A DUNAI RÉVKALAUZ

Amikor Serge Ladko eltűnt a sötétben, Dragos Károly egy pillanatig töprengett, hogy mitévő legyen. Itt volt egyedül az egyre sötétebb éjszakában a besszarábiai határnak ezen a kihalt részén. Tanácstalansága annál nagyobb volt, mert előtte hevert ez a magatehetetlen fogoly is, akit nem hagyhatott itt. De nyilvánvaló volt, hogy segítséget nem kap, ha nem jár utána, így mégiscsak tennie kellett valamit. Az idő sürgette. Serge Ladko sorsa talán egyetlen órán, egyetlen percen múlik. Egy időre otthagyta hát a még mindig eszméletlen Jacub Ogult, aki különben is úgy meg volt kötözve, hogy menekülésre még akkor sem gondolhatott, ha magához térne. Amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott felfelé a folyó mentén, a hepehupás talajon.

Fél óráig gyalogolt a teljesen kihalt vidéken, és már-már attól tartott, hogy egészen Kilijáig kell mennie, amikor végre egy házat pillantott meg a folyó partján.

Nem volt könnyű dolog rábírni a nagyobb tanyának látszó épület lakóit, hogy ajtót nyissanak neki. Ilyen későn és ezen a vidéken indokolt volt a bizalmatlanság, és a ház lakói nem nagyon siettek bebocsátani a váratlan látogatót. A helyzetet még az is nehezítette, hogy nem tudták egymást megérteni, mivel a parasztok valami helyi tájszólást beszéltek, amit Dragos - bár sok nyelven beszélt - nem ismert. Hirtelen valami egyveleg nyelvet eszelt ki, melybe román, orosz és német szavakat egyenlő arányban kevert, és így végül sikerült bizalmat ébresztenie maga iránt a parasztokban. Az oly makacsul zárva tartott ajtó végre megnyílt előtte.

Amikor bent volt, jó alaposan kikérdezték, de szemlátomást jó eredménnyel, mert két óra sem telt el partraszállása óta, és egy szekéren máris visszaérkezett Jacub Ogulhoz.

Striga kormányosa még mindig nem tért magához. Akkor sem nyerte vissza öntudatát, amikor a part menti fűből a szekérre emelték, és azonnal indultak vissza Kilija felé. A tanyáig csak lépésben haladhattak, de azután egy úton hajtottak tovább. Ez ugyan elég gyalázatos út volt, de valamivel mégiscsak gyorsabban tudtak előrejutni. Éjfél is elmúlt már, mire Dragos Kilijába ért. A városban teljes csend honolt, és nem volt könnyű dolog megtalálni a rendőrfőnököt. Végül mégis sikerült, Dragos habozás nélkül felébresztette a magas rangú rendőr-tisztviselőt, aki nem is nagyon bosszankodott, hanem készségesen rendelkezésére állt.

A nyomozó ezt a látogatást arra is felhasználta, hogy Jacub Ogult, aki már kezdett magához térni, lakat alá tétesse. Most már szabadabban mozgott, és hozzálátott a fő feladathoz, ahhoz, hogy elfogja a banda többi tagját. De még jobban sarkallta az a vágy, hogy segítséget vigyen Serge Ladkónak.

Már az első lépésnél leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött. Kilijában egyetlen gőzhajó sem állomásozott, és a rendőrfőnök a leghatározottabban elzárkózott az elől, hogy embereit a folyóra küldje. A Dunának ez az ága akkoriban Románia és Törökország közös fennhatósága alá tartozott, és félő volt, hogy a román rendőrök megjelenése tiltakozást vált ki a magas porta részéről. Ez jelenleg annál kevésbé kívánatos, mert amúgy is háborús feszültséggel volt telítve a légkör. De a román rendőr-tisztviselő bátrabb lett volna, ha kicsit belelapozhat a sors könyvébe, mert akkor megállapíthatta volna, hogy ez az idők kezdetétől elhatározott háború néhány hónap múlva mindenképpen kitör. De minthogy a jövőt nem ismerte, még a gondolattól is reszketett, hogy bármi módon diplomáciai bonyodalmakat okozzon. Ezért hát ő is igazodott a bölcs jelszóhoz: „Csak semmi bonyodalom!” Minden időkben és minden országban ez volt a köztisztviselők jelszava.

Csak tanácsot mert adni Dragos Károlynak. Azt ajánlotta, hogy menjen Sulinába. Megadta neki egy ember címét, aki végigkalauzolja majd a Duna deltáján átvezető nehéz, ötvenkilométeres úton.

Jó sok idő eltelt, míg ezt az embert felébresztették, míg végre kötélnek állt, míg befogtak, és átmentek a Duna jobb partjára. Már csaknem hajnali három óra volt, amikor a nyomozó kocsija elé befogott kis ló végre ügetni kezdett, szerencsére gyorsabban, mint ahogy Dragos várta volna tőle.

A kilijai rendőrfőnök tudta, mit beszél, amikor azt mondta Dragosnak, hogy nem könnyű dolog átjutni a Duna torkolatvidékén. A kocsi csak nehezen haladt előre a sáros, sokszor több centiméter magasságban vízzel borított utakon. Ha a kocsis nem lett volna olyan ügyes, többször eltévedt volna ezen a síkságon, ahol semmi sem jelezte az utat. Így is elég lassan haladtak előre, és néha meg is kellett állniuk, hogy az elcsigázott ló kifújja magát.

Dél volt, mire Dragos Károly Sulinába érkezett. Még néhány óra, és lejár a Serge Ladko által megjelölt határidő. A nyomozó még csak annyi időt sem engedett magának, hogy erőt gyűjtsön, azonnal rohant a helyi hatóságokhoz.

Sulina történetünk idejében még török fennhatóság alá tartozott, és csak a berlini szerződés¹ értelmében csatolták Romániához.

Minthogy a magas porta és a nyugati hatalmak között akkor igen feszült volt a viszony, Dragos Károly, mint magyar állampolgár nemigen lehetett persona grata² a törököknél, akármennyire is közérdekű ügyben lépett a török területre. Nem fogadták ugyan olyan barátságtalanul, mint gondolta, de a helyi hatóságoktól csak igen lagymatag támogatást kapott.

Közölték vele, hogy a helyi rendőrségnek nincs saját csónakja, és ezért csak a vámőrség őrhajójára számíthat. A vámőrség bevonása egyébként az adott körülmények között indokolt is volt, mert egy rablóbandát némi jóakarattal csempészbandának is lehetett nevezni. Sajnos, ez az őrhajó - amely különben elég gyors járatú gőzhajó lehetett - éppen távol volt. A tengeren cirkált, minden bizonnyal a part közelében. Dragos ilyen körülmények között mi mást tehet, mint hogy bérel egy halászbárkát. Majd ha túljut a mólón, bizonyára találkozik az őrhajóval.

A nyomozót elkeserítette ez az egy helyben topogás, de végül is jobb híján így döntött. Délután fél kettőkor a halászbárkán kifeszítették a vitorlát, és megkerülték a mólót, hogy az őrhajó nyomára bukkanjanak. Ekkor már csak százötven perc volt hátra.

Mialatt Dragos így bajlódott, a révkalauz módszeresen folytatta terve végrehajtását.

Egész délelőtt lesben állott a part menti nádasban elrejtett bárkáján, és látta, hogy a dereglyén nem készülődnek az indulásra. Ez volt az éppen, amit Jacub Ogulnak a kelleténél kicsit durvább, de mindenképpen szükséges foglyul ejtésével el akart érni. Mint előre látta, Striga nem mert nekivágni révkalauz nélkül e rendkívül nehéz útszakasznak. A sok homokzátony miatt ezen a részen csak azok tudnak hajózni, akik egész életükben ezzel foglalkoztak. Feltehető volt, hogy a rablók, akik nyilván nem értették révkalauzuk eltűnését, az első adandó alkalommal a helyére állítanak valakit. De a kilijai Duna-ágban nem sok révkalauz közlekedik, és déli tizenegy óráig a veszteglő dereglyén és a láthatatlan bárkán kívül egyetlen hajó sem jött errefelé. Csak tizenegy órakor jelent meg két hajó a tenger felől. Serge Ladko látcsövével megállapította, hogy az egyik révhajó. Most Iván Striga nyilván megkapja azt a segítséget, amelyre már bizonyára türelmetlenül várt. A cselekvés pillanata elérkezett.

Bárkájával előjött a nádasból, és leereszkedett a dereglye közelébe.

– Hé, emberek! - kiáltotta Serge Ladko, amikor hangját már hallhatták a dereglyén.

– Hé! - hangzott a válasz.

A hajó fedélzetén egy ember jelent meg. Iván Striga volt.

Micsoda harag hasított Serge Ladko lelkébe, amikor megpillantotta azt az embert, aki olyan boldogtalanná tette, és már hosszú hónapok óta hatalmában tartotta Natsát!

De kereste ezt a találkozást, számított és fel is készült rá. Dühét leküzdve erőt vett magán.

– Nincs szükségük révkalauzra? - kérdezte nyugodt hangon.

Striga válasz helyett kezét homloka elé emelte, és jól szemügyre vette a bárkából kiáltozó embert. Egy pillanat nem sok, máris tisztában volt azzal, hogy kivel áll szemben. De alig akart hinni a szemének, annyira valószínűtlennek, sőt annyira nem várt szerencsének tűnt előtte, hogy Natsa férjét látja.

– Talán csak nem Serge Ladko Ruszcsukból? - kérdezte Striga.

– De bizony az vagyok! - válaszolt a révkalauz.

– Hát nem ismer meg?

– Hogyne ismerném meg! Nem vagyok vak! - válaszolt Ladko. - Maga Iván Striga.

– S hozzám ajánlkozik révkalauznak?

– Miért ne? Hiszen ez a foglalkozásom - válaszolt szenvtelenül Serge Ladko.

Striga egy pillanatig nem tudta, mitévő legyen. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy az az ember, akit a világon mindenkinél jobban gyűlölt, most kezes bárányként szolgáltatta ki magát. Vajon nem akarja kelepcébe csalni? De hát mit tehetne egy ember a dereglye elszánt legénységével szemben? Csak vezesse szépen a dereglyét le egészen a tengerig, ha már olyan ostoba, hogy felajánlkozott. Majd ha a tengeren lesznek, az már más!...

– Hát akkor gyerünk! - mondta a bandita, és szája kegyetlen vigyorra torzult, amit Serge Ladko világosan látott.

A révkalauz nem kérette magát. Bárkájával a dereglye mellé simult, és felkapaszkodott a fedélzetre. Striga elébe ment.

– Hát tudja, én nagyon csodálkozom, hogy itt, a Duna torkolatánál találkozom magával!

A révkalauz nem válaszolt.

– Holt hírét költötték - folytatta Striga -, mióta eltűnt Ruszcsukból.

Erre sem kapott semmi választ.

– Mit csinált azóta? - faggatta Striga kitartóan.

– Itt voltam végig a tengerhez közel - válaszolt végre Serge Ladko.

– Ilyen messze Ruszcsuktól?!... - kiáltott fel Striga. Serge Ladko összevonta szemöldökét. Ez a faggatás nem volt ínyére. De eltökélt szándékához híven most sem adott hangot bosszúságának, és nyugodt hangon válaszolt:

– Ezekben a zavaros időkben nekem sem ment jól a sorom.

Striga gúnyosan nézett végig rajta.

– Azt is beszélték magáról, hogy nagy hazafi! - mondta csúfondárosan.

– Már nem foglalkozom politikával - válaszolt szárazon Serge Ladko.

E pillanatban Striga tekintete a bárkára esett, amelyet a víz sodra most a dereglye oldalához lökött. Striga összerezzent. Tévedésről szó sem lehetett. Ez bizony ugyanaz a bárka volt, amelyet ő maga is használt egy héten át, és amelyet azután a zimonyi rakparton látott kikötve. Serge Ladko hazudott tehát, amikor azt állította, hogy el sem mozdult a Duna torkolatvidékéről.

– Szóval mióta elhagyta Ruszcsukot, mindig ezen a vidéken volt? - kérdezte fürkésző pillantással Striga.

– Végig itt voltam - válaszolt Serge Ladko.

– Ez elég furcsa! - mondta Striga.

– Miért? Talán látott másfelé?

– Nem magát, de ezt a bárkát! Esküdni mernék, hogy láttam feljebb a Dunán.

– Az meglehet - válaszolt Serge Ladko közömbösen. - Most három napja vettem egy embertől, aki azt mondta, hogy Bécsből jött.

– Miféle ember volt az? - kérdezte feszült kíváncsisággal Striga, akinek gyanúja Dragos Károly felé terelődött.

– Fekete hajú, szemüveges.

– Ejha! - álmélkodott Striga.

A révkalauz állításai szemlátomást megzavarták. Már maga sem tudta, hogy hányadán áll. De egykettőre túltette magát az aggályokon. Mit számít mindez? Akár az igazat mondja Serge Ladko, akár nem, a fontos az, hogy a keze között van! Elég ostoba, hogy így vesztébe rohant!... De ha már itt van a dereglyén, innen nem megy el élve! Striga már hónapok óta azt hazudta Natsának, hogy a férje meghalt. Mihelyt elérik a tengert, valósággá válik a hazugság.

– Indulás! - szólt, mintegy pontot téve gondolatai után.

– Majd déli tizenkét órakor - válaszolt nyugodt hangon Serge Ladko, aki egy zacskóból ennivalót vett elő, és falatozni kezdett.

A banditavezér türelmetlenül hadonászott, de Serge Ladko úgy tett, mintha nem látná.

– Ide hallgasson! - szólalt meg Striga. - Még az éj beállta előtt a tengerhez akarok érni.

– Ott leszünk - jelentette ki a révkalauz, de nem hagyta magát zavartatni.

Striga előrement. Elborult tekintete elárulta, hogy még töpreng valamin. Sehogy sem ment a fejébe, hogy éppen a férj ajánlkozik révkalauznak arra a hajóra, amelyen a feleségét tartják fogva. Persze semmi nem változtat a tényen, hogy Serge Ladko itt van egyedül, hat elszánt emberrel szemben, így hát akár napirendre is térhetett volna a dolog felett. De akármilyen meggyőzőnek látszott is ez az okoskodás, mégiscsak nyugtalanította a dolog. Kikívánkozott belőle a kérdés, hogy Serge Ladko, akit a legjobban érintett a dolog, tud-e Natsa eltűnéséről. Nem is bírt megnyugodni, míg meg nem kérdezte:

– Kapott híreket Ruszcsukból, mióta eljött onnan? - kérdezte, amikor visszament a révkalauzhoz, aki békésen ebédelt.

– Egyszer sem.

– És nem csodálkozott ezen?

– Miért csodálkoznék? - kérdezte Serge Ladko, és merően nézett Strigára.

Striga mindenre elszánt ember volt ugyan, de ez a tekintet őt is zavarba hozta.

– Úgy tudom, hogy Ruszcsukban maradt a felesége - hebegte.

– Én meg azt hiszem, hogy jobb, ha mi ketten másról beszélünk!

Strigának ez elég volt.

Néhány perccel déli tizenkét óra után a révkalauz kiadta a parancsot, hogy húzzák fel a horgonyt, majd miután a vitorlát kifeszítették, maga állt a kormányrúd mellé. E pillanatban Striga hozzálépett.

– Tudnia kell, hogy ezzel a dereglyével csak mély vízben lehet menni.

– De hiszen rakomány nélkül halad, és így két láb mély vízben is úszik.

– Legalább hét láb kell - jelentette ki Striga.

– Hét láb! - kiáltott fel a révkalauz, aki e pillanatban mindent megértett.

Hát ezért jutott át a dunai banda minden ellenőrzésen! A hajó ügyesen álcázott alkalmatosság volt. A vízből kilátszó rész csak csalóka látszat volt. Az igazi dereglye a víz alatt van, és ide rejtették el a rablott holmit. És ezt a rejtekhelyet, mint Serge Ladko tapasztalatból tudta, titkos börtönné is átalakíthatták.

– Hét láb! - ismételte Striga.

– Rendben van - válaszolt Serge Ladko röviden.

Az indulást követő percekben Striga, aki bizony még mindig nyugtalan volt kicsit, szigorúan szemmel tartotta Ladkót. De a révkalauz magatartása megnyugtatta. Igen buzgón végezte a dolgát, és szemlátomást semmi rosszban nem törte a fejét. A hozzáértéséről szóló hírek valóban nem voltak túlzottak. Keze alatt a dereglye zavartalanul haladt a láthatatlan homokzátonyok között, és szinte matematikai pontossággal követte a mély víz kanyargó vonalát.

A banditavezér lassan-lassan teljesen megnyugodott. Zavartalanul haladtak lefelé. Hamarosan célhoz érnek.

Négy óra volt, amikor megpillantották a tengert. A folyó egy utolsó kanyarulata után az ég és a víz egybeolvadt a látóhatáron.

Striga akkor odaszólt a révkalauznak:

– Azt hiszem, most már nem lehet baj! Most már visszaadhatja a kormányrudat a mi kormányosunknak.

– Még nem! - válaszolt Serge Ladko. - A legnehezebbje még hátra van.

Ahogy a Duna torkolata felé közeledtek, egyre jobban tágult a látóhatár. Striga egyre nagyobb területet tekintett át a fedélzetnek e pontjáról. Tekintetét a tengerre szögezte. Hirtelen felkapott egy látcsövet, és ezzel vette szemügyre azt a körülbelül négy-ötszáz tonnás kis gőzhajót, amely éppen most bújt ki az északi földnyelv mögül. Striga, miután jól megnézte a hajót, parancsot adott, hogy húzzák fel a zászlót az árboccsúcsra. A gőzhajóról, amely a folyam torkolatához közeledett, hasonló jelzéssel válaszoltak.

E pillanatban Serge Ladko egészen balra fordította a kormányrudat, mire a dereglye hirtelen jobbra kanyarodott, és a folyón rézsút átvágva délkeletnek, vagyis a jobb part irányába haladt.

Striga döbbenten nézett a révkalauzra, de Serge Ladko szenvtelen arca megnyugtatta. Bizonyára egy utolsó homokzátony miatt kénytelen ilyen furcsán haladni.

Striga nem tévedett. Valóban homokzátony volt a folyam medrében, de nem ott, ahonnan elkanyarodtak. Serge Ladko szilárd kézzel pontosan erre a zátonyra futtatta rá a dereglyét. A hajó minden eresztékében recsegett-ropogott. Az ütődés ereje ledöntötte az árbocot, amely tőben eltört, és a vitorla teljes egészében ráborult a fedélzetre, maga alá temetve a hajó orrában tartózkodó embereket. A dereglye, amely alaposan belefúródott a homokzátonyba, meg se moccant többé.

Az emberek elvágódtak. Striga vak dühvel tápászkodott fel.

Első pillantása Serge Ladkót kereste. A révkalauzon nem látszott különösebb izgalom. A kormányrudat elengedte, és kezét ujjasa zsebébe süllyesztette, úgy figyelte ellenfele minden mozdulatát.

– Disznó! - üvöltötte Striga, és revolverrel hadonászva rohant a dereglye végébe.

Három lépésről lőtt.

Serge Ladko lekapta a fejét. A golyó felette süvített el. Mihelyt felegyenesedett, nekiugrott Strigának, és kést döfött a szívébe. Iván Striga hangtalanul rogyott össze.

Mindez oly drámai gyorsasággal történt, hogy a legénység öt tagja - akik amúgy is nehezen kászálódtak ki a vitorla alól - már nem tudott Striga segítségére menni. De elképzelhetjük, hogyan üvöltöztek, mikor látták vezérük pusztulását. Serge Ladko a viharfedélzeten elébük rohant. Most ott állt a fedélzet felett, amelyre egymást taszigálva rohantak fel mind az öten.

– Egy lépést se tovább! - kiáltott rájuk Serge Ladko, egyik kezében saját, másikban pedig a Striga kezéből kiragadott revolvert tartva.

A banditák megtorpantak. Nem volt náluk fegyver, és csak úgy szerezhettek volna, ha bemennek a hajófülkébe. De akkor a tűzvonalon kellett volna áthaladniuk.

– Ide hallgassatok, emberek! - kiáltott Serge Ladko, továbbra is az öt emberre szegezve a revolvert. - Tizenegy golyó van a két fegyverben! Mindnyájatokat leteríthetlek az utolsó szálig! Rátok lövök, ha nem kotródtok azonnal a hajó orrába!

Az öt ember zavartan pislogott egymásra. Serge Ladko tisztában volt azzal, hogyha mind az öt egyszerre rárohan, néhányat bizonyára leteríthet közülük, de a többiek végeznek vele.

– Ide figyeljetek! Háromig számolok! - kiáltott rájuk, pillanatnyi időt sem hagyva nekik a gondolkodásra. - Egy!...

Az emberek nem moccantak.

– Kettő!...

A csoportban mozgás támadt. Hárman mintha támadni akartak volna, két ember meg kezdett visszahúzódni.

– Három!... - kiáltott ismét Serge Ladko, és meghúzta a ravaszt.

Az egyik ember, akinek vállába fúródott a golyó, összeesett, társai megfutamodtak.

Serge Ladko, aki megfigyelőhelyén maradt, egy pillantást vetett a gőzhajó felé, amely az imént Striga jelzésére válaszolt. A hajó most már csaknem egészen egy mérföldnyire volt. Amikor majd odaér a dereglye mellé, és legénysége - amely bizonyára összeszűrte a levet a dereglye legénységével - szintén őellene fordul, akkor helyzete rendkívül súlyossá válik.

A gőzhajó csak jött, jött közelebb. Már csak három kötélhossznyira³ volt, amikor hirtelen jobbra fordulva, nagy kört írt le, és a nyílt tenger felé siklott. Mit jelenthetett ez a hirtelen irányváltoztatás? Talán valami olyan veszélyre figyeltek fel a hajóról, amit Serge Ladko nem látott?

A révkalauz szívszorongva várt. Néhány perc múlva egy másik gőzhajó bukkant elő a déli földnyelv mögül. Kéményéből sűrű füst gomolygott. A hajó teljes gőzzel haladt a dereglye felé. Serge Ladko nemsokára baráti arcot pillantott meg a hajó orrában. Jäger volt, vagyis Dragos Károly, a nyomozó. Serge Ladko érezte, hogy megmenekült. Egy pillanat múlva már rendőrrel volt tele a dereglye fedélzete, és a legénység - anélkül, hogy megkísérelte volna a hasztalan ellenállást - megadta magát.

Ezalatt Serge Ladko a hajó hátsó részébe rohant. Egymás után benyitott a fülkékbe. Csak az egyiknek az ajtaja volt zárva. Vállával nekifeszült, és bedöntötte a kabin ajtaját. Az örömtől reszketve állt meg a küszöbön. Natsa, aki ismét az övé volt, ölelésre tárta karját.