A találkozás.

«A ki valamit tud Mac Carthy Mártonról és családjáról (egykor bérlői voltak a Kerry grófságban levő Kerwan majornak, mely a siltoni egyház kerületéhez tartozik) sürgősen kérjük, tudassa a Little Boy and Co.-pal Dublin, Bedford-Street.»

Ez a hirdetés jelent meg a «Gazette de Dublin» 1884. április 3-diki számában. Senki fia személyesen vitte el a kiadóhivatalba és soráért két shillinget fizetett. Másnap ugyanaz a hirdetés az összes dublini lapokban megjelent. Senki fia okosabbra nem is fordíthatta volna azt a fél guineet, mert ugyan bizony megfeledkezhetett volna-e arról a derék családról, mely őt tagjává fogadta s annyi jóban részesítette? Szent kötelességül tekintette, hogy a családot mindenáron felkeresse, tőle telhetőleg gyámolítsa, s nagy tartozását némikép lerója.

Hogyan tudhatta volna meg: mi történt a szerencsétlen családdal? Vajjon Irlandban vannak-e s napról-napra tengődnek keserves munka árán, avagy Murdock az üldözéstől félve, Amerikába vagy Ausztráliába vándorolt ki, a család pedig követte őt? Patról sem tudott semmit. Matróz-e még? Fájt a gondolat, hogy ezek a becsületes emberek esetleg nyomorban sínylődnek.

A hirdetések minden szombaton ismétlődtek az összes dublini lapokban, de mind hasztalan. Ha Murdock valamelyik irlandi börtönben szenvedett volna, bizonyosan tudomást vesz róla. Így valószinű, hogy a család idegen világrészbe vándorolt ki, onnan talán nem is térnek soha vissza, mert új hazára találtak.

Ezt a feltevését: hogy a család Ausztráliába költözött ki, O’Brien értesülése megerősítette, mert egykori üzlettársai révén tudakozódott ő is a család felől. Belfastból kapott egy levelet, melyben az állott, hogy a kivándorlási ügynökség naplójában be van jegyezve Mac Carthy Márton és családja - három férfiú, két asszony és leányka. - Ezelőtt két évvel szállottak hajóra, mely őket Melbourneba szállította. További sorsukról teljességgel nem tudhatott meg semmit O’Brien. Senki fia eszerint csak arra számíthatott, hogy Pattól tudhat meg valamit, ha ugyan még Liverpoolban van a Marcuard-család szolgálatában. Irt a Marcuard-czégnek s azt a választ kapta, hogy Pat tizenöt hónappal ezelőtt felmondta a szolgálatot s azóta nem tudnak róla semmit.

Eszerint csak az a sovány reménye maradt Senki fiának, hogy Pat esetleg, ha visszatér hajója Irlandba, tudomást vesz a hirdetésről. Egyelőre várnia kellett.

O’Brien váltig biztatta a kis bazárost, hogy ne csüggedjen, egy napon, mikor ismét ez a tárgy került szőnyegre, így szólott hozzá:

– Csodálnám, kis barátom, ha te ezt a családot előbb vagy utóbb nem találnád föl.

– De mikor Ausztráliában vannak... ezer meg ezer mértföldre innét!...

– Már hogy is beszélhetsz így, édes fiam?... Hiszen Ausztrália itt van az orrunk előtt. Manapság nincs távol semmi, megszüntette a gőz a távolságot. Az a bizonyos Márton és felesége ismét haza fognak térni. Az irlandi sohasem felejtheti el Irlandot... Ha majd valamicske vagyont összekuporgattak...

– Ó, ha én ezt hihetném, O’Brien úr!

– Hogyne hihetnéd, hiszen, a mint elmesélted, olyan derék, munkás emberek.

– Bátorság és okosság nem mindig elég az üdvösségre, kell szerencse is, O’Brien úr. A Mac Carthykat mindig csak üldözte a sors.

– A mi késik, nem múlik, fiacskám. Azt hiszed, hogy nekem is mindig kedvezett a szerencse?... Bizony, sok bajom volt, néha reám járt a rúd, sokat vesztettem, míg újra talpra állhattam. Nézz a magad sorsára! Nem nyomorúsággal kezdetted-e te is, most pedig...

– Igaza van O’Brien úr; néha magam is azt hiszem: vajjon nem álmodom-e?

– Nem álom ez, kedves gyermekem, hanem szép, örvendetes valóság. Az persze rendkívüli dolog, hogy tizenkét esztendős létedre ily éretten gondolkoztál. No de az okosság nem függ mindig a kortól, te pedig okosnak és józannak születtél.

– Okosnak?... meglehet. Ha azonban előhaladásom okát keresem, látom, hogy a kedvező véletlennek köszönhetek a legtöbbet.

– Az életben, fiam, nem a véletlen az uralkodó, mindennek megvan a maga szükségszerű következetessége. Majd megérted később. Az is ritkán fordul elő, hogy borúra ne következzék derű.

– Hiszi, hogy így van ez, O’Brien úr?

– Szentül hiszem. A te példád ebben a hitemben még inkább megerősített. Gyakran gondoltam erre, ha életed történetén elmélkedtem. Hogy a gonosz harczi körmei közé kerültél: az szerencsétlenség volt...

– De szerencse is, mert legalább a jó Sissyvel megösmerkedtem. Sohasem felejtem el, hogy milyen nagyon szeretett engem. Vajjon mi lett az én drága bajtársammal... vajjon összekerülök-e még vele az életben?... Az ám, szerencse volt...

– Szerencse volt az is, hogy a hard olyan undok szipirtyó volt, különben mindaddig Rindockban maradtál volna, míg a donegali szegények házába vissza nem visznek. Így elszöktél a hard kunyhójából s a bábjátékos körmei közé jutottál...

– Ó, az a vadállat! - kiáltott fel Senki fia.

– Még ebben is szerencsét látok, mert ha nem lett volna bábjátékos, talán ma is kószálnál vele az országúton; azután a Ragged-Schoolba kerültél...

– Úgy van, ott találkoztam Grippel... a drága jó Grippel, kinek olyan sokat, életemet köszönhetem, melyet a maga életének koczkáztatásával mentett volt meg...

– Annak utána a szeszélyes szinésznő fogta fel ügyedet. Megengedem, hogy nála igen kényelmesen éltél, de vajjon mi lett volna később veled, ha reád ún? Nem szerencse volt-e, hogy egy szép napon levette rólad a kezét?...

– Nem is haragszom én reá, O’Brien úr. Igen sok szeretettel halmozott el és azóta... azóta sok mindent más szemmel néztem az életben. No meg ő juttatott abba a helyzetbe, hogy a Kerwan-majorba kerültem - úgy-e, azt akarta mondani?

– Azt, fiam; lásd ott is...

– O’Brien úr, azt már nehezen fogja velem elhitetni, hogy e derék család szerencsétlensége reám nézve szerencse volt.

– Szerencse is volt, szerencsétlenség is - felelé O’Brien.

– Nem volt szerencse, O’Brien úr, nem volt szerencse - mondá Senki fia nagy határozottsággal. - Mert ha én valamire viszem is, mindig fájni fog a szivemnek, hogy azután szereztem, miután a Mac Carthy-család tönkrement. Ó be boldog lettem volna, ha örökké a Kerwan-majorban élhettem volna! Szemeim előtt nőtt volna fel keresztleányom, Jenny. Második szüleim boldogságának látásánál nagyobb boldogságot el sem képzelhetek.

– Értelek, fiam. Ámde az sem kicsi dolog, hogy idővel módodban lesz azt a sok jót a nemes-szivű családnak visszafizetni.

– Az még jobb lett volna, ha ők mások segítségére egyáltalában nem szorultak volna.

– Tisztelem, becsülöm benned ezeket az érzelmeket. No de elmélkedjünk tovább. A Trelingar-kastélyba jutottál...

– Huj, azok a kellemetlen urak: a lord, lady és Ashton gróf... Mennyi keserű sértést kellett elnyelnem!... Ez volt életemnek legsiralmasabb szaka...

– És mégis szerencséd, hogy oda kerültél. Mert lásd, ha tisztességesen bántak volna veled, ott maradsz...

– Nem én, O’Brien úr, groom nem lettem volna... a világért sem. Csak addig akartam ott maradni, míg jobbat találok, s némi tőkécskét szerzek.

– No de az a szerencséd mégis volt, hogy ott ismerkedtél meg a derék Kattal.

– Az áldott jó lélek!

– No meg Bobra nézve is szerencse volt, mert különben reá akadtál volna-e, hogy megmentsd a haláltól, magaddal vidd Corkba, onnan ide Dublinba, hol mind a ketten olyan derekasan dolgoztatok s a hol Grippel újra találkoztatok... lám, lám, ennek köszönheted azt is, hogy most Dublinban vagy.

– És hogy bizalmasan beszélgetek a világ legnyájasabb emberével, a ki irányunkban mindig olyan nagyon barátságos volt - mondá Senki fia O’Brien úr kezét melegen megszorítva.

– A ki téged ezután is örömest támogat, ha szükséged lesz reá, szóval és tettel.

– Köszönöm, O’Brien úr, köszönöm. Igaza van; tapasztalata nem csalhatja meg. A világon minden ok és okozat lánczolata. Bár a jó Isten segítene meg engem, hogy mindazoknak hasznára lehessek, kiket szeretek s kik engem szerettek.

A fiú üzlete napról-napra mindinkább felvirágzott, a vevők tömegesen tódultak a bazárba. Újabb meg újabb keresetforrás nyilt meg Senki fia előtt.

O’Brien tanácsára fűszerneműt is kezdett árulgatni. Idővel szűk lett a helyiség, a mellette levő boltot is kibérelte Senki fia. Rövid idő múlva az egész városnegyed csak a «kis pénzes zacskó»-ból akart vásárolni. A fűszerosztályt Kat vállalta magára s dicséretes buzgósággal végezte feladatát. Bezzeg volt reggeltől késő estig tenger dolog. Senki fia a könyveit nem is tarthatta volna kellő rendben, ha O’Brien úr nem segített volna.

Második segédre lett volna szüksége, ámde az ifjú főnök nem tudta magát rászánni, hogy merőben idegen embert fogadjon az üzletbe. Be más lett volna az, ha Grip reá adja a fejét. Pedig mintha csak arra született volna, hogy a magas széken ülve a megrendelők számláit rendbe tartsa. Pedig mennyivel kellemesebb foglalkozás volna, mint a «Vulcan» kazánja előtt sülni-főni. Hiába akarták vele megértetni. Valahányszor a «Vulcan» Dublinba visszatért, az első fűtő minden szabad idejét a bazárban töltötte, elvégzett örömest mindenféle munkát, de csak addig tartott, míg a «Vulcan» megint fölszedte a horgonyt. S negyvennyolcz órával utóbb Grip már néhány száz mértföldnyire távol volt a Smaragd-Szigettől. Szomorúságot okozott távozása, örömet a megérkezése, mintha a két fiúnak édes bátyja lett volna.

Ezután is, mint eddigelé, rendesen vásárolgatott a Little Boy and Co.-nál. Mindig magával hurcolta egész vagyonkáját, míg végre Senki fia megszabadította őt ettől a tehertől, átvette pénzét, de nem fektette az üzletbe, nem volt reá szüksége, hiszen ekkor már szép összegecskét rakosgatott be ő is az Irlandi Bankba; cheque-számlája is volt, s így pénz dolgában nem szorult meg. Grip tőkéjét a takarékpénztárba tette. Elegendő biztosítékot nyújtott a takarékpénztárnak csaknem négy milliónyi alaptőkéje. Grip nyugodt lehetett, sőt pénze a tőkéhez csatolt kamatokkal évről-évre csak nőtt.

Grip nem volt ugyan hajlandó a tengerész-ujjast az irodai elegáns kabáttal felcserélni, de arra bezzeg gondolt, hogy a Little Boy and Co. vevőinek a számát szaporítsa. A «Vulcan» összes személyzete mind családostul kizárólag innen vásárolt mindent. A kikötőben veszteglő hajók minden matróza előtt oly hévvel dicsérgette a kis bazárt, mintha megfizetett utazó ágense lett volna a «kis pénzes zacskó»-nak.

– Meglásd, fiacskám, később majd a hajófelszereléseket is mind innen fogják vásárolni. Akkor tarts nagy választékban mindent, a mi egy hosszú tengeri úthoz szükséges: fűszert, húskivonatot. Nagykereskedő lesz belőled.

– Nagykereskedő? - kérdé Bob.

– Bizony... lesznek áruhelyiségeid, pinczéid, raktáraid, mint Roe és Guiness uraknak.

– Ejha! - kiáltotta Bob.

– Úgy lészen az «and Co.» uram - viszonzá Grip enyelegve - jusson eszedbe, hogy én mondtam.

– Minden útnál - vága közbe Senki fia.

– Az hát, minden útnál - ismétlé Grip. - Belőled még gazdag ember lesz, dúsgazdag ember.

– Hát akkor miért nem akarsz üzlettársunk lenni Grip?

– Micsoda? Hogy a hivatásomat elhagyjam?

– Reményled talán, hogy többre viszed a fűtőségnél? Gépész leszel?

– Nem, éppenséggel nem hinném. Olyan nagyravágyó nem vagyok. Több ismeretre volna szükségem, attól már elkéstem. Meg vagyok elégedve a sorsommal.

– Hallgass reám, Grip. Segédre volna szükségünk, kiben teljesen megbízhatnánk. Miért nem akarsz hozzánk segédnek beállani?

– Kukkot sem értek a könyvvitelhez.

– Nagyon hamar beletanulnál.

– Emlékszem, hogy O’Bodkins úr is eleget vesződött vele a «rongyosok iskolájá»-ban. Szó sincs róla, fiacskám, szó sincs róla! Míg a szárazföldön éltem, nagyon boldogtalan voltam, mióta a tengeren élek, olyan boldog vagyok. Szinte félek a szárazföldtől. Hiszen, ha majd nagykereskedő léssz és hajód jár a tengeren, akkor... akkor a te hajódon leszek fűtő, szavamat adom reá!

– Beszéljünk komolyan, Grip. Gondold meg, hogy később majd érezni fogod elhagyatottságodat. Hátha talán megházasodnál.

– Meg... háza... sodjam? Én?

– Az ám, te!

– Micsoda? Hogy a sehonnai Grip megházasodjék? Sőt gyermekei is legyenek?

– Természetesen, mint akárki más teszi - vélekedék Bob olyan hangon, mintha tapasztalatokban gazdag férfiú lett volna.

– Mint akárki más teszi?

– Úgy hát, Grip, akár magam is la...

– No nézze meg az ember ezt a tökmagot, milyen szakértően beszél.

– De igaza van - jegyzé meg Senki fia.

– Hát fiacskám, te is gondolsz ilyesfélére?

– Később majd erre is rákerülhet a sor.

– Nagyszerű! Az egyik tizenhárom, a másik kilencz éves és házasságról álmodoznak!

– Rólunk ezúttal nincsen szó, Grip, hanem rólad. Ma holnap huszonöt éves leszel.

– Nem, fiacskám, vedd fontolóra a dolgot. Én házasodjam meg, én a gépfűtő, ki életemnek kétharmadrészében olyan fekete vagyok, mint a szerecsen.

– Áhá - kiáltott fel Bob - Grip attól fél, hogy gyermekei néger-fiókák lesznek.

– Meglehet - viszonzá Grip. - Nekem tulajdonképpen vagy néger asszonyt vagy legalább is amerikai indiánus nőt volna szabad feleségül vennem.

– Grip, nem kellene neked ebből tréfát űznöd. Mi csak a javadat akarjuk. Később meg találnád bánni.

– De hát mit is akarsz, fiacskám. Jól tudom, hogy okos vagy, no meg szép dolog is volna, ha mindig együtt lehetnénk. Eddig megéltem a magam emberségéből, Isten bizony, el sem lehetnék nélküle.

– A mint gondolod, Grip. A mi boltocskánkban mindig találsz helyet. És erősen hiszem, hogy idekerülsz te még, mint üzlettársunk.

– Gyökeresen meg kellene változnom.

– Meg lesz az is, Grip. Minden ember megváltozik; helyén van ez, mert javulnia kell mindenkinek.

Gripen nem fogott az okos szó. Szerette a foglalkozását, feljebbvalói: a «Vulcan» kapitánya, a hajóhadnagyok becsülték, pajtásai szerették. Hogy azonban meg ne keserítse nagyon Senki fiát, így szólott végezetül:

– Majd meglátjuk, ha visszajövök!

S valahányszor visszatért egy-egy útról s faggatni kezdették, így felelt:

– Hiszen majd meglátjuk... majd meglátjuk.

A «Little Boy and Co.»-czégnek más segédet kellett alkalmaznia. O’Brien úr ajánlott nekik egy Balfour nevű öreg könyvvivőt, kiért jótállott, a ki töviről-hegyire értette a dolgát. Hja, még sem volt Grip!

Ez az év is nagyszerű nyereséggel záródott le. Midőn Balfour a végszámadást megcsinálta: kitűnt, hogy a czég vagyona árukban és az Irlandi Banknál elhelyezett tőkével ezer font sterlingre rúgott.

Ekkor - 1885 januárjában - Senki fia tizennegyedik évében járt, Bob tizedfél éves volt. Erősek, egészségesek mindketten, az egykor kiállott szenvedéseknek nyoma sem látszott meg rajtok. Nemes gaël vér folyt ereikben, miként a Shannonban, a Leeben és Liffeyben, melyek végigfolynak Irland földjén s mindent új életre keltenek.

A bazár virágzott. Senki fiának a szerencse kedvezett, a meggazdagodás útján haladt előre. Vakmerően nem koczkáztatott semmit, de nem is szalasztotta el soha a kínálkozó jó alkalmat.

Aggódva gondolt únos-untalan a Mac Carthy-családra. Tudakozódott Melbourneban is a család felől. Mindössze annyit tudhatott meg, hogy annak a családnak teljesen nyoma veszett. Így szokott ez lenni e világrész bevándorlóinál. Mártonnak pénze nem volt s így valószinűleg valami Istentől-embertől elhagyatott vidéken holmi juhnyáj mellett kapott munkát. Hogy hol, ki tudná megmondani?

Patról sem tudott meg semmit, mióta a Marcuard-czég szolgálatából kilépett. Valószinűleg szülei után kiment Ausztráliába.

A Mac Carthy-családon kívül még Sissy is eszébe jutott gyakran Senki fiának, Sissy, az ő hűséges testvére a hard kunyhójában. A hardra, a vaslelkű Thornpipere és a Piborneokra sohasem gondolt.

Legföljebb Waston Anna kisasszonyon csodálkozott, hogy a dublini szinházban még nem vendégszerepelt. Azt sem tudta, hogy vajjon elmegy-e a szinházba vagy nem, ha a kisasszony esetleg eljön Dublinba.

– Hát Carkert végre felakasztották-e?

Ezt kérdezte Grip, valahányszor Dublinba visszatérve a bazárba belépett. Nem elégedett meg a tagadó felelettel, hanem feltúrta a régi ujságokat, a nélkül, hogy reábukkant volna arra a számra, melyben részletes tudósítás ad számot a «Carkernek, a Ragged-School kötélrevaló növendékének felakasztásá»-ról.

– Akkor hát várunk még. Csak türelem, egy kis türelem!

– Miért ne lehetett volna Carkerből tisztességes ember?

– Belőle? - szörnyülködött Grip - abból a gazemberből? Hiszen akkor rosszul esnék, hogy az ember becsületes.

Kat is, a ki ismerte a galwayi iskola növendékének történetét, úgy vélekedett, mint Grip. Egyáltalában Kat osztani szokta Grip véleményét mindenben, csak abban az egyben nem, hogy Grip nem akart a tengertől megválni. Grip még mindig makacskodott. Az év végén is csak a régi szándéka mellett maradt.

November 25-dikén történt; tél volt már; nagy pelyhekben hullott a hó, melyek hasonlatosak voltak a tollakhoz. Pogány idő volt, ilyenkor legjobb az élet a jó meleg szobában.

Senki fia azonban nem maradhatott otthon. Reggel Belfastból egyik szállítójától levelet kapott. Egy számla kiegyenlítéséről volt szó, mely esetleg pört vont volna maga után, már pedig a pert lehetőleg kerülni kell. O’Brien legalább így vélekedett. Senki fia is jónak látta Belfastba menni, hogy az ügyet személyesen intézze el.

Mindössze arról volt szó, hogy száz mértföldet tegyen meg vasuton. Ha kilencz órakor elindul, még aznap délelőtt megérkezik, délután rendezi az ügyet s éjfél előtt remélhetőleg ismét otthon lesz.

Ily szakmány módra szabott idő alatt az utazó nem igen figyelhet minden apróságra. A vonat is gyorsan röpült előbb a tengerpart mentén, majd az ország belseje felé Dublin grófságon átrepülve, Meath grófságba ért, csupán Droghedában állt meg nehány pillanatra. Drogheda elég jelentékeny kikötő, csakhogy Senki fia jóformán semmit sem látott belőle, valamint az onnan egy mértföldre eső híres csatahelyet: Boyne-t sem látta, hol a Stuart-dinasztia végkép elbukott. Még csak egyszer állt meg a vonat a Louth grófságnak Dunkalk nevű városában. Ez egyike Irland legrégibb városainak. Itt koronázták meg hajdan a híres Bruce Robertet. Innen Ulster grófságba jutottak, hol Donegal fekszik. Ifjú hősünk visszaemlékezett egykori szenvedéseire. Armagh és Down grófságokon keresztül hatolva végre Antrim határához ért a vonat.

Antrimnak, melynek földje vulkánikus és sivár barlangokkal tele, Belfast a székvárosa. Fontos kereskedő hely, nagy hajóforgalma van (három millió tonna évenkint), Irlandnak második legnagyobb városa, mintegy kétszázezer lélek lakja. Sok lent termelnek a lakosok; a százhatvan szövőgyárban hatvanezer munkás dolgozik. Tudományos életéről a «Queen-s College» tanuskodik.

Belfast a Lagan folyó szűk torkolatánál fekszik, innen a fövenytorkolatig egy csatorna vezet. Könnyen elképzelhető, hogy ilyen roppant élénk iparűző és kereskedő városban protestánsok és katholikusok közt igen gyakori a torzsalkodás, mert a vallási és politikai okokhoz a személyes érdekek összeütközése is mérgesítőleg hat közre. A protestánsok ellenségei a függetlenségnek, míg a katholikusok függetlenségre törekszenek. Az egyik pártnak «Orania» a jelszava, a másik párt sárga szalagot köt a karjára, gyakran véres verekedésbe keverednek; legkivált julius 7-dikén, a boyni csata évfordulóján.

Aznap ugyan nem volt julius 7-dike, sőt a hőmérsék is négy fokon állott zéró alatt, ámde a város tele volt lármás izgalommal. A Parnell-házfiak, a landliga és landlordizmus hívei állottak egymással szemben. A «Lenipar-fejlesztő társulat» épületét valósággal ostrom alá vették.

Senki fiának ehhez a mozgalomhoz semmi köze sem lévén, egyenesen szállítójához hajtatott s őt szerencsére éppen otthon találta.

A liferáns szörnyen elcsodálkozott, mikor a fiú beállított s a «Little Boy» czég főnökéül mutatta be magát, hát még mikor látta, hogy minő éles elmével és megfontoltsággal szólalt fel a maga érdekében. Csakhamar mindkettőjük javára békésen elintézték az ügyet. Két óra alatt rendben volt minden; ekkor Senki fia az állomás közelében levő egyik vendéglőbe sietett, hogy megebédeljen. Nem volt oka megbánni, hogy Belfastba jött, mert egy pernek vette elejét, ámde várt reá még egyéb meglepetés is.

Lassankint alászállott az est, elállott a havazás, csak a hideg nem akart engedni. Egy nagy gyár előtt óriási népcsődület volt. Senki fia elől elzárta az utat. Éppen fizetési nap volt s mivelhogy a gyár igazgatója tudtára adta a munkásoknak, hogy a bért a jövő héten leszállítja, a munkások roppant izgatottan fenyegetőztek.

Belfastban a nantesi edictum megszüntetése miatt hazájukból kivándorló francziák honosították meg a lenipart s azóta ma is űzik szorgalmasan a lakosok. Az a bizonyos gyár egy anglikán társulaté volt, a munkások pedig nagyobbrészt katholikusokból telt ki. E miatt még vadabbúl, még elkeseredettebben adtak kifejezést elégedetlenségüknek.

Előbb csak ordítoztak, majd fenyegetőztek, végül kőzápor hullott a gyár ajtaira és ablakaira. Ekkor azonban egy csapat rendőr rohant a csőcselékhadra, hogy szétszórja s a kolomposokat letartóztassa.

Senki fia nem akart a vonatról lekésni, igyekezett tehát a zajongók elől kitérni; csakhogy nem lehetett ám. Hogy el ne tapossák vagy a lovasrendőrök el ne gázolják, egy nyitott kapu aljába menekült. Ugyanebben a pillanatban sújtottak le a rendőrök öt vagy hat munkást.

Éppen mellette roskadt a földre egy ifjú nő; szegény, halvány arczú, gyári munkásleány volt, a ki bizonyára lehetett tizennyolcz éves, de nem mutatott többet tizenkettőnél. Midőn a földre hullott, fölkiáltott még utoljára.

– Segítség! Segítség!

Ez a hang! Mintha ismerné! Régi emlékek elevenedtek fel a fiú lelkében, a hang a torkán akadt, a szíve úgy vert, mintha a keblét ketté akarta volna repeszteni.

Midőn a csőcselék egy részét a rendőrök a gyár mellől visszanyomták, a fiú odament a leányhoz, föléje hajolt. Nem volt eszméletén. Fölemelte a fejét s arczát a gázláng felé fordította.

– Sissy! Sissy! - rebegte.

Csakugyan Sissy volt, de nem hallotta a fiút.

Nem sokat gondolkozott, hogy mitevő legyen; karjára emelte a leányt, miként ha édes öccse lett volna s a közeli pályaudvarba vitte.

Midőn a vonat elindult, Sissy egy első osztályú kocsi pamlagán feküdt félig eszméletlenül, mellette térdelt Senki fia, szólítgatta, biztatta, megölelte.

Végre is volt joga arra, hogy Sissyt, egykori martir-társát, elszöktesse s ha a szegény leány valaki részéről számíthatott könyörületességre: leginkább ehhez a fiúhoz fordulhatott, kit hajdanában az undok szipirtyó ellen oly szeretettel vett védelmébe.