Alig kilencz éves korában.

Mikor a keresztelési ünnepségnek vége volt, a majorbeliek újra folytatták a mezei munkát. Pat bizonyára nem érezte, hogy üdülésre kapta a hat heti szabadságot. A tengerészek derekasan tudnak dolgozni, még ha nincsenek is a tengeren. Pat éppen aratás idején érkezett haza, s a gabonabehordás után a vetemény behordására került a sor. Senki fia csaknem folytonosan Pat mellett szorgoskodott, a ki iránta őszinte barátsággal viseltetett... a miképpen szereti a matróz a hajós-fiucskát. A napi munka után, mikor összegyűltek vacsorára, roppant nagy élvezettel hallgatta Senki fia, a mint Pat mesélt utazásairól, viszontagságairól, a viharokról, melyeket a «Guardian»-nak ki kellett állania, s azokról a dicső tengeri útakról. Leginkább a Marcuart czég gazdag rakománya érdekelte őt, azok a kincsek, melyet a háromárboczos hajó Európába szállított. A kereskedelmi ügyek az ő gyakorlati érzékének tetszésére valának. Az ő vélekedése szerint az evező-legény sokkal fölötte állott a kapitánynak.

– Úgy-e, Pat, erről mondják, hogy valaki tengeri kereskedést űz? - kérdé.

– Erről; elhozzák idegen országok termékeit és itt eladják.

– Még pedig drágábban, mint vették, úgy-e?

– Természetesen... valamit csak nyerni kell rajta. No meg a mi földünk iparczikkeit is kiviszik a nagy világba, hogy eladják.

– Ezeket is drágábban, mi?

– Persze, hogy drágábban, ha ugyan szerét ejthetik.

Patnak az efféle kérdésekre felelnie kellett. Csakhogy sajna, erősen közeledett már az elutazás ideje.

Szeptember 30-ikán búcsút vett szeretteitől, hogy meddig marad ismét távol, azt bizony senki sem tudta. Megígérte, hogy gyakran fog írni. Mindenki ölelte, csókolta. Sírt nagyanyó, mert attól félt, hogy Pat őt a kályha mellett, rokkájával fonogatva talán soha többé nem fogja látni, pedig hát mostanság ép és egészséges, csakhogy nagyon öreg. A korán mutatkozó téltől nem volt mit tartaniok, mert mindennel bőven el voltak látva.

Idősebb bátyjához e szavakkal fordult Pat:

– Murdock, ne légy mindig olyan gonddal telt és hallgatag! Ha az embernek bátorsága és jóakarata van, mindent legyőz...

– Igaz, Pat, csakhogy némi szerencse is kell hozzá, annak pedig senki sem parancsolhat. Ládd, öcsém, az ember bátorsága és jóakarata is lassan oda lesz, ha mindig olyan földet kell művelnie, a mely nem az övé, nem is lesz soha az övé... s azonkívül annyira függ az aratás mivoltától.

Erre aztán Pat sem tudta mit feleljen, mégis midőn bátyja kezét utoljára szorítá meg, fülébe susogta:

– Ne veszítsd el a bizalmadat!

Patot Traleeig kocsin vitték, az atyja, két öccse és Senki fia elkísérték őt, s ez utóbbi nagyon szomorúan vett tőle búcsút. Traleeban vasútra ült, mely Dublinig vitte, onnan gőzhajón ment tovább Liverpoolba.

A következő hetekben még sok munka volt a majorban. Mindenekelőtt a gabonát kellett kicsépelniök; Mártonnak aztán a szomszéd vásárokra kellett eljárnia, hogy az eladásra szánt terményt értékesítse. A vetőmagot természetesen félretették.

Senki fia módfelett érdeklődött a gabonaeladás iránt, a bérlő tehát magával vitte őt a vásárokra. Nyereségre azonban nem sóvárgott túlságosan, csak ösztöne ébredt fel hatalmasan a kereskedés iránt. Egyébiránt megelégedett ő a kavicsokkal, melyeket egyenkint adott neki Márton. Örömmel nézegette, mint szaporodnak napról-napra. Az irlandi fajjal mintegy vele született a nyereségvágy. A Zöld Erin lakói szívesen látják a pénzt, hahogy becsülettel szerezték meg. Ha tehát a bérlő a traleei vásáron jó üzletet csinált, szíve szerint örvendett annak Senki fia, mintha éppen az övé lett volna.

Október, november, deczember elég szerencsésen telt el. A külső munkát már régen elvégezték, mikor a bérszedő karácsony táján egy este bekopogtatott a majorba: készen várta a pénz. No de ezenkívül alig maradt valami pénzmag a majorban. Murdock visszavonult szobájába, a mint a bérszedőt megpillantotta, hogy ne kelljen látnia, mint viszik el a keserves fáradsággal szerzett pénzt. Mindig a jövő bizonytalansága lebegett lelki szemei előtt. Szerencsére elég készlet volt télire, s attól sem kellett tartaniok, hogy a tavaszi munka megkezdéséhez újabb költségre lesz szükségük.

Újévkor rettenetes fagy állott be. Ki sem mehettek a házból, node otthon is akadt elég munka. Ha egyébről nem is, a marhák ellátásáról kellett naponta gondoskodniok. Senki fia magára vállalta a majorság-udvart, no meg is lehetett benne bizni. Csirkék, borjak éppen olyan gondos ápolásban, mint pontos naplózásban részesültek. Arról sem feledkezett meg Senki fia, hogy ő keresztapa. Mily boldog volt, ha karjaiba vehette Jennyt; ha mosolygott reá a kis teremtés, ha elaltathatta a bölcsőben, ringatván őt, mikor édesanyja nem ért rá. Apa helyett apa a keresztszülő; nem is tekintette Senki fia egyébnek a kicsikét, mint leányának. Nagy tervei voltak vele. Ő lesz majd a tanítója. Előbb megtanítja beszélni, azután irni s végül a házvezetés tudományába avatja be.

Senki fia Mártontól, fiaitól, különösen pedig Murdocktól nagyon sokat tanult. Jóval túl volt azon a fokon, ameddig Grip vezetése alatt jutott... az a szegény Grip, mennyiszer is gondol reá...

A kemény télre későcskén állott be a tavasz. Senki fia pajtásával, Birkkel, újra ki-kiterelgette a nyájat. A major körül levő legelőket rendre meglátogatta juhaival és kecskéivel. Mindig fájt neki az a gondolat, hogy a mezei munkára még gyönge. Panaszkodott is emiatt néha nagyanyó előtt, a ki őt vigasztalta:

– Várj csak... eljön még annak is az ideje!...

– Hátha legalább a vetéshez értenék, nagyanyó?

– Olyan nagyon a sziveden fekszik a vetés, fiacskám?

– Jaj, de még mennyire, nagyanyó! Ha látom, hogy Murdock vagy Sim a karját balról-jobbra himbálva végig szórja a magot, valami úgy ösztökél, hogy én is vessek. Jaj, be szép munka is az, s milyen érdemes fontolóra venni: a kicsiny magvakból majd hosszú-hosszú gabonaszárak nőnek ki. Istenem, hogy is lehetséges?...

– Nem tudom, fiacskám; de tudja a jó Isten, s evvel érjük be mi is.

Nehány napra e beszélgetés után láthatták, miként vet be Senki fia egy jól felszántott földet zabbal, de még milyen ügyesen. Meg is dicsérte miatta Mac Carthy Márton.

Mire a gyönge vetés kidugta fejét, naphosszat vigyázta a fiú, őrizte az ő kezemunkája eredményét az utálatos varjaktól, kövekkel dobálta, ha reá szállottak. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Jenny születése napján a major udvarának közepén egy fenyőgalyat ültetett el abban a reményben, hogy a fa is, a leányka is szépen felnőnek. Ezt a csemetét is gondosan őrizgette a tolakodó madarak ellen. Egyáltalában Senki fia meg a kártékony madarak esküdt ellenségek voltak.

1880 nyarán a nyugat-irlandi mezőkön nehéz munka folyt. Az időjárás a termelőtalajra nézve fölötte kedvezőtlen volt. Az egész grófságban sokkal hitványabb volt a termés, mint tavaly. Éhségről azonban szó sem volt, mert legalább a burgonya, ha későcskén is, de jó szüretet igért, evvel természetesen meg kellett a lakóknak elégedniök, mert rozsot, búzát, árpát és zabot alig arattak a vetőmagra és házi szükségletre elegendőt. A gabona ára felszökött, de a bérlőknek ebből nem volt hasznuk, mert nem adhattak el semmit, sőt vetőmaguk is szűken jutott. A kik valamicskét meg is takarítottak, ráment adóra, s a háznál újra nem maradt egy fillér sem; a bérfizetés ideje pedig fenyegetően közeledett.

A nemzeti mozgalomnak ez mindenütt újabb impulzust adott, a minthogy mindig így volt és így lesz Irlandban, ha valami szerencsétlenség sújtja a föld népét. Sok helyütt hangos panaszok hallatszottak, s az agrár liga izgalmai megújultak. Féktelen fenyegetések voltak napirenden a föld birtokosai ellen, akár idegenek, akár honfitársak voltak is azok, mert tudvalevőleg Irlandban az angol és skót földbirtokosokat idegeneknek tekintik.

Ez év juniusában már így kiáltoztak az éhezők Westpointben: «Ne engedjétek, hogy majorjaitokból elűzzenek az urak!» s a jelszó, mely bejárta az egész országot: «Földbirtokot a földmívelőknek!»

Donegal környékén, Sligoban és Galwayban valóságos utczai mozgalmak keletkeztek. Átharapózott ez Kerrybe is. Aggódással telve látta nagyanyó, Martine és Kitty, hogy Murdock éj beálltával gyakran elmegy a majorból, hová a nagy úttól elcsigázottan reggel visszatér. Még komorabban és elkeseredettebben tért vissza a grófságok székhelyein tartott népgyűlésekről, hol arról beszéltek, hogy nyíltan fel kell lázadni a tartomány-grófok ellen, szembe kell szállani, ha kell, ököllel is; hadd kényszerítsék az urakat, ám hagyják parlagon a szántóföldeket.

Murdock miatt azért aggódott leginkább a család, mert a sziget kormányzója a legszigorúbb rendszabályokra elkészülten, titkos rendőrökkel kémleltette a nemzeti párt működését.

Márton és Sim, bár tökéletesen egyetértettek Murdock felfogásával, de még sem szólottak egy árva szót sem, ha ez hosszabb távollét után hazatért. Hanem az asszonyok kérve-kérték, hogy legyen óvatos abban is, a mit tesz, abban is, a mit mond. Megpróbálták, hogy megígértessék vele: a home rule érdekében támadt fölkeléshez nem fog csatlakozni.

Ez ingerelte Murdockot, kitört belőle az elfojtott düh. Heves taglejtés kiséretében áradt belőle a szó, miként ha valamely népgyűlésben vette volna fel a szót.

– Csak nyomor... oh, csak nyomor az élethosszig tartó munka jutalma, - mondá ismételten.

Míg Martine és Kitty reszketve gondoltak arra, hátha valaki meghallja, hahogy véletlenül az ablak előtt egy titkos rendőr talál elsompolyogni, a mellette ülő Márton és Sim némán horgasztotta le fejét.

Senki fia mélyen meghatva volt fül- és szemtanúja e kínos jelenetnek. Néha mintha balsejtelem szállotta volna meg, hogy annyi megpróbáltatásnak utána a Kerwan-majorban sem értek véget szenvedései, hogy a jövő még gonoszabb csapással fenyegeti.

Kilenczedfél éves volt. Korához képest elég erős, a szokásos gyermekbetegségeket is szerencsésen kikerülte; sem a sok gond és szenvedés, sem a czudar bánásmód és ápolás hiánya nem rendítették meg szervezetét. Senki fia az ellenállási képesség végső fokáig csigázottan is kiállotta a tűzpróbát; csodálatos fizikai és erkölcsi ereje volt. Meg is látszott ez széles vállain, domború mellén, karcsú, de izmos tagjain. Haja sötétebb lett, simán árnyazta be homlokát, nem volt többé felgöndörítve, a mint Waston Anna kisasszony felfodoríttatta. Csillogó, sötétkék szemei rendkívüli élénkséget árultak el, könnyedén zárt ajkai s az erős áll jellemének erélyességéről és határozottságáról tanuskodtak. Mindez feltűnt már a család előtt. Irlandnak e komoly és gondolkozni szerető fiai nagyobbrészt jó megfigyelők. A Kerwan-major lakóinak a figyelmét sem kerülte ki a fiúnak rendszeretete, rendkívüli szorgalma s gondoltak arra, hogyha alkalom adódik rá, természetadta hajlamai révén még fel fogja magát küzdeni.

A széna- és takarmányrakodásra korántsem volt olyan kedvező az időjárás, mint a mult esztendőben. A gabona csakugyan olyan rossz lábon állott, hogy éppen nem volt szükség idegen munkaerő szegődtetésére. A burgonyatermés jól ütött ki s így télire az éhség ellen meg voltak védve. Hogy adóra és haszonbérre honnan veszik a pénzt, azt már senki sem tudta.

A tél is igen korán állott be, már szeptemberben kezdett fagyni, mire aztán a hó is leesett, még pedig nagy hó. Az állatokat is korán kellett az istállókba hajtani, mert a hó oly magasan állott és felül olyan keményen megfagyott, hogy a juhok meg kecskék egy fűszálacskát sem kaparhattak volna ki alóla. Takarmányszükségtől félhettek tehát télire. Az okos bérlők, vagy legalább azok, kik egészen koldusbotra nem jutottak - s ezek közé tartoztak Mac Carthyék is, - pénzen vettek, a mi készletre szükségük volt. A nagy drágaság miatt talán okosabb lett volna a marhaállományt leszállítani, mert hosszú tél esetén igen költséges volt eltartásuk.

A fagy, mely nehány lábnyira csontkeménnyé változtatta a föld hótakaróját, mindenütt gondot okoz, hát még mennyivel inkább ott, a hol a talaj oly laza és kavicsos, mint Irlandban, mely még a reá rakott kevés trágyát sem fogadja be. Ha aztán kemény a tél és sokáig tart, a fagy igen mélyen hatol alá, s az eke nem hasíthat bele a kőkemény talajba. A vetés is elkésik, s nyomában a rettenetes inség! Az ember, fájdalom, nem változtathatja meg az égalji viszonyokat. Csak ölbe rakott kézzel nézheti, mint fogy napról-napra, a mije készletben van.

November vége felé még rosszabbra fordult a helyzet. Hózivatarokra farkasordító hideg következett. A hőmérő gyakran mutatott 19°-ot a zéró alatt.

A kemény hópánczéllal borított major immár az északi sark közelében fekvő grönlandi kunyhóhoz hasonlított. E magas hóállás legalább a kályha melegét tartotta kissé vissza a majorházban; ha azonban ki akartak menni, lévén szerencsére az atmoszféra tiszta, melynek parányai, mintha jégszemecskékké fagytak volna, kissé óvatosaknak kellett lenniök. Ebben az időben kellett Mac Carthy Mártonnak és Murdocknak a nehány hét mulva esedékes haszonbér-összeget előteremteniök, ezért a marha-állomány egy részének eladására gondoltak. Nem is igen tétovázhattak, hogy a traleei marhakupecektől még idejekorán megkaphassák a pénzt.

Deczember 15-dike volt. Minthogy kocsival csak nagynehezen juthattak volna Traleeba, a bérlő és fia elhatározták, hogy gyalog teszik meg az utat. Huszonnégy angol mértföld volt ez (egy mértföld 1609 méter), még pedig 20° hidegben. Ez bizony nem volt gyermekjáték. Előre láthatólag két-három napjukba fog kerülni.

Aggódva vettek tőlük búcsút, midőn kora reggel elindultak a majorból. A levegő ugyan száraz volt, de nyugat felől nehéz köd szállott alá, mintegy előre hirdetve a nemsokára fenyegető időváltozást.

Márton és Murdock 15-dikén indultak el, 17-dike előtt nem érkezhetnek vissza..

Estig nem változott meg lényegesen az idő, legfeljebb a hőmérő esett alább két fokkal. Délután szél kerekedett, ettől már félhettek, mert Cashen völgyében rettenetesen szoktak dühöngeni a szelek, ha a tenger felől tévednek oda.

A 16-ikáról 17-dikére menő éjjel csakugyan iszonyú vihar tombolt, hóforgatagos vihar. A hóköpenybe öltözött majort tíz lépésnyiről sem lehetett volna megismerni. Rémesen recsegtek a jégtáblák a folyam hátán összetorlódva. Márton és Murdock bizonyosan elindultak már Traleeból, de az is bizonyos, hogy 18-dika előtt nem érkeznek haza.

Éjjel üvöltött, tombolt a vihar szünetlenül, a majorházba szorultak telve voltak aggodalommal. Attól félhettek, hogy a haza igyekvők utat tévesztenek. Talán a majortól alig nehány mértföldnyire kimerülten összeroskadtak, s éhhalál vagy hideg öli meg...

Másnap kissé kiderült az ég, elült a vihar. A szél északnak vette irányát s a frissen hullott hó is csaknem egy pillanat alatt megfagyott. Sim készséggel ajánlkozott, hogy Birkkel apja és bátyja elé megy; a többiek bele is egyeztek, de csak az alatt a föltétel alatt, hogy Martine és Kitty is vele tarthassanak.

Senki fiának, bár szívesen ment volna ő is velök, nagyanyóval és a csecsemővel otthon kellett maradnia.

A többiek is úgy gondolták, hogy két-három mértföldig elébe mennek a haza igyekvőknek, de aztán visszatérnek még úgy is, ha Sim jónak látná tovább haladni.

Negyed óra mulva nagyanyó és Senki fia magukra maradtak. Jenny a nagy szobába nyíló kamrácskában aludt. Egy kosár volt a bölcsője, mely irlandi szokás szerint a gerendához erősített két kötélen lógott.

Nagyanyó karosszéke a kályha mellett állott, melynek hatalmas tüzet időnként Senki fia élesztgette. Közbe-közbe utánanézett a leánykájának, hogy vajjon nem ébredt-e fel; minden mozdulata aggasztotta, készen állott arra, hogy tejet adjon neki vagy újra álomba ringassa.

Szorongó szívvel fülelt nagyanyó minden zörejre, mely kívülről jött; hallgatta a hószilánkok finom koppanását, a mint a kemény tetőre hullottak, a deszkafalak sóhajtásszerű neszét, a mint itt is, ott is meg-megrepedtek a nagy hidegtől.

– Nem hallasz semmit, Senki fia? - kérdé.

– Nem, nagyanyó.

Avval odament az ablakhoz, az üvegtáblára fagyott jégvirágokat lekörmölgette s próbált kinézni a bizonyára hóval takart udvarra.

Fél egy óra tájban egy kissé fölsírt a leányka. Senki fia hozzá sietett. A kisded nem nyitotta fel szemecskéit, s így újra álomba ringatta.

Már vissza akart sietni az agg nőhöz, mert nem szívesen hagyta magára, midőn künn sajátságos zörej támadt. Mintha valaki földet kapart volna a Murdock szobájával szomszédos istállóban. Minthogy azonban kőből volt a fal, nem is vette számba. Bizonyára a patkányok szaladgálnak ott a szalma között; csukva volt az ablak is, nem lehetett tehát semmitől sem félni.

Senki fia nyitva hagyta az ajtót s visszatért nagyanyóhoz.

– Nos, mit csinál Jenny? - kérdé nagyanyó.

– Megint elaludt.

– Akkor hát maradj mellettem, fiacskám.

– Itt maradok, nagyanyó.

A kemencze mellett üldögélve beszéltek Mártonról és Murdockról, s azokról, kik elejökbe mentek.

Bár csak valami szerencsétlenség ne történt volna velök, a mi ily hózivataros időben könnyen előfordulhat... De mégis... Azok az erőteljes, határozott természetű férfiak majd csak tudnak magukon segíteni. Mikor haza érkeznek, meleg szoba s párolgó grok vár reájok, az majd fölmelegíti dermedt tagjaikat.

Már két órája, hogy Martine és a többiek elmentek hazulról, mind ez ideig azonban nyoma sincs annak, hogy hazafelé közelednek.

– Nagyanyó, - mondá Senki fia, - nem gondolná, hogy jó volna, ha legalább az országútra kimennék, hadd lássam, jönnek-e már?

– Nem... nem, a ház üresen nem maradhat, már pedig üres az, ha csak én őrzöm.

Tovább beszélgettek tehát, de az agg nő nemsokára szunyókálni kezdett, a mint hogy rendesen szokott, ha kezdett kimerülni.

Senki fia, mint rendesen, most is gyöngéd kézzel egy vánkost csúsztatott a feje alá, s nesztelenül az ablakhoz surrant, hogy a jégvirágoktól megtisztított nyíláson kitekintsen.

Vakítóan fehér takaró mindenütt, s oly némaság, mint a temetőben.

Minthogy Jenny is, meg nagyanyó is aludtak, eszébe jutott Senki fiának, hogy hirtelen kiszaladhatna az országútig, hogy körülnézzen.

Zajt nem ütve kisompolygott, maga után óvatosan becsukta az ajtót. Csaknem térden felülig süppedezve a hóban, nemsokára elérte a major kapuját.

Az országúton egy lélek sem volt, nyugat felől egy árva hang sem hatolt a fülébe. Ha Martine, Kitty és Sim hazafelé jövet a közelben lettek volna már, legalább Birk ugatása a majorig elhallatszott volna.

Senki fia az országút közepéig hatolt.

Ekkor újabb kaparásra lett figyelmessé, mely azonban nem az országútról, hanem a majorból hallatszott, nyomában pedig félig elfojtott üvöltés.

Senki fia mozdulatlanul állva figyelt, hanem a szive erősen kezdett dobogni. Majd határozott léptekkel az istállóknak tartott, s lehetőleg nesztelenül fordult be a szögletnél.

Még folyton hallotta a kaparást belülről, a mellől a szöglet mellől, melyben az istálló és Murdockék szobája összeszögellett. És Jenny éppen ebben a szobában aludt.

Alighogy a szöglethez ért, felsikoltott.

A vakolatja vesztett falban nagy lyukat vett észre, mely éppen abba a szobába vitt, hol a leányka aludt.

– Ki törhetett keresztül a falon?... Ember?... Állat?...

Pillanatig sem habozva át akart mászni a nyiláson.

Ugyanebben a pillanatban menekült ki onnan egy nagy állat, feldöntve a befelé törekvő fiút.

Farkas volt... egyike azoknak a hegyesorrú, erős farkasoknak, melyek tél idején egész csordákban csatangolnak az irlandi mezőkön.

Minekutána a falat áttörte és a szobába behatolt, megfogta erős fogaival Jenny bölcsőjét, a kötél, melyen lógott, elszakadt, s magával czipelte zsákmányát a hóban.

A kis leányka keservesen sírt.

Senki fia kirántotta övéből bicskáját és segítség után kiáltva, utána vette magát a veszedelmes rablónak. Még csak eszeágában sem volt, hogy arra gondoljon, hátha a farkas reá rohan s megöli. Csak a kis leánykát látta, a kit a hatalmas állat ragad magával.

A farkas nagyokat ugorva menekült, mert a könnyed teher világért sem szolgált ebben neki akadályul. Senki fiának legalább is száz lépésnyire kellett előre futnia, csak akkor érte utól.

A farkas megállott, letette a bölcsőt s üldözőjével szállott szembe.

Senki fia neki feszíté lábát a földnek, döfésre készen emelte fel karját, s mikor az állat éppen nyakába akart ugrani, markolatig döfte kését az oldalába. Hanem a farkas azért mégis oly erősen harapott bele a fiú karjába, hogy az félig eszméletlenül rogyott össze a hóba.

Szerencsére, mielőtt eszmélete egészen elhagyta volna, hangos ugatást hallott. Birk ugatott, nyomban reá támadt a farkasra és megriasztotta.

Nemsokára a hely szinére értek Mac Carthy Márton és Murdock, kik a majortól mintegy két mértföldnyire találkoztak Simmel, Martine-nal és Kittyvel.

A kis Jenny meg volt mentve, édesanyja kebelére szorítva vitte haza.

Senki fiát, kinek sebét Murdock hamarosan bekötözte, visszavitték a majorba és ágyba fektették nagyanyó szobájában.

Mihelyt eszmélete visszatért, aggódva kérdezte:

– Mi történt Jennyvel?

– Itthon van, - felelé Kitty, - itthon... és él... ezt neked köszönhetjük, derék fiú!

– Úgy szeretném őt megölelni...

Mikor aztán megölelte és megcsókolta, s a leányka mosolygott... elfogta újra a bágyadtság és szemei lecsukódtak.