HAJÓ A LÁTHATÁRON

Július elején Halg nagy izgalmakat élt át. Rá kellett ébrednie, hogy vetélytársa akadt annak a Pattersonnak a személyében, akitől borsos áron szerezte be büszkeségét, az európai ruhát. Patterson odaszokott a Ceroni családhoz, és láthatóan Graziella körül legyeskedett.

Halgot kétségbeejtette ez a bonyodalom. Hogy is kelhetne versenyre ő, a tizennyolc éves, félvad fiú egy felnőtt férfival, aki ráadásul mesésen gazdagnak tűnt a szemében? Ha Graziella vonzódik is hozzá, a szegény indiánhoz, elképzelhető-e, hogy habozik, ha választania kell?

Graziella csakugyan nem habozott; de döntése nem az volt, amitől Halg tartott. Halg ártatlan gyöngédségével és fiatalságával messze nem ért fel az, amit vetélytársa nyújthatott. Az ír csak azért tartott ki makacsul, mert föl sem fogta, hogy Graziella és édesanyja idegenkednek tőle. Pedig átnéztek Pattersonon, és ha szólt hozzájuk, csak tessék-lássék válaszolgattak neki.

Pattersont ez egy csöppet sem zavarta: ugyanazzal a hideg eltökéltséggel folytatta mesterkedését, amelynek eddig is köszönhette vállalkozásai sikerét. Helyben is akadt egyébként egy szövetségese: nem más, mint maga Lazare Ceroni. A két nő ugyan hűvösen fogadta, de legalább az apa jó szemmel nézett rá, és úgy tűnt, helyesli a leánykérő szándékait. Kitűnően megértették egymást Pattersonnal. Sőt, néha félrevonultak és rejtélyes sustorgásba kezdtek, mintha olyasmiről tárgyalnának, ami senki másra nem tartozik. Miféle közös témát találhatott a megrögzött iszákos és az agyafúrt paraszt, a lyukaskezű és a kupori?

Ezek a tanácskozások aggodalommal töltötték el Halgot, s ezt még csak súlyosbította Lazare Ceroni viselkedése. A nyomorult ismét ivásra adta a fejét, és szabálytalan időközönként, de egyre sűrűbben újrakezdődtek a jelenetek is. Halg ezekről mindig beszámolt Kau-dzsernek, ő pedig Hartlepool tudomására hozta a történteket. De sem Kau-dzser, sem Hartlepool nem tudtak rájönni, honnan szerez Lazare Ceroni italt, amikor a Jonathan készletein kívül egy csöpp szesz nem sok, annyi sem akadt a Hoste-szigeten.

Márpedig a raktársátrat éjjel-nappal őrizték: a legénység tizenhat túlélő tagja kettesével, háromóránként váltotta egymást. Mindnyájan, még Kennedy és Sirdey is engedelmesen viselték a napi háromórás őrség unalmát. Egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy zúgolódjék, és ugyanúgy engedelmeskedtek Hartlepoolnak, mint amikor még a parancsnoksága alatt hajóztak.

Fegyelmük töretlen maradt. Létszámra kicsi, de összetartó csapat volt az övék, és szükség esetén Dick és Sand is értékes segítséget nyújthattak nekik.

Egyelőre persze még gondolni sem kellett rá, hogy igénybe vegyék a két gyermek szívességét. Miután koruknál fogva nekik még nem kellett őrséget állniuk, csorbítatlan szabadságot élveztek, s önfeledt szórakozással teltek napjaik. A Hoste-szigeten töltött idő bizonyosan életük fontos részeként, a szakadatlan örömök időszakaként vésődik majd emlékezetükbe. Játékaikat a változó körülményekhez alkalmazták. Ha sűrű pelyhekben hullt a hó, ők hókuckót ástak maguknak, amelyben csodálatosan jókat lehetett játszani. Ha a hőmérséklet a fagypont alá süllyedt, akkor csúszkáltak, vagy a lejtőkön élvezték a száguldás szédítő mámorát - szánkó híján egy szál deszkán. Ha meg kisütött a nap, a magukfajta lurkók társaságában a táborhely környékén lebzseltek, s ezernyi játékot eszeltek ki, amelyek vidámságával csak durvaságuk vetekedett.

Egyszer, amikor a tengerparton csavarogtak, és történetesen csak három-négy gyerek volt velük, egy természetes barlangot fedeztek föl a Scotchwell-öblöt keletről lezáró földnyelv túlsó felén, a sziklafal oldalában. A barlang, amelynek bejárata dél felé nézett - vagyis arra a partszakaszra, ahol a Jonathan hajótörést szenvedett -, nem sokáig kötötte volna le a figyelmüket, ha egy részlet nem teszi végtelenül érdekessé. A barlang mélyén egy hasadék nyílott, amely két-három méterrel hátrébb egy újabb, teljesen föld alatti üregbe torkollott. Innen kanyargós folyosó vezetett tovább a sziklatömbön keresztül egy felsőbb barlangba, amelynek a sziklafal északi oldalán volt a kijárata. Erről a pontról ráláttak a táborhelyre, ahová le is tudtak csúszni a sziklás lejtőn.

A felfedezés örömmel töltötte el a kis kutatókat. Vigyáztak is, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. A barlangrendszer az ő birodalmuk volt, és e kizárólagos tulajdonukat a világért sem osztották volna meg mással. A legnagyobb titokban jártak hát oda, és nagyszerűen szórakoztak a barlangban. Hol vademberest játszottak, hol robinzonost, hol meg rabló-pandúrt, de mindet egyforma lelkesedéssel.

Micsoda visszhangot vertek kiáltásaik a föld alatti járatokban! Hogy dübörgött féktelen vágtáiktól a két barlangszintet összekötő folyosó!

A folyosón való közlekedés azonban nem volt veszélytelen, mert a fal egy helyen beomlással fenyegetett. Ezen a ponton a folyosó mennyezete nem lehetett magasabb egy méternél, s egyetlen sziklatömb támasztotta alá, amelyet - mivel az alja roppant bizonytalanul nyugodott egy másik, ferde sziklán - egy gyönge lökés is kimozdíthatott volna a helyéből. Így aztán az ingatag sziklatömb és a folyosó padlata közti szűk helyen csak térden csúszva, a lehető legnagyobb óvatossággal lehetett átjutni. Akármennyire valóságos volt a veszély, a gyermekeket nem ijeszthette meg, éppen csak izgalmasabbá tette a játékukat.

Dick és Sand tehát vidáman múlatták idejüket. Nem gondoltak semmivel, még ellenségükkel sem, aki elől nem szégyelltek elfutni, ha néha messziről megpillantották. A kivándorló egyébként meg se próbált a nyomukba eredni. Indulata már lecsillapodott, és haragja régóta nem a két gyermekre irányult.

Azokat egyébként csöppet sem érdekelte, hogy haragszik-e még rájuk Fred Moore vagy sem. Számukra csak a játék létezett, és napjaik olyan gyorsan peregtek, hogy már sajnálni kezdték az idő múlását.

Ha népszavazást rendeznek a kivándorlók között, Dick és Sand alighanem egyedül marad e véleményével. Amilyen rövidnek tűntek az ő napjaik, olyan lassan telt az idő a többiek számára, akik alig mozdultak ki kényelmetlen szállásukról.

Kivételt képezett persze Lewis Dorick és harácsoló udvartartása.

Ők is kellemesen teleltek át. Ezek a gazfickók megoldották szociális problémájukat: úgy viselkedtek, mint a megszálló katonák, dúskáltak mindenben, s a rossz napokra gondolva még félre is tettek.

Csoda, hogy áldozataik ilyen béketűrést mutattak. Hiába voltak többségben a kizsákmányoltak, ha egyszer ennek nem ébredtek tudatára, és eszükbe sem jutott, hogy egyesítsék szétszórt erőiket. Dorick bandája viszont keményen összetartott, és egyenként félemlítette meg a telepeseket. Senki sem merte megtagadni, amit a zsarnokoskodó banda követelt.

Ötven kivándorló más, kevésbé kifogásolható módon vette föl a harcot a tétlen élet okozta levertség ellen. Karroli vezényletével a borjúfókákat vették üldözőbe.

Nehéz mesterség a fókavadászé. Miután türelmesen kivárja, hogy a rendkívül gyanakvó természetű vízi emlősök a partra merészkedjenek, úgy kell bekerítenie a fókacsordát, hogy az állatoknak ne maradjon idejük elmenekülni. E művelet nem kockázatmentes, mert a fókák mindig a legmegközelíthetetlenebb helyeket választják az ejtőzésre.

Karroli vezetése alatt a fókavadászok ragyogó sikert értek el.

Tekintélyes zsákmányuk zsírja jó lesz világításra és fűtésre, a bőrök révén pedig majd jelentős haszonra tehetnek szert hazatelepülésük után.

Eltekintve e lelkes emberektől, a telepesek fázósan, rossz hangulatban húzódtak lakásukba, habár a hőmérséklet nem szállt túlzottan mélyre. A hőmérő higanyszála a július 15. és augusztus 15. közti leghidegebb időszakban sem süllyedt mínusz tizenkét fok alá, az átlaghőmérséklet pedig mínusz öt fok körül mozgott.

Kau-dzsernek igaza volt hát: az élet nem különösen kemény ezen a szélességi fokon, ha az ember számol a gyakori rossz idővel és az azzal járó, csontig hatoló nedvességgel.

Az állandó nedvességnek lettek is aggasztó következményei a köztisztaságra nézve. Terjedtek a betegségek. Kau-dzser ugyan meg tudta fékezni a kórokat, de ha a betegség egy-egy legyöngült, ellenállóképtelen szervezetet támadott meg, akkor ő sem tudott segíteni. A tél folyamán nyolc embert vitt el valamilyen kór; Lewis Dorick le lehetett sújtva, mert nagyobb részük azok közül került ki, akik a legbéketűrőbben hagyták, hogy megsarcolja őket.

Az egyik haláleset gyászba borította Dicket és Sandet. Marcel Norely távozott el közülük. A sánta kisgyerek nem állta ki a tél szigorát. Nem szenvedett, nem vívott haláltusát: még akkor is mosolygott, amikor élete szikrája kihunyt.

A túlélőket nem rendítette meg különösen néhány társuk eltűnése. Ekkora tömegben szinte fel sem tűnt az a néhány haláleset; másrészt titokban mindenki örült, hogy őt elkerülte a szomszédját sújtó szerencsétlenség. Az újabb halálhírek csak egy-egy pillanatra rázták fel őket csüggedtségükből. Mintha kiveszett volna belőlük az életkedv; csak arra volt erejük, hogy heves és hiábavaló veszekedésekben rekedtre kiabálják magukat.

A telepesek mindig újrakezdődő marakodása keserű gondolatokra indította Kau-dzsert. Értelmes emberként meg kellett látnia a dolgok valódi természetét; őszinte emberként szembe kellett néznie a megfigyeléseiből adódó következtetésekkel.

Ebben a világ minden tájáról összesereglett véletlenszerű gyülekezetben kétségkívül a gyűlölet volt az uralkodó szenvedély. Nem az a szintén kárhozatos, de legalább logikus gyűlölet, amely annak a szívében ég, akit súlyos igazságtalanság ért, hanem valami kölcsönös, hamu alatt izzó, olthatatlan gyűlölet; és hiába érezték magukat mindnyájan a legnyomorultabbnak e kivételes szerencsétlenségükben, hiába néztek mindnyájan egyformán reménytelen jövő elébe, ez a gyűlölet a legcsekélyebb okból mégis egymásnak ugrasztotta őket - mintha bizony a természet az élet csírái közé kevert volna valami sötét, parancsoló ösztönt is, amely arra tör, hogy megsemmisítse teremtményeit.

Társainak tehetetlensége Kau-dzsert is meglepte. Alig akadtak tenni vágyók: szinte csak a négy külön költözött családban és a fókavadászokban volt akaraterő. A többiek egyik napról a másikra éltek. Élelmük és szállásuk megvolt, mással nem is törődtek.

Nem érezték szükségét, hogy behódolásra késztessék az anyagot, nem voltak hajlandók semmilyen erőfeszítésre, hogy jobbítsanak a sorsukon, és nem gondoltak a jövőre. Engedelmes szolgaként készek voltak végrehajtani a kapott parancsokat, de saját elhatározásból nem kezdtek semmibe, és hagyták, hogy más döntsön helyettük.

Kau-dzser figyelmét végül nem kerülhette el az az általános meghunyászkodás sem, amely lehetővé tette, hogy egy maroknyi ember uralkodjék a túlnyomó többség fölött, hogy pár kizsákmányoló élősködjék a kizsákmányoltak birkanyáján.

Ilyen volna hát az ember? Mégis szükség volna a törvényre, amely gondolkodásra bírja és a világ nyers erejével szemben értelmének használatára készteti az embert, korlátozza az egyik önkényét és a másik szolgaságát, és gátat szab az ösztönös gyűlöletnek; mégis szükséges hát a törvény és az azt betartató hatóság?

Kau-dzser ugyan nem lett volna még kész igennel felelni, de az, hogy a kérdés egyáltalán felmerült benne, azt mutatta, hogy gondolkodásában változás állt be. Be kellett látnia, hogy a valóságban az ember egészen másmilyennek bizonyul, mint az az eszményi lény, amely csak az ő képzeletében élt. S ha ez így van, akkor nem is tűnik eleve képtelenségnek, hogy helyes dolog megvédeni az embert saját maga, saját gyöngesége, kapzsisága és hibái ellen, és az sem, hogy - mivel a saját érdekében mindenki igényt tart erre a védelemre - a törvények voltaképp az egyéni törekvések összegét fejezik ki, olyanformán, ahogy a mechanikában a különböző erők tevődnek össze eredővé.

Magellániai száműzetése előtt, amikor még az Óvilág polgárai között élt, Kau-dzsert is behálózta az előírások áttekinthetetlen szövevénye, fojtogatta a törvények, rendeletek és szabályok félelmetes hálója - és összefüggéstelenségük, gyakran kicsinyes kellemetlenkedésük miatt nem láthatta át elvi szükségszerűségüket. Most azonban, együtt élve az emberiség ősállapotát idéző körülmények közé került emberekkel, úgy figyelhette szüntelenül az élet vegykonyhájában lejátszódó folyamatokat, akár egy lombikjai fölé hajoló vegyész. Annak fényében, amit látott, kezdett megvilágosodni előtte, hogy törvényekre szükség van, és ez a felismerés alapjaiban ingatta meg elveinek rendszerét. De régi önmaga még nem adta fel a harcot. Ha gondolkodásmódja fejlődött is, szabadelvű lénye még berzenkedett. A nagy kérdés egy percre sem hagyta nyugodni, minduntalan összecsaptak benne az elveit támogató és gyöngítő érvek és ellenérvek. Nagyon megviselte ez a szüntelen belső küzdelem.

Az emberi tökéletlenség felismerésénél talán még jobban meglepte Kau-dzsert, hogy mennyire képtelenek az emberek változtatni bevett szokásaikon. A hajótöröttek ezen a világvégi, elhagyatott parton is ragaszkodtak régi gondolkodásukhoz. Ugyanazok az elvek, sőt hagyományok és előítéletek uralták az életüket, mint azelőtt. A tulajdon fogalma például megingathatatlan maradt. Mindenki a lehető legtermészetesebben mondta most is: „Ez az enyém”, és senki nem volt tudatában, hogy milyen ellenállhatatlanul mulatságos - hát még egy szabadelvű gondolkodó szemében! -, hogy egy törékeny és mulandó lény önmagának, egyedül önmagának akarja kisajátítani a világegyetem valamely darabkáját. Bármilyen képtelennek találta is a telepesek beképzeltségét Kau-dzser, e meggyőződésük mélyen gyökerezett bennük, és egy jottányit sem engedtek volna belőle. Senki nem volt hajlandó megválni a birtokában levő tárgyaktól, és nem engedte volna át másképp a magánál nyomorultabbaknak, mint valamilyen ellenérték - másfajta tárgy vagy ellenszolgáltatás - fejében. Másról, mint adásvételről, szó sem lehetett. Úgy tűnt, az „adni” szó kiveszett a szókincsükből és a gondolkodásukból.

Kau-dzser arra gondolt, hogy tűzföldi barátai, akik hordákba verődve kalandoznak a magellániai végeken, fölöttébb meglepődnének az ilyesfajta elvek hallatán, hiszen ők soha nem rendelkeztek semmivel - önmagukon kívül.

A rendszeresen ismétlődő csereügyletek - helyesebben adásvételek - során előfordult, hogy a tárgyat fölkínáló személynek nem volt szüksége semmilyen szolgáltatásra, a másik fél birtokában lévő semmilyen tárgyra. Ilyenkor arany segítségével bonyolították le az ügyleteket. Kau-dzser nem győzött csodálkozni az arany értékének tartósságán. Ez a fém csak az emberi képzeletnek köszönheti értékét, hiszen nem lehet megenni, nem véd meg a hidegtől vagy az esőtől, s mégis mindenki épp úgy vágyik rá, mint azokra a javakra, amelyek valóban rendelkeznek ezekkel a jó tulajdonságokkal. Milyen furcsa és csodálatos dolog, hogy az egész emberiség behódol ennek a lényegében hasznavehetetlen anyagnak, amely csupán a közmegegyezésnek köszönheti minden értékét! Vajon nem olyanok az emberek, akár a játszó gyerek, aki képzeletben nagy értékkel ruházza fel és komoly képpel adja-veszi a kavicsokat? Ha egy gyerek ráébredne és kijelentené, hogy ezek az értéktárgyak valójában csak kavicsok, máris véget érne a játék.

Természetesen Kau-dzser sem tagadta, hogy - amennyiben elfogadjuk a tulajdon elvét - nagy könnyebbséget jelent egy önkényesen választott, de minden mást jelképezni tudó értékmérő használata. Az ő szemében azonban ez a könnyebbség egy olyan hátránnyal is járt, amely az összes előnynél többet nyomott a latban. Az egyéni tulajdonra alapuló rendszerben az arany teszi lehetővé a vagyon képzését és szakadatlan gyarapítását.

Arany nélkül ugyan egyformán szegényen élnének az emberek, de legalább nagyjából egyenlők maradnának. Az arany teszi, hogy egyetlen kézben annyi hatalom összpontosulhat, hogy egyeseknek minden élvezet kijut, míg mások - számtalan ember - már néhány morzsányi aranyért hajlandók behódolni ennek a hatalomnak, és gondoskodnak mindarról a fényűzésről, amelyben nekik maguknak nem lesz részük.

Nyilvánvaló, hogy Kau-dzser tévedett. Az arany csupán eszköz, amelynek révén az ember kielégíti természetes szerzési vágyát.

Ha ez az eszköz nem lenne, akkor kitalálna egy másikat, s az ugyanúgy bírna az arany előnyeivel és hátrányaival. Az ember mindkét esetben annak bizonyulna, ami: illogikus és állhatatlan lénynek, akiben egyforma mértékben keveredik a jó és a rossz.

Ez csak néhány gondolat a száz pro és kontra érv közül, amelyek olyan hevesen csaptak össze Kau-dzser agyában, mint katonák a csatamezőn. Elmúlt az az idő, amikor a korlátlan szabadsághoz való jog még megingathatatlan tétel volt a szemében. Szabados életelveit már nem vélte cáfolhatatlan bizonyosságnak. Odáig jutott, hogy az a kérdés kezdte foglalkoztatni: szükség lehet-e tekintélyekre és társadalmi ranglétrára.

A sors úgy hozta, hogy maguk az események szolgáltattak újabb igenlő érvet, és bebizonyították, hogy az állatokhoz hasonlóan az emberek között is vannak igazi vadak, akiknek a veszélyes ösztöneit el kell fojtani. Az ilyenek mindenre képesek, hogy kielégítsék követelő szenvedélyeiket, s ha a törvények nem parancsolnak nekik megálljt, halált és pusztulást terjesztenek maguk körül.

Egy ilyen dráma játszódott le épp akkortájt abban a házban, amelyet Longgal és Blakerrel együtt Patterson foglalt el; a szívbe markoló tragédia kiváltó oka minden élő szervezet elsődleges szükséglete, a táplálkozás volt. Blakert ugyanis, ezt a szegény ördögöt, a gúnyos természet azzal a kielégíthetetlen étvággyal verte meg, amelyet a kórtan bulimia néven tart számon.

Mint mindenki más, Blaker is megkapta az élelmiszerosztáskor a maga fejadagját, de beteges falánkságában két hónapon belül eltüntette a négy hónapra szánt adagot. Attól kezdve ugyanúgy, sőt még jobban kínozta az éhség, mint azelőtt.

Ha nem lett volna olyan bátortalan, akkor könnyen elkerülheti a szenvedéseket. Csak szólnia kellett volna Hartlepoolnak vagy Kau-dzsernek, hogy osszanak neki pótadagot. Blakert azonban a természet nem áldotta meg nagy ésszel, és ilyen merészség álmában sem jutott eszébe.

Születése révén a társadalmi ranglétra legalsó fokán állt: a sors csapásai már régóta nem érték meglepetésként, s a szerencsétlen emberek utolsó menedékét, a tétlen beletörődést választotta. Lassanként megszokta, hogy szalmaszálként sodorják ellenállhatatlan erők, melyeket nem érhet föl ésszel. Ezért nem ébredt benne vakmerő remény, hogy bármi módon befolyásolhatná az élelem elosztását, amelyről - úgy érezte - egy ilyen felsőbbrendű erő rendelkezett.

Inkább éhen hal, mintsem panaszkodjék, ha Patterson nem siet a segítségére.

Az ír kereskedő figyelmét nem kerülte el, milyen gyorsan elfogyasztja társa a rendelkezésére álló élelmet, és ez a felismerés egy előnyös ügylet lehetőségét csillantotta fel előtte. Amíg Blaker falt, Patterson beosztóan táplálkozott. Csúf, ösztönös fösvénységében képes volt megvonni magától a falatot, alig evett, és szégyenkezés nélkül fölszedte a mások által eldobált maradékot is.

Elérkezett a nap, amikor Blakernek nem volt több ennivalója. Patterson csak erre várt. Színlelt szolgálatkészséggel fölajánlotta társának, hogy jutányos áron átengedi neki saját készletének egy részét. Blaker lelkesen fogadta az ajánlatot, és azon nyomban nyélbe is ütötték az alkut, amely később még számtalanszor megismétlődött. Ameddig vevőjének volt pénze, Patterson a növekvő élelemhiányra hivatkozva fokozatosan emelte az árakat.

Bezzeg amikor Blaker zsebe kiürült, Patterson hangot váltott, tüstént bezárta a boltot, és többé egy pillantásra sem méltatta az elborult tekintetű nyomorultat, akit ilyen módon éhhalálra ítélt.

Mivel szerencsétlenségét a sors akaratának vélte, Blaker éppoly kevéssé panaszkodott, mint azelőtt. Egy sarokba rogyott, kezét elkínzott hasára szorította, és órákig mozdulatlan maradt; csak arcának rándulásai tanúskodtak róla, milyen kínokat áll ki.

Patterson részvétlenül méregette. Mit számít egy nincstelen ember szenvedése, mit számít, ha meghal is?

Blaker kínja végül hatalmasabbnak bizonyult beletörődésénél.

Negyvennyolc órányi szenvedés után kitántorgott a szabadba, és eltűnt a táborhely házai között...

Egy este Kau-dzser épp a kunyhója felé tartott, amikor megbotlott egy földön heverő testben. Fölé hajolt, és megrázta az alvó férfit, aki csak egy nyögéssel válaszolt. Miután néhány csöpp szíverősítővel magához térítette a beteget, Kau-dzser megpróbálta kifaggatni:

– Mi baja? - kérdezte.

– Éhes vagyok - felelte elhaló hangon Blaker.

Kau-dzser elképedt.

– Éhes! - ismételte. - Talán maga nem kapta meg a fejadagját?

Blaker ekkor röviden, szaggatott mondatokban elmondta szomorú történetét. Beszámolt betegségéről és az abból fakadó kóros étvágyról, elmondta, hogy tartalékai fogytán élelmet vásárolt Pattersontól, s hogy az három napja részvétlenül a sorsára hagyta.

Kau-dzser megdöbbenve hallgatta a hihetetlen elbeszélést. Létezhet tehát olyan ember, aki ilyen szörnyű üzletre merészelte adni a fejét; olyan ember, aki minden borzalom és megpróbáltatás közepette is érintetlenül megőrizte magában a legvisszataszítóbb fösvénységet! Ez a tolvaj kufár képes volt hazudni, hogy készpénzért árulhassa azt, amit mások önként is odaadtak volna; szégyentelenül, patikamérlegen mérte ki felebarátjának az életet!

Kau-dzser megtartotta magának a gondolatait. Akármilyen aljas módon cselekedett a bűnös, jobb büntetlenül hagyni e tettét és elkerülni a leleplezéssel járó újabb békétlenséget. Nem tett hát mást, csak kiutaltatott még egy élelmiszeradagot Blakernek, és megígérte, hogy ezentúl annyit kap, amennyire csak szüksége lesz.

De Patterson neve mélyen az emlékezetébe vésődött, és viselője annak példájaként maradt meg benne, hogy milyen aljasságokra képes az emberi lélek. Így aztán nem is lepődött meg, amikor három nap múlva Halg ugyanezt a nevet említette egy legalább olyan felháborító történettel kapcsolatban.

A fiatalember, mint mindennap, éppen Graziellánál járt. Ahogy meglátta Kau-dzsert, azonnal odaszaladt hozzá.

– Tudom, ki látja el szesszel Ceronit - mondta egyszuszra.

– Végre! - szólt elégedetten Kau-dzser. - Kicsoda?

– Patterson.

– Patterson!...

– Ő bizony - erősítette meg Halg. - Az imént is láttam, hogy rumot hozott. Most már értem, miért van együtt sülve-főve a két jómadár.

– Biztos vagy benne, hogy nem tévedsz? - kérdezte Kau-dzser.

– Egészen biztos. A legfurcsább az, hogy Patterson nem ingyen adja a portékáját. Sőt, elég sokat kér érte. Hallottam, hogy vitatkoztak. Ceroni panaszkodott, hogy minden megtakarított pénze Patterson zsebébe vándorol, és már nincsen egy vasa se. A másik nem válaszolt, de úgy tűnt, hogy ingyen aligha hajlandó folytatni az ügyletet.

Halg elhallgatott, majd haragosan fölkiáltott:

– Ha Ceroninak nincsen pénze, akkor mindenre képes... Mi lesz a feleségével és a leányával?

– Majd meglátjuk - felelte Kau-dzser.

Kis szünet után így szólt, hangjában szeretetteljes szemrehányással:

– Ha már szót ejtettünk erről a dologról, járjunk is a végére. Eddig nem akartam beszélni róla, de azért sejtem, miről ábrándozol. De hová vezet az álmodozás, fiam?

Halg lesütött szemmel hallgatott. Kau-dzser folytatta:

– Ezek az emberek egy kis idő, talán már egy hónap múlva eltűnnek az életünkből. Graziella éppúgy, mint a többiek.

– Miért ne maradhatna velünk? - vetette fel a fejét az ifjú tűzföldi.

– És mi lenne az édesanyjával?

– Természeten ő is itt maradna.

– Úgy gondolod, hajlandó volna elválni a férjétől? - vetette ellene Kau-dzser.

Halg egy heves mozdulatot tett.

– Bele kell egyeznie! - jelentette ki tompa hangon.

Kau-dzser kétkedve csóválta a fejét.

– Graziella majd segít rábeszélni. Ő már döntött. Ha maga megengedi, itt marad. Elege van már belőle, hogy az apja tönkreteszi az életét, és ráadásul néhány telepestől fél is.

– Fél?... - ismételte meglepetten Kau-dzser.

– Igen, főként Pattersontól. Az már egy hónapja forgolódik körülötte, és Ceroninak is csak azért árul rumot, hogy megnyerje magának. De pár nap óta egy Sirk nevezetű alak is megfordul náluk, a Dorick bandájából. Őtőle kell leginkább tartani.

– Miért?

– Graziella ki se teheti a lábát úgy, hogy ne őbelé ütköznék. Az az alak a nyomába szegődött és durván beszélt vele. Ő rendreutasította, mire Sirk megfenyegette. Veszélyes ember az. Graziella fél tőle. Még szerencse, hogy én is itt vagyok!

Kau-dzser elmosolyodott a fiatalos kérkedés hallatán. Csillapítólag tanítványa vállára tette a kezét.

– Nyugodj csak meg, Halg. Várjuk meg az eltávozásuk napját, s majd meglátjuk, hogyan alakulnak akkor a dolgok. Azt ajánlom, ezentúl őrizd meg a hidegvéredet. A harag nemcsak rossz tanácsadó, de ártalmas is. Gondold csak el, hogy az erőszaknak még soha nem lett jó vége, és erőszakhoz folyamodni legfeljebb önvédelem esetén bocsánatos bűn.

Kau-dzser aggodalmát növelte ez a beszélgetés. Bosszantotta, hogy Halg ebbe a kétes kimenetelű kalandba bocsátkozott, és tartott tőle, hogy a vetélytársak megjelenése még bonyolíthatja a helyzetet: az elsőnek érkezettben felébred a féltékenység, és talán sajnálatos jelenetekre kerül sor.

A szesz kérdését Halg fölfedezése nem oldotta meg, csak új rejtélyt állított az előző helyébe. Felfedezték tehát, ki látja el Ceronit itallal. De honnan szerezte a szeszt ez az ember?

Pattersonnak titkos készletei lettek volna valahol? Kau-dzser ismerte ugyan az ír alattomos jellemét, de ezt azért nem nagyon hitte. Még ha Pattersonnak sikerült is a szigorú szabályokat és Leccar kapitány éberségét kijátszva induláskor a fedélzetre juttatnia a tiltott árut, hol rejtegette azt a hajótörés óta? Nem, csakis a Jonathan készleteit dézsmálhatta meg. De mi módon, hiszen ott éjjel-nappal őrség áll? Akár Ceroni volt a tolvaj, akár Patterson, a rejtély ugyanaz maradt.

A következő napok sem hozták meg a megoldást. Csupán azt lehetett megállapítani, hogy Lazare Ceroni éppúgy mindennap leissza magát, mint azelőtt.

Telt-múlt az idő. Már szeptember 15-ét írtak. Ekkorra fejeződött be a Wel-Kiej felújítása. A bárkát épp akkor lehetett újra vízre bocsátani, amikor a tenger ismét hajózható lett.

A napok hosszabbodása már a tavaszi napéjegyenlőséget ígérte.

Egy héten belül véget ér a tél.

Mielőtt átadta volna a helyét, a rossz idő még utoljára ellentámadásba ment át. Egy héten keresztül minden eddiginél hevesebb hurrikán tombolt a Hoste-szigeten, és a telepesek még egyszer rákényszerültek, hogy a házukba húzódjanak. Azután visszatért a jó idő, és a szunnyadó természet ébredezni kezdett.

Október elején néhány tűzföldi indián látogatta meg a telepet.

A bennszülötteket felettébb meglepte, hogy a Hoste-sziget így benépesedett. A Jonathan hajótörése a tél elején történt, így még nem mehetett híre a szigetvilág indiánjai között. Most aztán nyilván annál gyorsabban terjedt el a hír.

A telepesek csak örvendhettek, hogy kapcsolatba kerültek ezzel a néhány pecsera családdal. Nem biztos viszont, hogy azok is így vélekedtek. Ha kis számban is, de akadtak a kivándorlók között olyan „kulturált emberek”, mint a két Moore fivér, aki azzal mutatta ki vélt felsőbbrendűségét, hogy durván és közönségesen viselkedett e szelíd „vademberekkel”. Az egyik Moore mohóságában nem átallott szemet vetni a vándoréletet élő indiánok szánalmas vagyonkájára. Kau-dzser egyszer segélykiáltásokat hallott; amikor odasietett, azt látta, hogy a Halg által emlegetett Sirk egy indián lánnyal erőszakoskodik. Az alávaló fickó aranynak nézte a lány réz karpereceit, és meg akarta kaparintani őket. Miután kemény büntetésben részesült, szitkozódva elvonult. Kau-dzser már a második személyes ellenségét szerezte.

Kau-dzsernek nagy örömöt okozott indián barátai érkezése.

Viszontlátta betegeit, híveit, barátait, akiknek buzgólkodásából, hálájuk sok apró jeléből látnivaló volt, milyen szeretettel, sőt csodálattal csüggenek rajta. Egy napon - október 15-én - Harry Rhodes nem tudta tovább titkolni, mennyire meghatja ezeknek a szegény ördögöknek a viselkedése.

– Megértem - szólt -, hogy ragaszkodik ehhez az országhoz, ahol annyi jót tett, és hogy siet visszatérni e törzsek közé. Szinte istenként tisztelik önt...

– Istenként?... - szakította félbe Kau-dzser. - Miért beszél istenről? Elég embernek lennünk ahhoz, hogy a jót cselekedjük.

Harry Rhodes nem erősködött, és csak annyit felelt:

– Talán így van. Ha ön megütközik ezen a szón, másképp is kifejezhetem, amit gondolok: ha ön akarta volna, Magellánia királya lehetett volna, még a függetlenség idején.

– Az embereknek - felelte Kau-dzser -, ha csupán vadak is, nincs szükségük úrra maguk fölött. Most már persze került ura a tűzföldieknek...

Az utolsó szavakat Kau-dzser igen halkan ejtette ki. Gondterheltebbnek tűnt a szokásosnál. Az iménti párbeszéd eszébe juttatta, milyen bizonytalan jövő vár rá, ha majd nemsokára el kell búcsúznia ettől a jóravaló családtól, amely benne is fölébresztette az ember ösztönös vágyát a közösség iránt. Mélyen elszomorodott, amikor arra gondolt, hogy el kell válnia Rhodesnétől, akinek megismerhette jóságát, az egyenes jellemű, őszinte Rhodestól, akiben barátra lelt, s a gyermekektől, Edwardtól és Clarytól, akiket igen megkedvelt. A közelgő elválás éppúgy elszomorította a Rhodes családot is. Mindannyian azt szerették volna, ha Kau-dzser is velük tart az afrikai kolóniára, ahol éppen olyan megbecsülésnek örvendhetne, mint a Hoste-szigeten. De Harry Rhodes nem remélte, hogy ráveheti erre. Megértette, hogy egy ilyen férfiúnak komoly okai lehettek, ha szakított az emberiséggel, de rejtélyes és különös életének titka továbbra is rejtve maradt előtte.

– Véget ért hát a tél - mondta az asszony, hogy másra terelje a szót. - Nem is volt olyan kemény...

– Meg kell állapítanunk - tette hozzá Harry Rhodes Kau-dzser felé fordulva -, hogy a vidék klímája éppen olyan, amilyennek barátunk bemutatta. Néhányan közülünk egészen sajnálni fogják, hogy el kell hagynunk a Hoste-szigetet.

– Akkor hát ne is hagyjuk el - kiáltott fel a kis Edward -, hanem alapítsunk kolóniát magellániai földön!

– Rendben - mosolygott Harry Rhodes -, de mi lesz a Narancs-folyó menti területünkkel?... Hát a gyarmatosító társaságnak tett ígéretünkkel?... És a portugál kormánnyal kötött szerződésünkkel?

– Csakugyan! - helyeselt egy csöppet gunyorosan Kau-dzser. - Csakugyan, a portugál kormány... Itt meg a chilei kormány lesz az úr... Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz.

– Kilenc hónapja... - kezdte Harry Rhodes.

– Kilenc hónapja - szakította félbe Kau-dzser - még szabad földre léptek volna, amelyet később egy átkozott szerződés megfosztott a függetlenségétől.

Kau-dzser összefont karral, fölszegett fejjel kelet felé tekintett, mintha arra várt volna, hogy a Csendes-óceán felől, a Hardy-félsziget földnyelvét megkerülve feltűnik a punta arenasi kormányzó által megígért hajó.

Elérkezett a megbeszélt időpont. Október második felébe léptek.

A tengeren azonban nem látszott egy vitorla sem.

A hajótörötteket ez a késlekedés jogos aggodalommal töltötte el.

Igaz, nem szenvedtek hiányt semmiben. A rakományból származó tartalékok korántsem fogytak még el, sőt hónapokig is kitarthattak.

Végcéljuktól azonban messze voltak. Egy újabb telelésbe nem egyeztek volna bele, és néhányan már arról beszéltek, hogy el kellene küldeni a bárkát Punta Arenasba.

Amíg Kau-dzser szomorú gondolataiba merült, Lewis Dorick haladt el mellettük tíz-tizenkét hívével. A sziget bensejében tett útjukról tértek vissza; zajongtak és kihívóan viselkedtek. A Rhodes család, amely kiérdemelte a kis közösség tiszteletét, és Kau-dzser - aki tagadhatatlan befolyással rendelkezett -, soha nem rejtették véka alá, mit gondolnak erről a bandáról. Harry Rhodes és Kau-dzser jól ismerték egymás ez irányú érzelmeit.

– Ezeket nem bánnám, ha itt kellene hagynunk - szólt az előbbi. - Tőlük semmi jót nem várhatunk. Az új telepen is folytatják majd a bajkeverést. Nem ismerik el senki tekintélyét, és felfordulásról ábrándoznak... Mintha bizony nem a rend és a tekintély volna minden emberi egyesülés alapja.

Kau-dzser nem felelt: talán annyira elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta, vagy talán nem is akart válaszolni.

Eszmecseréjük ekképp akaratlanul is ugyanabban a körben forgott, mindig ugyanazokhoz a társadalmi kérdésekhez jutottak vissza, amelyekben nem tudtak egyetértésre jutni.

Miután Kau-dzser nem válaszolt, Harry Rhodes már sajnálni kezdte, hogy ilyen ügyetlenül hozta szóba a kényes témát, amikor Hartlepool belépése elterelte a figyelmüket.

– Szeretnék beszélni önnel, uram - fordult Kau-dzserhez.

– Ön saját hatáskörében is... - kezdte Harry Rhodes.

– Hagyja - szakította félbe Kau-dzser, majd a fedélzetmesterhez fordulva így folytatta:

– Mit akar mondani, Hartlepool?

– Azt akarom mondani - felelte az -, hogy megtudtam, honnan származik a szesz.

– Valóban a Jonathan tartalékai kerültek Ceronihoz?

– Igen.

– Akkor tehát több bűnös van?

– Kettő: Kennedy és Sirdey.

– Van bizonyítéka?

– Méghozzá megdönthetetlen.

– Éspedig?

– Nos, amióta ön beszélt nekem Pattersonról, nekem is gyanús lett a fickó. Ceroninak magától soha nem jutna eszébe semmi, de Patterson minden hájjal megkent egyén. Így aztán megfigyeltettem az alakot...

– Kivel? - vonta össze a szemöldökét Kau-dzser, aki nem szenvedhette a kémkedést.

– A hajósinasokkal - felelte Hartlepool. - Ők is talpraesettek, és hamar rájöttek, hol van a kutya elásva. Tegnap tetten érték Kennedyt, ma reggel pedig Sirdey-t, amint őrtársuk figyelmetlenségét kihasználva rumot töltöttek Patterson kulacsába.

Kau-dzsernek Tullia és Graziella szenvedése, majd Halg érzései jutottak eszébe, és egy pillanatra megfeledkezett nemes elveiről.

– Árulók - szólt. - Keményen föl kell lépni ellenük.

– Én is így vélem - helyeselt Hartlepool -, és éppen ezért jöttem el önért.

– Értem?... Miért nem teszi meg ön a szükséges lépéseket?

Hartlepool olyan mozdulattal rázta a fejét, mint aki világosan látja a dolgokat.

– A Jonathan pusztulása óta nekem csak annyi a tekintélyem, amennyit a többiek elismernek - magyarázta. - A gazemberek nem hallgatnának rám.

– Nekem talán jobban engedelmeskednének?

– Igen, mert félnek öntől.

Kau-dzsert nagyon meglepte a válasz. Valaki fél őtőle? Ha így van, akkor annak csak nagyobb testi ereje lehet az oka. Ismét a régi érv: a nyers erő, mint az első társadalmi kapcsolódások alapja.

– Indulok - szólt komoran.

Azzal egyenesen ahhoz a sátorhoz indult, ahol a Jonathan rakományát tárolták. Kennedy éppen akkor lépett szolgálatba.

– Ön visszaélt az önbe vetett bizalommal - szólt szigorúan Kau-dzser.

– De uram... - hebegte Kennedy.

– Ön visszaélt a bizalommal - ismételte hidegen Kau-dzser. - E perctől fogva ön és Sirdey nem tartoznak többé a Jonathan legénységének kötelékébe.

– De hát... - próbált tiltakozni Kennedy.

– Remélem, nem kell harmadszor is mondanom.

– Rendben van, uram... rendben - dadogta Kennedy, és alázatosan levette a sapkáját.

Ekkor Kau-dzser háta mögött megszólalt egy hang:

– Mi jogon osztogat parancsokat ennek az embernek?

Kau-dzser megfordult, és Lewis Dorickot pillantotta meg, aki Fred Moore társaságában végignézte Kennedy megleckéztetését.

– És ön milyen jogon faggat engem? - válaszolt gőgösen.

Hogy támogatói kerültek, Kennedy visszatette a sapkáját, és szemtelenül vigyorgott.

– Ha nincs rá jogom, hát fölhatalmazom magam - vágott vissza Lewis Dorick. - Mi értelme van a Hoste-szigeten maradni, ha itt is egy úrnak kell engedelmeskednünk?

Egy úrnak!... Azzal vádolták tehát Kau-dzsert, hogy uralomra tör!

– Mert ki tudja, minek képzeli magát az úr - szólt közbe Fred Moore, és megnyomta az utolsó szót. - Az úr, úgy látszik, nem olyan, mint a többiek. Határozatokat hoz, parancsolgat... Az úr talán a sziget császára?

A három alak körbevette Kau-dzsert.

– Ez a férfi - folytatta Dorick éles hangján - nem tartozik engedelmességgel senkinek. Ha úgy tetszik neki, újra elfoglalhatja helyét a legénységben.

Kau-dzser egy szót sem szólt, de amikor ellenségei egy lépéssel közelebb jöttek, ökölbe szorult a keze.

Arra kényszerül hát, hogy két kezével védje meg magát? Nem mintha tartott volna ellenfeleitől. Hárman voltak, de lehettek volna tízen is. Nem, azt szégyellte volna, ha neki, a gondolkodó embernek úgy kell megvédenie magát, mint az oktalan állatnak!

Kau-dzsernek mégsem kellett ehhez a végső eszközhöz folyamodnia.

Távolabb föltűnt Harry Rhodes és Hartlepool, akik segítségnyújtásra készen idáig követték. Dorick, Moore és Kennedy rögtön visszavonulót fújtak.

Kau-dzser elkomorodva tekintett utánuk, amikor a folyó felől nagy hangzavar ütötte meg a fülét. Két társával együtt arrafelé indult. Hamarosan nagy tömeget pillantottak meg: innen származtak az imént hallott kiáltások. Mintha az összes telepes egybesereglett volna, s tömött soraikon heves hullámzás futott végig. Fenyegető öklök emelkedtek a magasba. Mi okozhatta ezt a kavarodást, amely már-már lázadásba csapott át?

Nem okozta semmi. Pontosabban az eredeti ok olyan jelentéktelen volt és olyan régről eredt, hogy a perlekedők közül senki sem tudta volna felidézni.

Hat héttel korábban úgy kezdődött a vita, hogy egy asszony azt állította, kölcsönadott valami háztartási eszközt egy másiknak, az viszont ragaszkodott hozzá, hogy ő már visszaadta. Ki mondott igazat? Senki nem tudta. Szó szót követett, és a két nő végül csak akkor hagyta abba egymás sértegetését, amikor kifogytak a szuszból. Három napra rá még hevesebben támadt föl a vita, mert akkor már a férjek is közbeléptek. A veszekedés okáról egyébként már szó sem esett. Hogy mi váltotta ki az ellenségeskedést, azt szem elől vesztették, de az ellenségeskedés maga fennmaradt. A négy perlekedő nem engedett, már csak puszta rosszindulatból vádolták egymást minden elképzelhető ocsmánysággal, és képzeletüket is segítségül híva előrángatták a múlt homályából a másik minden rossz cselekedetét. Minél inkább a másik becsületébe gázolt egy kitalálás, annál büszkébb volt rá a szerzője, s mindegyikük azzal volt nagyra, ha megsértette a másikat. „No és amikor én jól megmondtam neki, hogy...” - ilyenformán idézték fel későbbi beszélgetéseikben a civakodást.

Ezzel véget is érhetett volna a perpatvar, de a nyelvek háborúja nem csitult el. Ki-ki a maga barátai előtt becsmérelte a másik felet, s a rosszindulatú megjegyzések és gyanúsítgatások helyébe lassanként az ócsárlás és rágalmazás lépett. Persze olyan is akadt, aki minden szót készségesen továbbított az érintettekhez: ki is tört a vihar. A férfiak összeverekedtek, és egyikük a rövidebbet húzta. Másnap a vesztes fia meg akarta bosszulni az apját, és ebből még az előzőnél is komolyabb verekedés támadt, mivel a küzdőfelek lakótársai sem maradhattak ki a haddelhaddból.

Ezzel kitört a háború, s a két csoport buzgó toborzásba fogott.

Jelenetünk idejére a legtöbb telepes már csatlakozott valamelyik félhez. Minél népesebbre duzzadt a két tábor, annál nagyobb méreteket öltött a viszálykodás. Már senki sem emlékezett arra, hogyan is kezdődött. Most éppen arról vitatkoztak, hogy milyen cél felé induljanak tovább, ha megérkezik a felmentőhajó. Afrika felé tartsanak? Nem volna jobb, ha visszatérnének Amerikába? Ekkor már ez volt a vita tárgya. Milyen tekervényes úton-módon jutottak el a kicsinyes perpatvartól ennek a fontos kérdésnek a megvitatásáig? Ez kifürkészhetetlen rejtély volt. Ráadásul arról is meg voltak győződve, hogy soha nem is vitatkoztak másról, és a két fél egyenlő szenvedéllyel védte a maga nézetét. Az emberek egymáshoz léptek, parittyakőként vagdosták egymás fejéhez pro és kontra érveiket, s már tovább is álltak; közben az öt békés japán a morajló tömegtől távolabb húzódva, meglepetten figyelte izgatott társait.

Ferdinand Beauval elemében érezte magát, de hiába próbálta hallatni a szavát. Egyik embertől a másikhoz lépett, de minden erőfeszítése kárba veszett. Nem hallgatták meg. Egyébként senki nem hallgatott végig senkit. A páros szóváltások hangzavara egységes összhangzatba olvadt, amelynek magassága percről percre nőtt. Közeledett a vihar. Bármikor beüthetett a mennykő. Aki elsőnek üt, az ipso facto kirobbantja az ökölpárbajt, és a jelenet általános kézitusába torkollik...

A közmondás szerint egy csöpp eső is lecsillapítja néha a szélvihart. Ezúttal egy ember is elég volt, hogy lecsendesítse a felesleges felzúdulást. A fókavadászok egyike volt ez a férfi, aki teljes erejéből rohant a forrongó tömeg felé. Már futás közben széles mozdulatokkal, hívogatóan integetett feléjük:

– Hajó... - kiáltotta teli torokból. - Hajó a láthatáron!...