EGY GYÁSZBETŰS NAP

Nem elég, hogy a hoste-szigetiek megtévedése folytán szinte teljesen megszűnt a szigeten a termelés, de a gyakorlatilag kimerült készleteken ráadásul ötször annyi embernek kellett megosztoznia. Borzalmas volt hát az ínség 1893 telén. Ebben az öt hónapban Kau-dzser emberfeletti munkát végzett. Napról napra megoldást kellett találnia a megújuló gondokra, segítenie az éhezőkön, ápolnia a számtalan beteget: egyszóval mindenütt egyszerre kellett jelen lennie.

Fékezhetetlen tetterejének és töretlen odaadásának láttán a libériaiakat csodálat töltötte el, és heves lelkiismeret-furdalásuk támadt. Így vesz hát elégtételt ez az ember, aki - mint most már tudták - mesés életről mondott le, hogy megossza velük szenvedéseiket, s akit ők mégis alávaló módon megtagadtak!

Kau-dzser erőfeszítései ellenére a legalapvetőbb dolgokról is alig-alig bírtak gondoskodni Libériában. Milyen lehetett akkor a helyzet vidéken? S mi lehetett a lelőhelyek környékén összezsúfolódott ezrekkel, akik nyilván teljesen felkészületlenül néztek a számukra ismeretlenül kemény tél elébe?

Az előrelátás hiányán már késő volt bánkódni. A hó mindent eltorlaszolt, utánpótlásra csak a legközvetlenebb környékről számíthattak. De annyi éhes szájnak az nem lehetett elég néhány napnál tovább.

Mint később megtudták, néhány kalandornak minden akadály dacára sikerült a sziget egészen távoli részeire is eljutnia. Több gazdaság környékén véres jelenetek játszódtak le. Az ember kegyetlenebbnek bizonyult a természetnél. A tél megenyhült, de a földet vörösre festő vérpatak nem apadt el.

De nem lehettek sokan azok, akik vakmerő portyákra indulva egyszerre dacoltak az emberek és a természet zordságával. Hogyan éltek meg a többiek? Csak annyi derült ki később, hogy sokuk megfagyott vagy éhen halt. Hogy szerencsésebb társaiknak miként sikerült átvészelniük a telet, az örök titok maradt.

Kau-dzser azonban a részletek ismerete nélkül is élénken el tudta képzelni, milyen kegyetlen szenvedéseket élnek át a nyomorultak. Maga előtt látta kétségbeesésüket, és tudta, hogy a tavasz első napsugarainak hatására ez majd dühbe csap át.

Akkor kell majd igazi veszélytől tartani. Ha a hóolvadás felszabadítja az utakat, a kiéhezett csőcselék a szélrózsa minden irányában kirajzva földúlja a szigetet...

Az olvadás után két nappal csakugyan tudomásukra jutott, hogy egy őrjöngő banda megtámadta a Franco-English Gold Mining Company koncesszióját, amely a francia Maurice Reynaud és az angol Alexander Smith irányítása alatt állott. De a két fiatalember - ahogy mondták is Kau-dzsernek - képes volt megvédeni magát. Immár több száz munkás dolgozott nekik, s ezeket összevonva sikerült komoly veszteségeket okozva visszaverniük a támadókat.

Néhány nappal később hírek jöttek az északi vidéken elkövetett bűntettekről is. Gazdaságokat dúltak föl; a tulajdonosokat elüldözték, sőt néha egyszerűen agyoncsapták. Ha nem fékezik meg a banditákat, azoknak egy hónap sem kell, hogy az egész szigetet végigprédálják. Cselekedni kellett.

A helyzet mégis összehasonlíthatatlanul jobb volt az előző évinél. A tavasz megérkezése ugyan fölkavarhatta a kalandorok szétszórt tömegét, de semmilyen hatással nem volt a hoste-szigetiek életmódjára. Mostanra okultak a történtekből. Attól a száz eltévelyedettől eltekintve, aki a lelőhelyeken maradt, és nyilván ott is veszett, Libéria lakossága egyetlen fővel sem csökkent. Senkinek eszébe sem jutott, hogy harmadszor is kincskeresésre adja a fejét.

Ritka volt az olyan telepes, akit kegyeibe fogadott a szerencse. A többség tönkremenve, megromlott egészséggel tért vissza, s már nem bízott a jövőben. Még azok is, akik valami vagyonkát gyűjtöttek, jó részét törvényszerűen elverték a kocsmákban és a züllött játékbarlangokban, ahol a játékosok kiáltozásába pisztolydördülések elegyedtek. A telepesek ráébredtek őrültségükre, és semmi kedvük nem volt újrakezdeni a vállalkozást.

Kau-dzsernek tehát teljes létszámban rendelkezésére állt a polgárőrség. Egy ezer férfiből álló reguláris sereg, mely fegyelmezetten engedelmeskedik elismert vezetőinek, már tekintélyes erő, s Kau-dzser nem kételkedett benne, hogy akkor is ráncba tudják szedni az ellenfelet, ha az hússzoros létszámfölényben van.

Ha még pár napig türelemmel lesznek és kivárják, hogy a hóolvadástól latyakos utak kissé fölszáradjanak, hadoszlopaik akkor átfésülhetik a szigetet és mindenünnen kisöpörhetik az élősdi kalandorokat...

De azok megelőzték őket. Az ő fellépésük váltotta ki azt a gyorsan lejátszódó tragédiát, amely eldöntötte a sziget sorsát.

November 3-án még járhatatlan ingoványnak tűntek az utak, amikor néhány hoste-szigeti vágtatva érkezett vidékről, hogy a közelítő veszélyre figyelmeztesse Kau-dzsert: egy ezer aranyásóból álló sereg tart a város felé. Nem lehet tudni, mit akarnak, de viselkedésükből és fenyegető kiáltozásukból ítélve nem éppen békés szándékkal jönnek.

Kau-dzser kiadta a szükséges utasításokat. Összehívta a Kormányház elé a polgárőrséget, és eltorlaszoltatta a térre vezető utakat. Ezután várták, hogy mi fog történni.

A sereg estefelé érte el Libériát, de nótázásuk és kiáltozásuk már korábban elárulta őket. Meglepetésnek szánták az érkezésüket, de ők maguk lepődtek meg, amikor szembetalálták magukat a harci alakzatba fejlődött hoste-szigeti polgárőrséggel. Lendületük megtört, zavartan megtorpantak.

Ahelyett, hogy tervszerű váratlansággal cselekedhetnének, lám, tárgyalásra kényszerülnek!

Előbb széles taglejtésekkel, hangosan kiáltozva maguk között vitatták meg a helyzetet, majd az elöl állók közölték Hartlepoollal, hogy beszélni kívánnak a kormányzóval. Szájról szájra adott kérésük kedvező fogadtatásra talált. Kau-dzser beleegyezett, hogy fogadja tíz képviselőjüket.

A tíz képviselőt meg is kellett választani, ami újabb veszekedésre és hangzavarra vezetett. Végül mégis előálltak tízen, és a polgárőrök sorfala utat nyitott nekik. Hartlepool kurta parancsszavára feltűnő tökéllyel hajtották végre a műveletet. Kipróbált katonák sem csinálhatták volna különbül. Az aranykeresők küldöttei meglepve figyeltek. Meglepetésük csak nőtt, amikor a polgárőrök sorai vezetőjük újabb parancsára ugyanilyen magabiztosan össze is záródtak mögöttük.

Kau-dzser a csapat mögött szabadon maradt részen, a tér közepén állt. Amíg a küldöttek feléje tartottak, volt ideje megszemlélni őket. Közelről nézve nem voltak éppen bizalomgerjesztőek. Nagy termetük, széles válluk tiszteletet parancsolt, pedig a téli koplalás megviselte őket is. A legtöbben bőrruhát viseltek, amelynek eredeti színe rég eltűnt a vastag piszokréteg alatt; borzas hajuk és tömött szakálluk vadállat pofájához tette hasonlóvá az arcukat. Beesett szemük úgy csillogott, mint a farkasé, és járás közben ökölbe szorították a kezüket.

Kau-dzser nem mozdult, egy lépéssel sem ment elébük, s amikor odaértek hozzá, nyugodtan megvárta, hogy előadják jövetelük célját.

De az aranyásók küldöttségéből senkinek nem akarózott megszólalni.

Ahogy félkörbe gyűltek Kau-dzser köré, ösztönösen lekapták a kalapjukat, és sután egyik lábukról a másikra álltak.

Ijesztő külsejük csak látszat volt. Amikor társaiktól elvágva a tágas tér közepén találták magukat, erősen zavarba jöttek, és szinte kisfiúnak érezték magukat ez előtt a komoly, zord férfiú előtt, aki oly fenségesen magaslott föléjük.

Végül valamelyest enyhült a zavaruk, s egyikük végre kibökte:

– Kormányzó úr - mondta -, a társaink nevében jöttünk...

A félénk szóvivőnek ezzel el is akadt a szava. Kau-dzser nem segített neki, hogy megtalálja az elvesztett fonalat. Az aranyásó újrakezdte:

– A társaink küldtek, hogy...

A szónok újból elakadt; Kau-dzser tovább hallgatott.

– Szóval az ő képviselőik volnánk, vagy mi az ördög! - szólt közbe egy türelmetlen kalandor.

– Tudom - mondta Kau-dzser hidegen. - Miről van szó?

A delegációnak elakadt a lélegzete. Ők úgy jöttek, hogy itt mindenki remegni fog előttük: lám, mennyire rettegnek tőlük!...

Újból csönd lett. Azután egy harmadik, nagy loncsos szakállú aranyásó összeszedte a bátorságát, és a lényegre tért.

– Miről van szó? Arról, hogy panaszunk van. Hát erről van szó.

– Mire van panaszuk?

– Mindenre. Nem tudunk megélni, akkora itt a rosszakarat irántunk.

Kau-dzser a helyzet komolysága ellenére sem állta meg, hogy magában el ne mosolyodjék a szemrehányás iróniáján: éppen a Hoste-sziget megszállóinak szájából kell ilyet hallania!

– Ez minden? - kérdezte.

– Nem - válaszolta a harmadik aranyásó, akinek mintha jobban fölvágták volna a nyelvét. - Azt is szeretnénk, hogy a lelőhelyek ne azoké legyenek, akik csak úgy elfoglalják. Most ölre kell menni a helyekért. Az urak - a kalandor, aki észak-amerikai volt, a világ legtermészetesebb módján a „gentlemen” szót használta -, az urak koncessziókat kívánnak, ahogy az mindenütt szokás. Úgy a dolog sokkal... sokkal hivatalosabb volna - tette hozzá pillanatnyi töprengés után mulatságos határozottsággal.

– Ez minden? - ismételte Kau-dzser.

– Nem éppen!... - felelte a nagyszakállú aranyásó. - De mielőtt másra térnénk, az urak szeretnének választ kapni a koncesszió tárgyában.

– Nem - mondta Kau-dzser.

– Hogyan?...

– A válaszom: nem - erősítette meg Kau-dzser.

A küldöttek egy emberként kapták fel a fejüket. Szemükben gonosz fény csillant.

– Miért? - kérdezte egyikük, aki eddig még nem beszélt. - Az urak az okra is kíváncsiak.

Kau-dzser nem szólt. Micsoda arcátlanság őt így faggatni! Talán nem ismerik az okot? Nem tudják, hogy a senki által nem tisztelt törvény illetékhez köti a koncessziót? Sőt, hogy ugyanez a közismert törvény a hoste-szigetieknek tartja fönn a koncessziós jogot, s megtiltja e vakmerő lázadóknak, hogy a sziget területére lépjenek?

– Miért? - kérdezte az aranyásó, amikor látta, hogy kérdése válasz nélkül marad.

Amikor második kérdése éppúgy nem járt sikerrel, mint az előző, ő maga felelt meg magának.

– A törvény?... - mondta. - Ismerjük mi az ilyen törvényt... Hát akkor tessék csak honosítani minket... A föld mindenkié, és mi talán nem vagyunk épp olyan emberek, mint bárki más?

Volt idő, amikor maga Kau-dzser sem szólott volna másképp.

Időközben azonban megváltozott a gondolkodása, és már nem értette meg ezt az okoskodást. Nem, a föld nem mindenkié. Annak a tulajdona, aki feltöri az ugart, aki megműveli és kitartó munkával termővé teszi a földet, s aki az aratás arany szőttesét varázsolja rá.

– Különben is - folytatta a szakállas aranyásó -, ha már törvényről beszélünk, akkor azt először is be kéne tartani. Ha az is fütyül a törvényre, aki megszabta, akkor mit csináljanak a többiek, kérdem én? November 3-a van. Miért nem tartották meg a választásokat elsején, amikor a kormány kitöltötte az idejét?

Ez a váratlan megjegyzés meglepte Kau-dzsert. Kitől értesülhetett ilyen jól ez a bányász? Nyilván Kennedytől, akit nem láttak viszont Libériában. Ráadásul a megjegyzés jogos volt. A határidő, amelyet akkor szabott, amikor önként alávetette magát a szavazók ítéletének, már csakugyan lejárt, és az egykor éppen őáltala kihirdetett törvény értelmében már két napja új választást kellett volna tartani. Csak azért tekintett el tőle, mert úgy gondolta, nem érdemes egy formaság kedvéért bonyolítania az amúgy is zavaros helyzetet, hiszen abban teljesen biztos volt, hogy a megbízatását megújítják. Különben mi köze ehhez ezeknek az embereknek, akik nem választók és nem is választhatók?

Az aranyásó, akit fölbátorított Kau-dzser hallgatása, egyre magabiztosabban folytatta:

– Az urak követelik, hogy tartsák meg a választásokat, mégpedig az ő részvételükkel. Az ő szavazatuk is ér annyit, mint a többieké, nem igaz? Miért diktálna ötezer ember húszezernek? Ez nem igazság...

A kalandor szünetet tartott, de hiába várta Kau-dzser válaszát.

Zavarba ejtette a kitartó hallgatás, s hogy világossá tegye küldetése lejártát, így szólt:

– Erről van szó!

– Ez minden? - kérdezte harmadszor is Kau-dzser.

– Igen... - felelte a küldött. - Ez minden, habár... Mondjuk, egyelőre ez minden.

Kau-dzser jól a tíz férfi szemébe nézett, akik feszülten figyelték, majd hidegen így szólt hozzájuk:

– Válaszom a következő: önök a mi akaratunk ellenére tartózkodnak itt. Huszonnégy órát kapnak, hogy feltétel nélkül megadják magukat. A határidő lejártával döntök a teendőkről.

Intésére Hartlepool és húsz embere hozzá sietett.

– Hartlepool - szólt -, vezessék ki innen ezeket az urakat.

A küldöttek meg sem tudtak mukkanni. Akármennyire bíztak az erejükben, ez a fagyos nyugalom zavarba ejtette őket. A hoste-szigetiek kíséretében engedelmesen eltávoztak.

Bezzeg amikor az általuk összefoglalóan csak „urakként” emlegetett népség közé értek, rögtön megjött a hangjuk.

Küldetésükről beszámolva szabad folyást engedhettek addig elfojtott dühüknek, s felháborodásuknak számos keresetlen és hangzatos káromkodással adtak kifejezést.

Sajátos ékesszólásuk visszhangra talált a tömegben, s hamarosan nagy ordítozás adta tudtára Kau-dzsernek, hogy már ismerik a válaszát. A nyugtalanság csak nagy sokára ült el: az éjszaka elhalkította, de lecsöndesíteni nem tudta őket. Egész reggelig dühös kiáltások hangzottak a sötétből. A bányászokat látni nem lehetett, de hallani annál inkább. Nyilvánvaló volt, hogy nem adják fel, s inkább a szabadban éjszakáznak.

A polgárőrség is így tett. Négyes váltásokban, lábhoz tett fegyverrel egész éjjel őrséget álltak.

A kalandorok serege valóban nem vonult vissza. Az utcák hajnalban csak úgy feketéllettek tőlük. Sok aranyásó úgy kimerült az éjjeli várakozásban, hogy lehevert a földre. De már az első napsugár fölserkentette őket, s attól kezdve még jobban zajongtak, mint az előző napon.

A megszállt utcák két oldalán a házak szigorúan zárva maradtak.

Senki nem merészkedett az utcára. Ha valamelyik emeleten egy kíváncsibb hoste-szigeti megpróbált kikukkantani az ablaktáblák között, olyan fújjolás fogadta, hogy be is csukta azonnal.

A kora délelőtt viszonylagos nyugalomban telt el. Úgy tűnt, a kalandorok még nem tudják, mihez is kezdjenek, mert hevesen vitatkoztak.

Az idő múlásával egyre gyarapodott a számuk, s amennyire meg lehetett ítélni, már négy-ötezren is lehettek. Éjszaka küldötteket menesztettek a „hátországba” erősítésért. A Golden Creek környéki aranyásók már meg is érkeztek, de a középső hegyekben vagy az északnyugati földnyelven dolgozóknak, ha egyáltalán el akartak jönni, a távolságtól függően egy- vagy akár többnapos utat kellett megtenniük.

Társaik, akik elözönlötték a várost, okosan tették volna, ha bevárják őket. Ha tíz- vagy tizenötezren vannak, a máris komoly veszélyben lévő Libéria helyzete tarthatatlanná válik. A forrófejű kalandorok azonban soha nem tudtak türelmesen várni, nem álltak ellen erőszakos szenvedélyeiknek. Ahogy a nap magasabbra hágott az égen, egyre izgatottabbak lettek. A fáradtság és a véresszájú szónokok folytonos uszítása megtette a magáét: a tömeg láthatóan kezdte elveszíteni az önuralmát.

Tizenegy óra körül mozgolódás támadt, és a tömeg egyszer csak rázúdult a hoste-szigeti milíciára. Az rögtön szuronyt szegezett. A támadók sietve meghátráltak, de a hátulsók nyomásának nem tudtak ellenállni. Hogy a szerencsétlenségnek elejét vegye, Kau-dzser hátrébb rendelte csapatát, amely rendezetten visszavonult, és a Kormányház előtt foglalt állást. A térre vezető utak így felszabadultak. A bányászok félreértelmezték a csapatmozgást, és fülsiketítő diadalkiáltásban törtek ki.

A milícia visszavonulásával szabadon maradt térre egy szempillantás alatt beözönlött a háborgó tömeg. A sokaság rögtön ráébredt tévedésére. Nem, még nem vívták ki a győzelmet. A polgárőrség sértetlenül állta el az útjukat: az ezer ember, vezetőjét követve, lábhoz tett fegyverrel, hidegvérrel várakozott.

Nem mintha nem lett volna puskaporuk: a sok aranyásó előtt is jól ismert amerikai karabélyukkal, amelynek dobjában hét töltény fér el, egy perc alatt hétezer lövést - méghozzá célzott lövést - adhattak le. Ez még a legbátrabbakat is gondolkodóba ejthette.

De a kalandorok már nem voltak olyan lelkiállapotban, hogy meggondoltan cselekedjenek. Felbuzdultak, megmámorosodtak egymás jelenlététől. A tömeg biztonságot adott, már nem is tartottak a fegyveresektől, akiknek mozdulatlanságát a gyengeség jelének vélték. Elérkezett az a pillanat, amikor a maradék józan eszük is elpárolgott.

A látvány tragikus volt. A tér egyik végében a rendetlen, üvöltő tömegben több ezer torok skandált érthetetlen szavakat, s több ezer ököl emelkedett fenyegetően a magasba. Velük szemben, harminc méterre, a hoste-szigeti polgárőrség sorakozott fel a Kormányház homlokzata mentén, szoborszerű mozdulatlanságban. A polgárőrök mögött, a Kormányház bejáratához vezető lépcső legfelső fokán Kau-dzser szemlélte gondterhelt magányában a mozgalmas képet, és azon töprengett, hogyan oldhatná meg békés módon a helyzetet, amelynek súlyosságát teljesen átérezte.

Délután egy óra körül járt, amikor a lázas tömeg soraiból célzott sértések kezdtek röpködni. A hoste-szigetieket vezetőjük visszatartotta attól, hogy megfeleljenek.

A sértegetők legelső sorában egy ismerős alakot fedezhettek föl. A lázadók Kennedyt tuszkolták előre, akinek az alattomos tanácsaival nem kis szerepe volt abban, hogy vállalkoztak erre a kalandra. Őtőle tudtak a választójogi törvényről, ő javasolta nekik, hogy követeljenek állampolgárságot és választójogot, mondván, hogy Kau-dzsert mindenki faképnél fogja hagyni, és egyedül nem szállhat szembe velük. A valóság másképp alakult: ezer puska állta útjukat, és az igazságérzetük azt diktálta, hogy az nézzen szembe velük elsőként, aki idehozta őket.

A bosszúszomjas ex-matróz végül is rosszul járt az üggyel. A dicsekvő nábob egyszeriben megnémult. Elsápadt, remegett, ahogy mondani szokás, be volt rezelve.

A tömeg kezdte elveszteni a fejét; miután növekvő haragjában már nem érhette be sértésekkel, tettekre ragadtatta magát. Kövekkel kezdték hajigálni a megingathatatlanul álló rendőröket. A helyzet kezdett határozottan elfajulni.

A gyilkos kőzápor egy órán keresztül tartott. Többen megsérültek, két férfinak ki is kellett lépnie az alakzatból. Egy kő magát Kau-dzsert találta homlokon. Megtántorodott, de erejének megfeszítésével megőrizte egyensúlyát, nyugodtan letörölte az arcáról a vért, és tovább figyelt.

Egyórányi hiábavaló próbálkozás után a támadók már fáradni látszottak. A dobálózás alábbhagyott, és érezhetően vége is szakadt volna, de ekkor a tömegből egyszerre hatalmas kiáltás szakadt föl. Mi történt? Kau-dzser lábujjhegyre állt, de így sem láthatott be a szomszédos utcákba. Távolabb erősebben mozgolódott a tömeg, de hogy mi okból, azt már nem lehetett kivenni.

Nagyon gyorsan megtudták a nyugtalanság okát. Néhány perc múlva három herkulesi termetű aranyásó tört magának utat könyökével, majd úgy cövekeltek le társaik előtt, mintha meg akarnák mutatni: ők nem félnek a golyóktól. Nem is félhettek, mert pajzs gyanánt túszokat tartottak maguk elé.

A támadóknak pokoli ötletük támadt. Miután betörték egy ház kapuját, magukkal hurcolták a két lakót: két fiatal nővért, akik, mióta egyikük férje tavaly télen meghalt, egyedül éltek a házban egy kisgyermekkel. Két bányász a nőket ragadta meg, egy harmadik a gyermeket, s kezükben az élő teherrel most farkasszemet néztek Kau-dzserrel és milíciájával. Ki is merne lőni, ha az első lövéseknek ezek az ártatlan teremtések esnek áldozatul?

A két halálra rémült nő semmilyen ellenállásra nem volt képes.

A csecsemőt egy állatias külsejű óriás úgy tartotta a karjában, mintha áldozatra kínálná föl. A gyermek nevetett.

A jelenet szörnyűbb volt bárminél, amit Kau-dzser el tudott képzelni. Az erős férfi megremegett az irtózattól. Félelmet érzett. Elsápadt.

Pedig most azonnali döntésre volt szükség. Késedelem nélkül határoznia kellett. A dühödten ordítozó bányászok már egy lépéssel közelebb is jöttek.

Önkívületükben képtelenek voltak türtőztetni magukat, alig várták, hogy közelharcra kerüljön a sor, amelyben számbeli fölényük biztosíthatja a győzelmet. Már csak húsz méterre voltak a mozdulatlanná dermedt milíciától, amikor lövések dörrentek. Az aranyásók sütötték el revolverüket. Egy hoste-szigeti a földre zuhant.

Nem lehetett tovább habozni. Még egy perc, és rájuk rontanak - akkor pedig Libéria minden lakosát, férfit, nőt és gyermeket könyörtelenül lemészárolnak.

– Vállhoz!... - vezényelt Kau-dzser, és még jobban elsápadt.

A polgárőrség olyan pontosan tett eleget az utasításnak, mintha csak gyakorlaton lenne. Egyszerre emelték vállukhoz a fegyvert, s a fenyegető csövek a tömegre meredtek.

Az azonban már annyira elveszítette az önuralmát, hogy a félelem sem állíthatta meg. Újabb pisztolylövések dörrentek. Ezúttal három polgárőrt ért találat.

A fékevesztett, megrészegült tömeg már csak tíz lépésnyire volt.

– Tűz! - vezényelt rekedten Kau-dzser.

Emberei már a várakozás kínjai közt tanúsított hősies nyugalmukkal meghálálták mindazt, amit valaha is értük tett. Többet talán nem is várhatott tőlük. Hálájukból és szeretetükből ahhoz még erőt meríthettek, hogy katonásan viselkedjenek, de azért nem voltak igazi katonák. Mihelyt meghúzták a ravaszt, ők is elvesztették az önuralmukat. Nem szüntették be a tüzelést, hanem az összes golyót ellőtték. A karabélyok három másodperc alatt mind a hétezer töltényt kiokádták. Amikor a mennydörgés elült, síri csönd borult a térre...

A milicisták kábán pillantottak maguk elé. A távolban menekülőket láttak. Velük szemben már nem állt senki. A tér kihalt volt.

Kihalt?... Igen, a szó szoros értelmében, mert a teret csak hullák borították, egy egész hullahegy, amelyből vérpatak csörgedezett!

Hányan lehettek?... Ezren?... Ezerötszázan?... Még többen?... Ki tudhatta?

A félelmetes rakás lábánál, a halott Kennedy mellett a két fiatal nő feküdt. Egyikük a vállába kapott golyót: meghalt, vagy elájult csupán. Másikuk sértetlenül állt lábra, és az iszonyattól eszét vesztve elrohant. A gyermek is ott volt a halottak közt, a vértengerben. De - csodák csodája! - a haja szála sem görbült, és vidáman nevetett az ismeretlen játékon...

Kau-dzser borzalmas kínt érzett, s arcát a kezébe temette, hogy ne lássa a borzasztó látványt. Egy percig így maradt, megsemmisülten, majd lassan fölemelte a fejét.

A hoste-szigetiek egyszerre fordultak feléje, és csöndben rápillantottak.

Ő azonban nem tekintett vissza rájuk. Mozdulatlanul szemlélte a rémes mészárlást, és megviselt arcán, mely egyszeriben tíz évet öregedett, nagy könnycseppek gördültek végig.

Kau-dzser kétségbeesetten sírt.