A kiűzetés.

Így állottak a dolgok a Mac Carthy-családnál az 1882-ik év elején. Senki fia betöltötte tizedik évét. Rövid volt ez az élet, ha az évek számát tekintjük, de hosszú, ha a fiú viszontagságait vesszük tekintetbe. Mindössze három évig volt boldog, - a mióta a majorba került.

Most összecsapott a szerencsétlenség tengerének hulláma azok feje fölött is, kiket a világon legjobban szeretett; a felett a család felett, melyet magáénak mondhatott. El kellett szakadniok mind a gyöngéd kötelékeknek, melyek a család tagjait egymáshoz fűzték. El kell egymástól válniok, talán Irlandot is el kell hagyniok, mert a haza földje sem nyujthat immár nekik otthont. Az utóbbi években negyedfél millió bérlőt űztek ki majorjaikból: a csapás, mely annyi embert sújtott, miért kímélte volna meg a kerwaniakat?

Isten legyen irgalmas az iránt a szegény ország iránt! Úgy szedi áldozatait az éhség itt, mint holmi népirtó pestis, mint holmi rettenetes háború. Ugyanazok a csapások, ugyanazok a következmények!

Még élénk emlékezetökben van az 1740-1741-diki tél, továbbá az éppen oly rettentő 1847-diki év, a «fekete év», mely a lakók számát ötszázezer lélekkel megapasztotta.

Ha rosszul üt ki az esztendő, egész falvak néptelenekké válnak. A majorok kapui tárva-nyitva vannak, egy árva lélek sincs bennök. A bérlőket irgalmatlanul kiűzték, a földmívelésre halálos csapást mértek. Ha csak a búza-, rozs-, zab- és árpatermés volt rossz, reménykedhettek még jobb esztendőben. Ha aztán a burgonya sem terem a téli fagy miatt, akkor a föld népe nem tehet egyebet, mint bemenekül a városokba, zsúfolásig megtölti a «work-house»-okat, ha ugyan jobbnak nem tartja kivándorolni. Ebben az évben egy egész rakás földmívelő vándorolt ki. Többen már előre összebeszéltek. Emiatt több grófságnak a lakossága jelentékenyen megcsappant. Hajdanában tizenkét millió lélek lakott Irlandban, ezek közül az észak-amerikai Egyesült Államokban hat-hét millió keresett új otthont.

Úgy látszik a Mac Carthy-családra is ez a sors várt. Sem a landliga izgatásai, sem a Murdock által látogatott népgyűlések nem változtattak a dolgok állásán.

A «poor-board» (szegényeket segítő intézet) tőkéje nem volt elegendő ennyi szűkölködőnek az istápolására. A «homeroule»-isták által alapított pénztár is hamar kiürülő félben volt. A kormányzónak pedig szigorú felelősség terhe alatt kötelességévé tették, hogy teljes erővel akadályozzon meg minden a földbirtokosok ellen irányuló forradalmat s az evvel együtt járó fosztogatást. Tanuskodtak is erről a számos rendőrügynökök, kik a legveszélyesebb, vagy a mi evvel egyértelmű, a legnehezebben sújtott grófságnak városaiban és falvaiban mind többen és többen fel-feltünedeztek.

Murdocknak is bizonyára a legnagyobb óvatosságra kellett volna törekednie, de ő mitsem törődött a veszéllyel. Dühtől tajtékozva, mintegy eszét vette a kétségbeesés, s magánkívül a legfélelmesebb fenyegetések közepette fölkelésre izgatta a parasztokat. Példája után indulva gyanússá vált apja és öccse is. Semmi sem tarthatta immár féken őket. Senki fia állandóan kémszemlét tartott az országúton, félve a rendőrök váratlan megjelenésétől.

És ezalatt a maradék élelmiszereket fogyasztották. Hogy egy kis pénz-magra tegyenek szert, nehány butordarabot adtak el. A tél pedig még eltartott nehány hónapig! Hogy miből fognak tengődni, míg beáll a tavasz, egyikök sem tudta.

A jelen és jövő miatti nagy gondhoz még újabb is járult, a nagyanyó állapota miatt való. A szegény aggnő napról-napra hajlott a sír felé. A rettentő sorscsapások miatt nem tarthatott sokáig életereje. Senki fia állandóan mellette volt. A szobából sem mozdult ki, szüntelenül a beteg ágyánál üldögélt. Jól esett az öregasszonynak, hogy a fiút mindig maga körül látta és örvendezett a szíve, mikor a harmadféléves Jenny a fiú karján ülve reá mosolygott. Néha-néha oda kívánta magához a leánykát és meg-megczirógatta. De eszébe ötlött az a kínos gondolat is, hogy majd... majd mi lesz az ártatlan portékából...

Ilyenkor kérdezte Senki fiától:

– Te is nagyon szereted őt, úgy-e?

– Erősen szeretem, nagyanyó.

– Nem fogod őt soha elhagyni?

– Soha... soha!

– Adja Isten, hogy boldogabb legyen, mint mi valánk! Ő a te leánykád, ezt soha el ne feledd!... Belőled szép, nagy ifjú lesz majd, mikor ő még kicsiny leány számba jő. A keresztapa annyi, mint az édesapa.

– S ha eltalálná egyszer veszíteni szüleit...

– Ne, oh ne, nagyanyó, ne is beszéljen ilyeneket!... Nem tarthat örökké ez a szerencsétlenség... ezt a nehány hónapot kell valahogy kihúznunk... aztán majd nagyanyó is újra egészséges lesz; látni fogjuk, mint eddig, a vén karosszékben és Jenny játszik a lába előtt...

Mig így beszélt, szivébe, mintha kést döftek volna, úgy érezte Senki fia, forró könyek szökkentek a szemébe, mert jól tudta, hogy nagyanyó beteg, halálos beteg. És mégis volt annyi ereje, hogy legalább, mig mellette volt, leküzdötte fájdalmas érzéseit. Csak künn sirt, a hol könyeit senki sem láthatta. S amellett félt, hogy egyszer csak meglátja a rendőrökkel közeledő Harbertet, a kik jönnek, hogy a családot egyetlen hajlékukból kikergessék.

Január első hetében még rosszabbra fordult nagyanyó állapota. Gyakran ájult el, egyszer oly sokáig feküdt eszméletlenül, hogy már halottnak hitték.

Hatodikán Traleeból egy irgalmas szamaritánus (egy orvos) jött a majorba, ezek a szegény betegeket is meglátogatták, bár pengő pénzre nem számíthattak. Ez az orvos véletlenül azon a puszta vidéken lovagolt keresztül, Senki fia ráismert, ugyanis egyszer látta volt a székvárosban, kérte szépen, hogy nézzen be a majorba. Az orvos konstatálta, hogy nagyanyónak előrehaladott szívbaja van, ezt a sok nélkülözés meg az aggkor még inkább elmérgesítette, így tartaniok lehet hirtelen katasztrófától.

Ezt a tényállást a család előtt nem titkolhatta el. Már nem hónapjai, de hetei sem voltak nagyanyónak, nehány nap mulva be fog következni a halál. Szelleme most is, és bizonyára végső perczig tisztán, öntudatosan fog működni. Ebben az egyszerű parasztasszonyban oly hathatós életerő, akkora ellenálló képesség volt, hogy bizonyára nehéz halálos tusakodás vár reá. De végre felülkerekedik a test gyöngesége, el-eláll lélekzete, megszünik szivének dobogása...

Az orvos, mielőtt a majorból távozott volna, holmi kenőcsöt rendelt, mely a beteg szenvedéseit némileg enyhíteni fogja. Azután elment, maga után hátra hagyva a kétségbeesést abban a házban, hova őt emberi szánakozás vezette.

Traleeba menni, az orvosságot elkészíttetni és a majorba visszatérni, mindezt huszonnégy óra alatt el lehetett volna végezni; csakhogy miből fizessék ki az orvosságot?... Az adó fölemésztette utolsó filléröket is, a család abból élt, mit a major termelt, semmit azonkívül nem vehettek. A fiókban egy krajcár sem volt. Butort, ruhát sem adhattak el, mert alig volt. Oh ez a legkiáltóbb nyomorúság vala!

Ekkor jutott valami eszébe Senki fiának. Megvolt neki még az a guinee-je, mit Waston kisasszonytól kapott a limericki szinházban. Szeszélyes tréfája volt csupán a művésznőnek, de hát ő Sib szerepét nagyon komolyan vette, s úgy hivé, hogy az aranyat becsülettel megszolgálta. Oda tette volt a kavicsok közé a kőkorsóba, már persze nem gondolhatott arra, hogy ezek a kavicsok majdan penceokká fognak változni.

A majorban egy lélek sem tudta, hogy Senki fiának egy aranya van, mikor neki az az ötlete támadt, hogy orvosságot hoz nagyanyónak. Attól az orvosságtól fájdalmai megenyhülnek, talán életét is megmenti vele - ki tudja?... hátha még felépül. Senki fia még mindig szeretett volna remélni, pedig szivében kialudt már a remény szikrája.

Elhatározta, hogy szándékáról nem szól senkinek sem. A pénz az övé volt, tehetett vele azt, a mi tetszett. Mindenekfelett sietnie kellett. Hogy észre ne vegyék, éjjel akart elindulni. Egy kissé hosszú út ugyan főleg gyermekre nézve tizenkét mértföld oda és vissza Traleeig, de hát Senki fia arra legkevésbbé sem gondolt.

Az sem volt bizonyos, hogy egy napig tartó távolléte nagyon feltűnik a majorban, mert eddig is, ha nagyanyó mellett nem volt, a nap legnagyobb részét a majoron kívül az országúton töltötte, s arra vigyázott: vajjon nem közeledik-e a middleman hivatalnoka a rendőrökkel, hogy a családot az utczára kidobja, vagy Murdockot letartóztassa.

Másnap Senki fia éjjeli két órakor fölkelt, odament nagyanyóhoz, megölelte és megcsókolta. Nagyanyó tovább aludt, a fiú pedig nesztelenül kisompolygott a szobából, óvatosan becsukta kívülről az ajtót, megsimogatta Birket, a ki buzgón csóválgatta a farkát, reá ugrott, mintha kérdezte volna: «Gazdácskám, elkisérhetlek?...» Nem, a kutyát otthon akarta hagyni. Hadd őrködjék helyette a hűséges állat. Végig ment az udvaron, kinyitotta a kaput, s avval künn volt az úton, mely Tralee felé vitt.

Szuroksötétség volt még. Január első hetében, a télnapfordulat után alig három héttel ezen az 52-53 fok alatt fekvő vidéken a nap csak nagyon későn kel fel a délkeleti láthatáron. Még hét órakor is csak halvány fénysávok vetődnek a hegyek csúcsaira. Így hát Senki fiának az út felét sötétben kellett megtennie, de ő ettől nem ijedt meg.

A levegő igen tiszta volt, átható a hideg, pedig aligha lehetett tizenkét fok a zéró alatt. Az ég boltozatán ezer meg ezer csillag tündökölt. Messze-messze kanyargott a betakarta országút, a lépteknek pedig száraz viszhangja keletkezett.

Senki fia éjjeli két órakor elindulván, úgy számította, hogy még éj beállta előtt odahaza lesz. Reggel nyolcz órakor Traleeba megérkezik. Hat óra alatt tizenkét mértföldet megtenni olyan fiúra nézve, ki hozzá volt szokva a megerőltető munkához, s azonfelül két ép és erős lábbal rendelkezett: nem is volt nehéz feladat. Gondolta, Traleeban két órát pihen, a kocsmába eszik egy kis kenyeret és sajtot, megiszik egy meszely sört. Mindez belekerül két-három pence-ba. Azután felkerekedik, hozza az orvosságot, délután haza érkezik.

Ehhez a nagy gonddal kieszelt úti-tervhez a legpontosabban akart ragaszkodni, ha valami előre nem látott dolog közbe nem jön. Az út jó volt, az idő is kedvezett. Örvendett, hegy a hideg legalább az időjárás hirtelen változását megakadályozta.

Ha most is olyan heves nyugati szél fújt volna, mint pár nappal előbb, s hófuvás csapkodta volna szembe, bizonyára nem jut tovább Senki fia. Hálás szivvel köszönte meg a Gondviselésnek, hogy a körülmények olyan kedvezőek voltak.

Mindazonáltal egész biztos nem volt az út, mert esetleg találkozhatik farkasokkal. Az aránylag enyhe tél daczára a grófság erdei gyakran viszhangzottak üvöltéseiktől. Senki fia is gondolt erre, hevesebben is dobogott a szive, a mint a puszta mezőségen egymaga haladt, az út végtelen hosszúnak tetszett, az útszéli fák pedig úgy meredeztek fel, mint ember-vázak.

Gyors léptekkel és pihenés nélkül tett meg a fiú hat mértföldet, még pedig két óra alatt.

Reggeli négy óra volt. Nyugatra sűrű sötétség, kelet felől azonban némi fakó világ kezdett derengeni, a csillagok fényétől elütő. Persze még legalább négy óra kell ahhoz, hogy a nap felkeljen.

Senki fiának nehány pillanatnyi pihenőre volt szüksége. Leült egy bütykös fa gyökérre, hatalmas étvággyal fogyasztott el egy sült burgonyát. E sovány táplálékkal indult neki a traleei útnak. Negyed ötkor újra folytatta útját.

A Kerwanból Traleeba vivő utat el nem téveszthette, hiszen vásárok alkalmával elég gyakran megtette kocsin. Hej, boldog idők is valának azok, a megelégedés napjai... hova lettek?... Be elmultak azok tőlük!...

Az országút üres volt, az is maradt mindvégig. Egy árva utassal, szekérrel sem találkozott és ha találkozott volna is, mit érdekelték azok Senki fiát? A szekeren talán szorítottak volna neki helyet, s megkímélték volna a nehéz gyaloglástól. Így hát csak ifjú, de erős lábaira kellett számítania.

Végre még csak négy mértföld maradt hátra. Nem olyan gyorsan ugyan, mint a hat elsőt, de hátrahagyta mégis emberül, még csak két mértföld s aztán Traleeban van...

Fél nyolczra járt az óra. A nyugati láthatáron kialudtak az utolsó csillagok is. A borongós hajnali szürkület gyönge világot vetett az égboltozatra, míglen a napsugarak áttörtek a sűrű párázatok övén. Legalább meglehetős tág volt a szemhatára.

Ekkor az út egyik dombos részén egész csapat embert vett észre, a kik Tralee felől jöttek.

Első gondolata az volt, hogy elrejtőzik, habár egy gyermeket bizonyára nem bántanak azok. Mégis letért sietősen az útról s egy hóval takart útszéli bokor mögött húzta meg magát. Onnan megfigyelhette, hogy miféle emberek a közeledők.

A fiú nemsokára felismerte, hogy rendőrök azok, lehettek tizen-tizenketten, egy tizedes haladt az élükön. Mióta ezt a vidéket szigorúbban szemmel tartják, az efféle czirkáló rendőrök nem is tartoztak a ritkaságok közé.

Senki fiát sem lepte meg, hogy rendőrcsapattal találkozik, de szinte hangos kiáltásba tört ki, midőn közöttük meglátta Harbertet, kit két vagy három végrehajtó fogott közre. Ezek szokták a bérlőket törvény erejénél fogva a majorokból kiűzni.

Hogy elfacsarodott a szive, midőn arra gondolt, hátha éppen Kerwanba mennek; s a rendőrök éppen talán Murdockot akarják letartóztatni... Senki fia ezt a gondolatot nem viselhette el. A mint a csapat eltűnt, előugrott a bokrok mögül, s futott, a mint csak erejéből telt, úgy, hogy fél kilenczkor Traleeba érkezett.

Legelőször is egy gyógyszertárba ment, elkészíttette az orvosságot; mikor fizetésre került a sor, odaadta a guinee-et, - egész vagyonkáját. Az orvosság szörnyű drága volt, s így mindössze tizenöt shillinget kapott vissza a gyógyszerésztől.

Alkudni természetesen nem lehetett, node Senki fia nem is gondolt erre, hiszen nagyanyó javáról, egészségéről volt szó, ehelyett majd a reggelijén fog valamicskét megtakarítani. Sem sajtot, sem sört nem vett, hanem egy hatalmas karéj kenyeret, mohón megette, s reá egy darab jeget szopogatott. Kevéssel tíz óra után elindult Traleeból Kerwan felé.

Ha más idők jártak volna, bezzeg pezseg vala köröskörül az élet. Az országúton rendesen kocsik, «jauntig-car»-ok zakatoltak végig, melyek a grófság különböző vidékeire árukat és embereket szállítottak, mindenütt élénk sürgés-forgás mutatkozott volna. A mult évi csapások az éhség, nyomor a tartományt csaknem néptelenné tették. Bizony sok paraszt nehéz szivvel adta rá a fejét, hogy elhagyja azt a földet, mely őt táplálni nem tudja. Rendes körülmények között is évenkint mintegy százezer irlandi vándorol ki hazájából részint Ausztráliába, részint Dél-Amerikába, hogy ott egy darabka földet szerezzen, mely az éhhaláltól megmenti. A nagyfokú kivándorló kedvet egyes társaságok még élesztik is; ezek az emigránsokat két font sterlingért Dél-Amerika partjaira szállítják.

Ebben az évben még sokkal több irlandi hagyta el főleg a nyugati grófságokat; s úgy tünt fel, mintha a különben élénk forgalmú országutak most holmi pusztába vagy, a mi még rosszabb, egy elhagyott országba ágaznának szét.

Senki fia mindinkább gyorsította lépteit. Nem akarta észre se venni, hogy fáradt, s rendkívüli erélyt tanúsított. Az persze teljes lehetetlenség volt, hogy a rendőröket utólérje, hiszen azok már két-három órai előnyben vannak. A hóban látható lábnyomok világosan bizonyították, hogy a rendőrök, meg a Harbertet kisérő végrehajtók is a Kerwan-major felé vették útjokat. Emiatt még inkább sietett a fiú, pedig már úgy fájt a lába. Még egy-két perczre sem állott meg, mint menet tevé. Délután két órakor már csak két mértföldre volt a majortól. Fél óra mulva előtünt a sikságon a major udvara a végtelen hómezők közepette.

Senki fiának kissé feltűnt, hogy a kémény nem füstölög, holott a nagy szobában tűznek kell lennie, tüzelő anyagban nincs hiány.

Azonkívül a major maga is olyan pusztának, elhagyottnak látszott...

Senki fia még inkább sietett, összeszedte minden erejét és futásnak eredt. Elesett, újra feltápászkodott, s a major rácsos kapuja elé érkezett...

Minő látvány! A kapu össze volt zúzva. Az udvarban szanaszét mindenütt lábak nyomai. Az istállóknak csak a négy csupasz fala látszott, tető sehol. A szalmatetőt letépte valaki róluk. Ajtó, ablak épen sehol nem maradt. Nyilván mindent összezúztak-rontottak, hogy menedéket benne a család ne találhasson. Emberi kéz csinálta szomorú romhalmaz volt.

Senki fia úgy állott ott, mintha villám sújtotta volna. Iszonyat, rettegés fogta el, reszketett minden porcikájában. Nem mert a kapun bemenni, a házhoz közeledni...

És mégis reá szánta magát. Ha a bérlő vagy övéi közül valamelyik itt van még, meg kell tudnia...

Az ajtóig támolygott. Hangosan bekiáltott...

Semmi felelet.

A küszöbre roskadt és zokogásban tört ki.

Míg ő távol volt hazulról, a következők történtek.

A szomorú kiűzések, melyeknek nemcsak egyes majorok, de néha egész falvak áldozatul esnek, Irland grófságaiban nem tartoznak a ritkaságok közé. Csakhogy azok a szegény emberek, kiket elűznek születésük helyéről, s a kik remélik, hogy ott is halnak meg, visszatérhetnek ám az elhagyott majorba, kifeszíthetik az ajtókat, s újra megtelepednek ott, minthogy más helyütt hajlékot nem találnak.

Nos, hát nagyon egyszerű módon meg lehet ezt akadályozni. A házakat egészen lakhatatlanokká teszik. Fölállítanak egy «battering-ram»-ot (faltörő-kos), lánczon függő gerenda, mely három, csúcsban érintkező póznához van erősítve. Ez a kos elrombol mindent. Letépik a ház födelét, bedöntik a kéményt, tővel-heggyel összehányják a tűzhelyet; szétzúzzák az ajtókat, letördelik az ablak keresztfáit. Csak a csupasz falak maradnak meg... Szél járja keresztül-kasul, eső mossa a törmelékeket, belepi a hó: így aztán a landlord és alárendelt közegei nyugodtak lehetnek afelől, hogy emberi állat e romok között hajlékot nem talál.

Csoda-e tehát, ha efféle vadállati kegyetlenséggel foganatosított végrehajtások oly gyakran ismétlődvén, az irlandi parasztok szivében oly emésztő gyülölet halmozódik fel?

Itt Kerwanban a kiűzetést még sokkal szomorúbb mellékkörülmény tette irtózatossá.

Gyűlölet és bosszú együtt működtek közre ebben az embertelen munkában. Harbert, a ki kamatostul meg akart fizetni Murdocknak, nem elégedett meg, hogy czimborái közreműködésével a middleman nevében járjon el, hanem följelentette a rendőrségnél az ifjú bérlőt, s így a rendőrök avval az utasítással jöttek Kerwanba, hogy őt kézrekerítsék.

Először Mártont, feleségét és gyermekeit űzték ki a majorból; ezalatt a poroszlók a ház belsejét rombolták össze. Nagyanyót sem kímélték. Kirántották őt az ágyból, az udvarra vonszolták, még csak egyszer tudott felemelkedni, hogy a gyilkosokat, Irland gyilkosait, megátkozza... aztán holtan összerogyott.

Ebben a pillanatban Murdock, bár még menekülhetett volna, a nyomorultakra rohant. Eszeveszetten forgatta fejszéjét. Atyja is, öccse is, az ő példáján felbuzdulva, családjukat meg akarták védeni... Mindhiába! A poroszlók túlerőben voltak, győzött a törvény, ha szabad ezen a néven nevezni a merényletet, minden ellen a mi igazságos és emberi.

Csakugyan napnál világosabb, hogy a törvény emberei ellen való erőszakról volt itt a szó, elfogták tehát Murdockon kívül Mártont és Simet is. S habár 1870 óta egy kiűzetés sem történt anélkül, hogy az illetőket kártérítésben ne részesítették volna, ők még ezt is koczkáztatták.

A majorban nagyanyót nem temethették el keresztény módon. El kellett a szomszéd faluba vinni, hol templom volt. Két unokája egy nyujtóztató-padra tette holttestét és vitte, míg a rendőrök által közrefogott Márton, Martine és Kitty követték őket.

A gyászmenet Limericknek tartott. Lehet-e ennél szivet tépőbb gyászmenetet csak képzelni is?... Egy letartóztatott család viszi és kiséri egy szegény, öregasszony holttestét...

Senki fia legyőzve végre borzalmát, keresztül-kasul járta a puszta házat, a roncsokban heverő butordarabok ott hevertek a padlón... kiabált... de senki, senki sem felelt.

Eszébe jutott kincse, a kőkorsóban gyűjtött kavicsok, annyinak kell lennie, ahány napot Kerwanban töltött. Kereste a kőkorsót, épen találta egyik szögletben.

Oh ezek a kavicsok! Leült a küszöbre, kezdette számlálni. Ezerötszáznegyven kavics volt együtt.

Négy évnek és 80 napnak feleltek meg; 1877 október 20-dikától 1882. január 7-dikéig. Ennyi ideig élt a majorban.

Most el kell hagynia ezt az otthont, fel akarta keresni a családot, melyet a magáénak is joggal mondhatott.

Mielőtt elindult volna, egy ruhába összekötözte a fehérneműjét, melyet egy félig összevagdalt szekrény fiókjában megtalált. Az udvar közepén álló fenyőfának - ő ültette volt Jenny születése napján - a tövében lyukat ásott, oda temette el a kaviccsal telt kőkorsót.

Azután még utoljára fájó szivvel nézett a romba döntött házra és elindult az országúton, melyre az esti szürkület immár árnyékot vetett.