Három oldalról tenger.

Mintegy három hónappal Grip és Sissy esküvője után, márczius 15-dikén, a «Doris» nevű teherszállító hajó elindult Londonderry kikötőjéből s kedvező északkeleti szél által hajtva, nekivágott a nyílt tengernek.

Londonderry a hasonló nevű grófság székhelye, Irland északi részén, Donegal szomszédságában van, London lakói Londonderrynek hívják, mivelhogy a grófság legnagyobb része a brit szigetek fővárosának a birtoka s mert a várost is londoni pénzzel építtették fel újra romjaiból. Az irlandiak egyszerűen Derrynek nevezik és a London név ellen csupán így tehetnek óvást. Ugyan ki vehetné ezt tőlük rossz néven?

A Toyle balpartján, éppen a torkolatja közelében fekvő város igen számottevő. Tizenötezer lakója van, ámde a széles, szellős nagy utczákon még sem nagy a forgalom. A régi védgát mentén vannak sétái, egy dombon emelkedik a püspöki dóm s némi nyomai láthatók a Szent Colomba apátságnak, végül a XII. században épült ritka nevezetességű Tempal More a látnivalók.

A kikötő eleven forgalmú. Sokféle áruval megrakodva indulnak innen el a hajók: palával, sörrel, vágómarhával és - számos kivándorló is száll itt hajóra. És minő sokan térnek vissza ezek közül a nyomorüldözte irlandiak közül!

Ugyan mi fontossága lehet annak, ha a londonderry-i kikötőből egy «Doris» nevű teherszállító hajó elindult, mikor száz meg száz efféle hajó fordul meg évenkint a Lough Toyle szűk öblében, mikor itt a hajóforgalom évenkint hatszázezer tonnára rúg.

Igaz... igaz. S mégis figyelmünkre méltó ez a «Doris», minthogy hősünk szerencséjével volt megrakodva: a mi annyit jelent, hogy e hajó rakománya Senki fiának a vagyona lészen.

A «Little Boy and Co.» gyermek-főnöke a «Doris» fedélzetén volt, még pedig azért, mert:

Grip és Sissy esküvője után a «kis pénzes zacskó»-nál igen sok volt a dolog, lévén új esztendő. Leltározni, a sok vásárlót kiszolgálni kellett, továbbá abban is fáradoztak, hogy a bazárt nagyobbítsák stb. Grip derekasan beledolgozta magát az új foglalkozásba, bár házassága még mindig úgy tűnt fel előtte, mint egy álom, mindig attól félt, hogy ebből az álomból egyszer csak hirtelen fölébred.

– Becsületemre mondom, Grip, te házasember vagy - mondogatta neki Bob.

– Igaz, igaz, Bob. Lásd nekem is úgy rémlik, hogy az vagyok és néha mégis kételkedem benne.

Az 1887-dik év igen szerencsésen kezdődött. Bár csak továbbra is így maradna. Csak azon a gondon évődött Senki fia szüntelen, hogy a Mac Carthy-család sorsát, ha majd Irlandba visszatérnek, biztosítsa.

A «Queensland»-ról, melyen elindultak, még semmi biztosat nem hallott, pedig szorgalmasan olvasgatta a hajóforgalomról szóló értesítéseket.

Csak márczius 14-dikén olvasta a «Shipping-Gazette»-ben a következő sorokat: A «Burnside» gőzhajó e hó 3-dikán Assuncion mellett találkozott a «Queensland» vitorlás hajóval.

A délről jövő vitorlás hajók nem vehetik a rövidebb utat, mely a Suez-csatornán át vezet, mert a Vörös-tengeren fel gőzerő nélkül nagyon nehéz az út. Így hát Ausztráliából Európának tartva, a Jó Reményfok felé kellett jönnie a «Queensland»-nak. Alighanem még a nyílt tengeren van. Várni kell még türelmesen.

A két hajó találkozása annyiban fontos, hogy mintegy figyelmeztette hősünket. No meg jól tette, hogy a «Shipping Gazette»-nak azt a számát olvasta, mert ez a hirdetés is szemébe ötlött:

«Londonderry, márczius 13. Holnapután, e hó 15-dikén, a Hamburgból jött «Doris» rakományát nyilvánosan elárverezik. Százötven tonna áru van benne: szesz, bor, szappan, kávé, fűszer stb. Az elárverezést Harrington Testvérek, mint hitelezők, eszközlik».

Senki fiának, olvasván ezt a hirdetést, az az ötlete támadt, hátha előnyös volna a «Doris» szállítmányát megvenni, mert ilyen árveréseknél olcsóbban juthat hozzá. No meg azok az áruk is mind az ő szakmájába vágnak. Felment O’Brienhez és tanácsot kért tőle.

A nyugalomba vonult kereskedő elolvasta a hirdetést, meghallgatta a fiú érvelését és rövid gondolkodás után így szólt:

– Igazad van, itt nyereséges üzlet kínálkoznék. Az árukat mind haszonnal lehetne eladni, ha először jóminőségűek, másodszor a piaczi áron 50-60 százalékkal olcsóbban vehetnéd meg.

– Én is így gondoltam a dolgot, O’Brien úr - felelé Senki fia. - Mindenekelőtt látnom kell a «Doris» szállítmányát, előbb hozzá sem fogok. Még ma el akarnék Londonderrybe utazni.

– Helyes, fiam, veled megyek én is. Szakértő vagyok az efféle áruk megítélésében, mert teljes életemben ezekkel kereskedtem.

– Köszönöm, uram, valóban nem tudom, mivel háláljam meg jóságát.

– Próbáljuk meg, hogy jó üzletet csináljunk, egyéb nekem nem kell.

– Úgy hát nincs elvesztegetni való időnk, mert az árverést holnaputánra tűzték ki.

– Én készen vagyok az útra, fiam, csak az útitáskámat szedem elő. Holnap jól megvizsgáljuk a «Doris» szállítmányát. Holnapután vagy megvesszük, vagy otthagyjuk, már attól függ: jó-e ez és mi az ára. Estére már Dublinban leszünk.

Senki fia tudatta Grippel és Sissyvel, hogy olyan vásárt akar kötni, mely majdnem minden készpénzét fölemészti. Rájuk bizta két napra a «Kis pénzes zacskó»-t.

Az elválás csak két napra szólott s mégis alig tudtak beletörődni - főleg Bob nem. Ötödfél éve van együtt Senki fiával s ez volt az első eset arra, hogy nem tartott vele. Két édestestvér sem szokhatott volna inkább egymáshoz, mint ők ketten.

Sissy aggodalommal vette a hírt, hogy «kedves fia» elmegy. No de végre is, csak néhány napról van szó. A vállalat miatt nem aggódtak, mert azt O’Brien is tanácsolta, különben is tudták, hogy Senki fia vakmerően semmit sem koczkáztat. Az esti tíz órai vonattal elutazott az ifjú és vén kereskedő. Érintették Down grófság székhelyét, Belfastot, itt hozta őt a sors össze Sissyvel újra. Másnap reggel nyolcz órakor szerencsésen megérkeztek Londonderrybe.

Minő szeszélyes játéka a sorsnak! Csak harmincz mértföldre volt innen Rindock falva, Donegal grófság közepén, hol életét oly nyomorúságosán kezdte meg, s íme most egy nagyszabású üzletkötés miatt időzik Londonderryben.

Évek teltek, évek múltak el, bebarangolta Irland nagy részét: mennyi viszontagságot kellett kiállania, mennyi nehézséget leküzdenie! Minő sorsfordulat, minő változás!

O’Brien szegről-végre megvizsgálta a «Doris» szállítmányát. A minőség egészen megfelelt a «Kis pénzes zacskó» igényeinek. Ha olcsón megvehetik, nagy haszonra számíthatnak. Legalább is megnégyszereződik a tőke. A tapasztalt O’Brien akár a maga szakállára is megvette volna, sőt Senki fiának azt tanácsolta, hogy mielőtt árverésre kerülne, kínáljon érte elfogadható vételárt a Harrington Testvéreknek.

Senki fia követte a tanácsot. Megegyezett a «Doris» hitelezőivel s az összes szállítmányt elég jutányos áron megvette, annál is inkább, hogy rögtön készpénzzel fizetett. Már az a körülmény is, hogy ilyen ifjú akarja a szállítmányt meg vásárolni, bámulatra ragadta a Harrington Testvéreket, hát még midőn hallották, minő éles elmével tudta érdekeit védni! O’Brien is kezeskedett érette s így az üzletet hamar lebonyolították és az Irlandi Bankhoz szóló cheque-kel elintézték.

Háromezerötszáz font sterlingen - körülbelül ennyi volt Senki fiának egész vagyona - megvette a Doris szállítmányát. Nem tagadhatta, hogy a végén mégis kissé izgatott volt.

A szállítmányt legokosabb volt a «Doris»-on tovább Dublinba vitetni, így legalább nincs szükség átrakodni más hajóra. A «Doris» kapitánya hajlandó volt erre is, ha a fuvarbért Dublinig megkapja. Kedvező szél mellett két nap alatt Dublinban kiköthetnek.

Minekutána mindent elintéztek, O’Briennek meg ifjú társának csak az esti vonathoz kellett sietnie, hogy másfél napi távollét után Dublinba visszaérkezzenek.

Ekkor Senki fiának az az ötlete támadt, hogy O’Briennek azt az ajánlatot teszi, hogy menjenek a «Doris»-on vissza Dublinba.

– Köszönöm, fiam, de a tenger meg én sohasem voltunk valami jó barátságban. Ha neked kedved tartja...

– Én a hajón megyek, a szállítmány mellett az én helyem. Az út nem hosszú, nincs mitől félnem.

O’Brien egyedül ment vissza Dublinba. Reggel korán szerencsésen meg is érkezett.

Ugyanekkor indult el a «Doris» a Toyle-csatornán lefelé a szűk medrű folyóban, mely a kikötőt az északra eső csatornával összeköti.

Az északnyugati szél kedvező volt rájok nézve; ha így tart tovább is, pompás útjuk lesz. A vitorlás hajó a part mentén haladott, hol a tenger a magas sziklapart oltalmában rendesen nyugodt szokott lenni. No de márczius közepén a napéjegyenlőség közeledése miatt az irlandi tenger nyugalma minden pillanatban megváltozhatik.

A «Doris» kapitányát John Clearnak hívták, nyolcz matróz állott rendelkezésre, kik egytől-egyik megbízhatóknak látszottak, úgy ismerték Irland partvidékét, hogy szükség esetén akár behunyt szemmel is megtették volna az utat Londonderryből Dublinba.

A vitorlákat dagasztotta a szél s a hajó gyorsan siklott ki az öbölből. A nyilt tengerre érve, távolról fölismerte Senki fia az innishafeni kikötőt, mely Donegal egyik kiszögelő hegyfokának mögötte fekszik - még tovább feltűnt Irlandnak legészakibb előfoka a Cap Martin.

Az első nap minden baj nélkül telt el. Valóságos gyönyör volt a nyilt tengeren ringatózni a «Doris»-szal. Még csak nyomát sem érezte a tengeri betegségnek, a legügyesebb hajósinas sem tett volna rajta túl. Folyton azt forgatta az elméjében, hogy ő egész vagyonával tátongó mélység felett úszik, mely ha száját kitátja, őt mindenestül egyszerre elnyelheti.

No, de nem lehetett oka ettől félni. A «Doris» pompás egy hajó volt, a kapitány pedig jól értette a dolgát.

Be kár, hogy Bob nincs most vele! Hogy örvendett volna az a gyermek, ha a «Doris»-on teheti meg az utat, bezzeg más ez, mint a biztos révben veszteg álló «Vulcan» Dublinban vagy Corkban. Ha tudta volna, hogy hajón tér vissza, bizonyosan elhozta volna Bobot is. Legforróbb vágya teljesült volna a fiucskának.

Az Antrim grófság hosszában végignyúló tengerpart valami felséges látvány vala a tengerről. Kréta-sziklafalak fehérlettek mindenütt, óriási üregeikkel, melyekben a gaël mithológia minden hőse elfért volna. Itt vannak a fölmeredő kémények, melyekből köd párázat száll fel füst gyanánt; amott merész sziklabástyák egymás mellé sorakozva, valóságos várfalat képeznek. Távolabbról az «Óriás út» emelkedik ki, függőleges bazalt-oszlopaival, melyek a rájok csapódó hullámok verésére érces hangot vernek vissza. Ha a turistáknak hihetünk, mintegy negyvenezer ilyen bazalt-oszlop van itt. Felséges egy látvány!

A «Doris» óvakodott a sziklaöv közelébe menni s délután négy órakor északkeleti irányban elhagyva a skót Mull Cantire-t s a Cap-Fair és Rathlin-sziget között elvitorlázva, az Északi Csatorna felé vette útját.

Az északnyugati szél délután három óráig tartott s szétkergette a magasban szálldogáló felhőket.

A «Doris» mintegy két-három mértföldnyire távozott el a parttól, ezalatt a hajónak alig lehetett némi rezgését érezni, himbálózását meg éppen nem észrevenni; Senki fia folyton a fedélzeten volt s ott akart maradni, míg az esti hűvös szél a kapitány kabinjába nem űzi. Minden jel arra mutatott, hogy az ő első tengeri útja szerencsés lesz, s örvendett, hogy ő maga kisérte a szállítmányt Dublinba. Már előre büszke öröm töltötte el keblét, hogy miként fogják őt a dublini kikötőben örömujjongva várni: O’Brien, Grip. Sissy, Bob és Kat.

Délután négy és öt óra között keleten nagy páratömegek sűrűdtek össze. Az ég boltozata lassanként komorrá vált. Fergeteggel terhes felhők száguldottak ijesztő sebességgel. Fény nem tört át sehol a felhők sűrűjén. Aligha az éj beálltáig más irányt vesz a szél.

«Vigyázzatok, vihar készül»... Ezt lehetett az égről leolvasni. John Clear tudta, homloka elborult, a mint felnézett az égre.

– Nos, kapitány úr? - kérdé Senki fia, ki a kapitány és matrózok arczáról leolvasta az ijedtséget.

– Nem tetszik a dolog nekem! - felelé a kapitány s nyugat felé nézett vizsgálódva.

A szél is szemmelláthatólag gyöngült, a petyhüdt vitorlák az árboczrudakra csapzottak. Néha-néha kapott beléjök a szél egy-egy erősebb fuvallata, az is csak rövid időre tudta feldagasztani. A «Doris» most már erősen himbálózott, a kormányrúdnak is alig vehették hasznát.

Senki fiának a hajó ez ingadozása nem ártott, még mindig a fedélzeten maradt, bár a kapitány felszólította, hogy menjen be a kabinjába.

Eközben keletről mind hevesebben és gyakrabban támadott a szél, úgy hogy a felbolygatott hullámok a csatorna partján túl csaptak. A láthatár két harmadrészét hosszában felhők borították, melyeket a lenyugvó nap fénye még félelmetesebbekké tett, mint tényleg voltak.

Clear kapitány megtette a kellő óvintézkedéseket; a vitorlákat bevonatta vagy megfordíttatta, csak a főárbocz vitorláját hagyta fenn, mert e nélkül nem lehet el vihar esetén egy hajó sem. A «Doris»-t már eddig is jól eltávolították a parttól s így nem féltek, hogy a sziklákhoz csapja az esetleg váratlanul keletkező vihar.

A tengerészek jól tudják, hogy napéjegyenlőség idején a légköri áramok főleg észak felől iszonyú erősek. Még nem állott be az éj, midőn a «Doris»-t irtózatos vihar támadta meg. A ki efélét nem látott, el sem tudja képzelni, minő rettenetes egy-egy ilyen tengeri vihar.

Naplemente után koromsötét volt az ég. Sikongva üvöltött a szél, seregestől repültek a sirályok a part felé. A «Doris» tetőtül-talpig megrendült. A tenger három oldalról egyszerre tört a «Doris» vesztére, a szélkorbácsolta hullámok a hajó orrát és oldalát vízzel öntötték el. Alig lehetett a fedélzeten maradni; a kormányost oda kellett a kormánypadhoz kötni, a matrózok belefogóztak a hajókorlátokba.

– Menjen le a kabinba! - mondá a kapitány Senki fiának.

– Engedje meg, kapitány -

– Nem lehet, menjen le, vagy nem állok jót arról, hogy egy újabb hullámáradat a tengerbe söpri le innét...

Senki fia szót fogadott. Nagy aggodalommal ment le a kabinba, nem életéért remegett, csak a szállítmányért. Egész vagyona veszélyben forgott... ha elveszti, le kell mondania mindarról, a mi jót szeretteivel tenni akart.

A helyzet mind komolyabbá vált. Hiába igyekezett a kapitány, hogy a hajót a parttól távol tartsa. Éjjel egy órakor az elővitorla rúdja is eltört s egy órával később egyetlen árbocz sem maradt épen.

A «Doris» rögtön a kormányfélre hajlott s minthogy a hajófenéken az áruk is arrafelé gurultak, a hajó többé nem állhatott egyenesen s abban a veszélyben forgott, hogy az oldalréseken át megtelik vízzel.

Senki fia a kabin falához ütődött s a vak sötétségben alig tudott nagynehezen feltápászkodni.

Egyszer csak hangos kiáltást hall a fedélzetről, hol zürzavaros lárma támadt, mintha a hajó valamely oldalfala betört volna s a víz befelé zúdulna.

Nem így volt. A kapitány látta, hogy a hajót megmenteni teljes lehetetlenség, kiadta tehát a parancsot, hogy ki-ki meneküljön. Bár ferdén állott a «Doris», nagynehezen lebocsátották a mentőcsolnakot és készülődtek, hogy elhagyják a hajót. A kapitány hívta Senki fiát.

Ő azonban nem is tudta elképzelni: hogyan hagyhatná el a hajót, melyen összes vagyona volt. Ott akart maradni, mert tudta, hogy az elhagyott hajónak az a tulajdonosa, az angol tengerészeti törvények szerint, a ki először jelenik meg azon. Nos hát, talán megmentik a veszendő «Doris»-t? Rajta marad, megvárja.

A kapitány újra, még pedig hangosabban lekiáltott:

– Hol bujkál?

– Sülyed... sülyed! - ordították a matrózok.

– Várjuk... a fiút!

– Nem várhatunk...

– Megkeresem...

A kapitány lement a lépcsőkön.

Senki fia nem volt már a kabinban.

Inkább ösztönére, mint eszére hallgatva, ott akart minden áron a hajón maradni.

Egy nyiláson át a hajófenékbe menekült.

– Hol van?... Hol van? - kiáltozva harsány hangon a kapitány.

– Talán visszajött a fedélzetre! - vélekedék az egyik matróz.

– És belesodródott a tengerbe - jegyzé meg a másik.

– Sülyed... sülyed a hajó!...

A képtelen zür-zavar tetőpontjára hágott. A «Doris»-t egy hullámtorlódás még jobban oldalra fordította, úgy hogy attól lehetett tartani, hogy nemsokára a tetejével kerül lefelé.

Habozásra többé idő nem volt. Azt hitték, hogy Senki fia bizonyára felment újra a fedélzetre s a hullám leseperte onnan.

Clear kapitány visszatért embereihez, éppen abban a pillanatban vágott a hajónak két irtózatos hullámhegy. A kapitány és matrózai bele ugrottak a mentő-csolnakokba, elvágták a kötelet és nyolcz evezővel hatalmasan szelték a hullámokat. Ha egyáltalában számíthattak arra, hogy megmenekülnek: csupán ez az út állott nyitva.

A «Doris» pedig ott maradt kapitány és legénység nélkül a háborgó tenger közepén; de gazdátlan bitang jószág mégsem volt, mert Senki fia ott maradt a hajón.

Egyesegyedül volt a fiú, a hajó bármely pillanatban elsülyedhetett volna; s lám, mégsem esett kétségbe, csodálatos bizalom ébredt fel a szívében. Megvonta magát a fenék egyik zugában, hova a víz nem hatolhatott. Minő gondolatok kergették egymást agyában. Talán most kell utoljára azokra gondolnia, kiket úgy szeretett: a Mac Carthy-családra, no meg arra a családra, melyet ő alapított; Grip, Sissy, Bob, Kat, O’Brien mind tagjai vele együtt ennek a családnak... és szíve mélyéből szakadt fel az esdeklő szó a jóságos Istenhez, hogy elveszni ne hagyja...

A «Doris» többé nem fordult jobban oldalra s így közvetlen veszély a hajót nem fenyegette. Szerencsére szilárd oldalfalai voltak s így a víz nem hatolhatott át rajta. Ha véletlenül egy másik hajóval találkozik s annak a tulajdonosa, partra vontatván, jogot formálna reá, majd előáll ő s jogát a szállítmányra meg fogja védeni, mert hiszen a hajó nem volt elhagyatott.

Hajnalodott. A mint feltűnt a hajnal pirja az égen, elült a vihar is, ámde a hullámok még mindig hányták hatalmas gyűrűiket.

Senki fia egy nyiláson kikandikált, a szárazföldet kereste szemeivel. Nyugat felől még csak nyoma sem volt a tengerpartnak.

Az éjjeli vihar valószínűleg eltérítette a hajót az Északi Csatornából s most az irlandi tengeren inog-mozog tétova; talán Dundalkkal vagy Droghedával szemközt... De vajjon milyen távolságra?...

Sehol semmi hajó avagy halászbárka. Különben is nehezen lehetett volna messziről meglátni ezt a hajóroncsot a fel-feltornyosuló hullámhegyek között.

Az egyedüli remény mégis csak az volt, hogy nemsokára rábukkan valaki, mert ha tovább hömpölygetik a hullámok nyugat felé, a part szikláihoz ütődve, szilánkokká töredezik széjjel.

Hiába igyekezett megpróbálni, hogy valamelyes irányt adjon a roncsolt hajónak; egy darab vitorlarongyot két vitorlakötélre kifeszített... Hja, maga erejével nem tehetett semmit... Isten kezében volt a sorsa.

A nap folyamán rosszabbra nem fordult a helyzet. Most már nem félt attól, hogy a hajó alá fog merülni, annál is inkább nem, mert oldalfekvése nem vált veszedelmesebbé. Egyebet nem tehetett, mint folyton a tengert vigyázta: vajjon nem közeledik-e hajó?

Valamicskét evett, hogy ereje visszatérjen, csüggedni nem tudott, sem kétségbeesni, úgy megőrizte önuralmát. Nem feledte el egy pillanatra sem: hogy egész vagyona forgott koczkán.

Délután három órakor füstoszlop tünt fel keleten. Fél órával később egy hatalmas gőzhajót látott mintegy öt-hat mértföldnyi távolságban, mely északnak tartott.

Senki fia vészzászlót tűzött ki a «Doris»-ra, de nem vették észre a gőzhajón.

A fiút még akkor sem hagyta cserbe rendkívüli erélye, midőn az est alászállott s többé már nem remélhette, hogy más hajóval találkozik. Semmi sem mutatott arra, hogy a part közelébe jutott a hajó. Borús volt az ég, a hold nem jött fel. De szerencsére szél sem fújt s a tenger szemlátomást lecsendesedett.

Meglehetős hideg volt s így okosan tette, hogy a kabinba lement, különben is félkábelnyire sem láthatott a nagy sötétség miatt. Mivelhogy végképpen kimerült a sok aggódás, izgatottság miatt, beburkolódzott a takaróba s a kabin egyik szögletében lefeküdt. Rögtön elnyomta az álom.

Már pitymallani kezdett, midőn veszekedő hangokra riadt fel. Fölemelkedett és hallgatódzott. Talán a part mellé jutott a «Doris»?

Talán hajóra bukkant!

– Ez a roncsolt hajó a miénk... mi voltunk először rajta! - kiáltá néhány férfihang.

– Nem a tiétek,... hanem a miénk! - kiálták mások.

Senki fia mindjárt tudta, hogy mi történt. Holmi hajósok reábukkantak a roncsolt hajóra s azon kaptak össze, hogy melyiké jog szerint. Fölmásztak a hajóderékba és összetűztek. Jobbra-balra puffogtatták egymást.

Ha ő hirtelen megjelenik köztük, bizonyára rögtön vége szakad a verekedésnek. A világért sem gondolt erre. Azok a vad ficzkók reávetik magukat s a hullámok közé dobják. Sietve el kellett bújnia az árugöngyölegek közé. Ott biztonságban volt.

Néhány pillanat mulva megszünt a verekedők lármája. - Úgy látszik, megegyeztek. Közös erővel juttatják az elhagyott hajót valamely kikötőbe s ott a zsákmányon megosztoznak.

A dublini öbölből kora reggel indult el két halászbárka; a halászok meglátták a tört árboczú hajót, minden erejöket megfeszítve közeledtek hozzá, abban a reményben, hogy törvény szerint azé lesz, a ki először veszi birtokába. Ebből aztán veszekedés, verekedés, végül közös egyezség lett, hogy a zsákmányt majd szétosztják maguk között. No hiszen, gyönyörű egy «fogás» lett volna a vakmerő ficzkóknak a «Doris» szállítmánya, annyi bizonyos!

Alighogy Senki fia jól elrejtőzött, lépéseket hallott a hajófenékbe vezető lépcsőkön s nemsokára ezek a hangok jutottak a fülébe:

– Milyen nagy szerencsénk, hogy egy árva lélek sem maradt a hajón.

– Hiszen, ha lett volna, nyomban eltettük volna láb alól.

És a vad ficzkók bizonyára nem cselekedtek volna másképpen, még gyilkosságra is vetemedtek volna, csakhogy a zsákmányt ki ne szalasszák a körmeik közül.

Félórával később vontató-kötelekkel a két halászbárkához kötötték a «Doris»-t s neki feszítvén az evezőlapátokat a hullámoknak, lassan vontatták a dublini öböl felé.

Féltízkor már az öböl szájához érkeztek. Minthogy éppen apály volt, itt aligha sikerült volna bevontatniok, azért hát Kingstown felé eveztek s a védgáton kikötöttek.

Itt már egy rakás kíváncsi ember verődött össze. A «Doris» megérkeztét már előre jelezték volt s így O’Brien, Grip, Sissy, Bob és Kat Dublinból Kingstownba siettek a legközelebbi vonattal. Ők is ott voltak a védgáton.

Elképzelhetjük, minő fájdalom sújtotta mindnyájukat le, midőn meghallották, hogy a halászok egy hajóroncsot mentettek meg, melyen egy árva lelket sem találtak. Senki fia nem volt a fedélzeten... a tengerbe veszett tehát... Grip, Sissy, Bob és Kat keservesen sírtak.

Előjött a révkapitány, hogy a megmentett hajót megvizsgálja s eldöntse, kié lesz törvény értelmében a szállítmány. Úgy látszik, ez alkalommal a mentő hajósoknak roppant szerencséjök volt.

Hirtelen a hajófenékből felvezető lépcsőn egy fiú jött fel. A bazárbeliek örömujjongva fogadták, a hajósok káromkodtak, zúgtak. Senki fia egy pillanat múlva a parton volt, barátai ölelték-csókolták, azután a révkapitányhoz sietett.

– A «Doris» nem volt egy pillanatig sem elhagyott - mondá harsány, határozott hangon, - a rajta levő szállítmány az enyém.

És csakugyan a dús szállítmányt avval mentette meg, hogy mindvégig a hajón maradt.

Fölösleges volt minden tárgyalás. Senki fiának e jogát elvitatni nem lehetett; a «Doris» szállítmányát neki ítélték oda, a hajót pedig Clear kapitánynak és embereinek, kik valahogy megmenekültek a halál torkából. A halászoknak be kellett érniök a törvényszabta mentési jutalékkal.

Bezzeg volt öröm, mikor egy órával utóbb újra együtt voltak a «Kis pénzes zacskóhoz» czímzett bazárban. Senki fiának első tengeri útja, sajna, nagyon veszedelmes volt. Bob mégis mind azt hajtogatta:

– Hej, ha én is veled lehettem volna!

– Még ilyen körülmények között is, Bob?

– Sőt, így még inkább!