ez a vállalkozás, csak néhány mérföldnyire kellett Sigmaringentől felfelé menniük a Duna mentében. Itt bizonyára találkozniuk kell Borus Demeterrel, ha valóban olyan komoly ember, mint ahogyan Miklóssi elnök meggyőződéssel állította.

Volt azonban egy bökkenő. Meghatározták-e pontosan a nagy folyó forrásának helyét? Vajon a térképek pontosan tüntetik-e fel ezt a helyet? E tekintetben tisztázatlannak látszott a helyzet, mert előfordulhatott, hogy Borus Demetert az egyik helyen keresik majd, ő pedig egy másik helyen tartózkodik.

Kétségtelen, hogy a Duna, vagy ahogyan a régiek nevezték, az Ister, a badeni nagyhercegség területén ered. A földrajztudósok szerint a folyó a keleti hosszúság 6° 10’-e és az északi szélesség 47° 48’-e alatt ered. Ez a meghatározás azonban, ha egyáltalán helytálló, csak a fokpercekig pontos, de a másodpercekig már nem, ami bizonyos eltérést eredményezhet. Márpedig a terv szerint a horgot pontosan azon a helyen kell bevetni, ahol a Duna első cseppje megindul a Fekete-tenger felé.

Egy monda szerint, amelyet hosszú időn át földrajzi meghatározásként fogadtak el, a Duna egy kert - a Fürstenberg hercegek kertje - közepén ered. A folyam forrása e monda szerint abban a márványmedencében van, amelynek vizéből annyi turista tölti meg ivópoharát. Vajon e kiapadhatatlan márványmedencénél jelenik majd meg Borus Demeter augusztus 10-ének reggelén?

Nem, a nagy folyam igazi forrása nem itt van. Ma már tudjuk, hogy a Duna két patak: a Brege és a Brigach egyesüléséből születik. Ez a két patak 875 méterről csörgedezik le a Fekete-erdőn keresztül. Vizük Donaueschingennél, néhány mérfölddel Sigmaringen felett egyesül és itt kapja a Donau, magyarul a Duna nevet.

Ha a két patak közül valamelyik egyáltalán megérdemli azt, hogy a Duna kezdeti szakaszának tekintsék, az bizonyára a Brege, amely 37 kilométerrel hosszabb, mint a másik.

A tájékozottabbak azonban mindenesetre azon a véleményen voltak, hogy Borus Demeter - ha egyáltalán útnak indul - utazását Donaueschingennél kezdi meg. Így hát az érdeklődők, többségükben a Dunai Liga tagjai, Miklóssi elnök társaságában ennek megfelelően ide is mentek.

Már augusztus 10-én kora reggel lesben álltak a Brege partján, ott, ahol a két patak összefolyik. De az órák csak teltek-múltak anélkül, hogy a nap hőséről hír érkezett volna.

– Nem is fog az jönni - mondta valaki.

– Közönséges szélhámos - jegyezte meg a másik.

– Mi pedig jó nagy szamarak vagyunk - tette hozzá Mihail Mihajlovics, aki szeretett éleslátásával büszkélkedni.

Csak Miklóssi elnök védelmezte kitartóan Borus Demetert.

– Én nem tudom elképzelni, hogy a Dunai Liga egy tagjának az agyában egyáltalán megfordulhat az a gondolat, hogy klubtársait becsapja!... Bizonyára közbejött valami, azért késik Borus Demeter. Várjunk türelmesen, hamarosan itt lesz.

Miklóssi nem csalatkozott. Valamivel kilenc óra előtt kiáltás hallatszott a Brege és a Brigach összefolyásánál várakozó csoportból.

– Ott jön!... Ott jön!

És valóban, kétszáz méternyire a várakozóktól, a partszegély egyik kiszögellésénél csónak tűnt fel. A sajkát evezős hajtotta, aki a csónak hátsó részében állt. A part mentén haladt, ahol gyengébb a víz sodra. Az evezős egyedül volt a csónakban.

Borus Demeter volt, ugyanaz a magyar horgász, aki néhány nappal ezelőtt részt vett a Dunai Liga versenyén, és megnyerte a két első díjat.

Amikor a csónak elért a két patak összefolyásához, Borus Demeter abbahagyta az evezést, és egy kis horgony segítségével kikötött. Ezután kiszállt a csónakból, és az érdeklődők mind köréje gyűltek. Kicsit feszélyezettnek látszott, aligha számított ilyen nagy tömegre.

Miklóssi elnök hozzálépett, és kezét nyújtotta. Borus Demeter tisztelettudóan leemelte vidrabőr sapkáját, és kezet szorított vele.

– Borus Demeter - szólt hozzá méltóságteljesen, ahogyan az egy elnökhöz illik -, örülök, hogy ismét találkozhatom legutóbbi versenyünk győztesével.

A győztes meghajlással köszönte meg az elismerést. Az elnök ezután így folytatta:

– Abból, hogy itt, e nagy nemzetközi folyam forrásánál találkozunk, arra következtetünk, hogy valóban végrehajtja tervét, és lehajózik egészen a folyótorkolatig, úgy, hogy közben horgászással tölti idejét.

– Igenis, elnök úr - válaszolt Borus Demeter.

– Eszerint még ma megkezdi útját?

– Még ma, elnök úr.

– Hogyan akarja megtenni az utat?

– Az árra bízom magam.

– Ebben a csónakban?

– Ebben.

– Megszakítás nélkül?

– Éjjelenként pihenőt tartok.

– Tisztában van azzal, hogy háromezer kilométeres útról van szó?

– Hogyha naponta tíz mérföldet teszek meg, két hónap alatt leérek.

– Hát akkor jó utat, Borus Demeter.

– Köszönöm, elnök úr.

Még egyszer búcsút intett, majd beszállt csónakjába, miközben a parton tolongás támadt, mert mindenki látni akarta az indulást.

Magyarunk kézbe vette horgászbotját, feltette a csalit a horogra, azután a botot letette az egyik ülésre, a kis vasmacskát berántotta a csónakba, melyet egy erélyes lökéssel eltaszított a parttól, ezután leült a csónak farában, és kivetette a horgot.

Egy pillanat múlva már ki is rántotta, és a horgon egy rózsás márna ficánkolt. Ez mindenesetre jó előjelnek látszott, és amint Borus eltűnt az egyik kanyarnál, a parton állók tomboló éljenkiáltásokkal ünnepelték a Dunai Liga bajnokát.